2019. július 14., vasárnap

Bakonybél 25 TT - ahogy én láttam...


Bakonybél (mint tudhatjuk) a világ közepe, ráadásul ezeréves. Azaz: kihagyhatatlan! Kétszeri 48-as teljesítés után ezúttal a huszonötösre esett a választásunk, és most sem csalódtunk! Dacára a szépen zuhogó esőnek, pompásan éreztük magunkat, és megcsodálhattuk „szeretett Bakonyunk” újabb arcát.


Esőre számítottunk, esőhöz öltöztünk – és eső lett. Felnőtt emberek vagyunk, szóval, olyan megrázkódtatás nem ért. Kellemes meglepetés annál több! Négy fős kis csapatunk kettéválik a rajtnál: Bea hosszútávot tervez futni, Réka és Márk pedig velem tart. Pontosabban én tartok velük, mert előbb terveztem volna egy 13-ast is, de ettől ők már előzőleg elzárkóztak, várakoztatni meg nem szeretném őket – így hát azt az ötletet elengedtem.


A falut az egyik klasszikus turistaúton hagyjuk el: az OKT-t aztán Z+ jelzésre cseréljük. Láttam már sokszor a hívogató meredek partoldalt, de ezentúl az ismerőseim közé sorolhatom. Gyönyörű! Megdolgoztat, persze – de mindig lenyűgöz az ilyen vadregényes, érintetlen szakasz, amiért nem nagy ár ennyi izzadtság. A jelzések jók, de néha ritkák: ott Viktor, a rendező igen korrekt szalagozással egészíti ki – egyszer sem tévedünk el a túrán egy métert sem. Kikerülünk egy kidőlt fákkal tarkított szakaszt, és látunk pompás sziklákat mindkét oldalon.


Kódot írunk fel, és felérkezünk a Táboros-hegy tetejére. A Széchenyi-emléket takaros környezetben találjuk.


És még mindig nem esik! Ilyenkor minden perc ajándék, figyelmeztetem Márkot (Réka picit lemaradt). Ennek szellemében könnyed, de folyamatos kocogást is bevállalunk a hosszú lejtőn.


Jól esik! Ja igen, és most már az eső is… Közben megeredt, de a fák még tartják, így nem is időzünk sokat az EP-n, sőt: vizet sem kérünk. Azt kapunk ugyanis bőséggel a következő órákban. A piros első, lépcsős szakaszát azonban még szárazon megtehetjük, és csak a nyílt szakaszon ázunk. De az erdő szép, a Boroszlán tanösvény (vagy Rézbükki út) minden szakasza gyönyörködtet. Istvánnal is összefutunk, majd egy párost előzünk, és innen már mi vezetjük fel a mezőnyt a Bakony tetejére. Ahol Enikő, a pontőr most érkezik – mi meg örülünk a „golflabdának” és a remek tempónknak.


Mindez semmiség a kilátó panorámájához képest! Ahová pedig csak ímmel-ámmal mentünk fel („úgyis csak párát látunk majd”). Hát észak felé igen, de a többi oldal remek tájakkal és lenyűgöző felhő-pamacsokkal kápráztat el. Márk tele-fotója a Kab-hegyet is "idehozza".



Ereszkedés a piroson, folyamatosan – sok-sok kocogással. És most figyelünk, és észre is vesszük, amikor elérjük az említett pamacsok magasságát. Borzongató, magával ragadó érzés, és újra meg újra arról beszélgetünk, hogy mennyire kár lett volna otthon maradni!


Aztán jobbra térünk a piros kereszten (újabb felfedezés számomra), és itt is jó az iram. Hamar elérjük a zöldet, és újabb önellenőrzés is akad. Az első kilométerek még szintén újak: ámulva megyek a szép erdőkben, itt is látványos sziklák között.


Aztán Kisszépalma jön, és a dzseki a derekamra kerül: elállt az eső! Sőt: egyre világosodik, pedig sűrű erdők is adódnak. Ez itt a Barátok útja; elágazásokkal és halomsírokkal. Szerény és komolyabb módon, de mindvégig ereszkedünk, jó kis tempóban most is.


