Tanúhegyek nyomában 40+ (Deluxe Edition) - ahogy én láttam...

Jubileumi, tizedik eseményére készült a rendező egyesület. A népszerű teljesítménytúrát igyekeztek különlegessé, emlékezetessé tenni – ami többünk szerint maximálisan sikerült is. Profi szervezés és lebonyolítás, sok-sok táv variációja, „bónusz-hegyek”, pazar jelvény és kiváló ellátás jellemezte az idei alkalmat. Mindezt még az égiek is megáldották pompás ősz végi időjárással…

Apa, ez nehéz túra lesz? – Igen, kicsi lányom. Képzelj el hét kisebb-nagyobb vakondtúrást egy sík gyepen: na, azokat mind meg kell másznunk. És – hogy izgalmasabb legyen – fordított bejárási irányban, azaz mindet a meredekebb oldala felől. Ráadásul így a legnagyobb marad utoljára… Mindehhez még tegyük hozzá, hogy sérülten indulok: tudod, a múlt heti lábfájásom még nem múlt el.

…Hozzávetőleg így, ezen érzésekkel indultam el a Tanúhegyek felé, két öcsém társaságában. Laci idén is a 20A távot választotta, Zoli pedig (akinek csak pénteken este vált véglegessé, hogy nélkülözni tudják munkahelyén) elkísért a fordított irányú és kibővített negyvenesen. Ami így kényelmesen 45 kilométer fölé kúszott: természetesen beterveztük a „bónusz” Óvár-kilátót is Szigligeten. Mind a hat hegyet már jól ismertük, negyedszerre mentünk erre az őszi túrára – és megjártuk már őket többször a tavaszin is. Emiatt azonban azt is tudtuk, hogy a fent említett legnagyobb hegyet, a Badacsonyt hagyni a végére alighanem merész ötlet lesz. A múlt szombaton lesérült lábammal pedig úgy voltam, hogy „ami nem öl meg, az megerősít” – azaz, meglátjuk, de ide muszáj eljönni, és kész.

A suli aulájában hatalmas tömeg, holott még hét sincs – de aztán amint megindul a regisztrálás, hamar sorra kerülünk. Ahogy számítottam is rá, sok-sok ismerőst látok és köszönthetek; a hangulat egészen kiváló. Attila és Andrea Somogyból, Gyuri és Zsolti az Alföldről is eljöttek… itt vannak Ildiék, Adriennék, Tamásék és Viktorék a Bakonyból, de találkozunk földiekkel is, és sok fővárosi arcot is felismerek… Elfogadok egy kortyot Gyuri egészen kivételes illatú és ízű gyümölcspárlatából, eltesszük az itinert, és hajrá, indulhatunk! Elköszönünk Lacitól – ő igencsak ráér még – és megkezdjük a túrát. Jobbra, nem balra; a Bazalttemplom most az első méterek helyett a végére marad, helyette a hosszú kivezető aszfalt jön. Ami – nem is gondoltuk volna – emelkedik. Aha, hát ezért lehetett a korábbi években olyan jó kis kocogásokkal befutni! Közben pára-pamacsok vagy kisebb felhők kerülgetik-takargatják a szemközti Gulácsot: remek látvány. Azért mégis a tiszta csúcsért szurkolunk Viktorral, mivelhogy most éppen oda tartunk: fent lesz az első ellenőrzőpont.

Pamacs ide vagy oda, így is örülünk, mert idefelé egész úton elég nagy ködben jöttünk, amihez képest ezek a picike párafoltok egészen vállalhatók. És emlékeinkben jól megmaradt pár tejföl-sűrűségű ködös Tanúhegyek-túra is… Fohászunk meghallgatásra talál, sőt, még a nap is kisüt! Ami aztán pompás színeket varázsol a még mindig őszi, színes lombra vagy a vastag avarszőnyegre. Egészen csodálatos környezetben szuszogunk tehát felfelé – mert ez itt már nem séta. Főleg később, amikor elhagyjuk az utolsó szőlőket is, és az erdő talaja egyre sziklásabb, technikásabb lesz. Itt már a Kéken haladunk, amitől aztán mindjárt rövid búcsút veszünk, és a kék háromszögön folytatjuk. Bejárjuk annak teljes távját, oda-vissza, csigavonalban – persze csak pár száz méterről beszélünk. Na de milyen párszáz?! Komoly bazaltdarabokkal az alsóbb régióban, szűk, „egyemberes” ösvénnyel fentebb. Ami ráadásul meredek lejtő már egy lépéssel a gyalogúttól is… Nem is olyan egyszerű tehát egymás kerülgetése – pedig itt ez gyakori, az előbb emlegetett oda-vissza csigavonal miatt. Futók és korábban rajtolók érkeznek szemből, utána meg majd mi, visszafelé, hasonló formában. Közben persze fel is jutunk, több helyen is megcsodálva a kitárulkozó panorámát. Ez főleg a Szt. György-hegy felé érvényes: a Badacsonyból most nem sokat látunk, és Szigliget is inkább csak sziluett. Öcsém érdeklődik fájós lábamról: hihetetlen, de semmit, semmi fájdalmat nem érzek!

