2017. február 26., vasárnap

Magyarlak 12 TT - ahogy én láttam...

Másodszor rendeztek terepfutóversenyt és teljesítménytúrát az Őrségben, Magyarlak község környékén. Tavaly kis családommal jártuk végig, idén ifjabb öcsémmel ismételhettünk. Ezúttal sem bántuk meg!


Vasárnap csak indokolt esetben megyek túrázni (főleg ha előző nap is voltam). Szentgotthárd környéke azonban mindig is szívem csücske volt, és marad is – Magyarlakot tehát nem hagyhatom ki. Ráadásul közel is van, a túra is rövid – azaz hamar otthon lehetek! Lacival gyors tempót tervezünk: jó lenne hat feletti sebesség! Igen könnyű cuccal (és öltözékkel) szállunk ki a kocsiból a Művelődési Ház udvarán, ahol kollégám kocsiját is felfedezem. Hála az előnevezésnek és a gyors rajtoltatásnak, egy fotó után máris a tuja-sor között megyünk felfelé, ki a házak közül.




A temető után érdemes visszatekinteni: pompás rálátás kínálkozik a környékre. Aztán tovább, fel, itt a szőlőhegy, szalagok segítenek - erősítenek rá a Mária-jelzésekre. Igen változatosan hullámzó rész jön, majd kiérkezünk egy kis útra: ez kissé saras, de újra erdőbe jutunk, ahol kiváló az ösvény. Meglepően kanyargó vonalú patakot ugrunk át, itt puha a terep.

Emelkedő jön, kanyarog az út, de az M-jelzések és a szalagok is rendben vannak, nem lehet tévedni. Túratársakkal találkozunk, néha meghökkentően nagy zsákokkal mennek. Gerincen haladunk, a fák között távolra lehet ellátni. Kiváló az idő, a pompás napsütés, a kék ég és az arany-színű avar szívet-lelket nyugtató. Egészen magával ragad ez a környezet, és azon beszélgetünk, milyen remek helyszínt találtak a környékbeliek vallásuk gyakorlásához.

Mert oda igyekezünk, a Sáfár-hegyi Mária-kegyhelyhez, ami egykor a sáfárok lakóhelye volt. Mára ennek már semmi nyoma, de a szépen felújított, rendben tartott zarándokhely a tájékoztató táblákkal és padokkal sokakat csábíthat egy kis kirándulásra. Az itiner szerint itt szelfiznünk kellene – szerencsénk van, túratársak megoldják ezt helyettünk. Éles jobbos kanyart veszünk, itt is kiválóak az utak, lefelé tartunk.
A csörötneki szőlőhegyet csak mellőzzük: látunk pár épületet, de ott is éles jobbra térés visz tovább. Az erdő errefelé is igen szép, a fények varázslatosak, pazar túra-terepen haladunk, sárga sáv jelzésen. Erdei útra érünk, jármű-forgalom nyomain megyünk, ami persze sáros kicsit, de kemény, jól járható.

 Megérkezünk a második – szintén önellenőrző – pontra, szúró-bélyegzőt nyomunk, és innen már a zöld sáv visz. Több túratárssal találkozunk, de tavaly itt már a futók is előztek bennünket. Most viszont – a korábbi rajtnak és a gyorsabb tempónak köszönhetően – megelőzhetjük őket. Nézzük az órát: jól állunk, a lejtőkön kellemeseket kocogunk, futunk. Jobbról egészen varázslatosan sűrű fenyves, balról fakitermelők – ez utóbbinak persze kevésbé örülünk. Balos hajtű-kanyar, tavaly itt tévesztettünk kicsit; most figyelünk, nem hagyjuk, hogy az út „vigyen”, betérünk jobbra az erdőbe a zöldön. Hullámzó terep, de az ösvény itt is jó minőségű, élvezetes a futás. Leereszkedés jön, alattunk a műút, távolabb pedig már feltűnik a tó.




Átvágunk az úton, technikás szakasz, de hamar a Hársas-tó partján találjuk magunkat. Mint mindig, most is nagyon szép – így befagyottan is. Rászánok egy kis időt a panoráma-képre, mert egyszerűan annyira kínálja magát… és utánaeredek Lacinak. Esőházak, pihenőpadok mellett jutunk előre, majd kiérünk a mesterséges tó északi végére, a gáthoz.
Innen meg már csak pár méter Máriaújfalu, a maga kanyargós útjaival. Nem sokáig megyünk azokon: harangláb, majd jobbos letérő a házak között, és ki is érkezünk a községből. Az aszfaltos út földútra vált, ami most is meglehetősen saras – főként az árnyékos részeken. Szerencsére sok a nyílt, napsütötte rész is, ahol egészen száraz, jól járható – sőt, futható. Kedélyes szenior-korú társaságot előzünk, jókedvűen haladnak, ügyet sem vetve fagyott-saras útjukra.

Itt ugyanis egészen kemény részek is akadnak a hatalmas fenyők árnyékában – cserébe a haladás is jóval gyorsabb. Élünk is a lehetőséggel, mert az óra igencsak biztató adatokat mutat: a két és fél (esetleg három) órásra tervezett túra alig fog két óra fölé csúszni, ez már látszik. És ez be is igazolódik: a kertek alatt (pontosabban felett) elérkezünk a falu közepe környékére, az ismert tuja- és fenyősoron visszatérünk a főutcára, és bekanyarodunk a Művelődési Házhoz. Szuper 2:07-es időt látok az órán, amit a mögöttünk haladó futók persze alaposan megmosolyognának, de mi igen elégedettek vagyunk Lacival. Lazán hat felett teljesítettünk, igen kellemes hangulatban, sokat beszélgetve. Megkapjuk a kitűzőt (emléklap majd email-ben lesz), Viktor gratulál és étel-itallal kínál. Kétféle szendvicsből választhatunk, amihez igen jól esik a forró tea. A ráadás gofrit mi kihagyjuk, inkább egy átöltözés után a vasárnapi ebédet célozzuk meg. Merthogy még arra is sikerült hazaérkeznünk…

Mozdulj a sínekért! 25 TT - ahogy én láttam...