Így hát nem is lepődünk meg, amikor a faluba visszaérkezve harangszó fogad. Amihez a célban jóféle ebéd is dukál – persze a szívélyes fogadtatást és a díjazásokat követően. Megint megerősödik bennem az érzés: ide mindig jó eljönni. Voltam már hőségben és aranyló őszben, hóban és jégben… és most már esőben is. A Bakony mindig gyönyörű!



2019. június 28., péntek

Őrség-Goričko 25 TT - ahogy én láttam...


Szomszédolás és múltidézés, szórványok itt és ott… A magányos bejárás izgalmai, útkeresések – komisz hőségben. Az Őrség-Goričko 25 TT nagy élményt adó barangolás a magyar-szlovén határ mentén – mindezt a 25 éves Hegyek Vándorai TE tiszteletére.


Ez a túra egy napra esik a saját rendezésű Kőszegi csillagokkal, amikor nyilván nem tudtam volna teljesíteni. Így hát kértem (és kaptam) lehetőséget a rendezőktől az előzetes bejárásra: ezúton is köszönöm! Még nagyobb öröm, hogy ténylegesen segítettem is: túra után alaposan átbeszélgettük, végigböngésztük az útvonalat a (már helyszínen lévő) rendezői gárdával.

Szalafői rajt reggel fél nyolc után, mindjárt a kéken, de ezúttal az Őrség 50-en megszokotthoz képest fordított irányban. Aztán a sárga sáv, valamikor ott is mentünk, szintén Őrség 50, eddig ismert. Na, onnantól nem. Erdőszélen útkeresés: megjegyzem, hogy ide majd szalagozást fogok javasolni. Közben jó látni, hogy itt nem csak vágják, de ültetik is a fákat…


Timany-hegy, határmenti zöld sáv (azaz, Vasfüggöny turistaút), szokás szerint kevés jelzéssel – és a vadregény, hát persze! Kidőlt fák, amiket néha az erdőben kerülök. De lehet menni szépen, bár a züm-züm legyek nagy száma kezd zavaró lenni (a szúnyogok nem bírják a tempót).


Aztán felbukkan Felsőkotormány, ami Bajánsenye része: a volt határőr őrs, majd (előre pillantva) a határátkelő is felbukkan. Aztán át az úton, majd a vasút alatt, és neki a hegynek! Na jó… dombnak. 


De azért kicsit szuszogtató és jó felérkezni. A határátkelő pont viszont igen nehezen van meg, és irigylem a szombatiakat, akiknek ez már szépen ki lesz szalagozva.


Szlovénia, üdvözöllek! Mindig szívesen jövök ide – főleg mióta gyalog érkezem. Most is remek ösvények, szép erdők fogadnak – persze jelzések nélkül. A track szinte folyamatosan a kezem ügyében van, de így is „sikerül” néha itt-ott elmenni más irányba.


De hát a bejárás ilyen sportág, heverhetnék a strandon is… ahol ez a hőség előny lenne. Itt nem az. Egyre szigorúbb a hőfok, de már Kapornak (Domaföld) közelében járok. Feltűnik a magasfigyelő, amiből hála Istennek, kilátót fabrikáltak a derék szlovének. És milyen jól tették! Igencsak megérte fellépegetni a szűk lépcsőkön.


Leereszkedek a faluba, kutyaugatás előttem. Bizonytalanul hátrafelé indulok, majd nézek is: idős néni mustrál. Meg van kötve! – nyugtat. Magyarul, igen. Aztán vízzel is kínál, ami most kincset ér, és elbeszélgetünk. Aztán elköszönök Magdus nénitől, nekivágok az aszfaltnak, amit rétek, majd emelkedő követnek.


A tetőn kifújom magam, és látom, hogy túlfutottam. Király, akkor most még egyszer, ugyanígy fel – csak most a helyes úton. A temetőtől látható panoráma aztán megvigasztal.