…Sok a szembejövő lefelé is, de mégis élmény ez is: mindenki udvarias, jókedélyű, így nem is adódik semmi gond. Gábor fut el sebes tempójában, Anikót, Robit és Lajost üdvözölhetem szemből… És máris újra OKT, igen hamar felbukkan a műút is, szemközti oldalán a következő csúccsal, a Tótival.

Szívem csücske ez a hegy, nagyon-nagyon kedvelem (és még a formája is csücsök, tényleg). Közben azonban frissítőpont, ahol „csak” ellátás van, pecsét nincs. Sőt: pecsét egész nap nem lesz, kizárólag a színes matricák, amik – két sorban – pompás panorámaképként a hat Tanúhegyet fogják ábrázolni. Ez így volt a korábbi években is, de újdonság, hogy ezek most mindig önkiszolgálós megoldásúak. Nem is csodálom: szélbe, huzatba kiállítani embereket egész napra… igen erős kívánság lenne. Mert ugye (a két irányú bejárás miatt) ma szinte egész nap jövés-menés lesz a csúcsokon. A személyzetet azonban így sem kell hiányolnunk, hiszen jó néhány – korábban nem létező – frissítőpont lesz, ahol ők fogadnak. Mint ahogy itt is: nem is akárhogy! A forralt bor még nincs készen, sajnos, de kárpótol a sok-sok finom házi süti, de jut szörp és víz is.

Zöld sáv, majd megint egy háromszög a csúcsra, oda-vissza (ezúttal az is zöld). Szia, Tóti! Egyre jobban összemegy ez a hegy… régen valahogy sokkal magasabbnak tűnt, állapítjuk meg öcsémmel. Közben hatalmas zsákkal igyekvő csizmás párost előzünk, furcsállva nézzük őket… Visszafelé aztán ez is értelmet nyer, amikor látjuk, hogy nagy tekercs kötelet iparkodnak kifeszíteni, akárcsak a korábbi években. A csúcson persze a szokott 360°-os panoráma, ezúttal sokfelé párával. A Badacsony bezzeg látszik: mintha kitörni készülne újra... Aztán óvatosan leérkezünk, és nagyon figyelünk a kék háromszög felbukkanására, mert ez afféle eltévedős szakasz nekünk, „sikerült” többször is már… Hát a letérés most rendben megvan, meg a jelzés is, de aztán megint rossz helyen találjuk magunkat. Igaz, megyünk szépen mások után, talán az is közrejátszik… Rövid szakasz, de bosszant azért. Aztán újra a kék háromszögön vagyunk, és már látjuk Káptalantótit, majd be is érkezünk a faluba.

Jobb kanyar a hídnál, és máris itt van a Horváth-kert; OKT-pecsételőhelyként igazolja, hogy igen, megint a kéken járunk. Ha már itt vagyunk, be is térünk – különösen, hogy ez is újabb frissítőpont. Péterék fogadnak különféle sós és édes finomságokkal – a pultnál meg felhasználjuk az első kuponunkat: kedvezmény bármiféle italra. Balaton-felvidék (és késő ősz) lévén ez a választott nedű nekünk természetesen egy deci borocska. Mehetünk tovább, át a falun, ismerős szakasz megint, kis aszfaltozás ki az országútig, a kőkeresztig. Ott aztán hamarosan bal kanyar, északnak – neki a Csobáncnak, gyerünk!

Csodaszép formája már régóta felismerhető volt; immáron a vár romja is kivehető, ahová folyamatosan közeledünk: ott lesz a következő EP. Ennek megfelelően a terep folyamatosan emelkedik, hogy aztán – a szőlők közé érkezve – mind meredekebbre váltson. Visszatekinteni is érdemes: remek rálátás nyílik az imént bejárt tájra, meg a két meghódított csúcsra is.

Aztán jöhet az utolsó szakasz, ami igen emlékezetes maradt az idei tavaszi Tanúhegyek 100 TT-ről. Akkor viharos szélben, szakadó esőben és éjszaka volt „szerencsénk” feljutni – most kellemesen süt a nap, és az ösvény kifogástalanul járható. Ettől még a meredeksége nem csökkenik, persze; az utolsó pár száz méter megdolgoztat: ilyen a keleti oldal, ismerjük, így szeretjük. Amihez persze hozzátartozik a pompázatos kilátás is a szomszédos Káli-medencére…

Jóleső érzés felfedezni az ottani szép emlékeket is, és közben fel is jutunk. Megkerüljük a várromot, gyönyörködünk a kilátásban: van mit nézni! Alattunk a Tapolcai-medence, falvak és erdők-mezők – körös-körül pedig a lenyűgöző Tanúhegyek. Tesóm fotózik, amíg felbiggyesztem az alsó sor utolsó matricáját: kész az első panorámakép, mehetünk.