Gyalogosok a vonatért: leegyszerűsítve erről szól ez a túra, amit évek óta rendeznek a műemlék Bakonyvasút vonala környékén. Változott az útvonal, sőt, az események szervezői és neve is eközben, de a lényeg nem. A Bakony szép – és kevésbé ismert – tájain barangolhatunk, és – legalább egyszer – a vasutat is használjuk.



Második éve Eplényből indulnak a tél végi Mozdulj-túrák; természetesen a vasútállomás épületétől. Rövid távon 13 km-t lehet teljesíteni, míg a hosszabb szakasz 25 kilométernyi élményt kínál. A tavalyi kellemes emlékek idén újra ide csábítottak bennünket: két öcsémmel sikerült is a célul kitűzött nyolcas rajtot megvalósítanunk. Ezt persze egy kis számolgatás előzte meg: Zircről, a célból 13:11-kor indul vissza a vonat, amit el kell érnünk. A tavalyi négy órás teljesítést vettük alapul, és így – biztonsági ráhagyással – öt órával számolunk. Ennek elégnek kell lennie – ha nem, akkor marad a futás!

Kissé csípős reggel, de ígéretes derűs ég és előbúvó nap fogad, meg sok parkoló autó. Szerencsénkre egy-két nevező van csak előttünk – mint később megtudtuk, a vonattal érkezők kevésbé voltak szerencsések. Helyi túra, igaz, de ma igen sok induló választotta ezt a túrát. Persze, közrejátszik ebben, hogy idén Cartographia Kupa-fordulós esemény, és része az Észak-Dunántúli Kupának is. Én magam is részt veszek ezeken évek óta – élek tehát az alkalommal, és begyűjtöm mindkét füzetet. Utána aztán igyekszem is kifelé, két öcsém után, szabadulván a forró cserépkályha hőjétől. És máris követjük a szalagokat, lejtő és emelkedő vár mindjárt az elején. A terep egészen kellemes, jól járható, gyorsan eljutunk a faluig, ami határozottan északabbra fekszik vasútállomásától. Kertek alól, hátulról mellőzünk néhány házat, és nekivágunk a mai első (és nagyjából egyetlen) komolyabb szint-emelkedésünknek.


Az Ámos-hegy magasodik előttünk, de a felvezető út is teljesen rendben van, szépen haladunk felfelé. Kis pihenők, és máris felbukkan az első ellenőrzőpont, ahol barátságos személyzet kínál többféle édességet is. Szőlőcukrot választok, míg pecsételnek, de máris megyek a kilátó felé, ahonnan 360°-os panoráma tárul fel. A látási viszonyok is jók, így kiválóan kivehetők nemcsak a közeli dombok, falvak, de a horizonton a Bakony teteje, azaz a Kőris-hegy is. A mellettünk-alattunk futó sípályán hosszú fehér foltok jelzik: nem régiben itt még a tél volt az úr. Távolabb persze Zirc is feltűnik, ami így légvonalban egészen közelinek hihető – de mi tudjuk, hogy addig még egy fordított „C”-betűn fogunk eljutni. Neki is vágunk: emlékezünk tavalyról a következő szakaszra, ami kiváló futópálya. Most sem okoz csalódást, kiváló tempót lehet itt tolni. Az utolsó részen jobb is, mint előző évben: az akkori puha, helyenként saras részek most remek állapotban vannak, igen hamar leérkezünk.

A Malom-patak völgyében egy szép fahídon kelhetünk át, és láthatjuk a kis tavat, befagyott állapotában. A környező domboldalak is havasak itt-ott, de a pompás napsütés és a folyamatosan melegedő hőmérséklet azért jelzi, hogy a tél végén járunk már. Rátérünk a Közép-Dunántúli Piros vonalára, és egészen Alsóperéig azon haladunk. Közben meredek oldalak között jutunk előre, majd letérünk az erdészeti útról; saras rész következik. Szerencsére még ez is a járható kategória – a tempót nem veszi vissza érdemben. Elhagyjuk a Köves-kutat, majd jobb kéz felől remek rálátás nyílik a tájra – egészen a Balatonig! Aztán hosszú egyenes, és jöhet az ereszkedés Alsóperére.

Idén nem kell elmennünk a vadászkastélyig: most jóval közelebb, a rendezvény-központnál találjuk a második pontot, ahol a bélyegző mellé egy Balaton-szelet is jár. Vizet is tölthetünk, és egy érdekes jelvény-kiállítást is megtekintünk. Az Arborétum azonban így kimarad, tehát irány a következő EP! A rajtnál elárulták a rendezők, hogy itt a gerincen szerettek volna vinni bennünket, de sajnos nem kapták meg a szükséges engedélyeket. Marad tehát a tavalyról már megismert aszfaltos út; ezen haladunk a gyönyörű napsütésben.
Tél van, észleljük, hiszen fagyos-jeges patakot metszünk. Tavasz van, a vak is látja: a mogyoró barkái remekül szemléltetik… Balról mindeközben pompás rálátás nyílik a Bakony környékére: a tekintet kényelmesen elvándorolhat a már meghódított Ámos-hegytől egészen az említett Kőrisig.