Leereszkedek a faluba, megint. Ez is Krplivnik, csak ez már Kapornak… érdekes. Meglátom szemben a tűzoltóságot, és rögvest beugrik a főrendező, Gyuri mondata: mögötte forrást találsz!


Uhhh, áldott annak minden cseppje ebben a hőségben. Iszok, töltök, és az ott üldögélő bácsikával beszélgetek. Géza bácsi idén tölti be a kilencvenet, és akárcsak az imént Magdus nénivel, vele is maradandó élmény elbeszélgetni.


Aszfalt jön, árnyék nélkül. Balra kis kitérő a Néprajzi múzeumhoz, de ezt bizony most kihagyom. Felmegyek a kis dombon, de az utolsó pár métert kihagyom. Gyuri szólt, hogy itt kutya lesz – én meg óvatos duhaj vagyok.


Vissza az útra, át a Kerka, majd a vasút felett, folytatom menetem. Kis domb, erdős liget, tető, balkanyar következik.





Talán most van legmelegebb, és mindeközben telefonon az otthoni túrát is intézni kell…


Jobbra lent Őrihodos (Hodoš) látható, de azt kikerülöm, és szép erdőkben haladok. Szép sárga sáv jelzésen! Magyarok festették ezt: a rendező egyesület, még a korábbi Őrség-túrák részeként. Jártam is akkor itt, csak fordított irányban. Most ereszkedéssel érkezek az Őrihodosi tóhoz, és gyönyörködök benne. Igencsak érdemes pici balos kitérőt tenni a partján! A látvány magával ragadó…



Hosszú-hosszú egyenes szakaszok, ahol cikcakkban megyek, mert árnyék hol balról, hol jobbról adódik… És megjön a zöld, és vele a züm-zümök is. Hihetetlen: ezek magyar rovarok?? Errefelé könnyebb a haladás, gyorsan elérem a Határkőparkot: érdekes szabadtéri kiállítás.





Dózerút jön, ami egyenes és árnyék nélküli. Elvisz Szalafőig, ahol a jól ismert Pityerszer épületei bukkannak fel, sok turistával.




Elhagyom, és megcélzom az újonnan épült Kömpe szeme kilátót a Felsőszeren. A hívogató függőágyról lemondok: az a templomtorony (és mellette a cél) még mindig odébb van…



Persze a kitartó lépések ezt is megoldják, és újabb túrát könyvelhetek el magamnak, ahová igencsak érdemes volt eljönni. A rendezőkkel kellemesen elbeszélgetünk, majd a kocsimhoz megyek (na jó, rohanok). Ahol türelmesen megvárom, amíg a hatalmas vihar és jégeső kitombolja magát… alig negyed órával a beérkezésem után! Soli deo gloria!

2019. június 25., kedd

SopronTrail 25,9 TT - ahogy én láttam...


Terepfutók között könnyű elcsábulni – és túrázóként is belefutni, kocogni. A SopronTrail pompás hangulata, nyüzsgése és forgataga magával ragadó és egészen különleges. Ehhez hozzájön a szuper ellátás, Brennbergbánya miliője, sok kedves ember – no és a Lőverek szépsége.


A sok jelzetlen (de remekül kitáblázott-szalagozott) vadregényes ösvény még a Soproni-hegység ismerőinek is számos kellemes meglepetést tud okozni! A két évvel ezelőtti emlékek ismét ide vonzottak, és ezúttal is pompás élményeket szerezhettem.


Brennberg egyedülállóan különös kocsmatemploma előtt már nyolckor elrajtolok Roland és Karcsi kedélyes üdvözlése után. Meglepően sok túratársat előzök a kezdő emelkedőkön – de egy fényképezés során engem is előz egy fehér pólós fiatal srác.




Az első ellenőrzőpont (Vörös-híd) után komisz emelkedő következik: itt a futóknak külön szakasz-verseny is van. Még itt is előzök néhány túratársat, fent pedig ámulhatok a gyönyörű kilátásban. 