Az ereszkedés sokkal könnyedebb, kényelmesebb, igen hamar a Rossztemplom felett járunk, tovább haladunk, majd letérés. Most nincs itt matrica, mint korábbi években, így csak elköszönünk a kéktől, és a zöld kíséri utunkat – be Gyulakeszire. Az oda vezető ösvényen is megemlegetjük a tavaszi viharos éjszakát; hiába, na, maradandó élmény. A faluban újabb ismeretlen frissítőpont jön: a helyi kocsma. Igen finom rizlinget kapunk, meglepően gyors kiszolgálás mellett. Sokan vagyunk ugyanis: itt már egyre gyakrabban találkozunk szembejövőkkel. Érkeznek a „normál” negyvenesek és 20B távot teljesítők, futva vagy gyalog, egyenként vagy csoportosan. Igen jó hangulatot fedezek fel náluk is; láthatólag mindenki remekül érzi magát ezen a ragyogó ősz-végi napon. A focipálya, majd egy sík, lapos rész jön, ami szinte mindig saras, dagonyás. Most is. Nem vészes, de örülünk, amint túl vagyunk rajta, pedig jó beszélgetős, pihentető szakasz. Izgalmat leginkább a Pelikán-híd ad, ami valójában egy megerősített palló. Kissé imbolyog, de száraz lábbal való átkelést biztosít a meglepően tiszta és sebes Eger-víz felett. Vasút, majd műút jön: itt az Ürgelyuk, Tapolca felől megérkezik a… igen, megint a Kék.

Erre térünk hát rá az eddigi szalagozott szakaszról. A folytatást az újoncnak sem nehéz kitalálni, hiszen ott magasodik előttünk: igen, a Szt. György, hát persze! Közben az ég is beborul, ami talán jobban is illik a hegy északi oldalának hangulatához. A Bazaltorgonák jönnek ugyanis, ennek a vidéknek egyik igen jellegzetes motívumaként – sok-sok csodálója közé számítom magamat is. Arrafelé vezet utunk, de előbb megállásra késztet a Kaán Károly kulcsosház. Nem is szabódunk ellene: a többféle finom kenyér és a forró tea vagy forralt bor mellett ugyan ki menne tovább? Úgy látom, senki: igen kellemes kis tömeg falatozik, iszik, pihen és beszélget. Mi is elvegyülünk, és örömmel fedezünk fel ismerősöket. Ildiék éppen indulnak tovább, Vera most érkezett, Andrea és Attila is… Erre is pompás lehetőség az inverz bejárás, hogy újra találkozhatunk a rajtnál látott társakkal – és sokukkal majd a célban is.

Egy-egy pecsenyezsíros és kolbászkrémes finomság után kis kulacsom is forralt borral töltöm. Még egy gyors regisztráció Máténál, és jöhet a lépcsősor! Szerencsére jól járható, és közben a látvány is magával ragadó: a felettünk tornyosuló monumentális kőoszlopok tövében kis pontnak érzem magam. Döbbenetes, micsoda Erő formálta ki ezeket a hihetetlen formákat… Haladunk felfelé a lépcsőn, sziklákon, és nem győzök hálát adni a meggyógyult lábamért: semmi, tényleg semmi baja. Hát persze! Ide kellett jönni: a hegyek és a természet gyógyítja meg, nem pedig az irodai székem, amiben még tegnap is fájt… Közben jönnek, csak jönnek szemből, de elférünk, senkivel semmilyen fennakadás nincs. Legfeljebb üdvözlések, köszöntések: Zoliék, Petra, Dani, Ottó, Gábor… hihetetlen, mennyi ismerős! Közben kijutunk a piros sáv kilátópontjára, majd fel a tetőre. Káprázatos kilátás, igen, megunhatatlan és felejthetetlen… pedig minden reggel ezt látom, amikor bekapcsolom a laptopom.

Negyedik matrica is pipa, zúgás lefelé, kicsit még kocogunk is, aztán esőház, jobbos kanyar, tovább, tovább! Újabb ismerős szemből, de vele megállunk beszélgetni is: Laci öcsénk érkezik mosolyogva. Neki már csak másfél kilométer, könnyen mosolyog, de örül is: sokat fényképezhetett, kiválóan érzi magát, és az idővel is jól áll.

Mennyország büfé, ahol nyáron kis családomat már elkápráztattam (vagyis hát ők) – most gyakorlatilag kihagyjuk. Regisztráció nincs, csak frissítőpont, de mi inkább majd lentebb, később használjuk fel a kupont, hiszen csak az imént ebédeltünk. Ereszkedés továbbra is, a kék-piros-sárga sávon (mindezt egyszerre). A panoráma – még így ellenfényben is – borzongató: Szigliget vonzza a tekintetet, és úgy érzem: engem is.

Megyek, nyugi, tudom… te leszel a következő! Oroszlánfejű kút, muszáj kortyolni friss, hűs vizéből, aztán ereszkedés tovább, közben meg visszatekintgetés az imént bejárt csúcs felé. Jellegzetes, meleg hangulatot sugárzó présházak – beleértve a Tarányi barokk épületét is. Vele szemben meg a Lengyel-kápolna: huh, de gyorsan leérkeztünk!