Kisvártatva kereszteződés következik, de ezúttal nem itt, hanem feljebb lesz a következő ellenőrző pont: idén felmehetünk a Csengő-hegyi kilátóhoz is. Köves szakasz jön, emelkedővel, de szerencsére nagyobbrészt kiválóan járható. Az előttünk haladók már jönnek visszafelé, ismerősöket is üdvözölhetünk. Aztán füst kanyarog, hamar felbukkan a kilátó, pecsét és fotózás; gyönyörködés a tájban. Majd mi is visszafelé vesszük az irányt, és az útról kiderül, hogy futni is remekül lehet itt…
Aztán még egy kevés aszfalt, de Felsőperéig már nem megyünk el rajta: szalagozás, jobbra letérés! Tavaly itt nagy sár volt, és most is attól tartottunk már jó előre. Nem is tévedtünk: a szántóföld szélén lassan haladunk, figyelni kell a lépésekre; ragad a cipőtalp. Erdős szakasz következik, és ott már javul a helyzet; néhány száz méter után pedig újra kellemes füves ösvény visz tovább. Őzek vágtáznak balra mellettem, pár méterig versenyt futunk, aztán persze könnyedén elhagynak.



Jobbról sziklás gerincet csodálhatunk meg, hosszan kísér bennünket. A Kis-Csiga-hegyen járunk, kellemes erdőkben, gyorsan fogy az út. Balról a Perei-ér érkezik meg, majd nemsokára jobb kéz felől egy romos épület jelzi, hogy Veimpuszta van előttünk. Meg azt is, hogy ráérkeztünk az Országos Kéktúra vonalára: innen már – egészen a célig – minden métert azon teszünk meg. A Gaja-patak mellett haladunk, helyenként jól járható, néhol saras szakaszokon. Réteken is átvágunk, néhol elég hiányos a Kék…
A táj változatos, gyönyörű bükkösben folytatjuk utunk, és emlékeink nem csalnak: hamar felbukkan Nagyesztergár község széle, ahol az utolsó EP személyzete fogad. A kapott kupont nem használjuk ki a szomszédos üzletben: jó esélyt látunk ugyanis a korai beérkezésre – és inkább a zirci kedvenc cukrászdánkra tartogatjuk az időnket. Így hát megnyújtjuk a lépést, áthaladunk a falun, ahol a kutyák (és ugatásuk) sokféleségét tapasztalhatjuk meg. Aztán letérünk az aszfaltról, szántások szélén ballagunk, a tavalyi barkás szakasz azonban most még szunnyad. 
A rálátás Zircre azért szépen feledteti eme hiányosságot, és gyorsan odaérkezünk a város-táblához. Innen meg már csak egy gyors szaladásnyi a vasútállomás! Négy-tizenhárom, remek. A váróterem meglehetősen zsúfolt, de türelem kitűzőt és emléklapot terem. Meg pecséteket a füzetekbe, valamint gratulációt, kézfogást az egyik rendezőtől, akit már évek óta üdvözölhetek itt. És persze egy vonatjegyet Eplényig, hogy a túra nevét is szem előtt tartsuk…

Hála remek idő-gazdálkodásunknak, elhaladunk az Arborétum mellett, megcsodálhatjuk a ciszterci Apátság pompás épület-együttesét. Igen, természetesen beleértve a kiváló Monostori Cukrászdát is… ahol ismét kedves ismerős túratársakkal találkozunk. És jöhet a hangulatos retró-utazás a teli vasúti kocsikban, ahol még kolléganőmmel és kis csapatával is találkozhatok, majd Eplényben leszállva egy igen kellemes kirándulással gazdagodva indulhatunk hazafelé.

2017. február 12., vasárnap

Kitörés 60 TT - ahogy én láttam...

Hetvenkét éve, 1945. február 11-én törtek ki Buda várából a fővárost védő magyar és német katonák. Szomorra próbáltak eljutni – ami a közel ötvenezres tömegből csak pár száz embernek sikerült. Tizenegyedik éve, hogy emlék- és teljesítménytúrát szerveznek erre a napra, amit az igazán nehéz kihívások közé szokás sorolni.



A Kitörés 60 egészen különleges teljesítménytúra, egyedi jellemzőkkel, amik máshol igen ritkán (vagy sohasem) fordulnak elő. Az ellenőrzőpontok személyzete korhű öltözékekben és felszerelésekkel fogadja a túrázókat – természetesen beleértve tiltott önkényuralmi jelképeket is (vörös csillag, sarló-kalapács, nyilas- és horogkereszt). Emiatt évről évre politikai támadások célkeresztjébe is került az esemény, amit bizony a résztvevők is megéreznek – ha másból nem, a fokozott rendőri jelenlétből mindenképpen. Ehhez kapcsolódik egy másik sajátosság: meglehetősen gyakori, hogy a túrázók (korabeli vagy modern) katonai felszerelésben indulnak útnak – időnként fegyverek másolataival! Ilyent sem látni másutt… Aztán az emléktúra-jelleg: az út közben több helyütt felbukkanó katonasírokat gyertyákkal, mécsesekkel halmozzák el. Ezeknél sok túrázó megáll, és rövid főhajtás után halad csak tovább.
Talán emiatt is, meg a nehéz körülmények miatt is, de a szintidő a szokásosnál jóval „engedékenyebb”: tizenhét óra áll rendelkezésre. Ez alatt hatvan kilométert kell megtenni, bőven kétezer méter feletti szintkülönbséggel, néhol meglehetősen szerény jelzésekkel. Különlegesség még a februári éjszaka is: este fél öttől hétig lehet rajtolni, általában hidegben, fagyban, sokszor pedig sárban és latyakban. A rendezők fel is hívják a figyelmet a túra kiírásában: „Extrém, éjszakai túra, igen nehéz túra, csak megfelelő edzettségű indulóknak ajánlott! A túra minden körülmények között megrendezésre kerül!” Természetesen kötelező felszerelés a lámpa, de a legfontosabb igazából a tapasztalat, a természet és önmagunk ismerete…