Pedig még van egy kis ereszkedés, de ez már igen laza. Előbb Csaba, majd Marianna jön szemből a pici babával, a rövid távon, jó találkozni velük is! Letérés a jelzésről, egy kis szalagozás – és a Horváth-pince – kedvéért. Szőlőket mellőzünk, öcsém tőkéket böngészget, nem is eredmény nélkül. Pár szem csak, de milyen mézédes! – csodálkozok.

A pincénél aztán remek (majdhogynem zajos) a hangulat: mi is beváltjuk az említett kupont, hogy egy-egy pohárnyi Szt. György-hegyi „anyatejjel” koccinthassunk (hogy Fekete Istvánt idézzem). Még pár szem aszalt füge meg egy-egy alma is jut, hogy aztán tényleg feltöltekezve indulhassunk tovább. Kőkereszt, balos kanyar, és jó sok aszfalt. Most elég hamar túl vagyunk rajta, átvágunk a 71-es úton (emlékszel, reggel még micsoda ködben jöttünk itt?), és bicikliút, Szigligetig. Fent magasodik a vár, de mégis inkább ezt nézem, nem azt a hatalmas bazalt-tömböt ott kissé balra… Azt majd utána, a végére hagyva… Fel is ballagunk a hegyre: előbb a köves úton, majd a várhoz vezető lépcsőkön. Ott is tovább, egészen a végéig: nem csalódtam Katában. Sejtettem, hogy nem aprózza el, hanem tényleg a legtetejére, a legtávolabbi helyre rakja ki a következő matricát.

És milyen jól is tette! Elképesztő panoráma nyílik innen; tegye fel a kezét, aki szerint nem így van! Fényképezünk, ahogy mások is, megcsodáljuk, ahogy illik; igazi feltöltekezés ez. Aztán ereszkedés le, Várkávézó, hát persze! Nagy-nagy kedvencünk. Mégsem cappuccino lesz a dologból, pedig jó előre elterveztem. Öcsém forró bodza-választása elcsábít: ilyent nem mindig ihatok. Eddig legalábbis nem próbáltam, és nem bánom meg most sem. Letérés, eltérés jön! Fizikai és lelki állapotunktól tettük előzetesen függővé, bevállaljuk-e majd itt a hetedik, „bónusz” csúcsot is? Most meg sem kérdezzük egymást… Nekivágunk a piros sávnak, amit január elsején volt szerencsénk már bejárni, teljes családi körben (a BTHE „Fel a szigligeti várba!” túráján). Most persze jóval gyorsabbak vagyunk, meg hát már az út is ismerős. Felszuszogunk a Királyné szoknyájára (vagyis hát a falépcsők során) – ez bizony meredek, most is. A jutalom azonban most sem marad el: gyönyörködhetünk a különleges kilátó remek panorámájában (és egy matricát is ragaszthatunk).

Óvár után ereszkedés, majd újra egy kis emelkedő: katonai hősi emlékmű, kis kápolna, szemből meg újra ott vigyorog az a hatalmas bazalt-tömb… Na, akkor gyerünk, menjünk! Aha. Kanyargunk folyamatosan a Rókarántó dűlőn, pompás házikók között, megérkezünk az Avasi romhoz is, elhagyjuk a falut is – de mintha mindig inkább csak távolodnánk a Hatalmas Bazalttól. Na, aztán egy jobbos derékszög, és ott van, igen, felfedi magát teljes egészében: széle-hossza egy.

Gyertek! Hát megyünk. Gyorsan Tördemicen vagyunk, az utca is bazalt, hát persze. Átkapcsolom az agyam: nem, nincs itt semmiféle befutó, semmiféle Polgármesteri hivatal. A Hegy van, ott fent, szemben. Fogynak a méterek, közeledik Őméltósága, emelkedünk, megyünk, visszaelőzzük Gábort, majd Rékát, megyünk, megyünk. Elhagyjuk Lajost és Gábort, megyünk, sötétedik. Még csak szürkül, de november van, nincsenek illúzióink. Aztán elfogynak a szőlők, kiskertek, minden elmarad mögöttünk, és már tényleg csak Ő marad.

Üdvözöllek, Badacsony! Üdvözletem, Bujdosók lépcsője! Még csak friss lábbal volt hozzád szerencsém – most negyven-x után érkezek. Hát nem mindegy. Aligha korszakalkotó felfedezés, és jósnak sem állok be. De megdolgoz rendesen, sőt, meg is pihentet (bár tényleg fényképezünk, nem csak magyarázkodás). Nahát! Hogy itt mekkora sziklák vannak! Aztán csak elfogy… Elfogy a 464 fok, fent vagyunk, szusszanunk, megvan! Kilátások jobbról, még mindig látjuk, örülünk.

Ranolder-kereszt, hullámzó hegytető, de hát ez a Badacsony. Sziklák, kövek, gyökerek. És szürkület. Egry-kilátó, Hertelendy-emlék… és még mindig tud emelkedni. Aztán a kilátó, igen; hát ez tényleg a legteteje! A fenéket. Majd annak is a tetején… merthogy persze megint ott a matrica. Mennyit csuklik ma Kata és Bubu? De ez már az utolsó matrica, kész a második panorámakép is. Sajnos ezzel együtt az utolsó panoráma is – de még ez is gyönyörű. Másként, mint eddig, másként, mint a többi. Még soha nem láthattam innen a kivilágított Balatont, alattunk Tomajt, meg a távolabbi falvakat… Elképesztően szép!

Ereszkedés, nem kockáztatok tovább (mint tesóm): fejlámpa kerül elő. Előttünk a Kőkapu, és az… nem aszfalt, na. Most a rajta lévő avar miatt pláne kiszámíthatatlan. Óvatosan, de szerencsésen ezt is elhagyjuk, sárga sáv jön, kék meg el. A Klastrom-kút csobog, de köszi, víz már nem kell, már semmi nem kell, csak leérkezni. Keresztező utak, aztán a falu fényei, lassanként magasabban, mint mi… Leérkezés, a kivilágított Bazalt-templom még egy utolsó szép látványként megmarad – aztán itt az iskola. Beérkeztünk, sikerült, megvan! Tanúhegyek, csodálatosak voltatok – és most már mögöttünk, mind. Bent nyüzsgés, forgatag, sok mosolygó arc, elégedett tekintetek. Előttem érkezik be Józsi bácsi, gratulálok, emitt Ildikó, ott Gyuriék… Találkozom Katával is, gratulálok neki: fantasztikus volt! Ahogy a kapott jelvény is, meg a remek paprikás krumpli, kint az udvaron. Hozzá jóféle forralt bor, és az este meglepetése: 3-4 perccel később rázendít az eső… Tíz órán belül beérkeztünk, holott ez most tényleg nem volt cél. Ami volt, mind sikerült – és még meg is gyógyultam! Hát mit is várhattam volna ennél többet? Várni itt már csak egyet lehet: a következőt.

Iszinik 100 TT - ahogy én láttam...

Iszinik – ami visszafelé olvasva Kinizsi. Ez a szójáték jól megmutatja ennek a teljesítménytúrának a lényegét: a Kinizsi Százas fordítottja mind a térképen, mind a naptárban. Fordított szint-elosztással, ellenkező irányban bejárt hegyekkel és völgyekkel. És nem május végi koranyárban, hanem november végi zordabb időben (meg persze sokkal több sötétben megtett szakasszal). Vajon mindenben nehezebb amannál?

A poén lelövésével kezdem: igen. Szerintem határozottan nehezebb. Így is feltételeztem. De három Kinizsi-teljesítés után szinte illő és kötelező feladatnak tekintettük Zoli öcsémmel, hogy eljussunk erre az eseményre. A tavalyi – rendkívül embert próbáló – időjárás után nagy megkönnyebbüléssel olvastuk az előrejelzéseket: várható ugyan egy kevés eső, de csak előző éjszaka, és a szombat-vasárnap már kellemes novemberi időt hoz. Így hát nem hagytuk becsapni magunkat a reggeli nedves-párás idő láttán, bár a körülményekre való tekintettel előkerült a kamásli. Több vékony réteg ruhával készültem, de a rajtban sok emberen ennél is kevesebbet láttam. Főleg a futókon, persze – akik itt is népes mezőnnyel képviselték magukat. Velük, és a túratársakkal igazán komoly létszám gyűlt össze – meglepődtem kicsit, de nagy öröm volt megint sok-sok ismerőssel összetalálkozni. Hamar leadtuk a csomagunkat szállításra Tamásnál, itiner a kézbe Janitól, és lehet elvegyülni a tömegben. Meghallgatjuk a rendező, Dani fontos információit – közte azt is, hogy az első kilométereken más (szalagozott) útvonalon kell mennünk, vadászat miatt.

Így hát aszfaltozással kezdünk a Zuppa megmászása helyett, és a sztráda alatti átkelés után is azzal folytatjuk: az OKT megváltoztatott útvonala végighalad Nagyegyházán. Az Iszkiri 100 TT-n éjszaka igen hosszúnak éltük meg, de bizony mostanra sem lett sokkal rövidebb. És jöhet a Gerecse! Ott is a Somlyóvári kulcsosház, első ellenőrzőpontként. Addig azonban még van pár kilométer: egy ideig kavicsos úton haladunk, aztán néhány tanya, kisebb tó mellett, majd erdők következnek. Éppen egy órája megyünk, és ijedten látom, hogy 7,1 km van mögöttünk. Ez durván sok; nem a mi szintünk – főleg nem egy százason. Lassítsunk!