Roland kollégámmal egy zsámbéki leparkolás, majd buszozás után este 17:40-kor sikerült elrajtolni Buda várából, a Kapisztrán térről. Nem örültünk ennek: aggódtunk, hogy a sok-sok előttünk haladó komoly dagonyát hagy maga után. Később kiderült, emiatt kár volt tartani… és az is, hogy a hatalmas tömeg-rajtot így megúsztuk. A sok (békésen figyelő) rendőr között „törtünk ki” a Bécsi kapun át, akárcsak a katonák és civilek 72 éve. Várfok utca, Széll Kálmán tér, hamar a Városmajornál vagyunk. Fogaskerekű végállomás, János kórház, ahol néha még jelzik is a Mária-utat… De igazából szükségtelen is: nincs olyan pillanat, hogy senki ne menne előttünk. Jóval gyakoribb, hogy csoportok, társaságok haladnak együtt – sokat előzünk Rolanddal. Aztán jön a Diós-árok, amiről olvastam, hogy komisz. Sárra gondoltam naivan, de kiderült, hogy egy hosszú, monoton emelkedőről van szó. Itt is jól meghúzzuk lépteinket, szépen haladunk előre. Felérkezve kis lépcsőzés, és máris a Svábhegy megállónál járunk.


Kis ereszkedés, és első ellenőrző pont: Széchenyi emlék. Fel a lépcsőn, sok-sok ember, pompás kilátás – és az (eddig csak képen látott) uniformisok. Meghökkentően valóságos, mintha egy filmbe csöppentem volna, úgy érzem magam. Mellettük katonasír, sok-sok gyertyával, mécsessel – és komoly arcú túratársak állnak mellette, fejet hajtva. Hátam borsózik, nem tagadom, megható jelenet. Aztán elindulunk, zöld jelzés továbbra is, Rege út – át a két Széchenyi-hegyi végállomás között: fogaskerekű és gyermekvasút. Irány a Normafa, egyenesen, sok előttünk haladóval – és sok előzéssel. Remek a ritmus, a Mátrában rájöhettem, hogy Rolanddal kiválóan egy tempót tudunk menni: nagy áldás ez!
Aztán letérés balra, vagyis kicsit fel; emelkedik a terep. Mert ez már terep, ma először, nyolc kilométer után. Amivel együtt jár a lámpáink előkeresése is – meg a havas, néhol jeges utak felfedezése is. Elágazás, a zöld kereszt sárgára vált, újabb katonasír. Aztán sor kígyózik, megállunk: itt a Csacsi-rét, 2. EP. Máskor ilyen helyzetben gyakori a türelmetlenség, bosszankodás: ámulva nézem, itt milyen békésen, higgadtan várunk a sorunkra. Beszélgető, derűs túratársak várják türelmesen, hogy sorra kerüljenek. Több helyütt itt is (mint az éjszaka folyamán még jó párszor) német nyelvű párbeszédek hallhatók: nagy eséllyel dédapák, felmenők utolsó útját járják be az emlékező leszármazottak. Nem kis idő, pénz és energia lehet ez nekik: elismerő pillantásokat kapnak sokfelől. Aztán uniformisok, pecsét, jobb kanyar. Emelkedő, letaposott jég, többen is elesnek: elő hát a csúszásgátlóval! Pár perc, amíg talpainkra kerül – de ez idő alatt is körülbelül 7-8 ember vágódik el, ugyanazon a helyen. Aztán gyorsan kiderül az, ami az egész éjszakánkat, de legalábbis annak igen jelentős hányadát alaposan meghatározza: a „jégenjárók” hatalmas szolgálatot tesznek. Hihetetlen nagy a különbség a túratársakhoz képest, akik nem hoztak ilyent! Ahol ők az út szélein igen nagy óvatossággal – és ehhez mérten lelassulva – haladnak, ott mi… futunk. Először csak megyünk, gyorsan, az út közepén, élvezve, hogy hirtelen mennyi hely lett. Aztán futunk, mert hatalmas biztonságot adnak ezek a kis vacakok a talpunk alatt. És naná, hogy dübörög az adrenalin! Hihetetlen a sebesség-különbség, itt-ott elismerő vagy ijedt, esetleg megrökönyödött szavak, kommentek kíséretében. Egy-egy perc leforgása alatt több tucat túrázót előzünk meg - most látjuk, milyen sokan is vannak előttünk.

A sárga sávon vagyunk, ami nemsokára fonódik a pirossal, majd „át is ad” neki bennünket egy időre. Elvileg ismerős szakasz számomra a Piros 85 TT-ről – csak hát ellenkező irányból (de legalább szintén sötétben). Gyakorlatilag nem annyira, meg hát nagyon a láb elé kell nézni, így is. Azért a bal oldali panoráma folyamatosan vonzza a tekintetünket, nemsokára pedig szemből is pompás a látvány: igen, már a János-hegyen szuszogunk felfelé, bár szerintem így kevésbé megerőltető, mint a másik irányból. Meg hát a látvány, ugye… Átkelünk a gyermekvasút sínjein, és gyorsan a parkolónál találjuk magunkat. Itt vannak az oroszok! Vagyis hát a szovjetek. Pompás állapotú egyenruhák és usankák, egy tricikli… és barátságos, mosolygós hölgyek osztják a pecsétet – és a remek csokikat. Jól esik egy kis energia, nehéz szakaszok vannak már mögöttünk – és még inkább előttünk. Rögtön neki is vágunk a János-hegy megmaradt szakaszának. Az Erzsébet-kilátónál (mint mindig) fotózok, és (mint mindig) megfogadom, hogy egyszer majd végre világosban is feljövök ide…