Helyenként sáros az út, de bőven belefér a vállalható, kikerülhető kategóriába. Aztán néhány emelkedő után feltűnik a kis házikó, újra Janival, aki már itt fogad, pontőrként. Elköszönünk, jöhet a lejtő, jó kis kocogásokkal. Tornyópuszta épületei tűnnek fel, kis betonos szakasszal, majd újra betérünk az erdőbe, kellemes ösvényekre. Tarjáni műút, újabb erdők, hullámzó terep, vastag avarszőnyeg. Bodza-völgy, a nagy réttel és a sztrádával: egészen közel zúgnak a vágtázó járművek. Jobbos kanyar, újabb erdők, saras emelkedő. OKT-bélyegző, vele szemben pedig kód egy lapon: itt vagyunk Koldusszállás előtt!

Elhagyjuk a vadászházat és a kis tavacskát, az Y-kereszteződésben pedig jobbra megyünk. Ma az első újdonság számunkra: igaz, ezen is jártunk már, de ebben az irányban még nem. A mélyút tehát most emelkedő, a Pes-kői barlang pedig balról esik.

Szép erdők, jó utak, amik aztán sárosabbá válnak – biztos előjele, hogy közeledünk a vértestolnai műúthoz. Így is van, feltűnik Hotdogman autója és mozgó kantinja. Nem sokkal vagyunk dél előtt, remek időzítéssel vesszük át tehát a finom, meleg ebédet. A pontőröktől izó-italt, ropit, finomságokat kapunk, és szusszanunk is egyet. Gyors számolás: 26 és félnél járunk, kicsivel több, mint négy óra alatt – ez még mindig 6,4-es átlag. Ez még mindig sok, lassítani kell.

Átvágunk az úton, füves domboldal, erdősávok – a faluból felhallatszik a harangszó. A lábaim előtt pedig árnyék: kisütött a nap! Hű de jó érzés! És még szebbé teszi a késő őszi pompájukban mutatkozó fákat, amelyek még nem váltak meg minden lombjuktól.

Köves-sziklás terep is adódik, figyelni kell. Szerény, de folyamatos emelkedő visz fel a Bánya-hegyre, ahol fura formájú, ám finom nápolyit kapunk. Aztán ereszkedés, kék kereszt Tardos felől. Innen ismét „irány-helyesen” is bejárt szakasz jön – ami talán a legszebb ezen a napon. Szívet melengető színekkel fogadnak a fák, erdők; csodaszép és lenyűgöző látvány. Aztán emelkedő a Schandl-hársig, közben remek kilátások… és itt az Egyházi üdülő.

Hurrá, kelet felé fordulunk! Az első pár kilométert leszámítva ma még csak nyugat (és észak) felé tartottunk – azaz a céllal ellentétes irányba… Kezdődik a sziklás ereszkedés, de ezúttal szóba se jöhet a Gerecse 50 TT-n megszokott robogás lefelé. Egyrészt még mindig túl gyors, hat feletti a tempó, másrészt meglehetősen csúszósak a kövek, sziklák, legyünk óvatosak!

A pusztamaróti emlékhely következik, amit valamikor régen, egy Nyerges 40 TT-n tudtam nappali fényben lefényképezni, azóta sem. Most itt az alkalom, élek is vele, aztán jöhet a hosszú-hosszú ereszkedés a Bika-völgyig, végig a nyiladékon.

Aúúú! Hatalmasat esek a sáros úton. Jobb lábam kicsúszik oldalra, én meg a bal combomra zuhanok, csillapítás nélkül. A keréknyom élére, hogy még fokozzuk a bajt, hát persze. Megindulok sántikálva, öcsém aggódva próbál segíteni; persze nem tud. Nagyon fáj. Bicegve, nehézkesen érkezek le a völgy aljára, ahol Tamásék fogadnak, az ígért tea-partival. 

Szó se róla, kitűnőre sikerült, meg más csemegék is akadnak, de most ez nálam másodlagos. Tudok-e menni tovább? Emelkedők jönnek: meglátom, ott hogyan dolgozik majd a futómű. Számolok: kb. negyvenkettőnél estem el, Mogyorósbánya pont féltávnál, vagyis ötvennél esedékes. És ott… igen, ott ki lehet szállni. Nem feladni: egy Iszi 50 díjazás jár a teljesítésért, és kész, vége a dalnak. Meg a kínlódva haladásnak – mert ez most az. Na, mi lesz? Van nyolc kilométerem eldönteni. Közben vethetek egy pillantást az elkövetkezők felé: a horizonton felbukkan pár ismerős hegyecske...

Egy vadetetőnél megállunk, Zoli hűsítő krémet halász elő zsákjából: érezhetően segít. Áthaladunk Péliföldszentkereszten, kék kereszt jön, a nap meg megy. Lefelé – de így is örülünk, mert dédelgetett célunk volt Mogyorósra érni lámpa nélkül. Jól látszik, hogy ez meglesz.

Így is van: a Kakukk sörözőt még kellemesen le tudom fotózni, amikor betérünk. Féltáv! A döntést meghoztam közben, így én is elővarázsolom a tartalék zoknit a zsákomból, elfalatozok egy szelet (nagyon fincsi) zsíros kenyeret, és leöblítem a remek, forró teával. Pár cuccot kirakunk az ide szállított táskánkba, a bekészített izót meg magamhoz veszem. Így nagyjából mégis van depózás, ami most nekünk pont elég is lett; köszönjük! Egy deci vörössel melegítem testem-lelkem: hej, de jól esik!