Aztán az ereszkedés veszi át a főszerepet. Meg a komoly odafigyelés: igen kimérten, óvatosan lehet csak haladni. Legalábbis így látjuk a túratársakon. Mi bolond módra persze itt is sokat futunk. A szerpentin azért megfog minket is, a lépcsőknél figyelni kell nagyon. Szűkebb helyeken meg elsősorban a társakra: segítünk, ahol tudunk. Aztán csak-csak leérkezünk, balról visszatér a sárga sáv, és itt a Szépjuhászné. Kapaszkodás követi az ereszkedést: igazi hullámvasutazás ez. Nagy-Hárs-hegy, itt még nem jártam: megdolgoztat, de pazar panorámával ajándékoz meg.



Északi oldal, tehát ereszkedés jön, persze havas-jeges, tudtuk előre. Műút, átkelés, áruház mögött el, itt a Hűvösvölgy! Lépcsőzés le, óvatosan, átkelés – amonnan újabb hegyek sejlenek fel. Nem dombok, és az emelkedő sem séta felfelé. Megérkezett az OKT, az országos kéktúra is. Pár méter csak, de találkozunk még ma… többször is. Feljutunk a Vadaskerti-hegyre, nem adja olcsón magát. A Határ-nyereg jön, megint egy kis kékkel, ereszkedéssel, jéggel. Futható, nincs gond, hajrá! Hullámvasút. És emelkedő, naná: a mai legmeredekebb. Az Újlaki-hegyről eddig nem volt ismeretem. Na, most van: megtanultam a nevét egy időre. Pompás kilátással nyűgöz le – majd a tetején, addig azonban ez is próbára tesz. Ellenőrző pont, még a csúcs előtt. Aztán kis kavargás, rossz irányba megyünk túratársakat követve, de gyorsan korrigálunk. Északi oldal, ereszkedés: itt – ma először – némi kis sarat is talál Roland, de „ennél több ne legyen”.

Civilizáció nyomai, majd egy sátortábor: Virágos-nyereg, EP. Nem is kicsi: a 25 km-es társak itt befejezik – a 35 kilométeresek meg innen indultak. Nagyobb részük mér múlt időben: nyolc és tíz között rajtolhattak – most háromnegyed tíz van, tehát ők is elénk kerültek. Sebaj, jó a tempónk, majd előzünk! Gondoljuk mi naivan. Hamar kiderül, mekkorát tévedtünk… Előbb azonban kis szusszanás, falatozás: friss fasírt a szendvicsben, amit kapunk, meg tea is jár mellé. Fotózok itt is, sokféle egyenruhás és eszköz látható – a sötét (és az aprócska gép) persze megnehezíti a dolgomat. Elköszönünk a személyzettől – meg az itt is felbukkanó kéktől. Aztán a Tök-hegy, Csúcs-hegy meg a „Kötők padja” környékén az egyik legnehezebb szakasz jön. Meredek hegyoldal balról, meredek lejtő jobbról. Azokon avart látok – de a lábam előtt nem: ott masszív jég van. Tükörjég. Előttem meg sok ember, akik mindehhez mérten lassúak is. Itt-ott azért elengednek (már ha tudnak); megköszönjük, gyorsítunk újra. Aztán újabb vonat, újabb lassulás, felváltva. Egyszer kiesik a bot a kezemből: csúszik lefelé hat-nyolc métert, és több perc, mire feljutok vele, Roland segítségével. Huh. És csak durvul, továbbra is, szakadékok jönnek, meredek szakaszok, sziklákon és kidőlt fákon kelünk át; néhol jobb nem is nézni lefelé.
Aztán enyhül kissé ez a rész is, de itt vizesebb, csúszósabb a teteje, ami Rolandot… futásra készteti. Fejemet csóválom, nevetek – és futok. Hihetetlen. Még nekem is – hát még azoknak, akik a széleken (vagy egyenesen az erdőben) próbálnak valahogy előbbre evickélni. Huh, szegények, mennyi időt elveszítenek, sokszor emlegetjük. Mi azonban lassan beérkezünk a Jegenye-völgybe, a következő pontra. Ilyen jó teát én még nem ittam! Forró, citromos, cukros. Afféle korabeli csajkával mérik az „elvtársak”, egyenesen az üstből. Nem merek sokat inni, mert elnehezülnék tőle, és a terep se lesz könnyebb, figyelmeztetnek. Hát, igazuk is lesz. Talán – ha lehetséges – még csúszósabb lesz a jég, az ösvények felülete. A Paprikás-patak szeszélyesen kanyargó völgyében járunk, egy ideig számoljuk, hányszor kelünk át a kis hidakon… De jobban elvonja figyelmünket az előrehaladás. Elképesztően nehéz lehet itt csúszásgátló nélkül! Később hallottuk, hogy sajnos törések, ficamok, szalagszakadások voltak itt… akadt, aki kétszer is belecsúszott a jeges patakba. Mi is egy villogó mentőautó mellett érkeztünk fel az útra, Solymár szélén, alighanem ő is balesethez mehetett. Jobbulást kívánunk mindenkinek!
Pár méter aszfalt – és egy „tömött” buszmegálló – után ismét felfelé vezet utunk. Tükörjég. Ne állj meg, szól hátulról Roland – de nem tehetek mást. Egyszerűen csak csúszok visszafelé. A „jégen járó” kütyükkel. Hátborzongató. Hogyan mennek majd itt fel a többiek, akiknek nincs? Alighanem az erdőben. Néhol nekünk is muszáj, de aztán javul kicsit a helyzet. Utat szelünk át, egyre ritkább, hogy előzünk: megfogyatkozott a tömeg, és ma már nem is lesz többet. Aztán újra OKT, balról, egy ideig ezen haladunk most.