Saját épeszűségemben persze nem vagyok biztos, de megyek, tovább. Áron, majd Gyuri érkezik szemből, utóbbi két ifjú leánnyal – hát, élni tudni kell, kérem! Aztán hajrá: jöhet a három „kiskedvenc”! Nem akármilyen hullámvasút következik ugyanis: Kőszikla, Hegyeskő, és a Nagy-Gete. Ismerjük őket, mint a rossz pénzt; mindkét irányból. Kiváló lehetőség erre az ismerkedésre a SzuperKatlan 30 TT; minden barátkozni vágyónak tudom ajánlani. A hőfok persze ezúttal szerényebb, sőt… és a fényviszonyok is szerényebbek. Ennek okán fel is kapcsolom fejlámpám a Kőszikla tetején: sikerült idáig eljutni, ez igazán jó érzés.

Gyönyörködünk a tájban a kereszt tövénél (ha már megörökíteni nem tudjuk), aztán leereszkedünk a nyomvályús, kellemetlenül szűk ösvényen. Sebaj, legalább most nem porzik, és nem tartanak fel bennünket, mint a Kinizsin általában – próbálkozik tesó. Hát igen, meg az eső sem érkezik meg, mint ahogy idén nyáron tette… Nézzük a dolgok pozitív oldalát, aha. A negatívról meg próbálok megfeledkezni, nem odafigyelni: a fájó lábamra, igen. Síkon még csak-csak működik, az emelkedő nehezebb, a lejtő viszont nagyon komisz. Ebből a szempontból a szerencsésebb variációt kapom: a kaptatók meredekek, az ereszkedések lankásabbak.

Így van ez a tokodi pincék után is: az aszfalt után fel, magasra, köves-sziklás úton a kopár hegyoldalra, majd tetőre. Itt a Hegyeskő, valamennyire kivehető fehérlő sziluettje, de a távoli táj szépsége mellett kevésbé figyelünk rá. Esztergomig most is ellátunk, akárcsak nappal, és most is lenyűgöző… sőt! Itt némi szél is borzol bennünket, álldogálni tehát nem tanácsos. EP itt nincs, ami számomra legalábbis furcsa: legalább egy kódot kitennék… Leereszkedünk Tokodra, az OKT-n, továbbra is (ellentétben a K100 kék keresztjével). Egy gyors kóla, átvágunk a településen, aztán a horgásztó közelébe érkezünk.

Emelkedő, komoly kövek, sziklák, vízmosta-marta kaptató. Jó kis bemelegítő a következő erőpróbához – mert aztán jön az is lassan, de biztosan. A Nagy-Gete, és nyugatról. Megdolgoztat, meg is kínoz, de nem állok meg, pedig megengedtük magunknak, előre, akár több pihenést is. Így hamarabb megvan, nyugtatjuk magunkat, és… hú de jó érzés fenn lenni! Kicsit nyújtani is az lenne, de hát az most sajnos lehetetlen. Így hát a tűznél újabb pecsét, és: szia, Dani! Jó párszor túráztunk együtt, most pontőrként fogad – és kínál jóféle házi pálinkával. Kis korty is elég, igen kellemes, köszi!

Ereszkedünk, kíméletesen; nagy öröm ez most. Dorog fényei jönnek, és a Molnár söröző, Katával. Nem, masszázs szóba se jöhet: gyulladt testrészt nem kínoz ilyesmivel. Helyette a feladást ajánlja könnyű mosollyal, meg hogy szívesen elfuvaroz záráskor a célba. Kísértő az éjszakában, naná. Ráadásul meg is fenyeget, amikor (egy forralt bor után) mégis talpra állok: ha jövő szombaton nem leszek ott a Tanúhegyeken, akkor nemes egyszerűséggel kinyír.

Ezzel a kedves biztatással hagyom el Dorogot. Hat kilométerre van Kesztölc, az EP. Addig vívódok, gyötrődök; totális mélypont. Fordulj vissza! Kata bevisz! És tényleg, ott az imádott Tanúhegyek is… ne kockáztass! Egynyomos út, öcsém elöl masíroz, csendben. Fogalma sincs, micsoda háború van itt mögötte, belül; elmondani se bírom, még neki se. Megérkezünk a faluba: Budapestig ez az utolsó civilizáció! És még mindig több, mint harminc kilométer van hátra. Megyek előre, kicsit beszélgetünk, oldódok valamelyest.