Civilizációt veszünk észre, ami nem túl gyakori ezen a túrán. Túlzásba azért nem visszük: Nagykovácsit csak „horzsoljuk”, egyedül a Zsíros-hegyen lévő Muflon-itató, ahol ténylegesen érintjük. Ott azonban nagyon: betérünk, megkapjuk az oroszoktól a pecsétet, szusszanunk, szerelvényt igazítunk. Roland teát vesz, én benevezek egy forralt borra, és befejezem a korábbi szendvicsemet.
Mehetünk tovább! Már vasárnap van, éppen hét órája rajtoltunk, és 32 km van mögöttünk, tehát a maci már kifelé megy a málnásból. Ez meggyorsítja kicsit a lépteinket, de csak a tempós gyaloglás szintjére. Nekem a jobb talpam emlékeztet a múltkori fájdalmaira, Rolandot meg mindkettő a délelőtti kick-box övvizsgájára… (no comment). Azért így is kellemes sebességgel haladunk, az út határázottan jobb, járhatóbb lett. És a telihold, ami az egész éjszakát beragyogta, most is kísér bennünket. Igen komoly segítség! És az élményhez is sokat tesz hozzá: hangulatos, és messzire engedi a tekintetet. Elhagyjuk az Antónia-árkot, majd Nagykovácsit is végleg. Itt a Nagy-Szénás! Most sem dombocska, de azért a Piros 85 esetében jobban megdolgoztatott. A hegy kopasz tetején (jelzések híján) kavargunk egy kicsit, navigációt veszek elő, gyorsan korrigálunk. Két leányzó követ bennünket – kicsit ők is letértek az útról. Majd végleg elköszönünk a Kéktől. Még egy emelkedő, és a túra legmagasabb pontja jön, a Kutya-hegy. Megint a sárgán megyünk tovább, újabb EP jön a Fehér útnál. Utána van egy kis tévesztésünk: jönnek velünk szembe, és igazuk van: eltévedtünk. Nem örülünk, pár száz méter – korrigálunk. A hó és a jég itt már végképp megszűnni látszik, helyette kellemetlen kavicsos út jön: vegyük le a csúszásgátlókat! Akárcsak a felvételükkor, most is jókor sikerült dönteni – itt már kezdtek zavarni.

Hét közben alaposan aggódtunk a következő szakasztól. A Békás-patak árka azonban pár nap alatt is sokkal járhatóbb lett, ahogy olvashattuk – és az „utász-egységek” még egy hidat is alkottak nekünk. Nagy köszönet érte! Óvatosan, egyenként, de biztosan átkelhettünk – száraz lábbal. A beásott alakulat megadta a következő pecsétet, és nemsokára feltűnik Perbál. A falu közepén kocsma, előtte invitáló tábla: betérünk. Forró, pompás tea fogad, meg egy kisebb kortörténeti kiállítás. Meleg van odabent, hamar végzünk. Később kiderül, hogy túlzottan is hamar… Letérés a főutcáról, a falu békésen alszik: negyed négy körül járunk. Csúnya, összejárt mezei utak jönnek; megfagyott, göcsörtös sár-nyomok, nehéz az előrehaladás. Szalagozott letérés, a minőség jobb lesz, beszélgetünk nagyot. Közben nem vesszük észre, és szépen eltévedünk – csak akkor, amikor egy nagy rácsos kapu és szögesdrót zárja le előttünk az utat. Elő a navigációt! Kíméletlenül mutatja, hogy csúnyán eljöttünk, nagy vargabetűt írva. Sóhaj, és visszafordulunk. Fények bukkannak fel: ne menjetek erre, nem jó! De. Ez is arra vezet, korábban erre ment a túra – mondja a kis csapat vezetője. Többszörös teljesítő, mi is rá bízzuk hát magunkat, és nem is okoz csalódást: szépen visszajutunk a hivatalos útra. Így is tettünk meg jó kis plusz utat, de legalább nem kellett teljesen visszamenni… Hamarosan be is érkezünk Anyácsapusztára – ahol kiderül, hogy az én itineremre nem került pecsét Perbálon. Puff! Nem vagyok nyugodt, bár a túrajelentésemmel igazolni tudom (arra ugyanis kaptam), vagy a track, amit rögzítek… és fényképeztünk is. Szerencsére egyikre sem lesz szükség a célban: elhiszik ezek nélkül is.