Annamari és Zoli fogad lenyűgöző fénysorral a pont előtt, meg egy nagyon finom banánnal. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell! Jelen esetben ez a Kétágú-hegy. Nagyon tartok tőle, pedig csak fordítva ismerem őkelmét. Hát most sikerül így is. A „siker” szót azért erősen idézőjelesen értem… Leginkább felvonszolom magam, azt hiszem, ez jobban kifejezi a valóságot. Kétszeri belepihenés, úgynevezett „csodálom kicsit a tájat” szöveggel. Nem mintha nem lenne rá alapom – csak hát tudom, ez nem így szokott történni; picit gyorsabban. És azért csak-csak feljutok a tetőre; öcsém türelme és szolidaritása még mindig le tud nyűgözni, négy és fél évtized után is. Egy percig sem kérdéses, hogy nélküle most hol lennék: természetesen a Kakukk sörözőben. Köszönöm, Zoli!

…Monoton menetelés a gerincen. Sok. Monoton. Menetelés. Erre emlékeszem. Nem sok másra. Kavicsos út, meg hogy ez nem ugrik be a Kinizsiről, holott háromszor is… Kavicsos út, fák, kilométerek. Valahogyan a Pilis-nyeregbe érkezünk, közben átlépjük a hetvenet, hetvenegyet. Na, már kettessel kezdődik, hülye számmisztika. A nyeregben mégis van pontőr, nem kódot írunk – embert látunk, de jó! Aztán gyötrelmes szakasz jön, ki és fel a mélyből. Hihetetlen, de egyszerre köves-sziklás és sáros. Nagyon sáros, afféle lekvárpuha dagonya, ahol a láb csúszik-mászik mindenfelé, de legkevésbé előre. Sok lábnyom előttünk, és tudjuk: még több jön még mögöttünk. Nem irigylem őket. Persze magamat sem. Komisz, erő-fogyasztó szakasz, és megint az a monoton érzés. Megéhezem, de nem megy a szendvics sehogy sem: csak nem ér utol még a Roki réme is?!

…Üdítő változatosságot nekem a Pilis-tető hoz; a rét, majd a szerpentin. Pedig az sem kényeztet: komoly huzattal fogad – igaz, pompás kilátással. Pompás? Lenyűgöző! Nagyon messzire ellátni, a kivilágított települések egészen fantasztikus képet mutatnak így magasról. Az ereszkedés aztán köves, nehezebb, de legalább nem dagonya. A Szántói-nyeregig tart, ahol ellenőrző-, de még inkább frissítő pont vár. Itt megmenekülök az eléhezés fenyegetésétől: szuper pecsenyezsír, ééés: körözött fogad! Fantasztikus mindkettő, és amikor még egy mandarint is utána küldök, tudom, hogy egy gonddal kevesebb. Hadd jöjjön hát a Hosszú-hegy! Nem is kéreti magát, de ez most megvan gond nélkül: jó tempót tartunk, folyamatosan. Felírjuk a kódot, folytatjuk utunkat, jó kis beszélgetős, ereszkedős szakasz.

Csobánkai-nyereg, az (egyre közelítő) főváros fényszennyezése egyre durvább. Szépen kirajzolódik előtte az utolsó kihívás. Nagy-Kevély. Tényleg szép nagy. Nagyon nem aggódtam tőle, voltam fent hatszor (legutóbb három hete, a Piros 85 TT-n); igaz, mindig délkeletről. Most északnyugatról érkezem, fájó lábbal, és a hegy most tényleg kevély. Alaposan megdolgoztat bennünket (legalábbis öcsém azzal nyugtatgat, hogy őt is, őt is). Tény, hogy komisz sárral fogad, amire itt már végképp nem számítottunk; megy is rendesen a csúszkálás. Esés és baj nélkül jutunk fel a nyeregbe – ami az utolsó ellenőrzőpont is egyben. A tetőig azonban még menni kell szépen. Dehogyis szépen… Szigorúan, kisebb-nagyobb köveken, sziklákon, miközben a lában csak a monoton, egyforma lépteket viseli el; azt is csak úgy-ahogy. Na, itt monoton, és főleg egyforma léptek egyszerűen nem léteznek. Sem fel, sem le. Mert aztán egyszer csak (hihetetlen, de) megindulunk lefelé is. Előbb még egyszer átadjuk magunkat a rácsodálkozás és gyönyörködés élményének, beszippantva és megőrizve a látványt.

Komisz, köves, hosszú és girbegurba. Sok fájdalmas lépés; méricskélés, hogy hová is lenne érdemes… Ez van. Szinte az ürömi útig. De ez is elfogy. Sík szakasz, majd aszfalt is. Aztán lejt. Le és be. A városba. Fények és csend, éjszakai nyugalom. A falusias környezet egycsapásra vált panel-rengetegre. Kanyargunk, ismerős, meg mégse. Megvan, beérkezünk, belépünk. Leállítom, odamegyek, mosolyog. Odaadom, lepecsételi, felírja. Megírja, átadja, gratulál. Mosolyog, mosolygok, de kicsurran. Ő is gratulál, én is neki, és megköszönöm. Hátramegyünk, leülünk, megkapjuk, megköszönjük. Mustárt igen, ketchupot nem, köszi. Roppanós, meleg, finom. Emez meg forró, cukros, demostpontígyjó.

Iszinik 100 teljesítménytúra, 2017. Budapest-Békásmegyer, éjjel öt óra öt perc. Teljesítettem.