Elterelés! Magyaráz a fiatal pontőr srác, hogy az Anyácsai-tó környéke járhatatlan, és hogy merre tovább. Szalagozás lesz, ott jobbra, ott meg majd balra… Rendben, köszi! Vera köszönt rám: örülünk a találkozásnak, ami nem első alkalom. A távolban a holdfénynél kiemelkedő hegy látszik a horizonton. Addig nyugtatgatom Rolandot, hogy nem, oda nem, amíg rájövök, hogy: de. Az lesz az utolsó, de annál meredekebb emelkedőnk, a Kakukk-hegy. Addig sem kell azonban unatkoznunk: a betonutat követően nemsokára szántásra jutunk, és azon evickélünk tovább. Szerencsére el is vetették már az ősszel, így azért járhatóbb. Hogy mégis kalandosabb legyen, kellemes zsombékos-lápos szakaszt is beiktattak… csak a kényeztetés kedvéért persze. És igen: itt a hegy. Nem beszél senki, megdolgoztat bennünket, de megvan, kész! Utolsó pecsét, bámulom a kézigránátokat, gondosan elteszem az itinereket. Nem futunk lefelé, a faluban, Szomoron sem. Átengedjük magunkat az érzésnek: mindjárt! Világosodik, egyre jobban – de még így is sötétben érkezünk be az iskolába. Szerettünk volna tizennégy órán belül beérkezni, a titkos terv tizenhárom volt – és az órám 12:49-et mutatott, amikor megállítottam. Nagy öröm! Bent gratuláló kézfogások, gyönyörű oklevél, kitűző és még felvarró is jár a célba érkezéshez. Meg az érzés, ami szintén egyedi, nem csak a túra: Kitörés-teljesítő lettem! Részese lehettem ennek a közösségnek, amiért hálás vagyok - és persze büszke is!


2017. február 5., vasárnap

Téli Tihany 20 TT - ahogy én láttam...

Ennyire kis helyen ennyire sok lenyűgöző panorámával találkozni szinte lehetetlen másutt. Tihany az egyik ékes bizonyíték arra, hogy a Balaton és a Balaton-felvidék igenis négy évszakos látványosság.



Tavalyelőtt még fordított irányban, kicsit más útvonalon vezetett ez a túra, tavaly hatalmas érdeklődés – és komoly tömeg – jellemezte. Nem véletlenül: a pompás kilátások mellé magas színvonalú rendezés és ellátás is társult. No és kihívás is: mind a három táv rövid ugyan, de a szintkülönbségek nem kicsik: komolyan megdolgoztatják a vállalkozó kedvűeket. Akik idén is szép számban voltunk, de sohasem nyomasztóan sokan. A helyzetet a rendezvénysátor is segítette: nekem tetszett az ötlet – és még jobban a gyors rajtolás.

Kissé borongós, de nem hideg időben, a felsejlő nap ígéretében indultunk útnak két öcsémmel. Mindjárt egy kis nassolással: úgy véltük, a rajtban kapott Túró Rudit nem érdemes sokáig nyomorgatni és melegíteni… Ezzel az energiával rögtön neki is vágunk az első emelkedőnek: a kevés aszfaltot elhagyva az Akasztó-dombot vesszük célba. Jeges, csúszós úton megyünk fel; óvatosan, figyeljetek! De már rögtön itt, az első ellenőrzőpontnál egy nagyszerű kilátás hálálja meg a feljutást: a nemrég felkelt nap fényében és a félsziget keleti oldaláról feltáruló képben gyönyörködhetünk.

Kanyargós, szűk ösvények, melyek helyenként jegesek itt is. A sár nem vészes, az elmúlt hét olvadása után rosszabbra számítottam. Haladni jól lehet, nincsenek „vonatok”, a lassabbak pedig igen udvariasok. Helyenként tehát bele is kocogunk, de azért a talajra igen figyelni kell. Egészen kevés aszfalt jön, aztán ösvények újra. Gerincen megyünk, majd füves lejtő; megint futható. Jobbra pompás rálátás Tihany házaira, érdemes érte meglassítani.

Kanyargós szakasz következik, és igen hamar a következő EP, az Átjáró-barlang. Edinát köszönthetem: váltunk pár szót a következő túrájukról, közben pecsét is kerül az itinerekre. És máris előttünk ragyog az Aranyház: merthogy közben a nap is kisütött. Érdemes tenni egy egészen kis kitérőt: nem csak a hatalmas gejzírkúp roppant tömbje, de az onnan nyíló újabb kilátás miatt is.
Kacskaringós útvonalon megyünk tovább, a mögöttünk érkezők majdhogynem mellettünk láthatók és hallhatók. Újabb jeges rész, és felvetem a tesóknak: ha már elhoztuk, talán használhatnánk is a csúszásgátlókat! Előkerülnek az apró, de annál hasznosabb eszközök, és azokkal „felfegyverkezve” jelentősen megnő a sebességünk. A túratársak az út két szélén egyensúlyoznak, evickélnek – mi középen a csillogó jégen futunk: remek érzés! Segít a puhább részeken is, de ott összegyűjti a földet, sarat – így hát egy idő után levesszük őket. Ez persze majd csak a nyugati oldalon történik, ahol az előző napokban komolyabb száradás volt, és az ösvények egészen jól járhatók.
Addig azonban még keresztüljutunk a Gejzírmezőn, aztán a Hálóeresztő környékén lefelé vesszük az irányt. Égtáj és szint tekintetében egyaránt: a sárga és zöld sáv levisz a félsziget déli csücskébe, a Club Tihany felé. Itt mellőzzük az Újlaki templomrom megmaradt falrészletét, majd aszfaltos szakaszra érkezünk. A vitorlások kikötője most csendes, aztán hamar a Horgásztanyák következnek – és újabb ellenőrző (és ellátó) pont. Forró teát szürcsölünk és hozzá jóféle sajtos tallért ropogtatunk.

Eközben a pár méterre lévő Balaton vizében – vagyis inkább jégpáncéljában – gyönyörködünk. És indulunk is tovább: tudjuk, hogy újra vissza kell jutnunk az előbb elhagyott magasságba, a gerincre. Ami itt hullámzóbb, mint a Balaton… főleg most. A kaptató meg is dolgoztat, de a Szarkádi-erdő még télen is szép. Hát még a fenti kilátás: nyugat felé sokszor eltéved a tekintet, mert vonzza a befagyott tó látványa.

A sárga sáv visz megint, ami együtt halad a zöld „T”-betűvel: a Lóczy Lajos tanösvény is kiválóan jelzett, könnyű követni. Elhagyjuk az Erdei iskola épületét, majd a Gurbicza-tető következik. Gejzír-tömbök és kúpok többfelé, majd egy gejzír-forrásbarlang fogad: ez utóbbit a hagyomány Sobri jóska betyár nevéhez köti. A folyamatosan hullámzó turistaút felvisz a Csúcs-hegy tetejére, majd a Nyereg-hegyre jutunk át – mindeközben a tó szintje meredeken, mélyen alattunk látható, befagyott nádasok partján. A nap ragyogóan süt, fényében tobzódnak a kék színek, mindenféle árnyalatban. Pompás gejzírkúpok és sziklák között jutunk tovább, kiváló túrázó időben.

Jobbról egyre többször bukkan fel a következő úti cél: a három hónapja átadott, az Apáti-hegy tetején álló Őrtorony-kilátó. Az előtte lévő ellenőrző pontot én mindenképpen a felső emeletre tettem volna, bár azért remélem, hogy így sem hagyták ki túl sokan ezt a lenyűgöző kilátóhelyet. Minden irányba messze kalandozhat a tekintet, kattognak a fényképezőgépek, ámulva csodáljuk a lenyűgöző panorámát.

A túra azonban folytatódik, és most egy útvonal-változásra kell figyelnünk: nehezen járható szakasz miatt levisznek a szalagok Sajkodra. Szerencsére nem ér a dolog váratlanul: előző este már olvashattunk róla a teljesítménytúrázók fórumán. Hamar kijutunk az országút környékére: előbukkan az Apáti templomrom látványosan felújított épülete. Választunk egy finom csokit, és azt majszolva jutunk a Külső-tó partjához.
Rosszabb utakra számítottam itt is, de azért a lápos-mocsaras (szigorúan védett) terület így is megdolgoztat. Az utána következő szakasz meg még ennél is jobban: a szőlők és levendulások között a föld igen ragaszkodik a cipőnkhöz, több kilós többlet-súlynak érezzük. Itt nehéz a haladás, de a kilátás kárpótol: a Belső-tó irányába, vagy visszatekintve az Apáti-hegy felé.

Az Apátsági pince a következő állomás: érdemes megtekinteni kívül-belül! Odabent a hatalmas hordók látványa és hangulata fogad (meg egy kis borkóstoló) – kint pedig a pecsét mellé újabb ellátás. Pogácsa, forró tea és forralt bor frissíti fel az érkezőket. Nem csak minket, húszasokat: itt beérkeznek hozzánk a 15 km-en indulók is.
Velük együtt vágunk neki az újabb, sokadik emelkedőnek ma: a Kis-erdő-tető és a Szélmarta sziklák következnek. Persze, itt is magával ragad a panoráma – bármerre is tekintek. Pecsételés után remek futós szakasz jön, de itt már kevesebb holmiban. A kimondottan tavaszias időnek engedelmeskedve sokan lazára veszik az öltözködést: látunk egy szál pólóban is túratársakat. Átszeljük az utat, és felfelé kapaszkodunk, ismét. Óvár földsáncai védték sok-sok évvel ezelőtt őseinket – most kilátópontként örülhetünk neki. Gödrös és Balatonfüred felé szerintem innen a legszebb a rálátás, de az apátsági templom felé is érdemes elnézni.

Aztán ereszkedés, és újabb elterelés: sajnos a Barátlakások környéke is annyira nehezen járható, hogy egy másik ösvényen vezetnek le bennünket a szalagok. Kimarad a Ciprián-forrás is, a tópart azonban megvigasztal: közvetlenül a jeges Balaton mellett haladunk, a látvány egészen egyedi.

Felbukkan a Hajóállomás, itt is kapunk némi ropogtatni való édességet a pecsét mellé. És megint felfelé indulunk – igaz, ma ez lesz az utolsó emelkedő. Aszfalton, kacskaringós szerpentinen haladunk, igazán szép villák és nyaralók között. A cél: az utolsó ellenőrzőpont, a Kálvária tetején. Jókedvű pontőrök fogadnak, meg is értem őket. Csodás rálátás Tihanyra és az apátságra, pompás napsütésben, ahol már a legfáradtabb túrázók is felderülnek: innen már csak lefelé kell haladni a közeli cél felé. Régi, de igen szép házak között haladunk, a nyáron megszokott szuvenír-árusok nélkül, és máris a Bencés Apátság tömbjéhez érünk. Előtte kis kitérő, újabb panoráma (és újabb fotók) kedvéért – ki nem hagynám sokadszorra sem.


A befutó tényleg futós, könnyű szakasz: laza lejtők, széles járdák, térburkolati kő. A szalagok kiválóan elvezetnek a rendezvénysátorhoz, ahol megkapjuk a díjazást. Emléklap, és egészen egyedi, remek mívű jelvény dukál idén (de választható helyette hűtőmágnes is). Gratulációk, IVV-pecsét, és indulhatunk is a suli épületébe. Csak pár méterre van, de kedves ismerősök bukkannak fel itt is, ott is; jó kicsit elbeszélgetni, együtt örülni. Határozottan elmaradtunk ugyan a tavalyi időnktől, de a terep is… és a szintidőből így is bennhagytunk majdnem két órát. A hangulat és az élmény viszont most is azt mondatja velünk: igen, nagyon érdemes volt eljönni! Aztán öltöző és tusolás, Zoli öcsém bevállal egy adag mákos tésztát, mi Lacival viszont csak egy forró teát iszunk, és közben a füredi Hatlépcsős felülmúlhatatlan velős pirítósára gondolunk.