Sajnos a Poloskás-bérc tetején erre egy erdőirtás is „rásegít”. A Béke-kilátónál barátságos pontőrök mondják, hogy második vagyok. Ennek örömére fellépcsőzök további panoráma végett – és nem is bánom meg.





Szép erdők, kiváló terep: az előző napok esői inkább javítottak, mint rontottak a terepen.


Mára is csapadék néz ki, dzseki a derekamon… Amit a 2. EP-n (Matyi-pihenő) tervezek letenni időlegesen, hiszen ide visszatérünk még egyszer. Ám odaérkezésemkor (miközben válogatok a terülj-asztalkám kínálatából) valami csepegni kezd… Marad hát a kabát. Nem sokkal később fel is veszem: szépen esik. De tényleg szépen: szinte üdítő, kellemes és olyan nyugodtan esik… Nem sokáig: talán 30-40 perc, ami alatt egyszer csak utolérem fehér pólós társamat, és egy hosszú lejtőn előzök is.


Ilyen hosszú lejtő több is akad errefelé – persze a hozzájuk tartozó hosszú emelkedőkkel. Néhol MTB-pálya jelzését látom, néha (ritkaság!) turistajelzés is akad. Nem különösebben figyelem őket: a szalagozás 100%-os biztonságot ad, mindvégig.


Füzes-árok és Pedagógus-forrás: pár fotó, egy futólagos mosakodás, és itt a Lővér Kalandpark – újabb EP. Hátrapillantok: megérkezett az első futó. És… a fehér pólós srác. Uhhh. Gyorsan eszek-iszok, és jöhet a Hétbükkfa, meg a Ciklámen-tanösvény.


Sokadszorra is elvarázsol, lehetetlen vele betelni! De még így is készülök A Nap Csúcspontjára. Meg is érkezek a fenyveshez (jaj, de finom az illata!), és itt van, igen. A Tolvaj-árok: Magyarország egyik legszebb szakasza. Kocogok a könnyű lejtőn, futók húznak el egyre többen – de újra meg újra meg kell állnom. Fényképezek, gyönyörködök, szívom be a látványt, hangokat, illatokat. Ez itt a csoda, igen. A hegyek oldalai, az alant csobogó patak, a hidak és ösvények, a számtalan átkelés…





A Béla-forrás zárja ezt a szépséget. Megint bőség: eszek-iszok, a kis övtáskámhoz egész nap nem is nyúlok… Oldalra pillantva pedig: igen, a fehér pólós kolléga. Nagy levegőt veszek (talán ő is?), és indulunk, egymás után. Neki a siratófalnak: így hallottam nevezni az imént egy futótárstól. Nem sokat túloz: megszuszogtat rendesen. Persze benne lehet ebben a zsíros kenyér is (olívabogyóval, sós paradicsommal), meg a kóla is… De azért csak feljutunk. Nemsokára meg lejtők – ez már az Ultra környéke. Megint jókat futok, hosszú egyenesek, fotós: lefényképez, pedig mondom, hogy én csak gyalogos vagyok… Seprűkötő-hegy, aztán megint ereszkedés, megint nagy futás: és nem látom a fehér pólót.


Matyi-pihenő, másodszor! Derűs a személyzet, még mindig – sőt, ezúttal rozéfröccsel is kínálnak. Hú, jól esik – de balra tekintek, mert valaki érkezik: és fehér pólója van. Aú.


Rövid távos túrázók jönnek még mindig, őket előzöm – és várom, hogy most minjárt, engem is… Tényleg így lesz – de egy futó az, és… fehér pólója van. Hoppá! Hátranézve sem látom alkalmi útitársamat – mosolygok, hiszen egy játék az egész, semmi több. Pompás kilátás jobbra, Brennberg felé, fényképért kiált. Aztán gyűrt terep, dimb-dombok sűrűn, komoly (bár rövid) szintekkel. A futónép hátsó traktusa még mindig érkezik, velük kocogok többször is – ezt a tempót már-már én is tudom. Profik nagyon, például az előzéseknél. Itt még mindig sok a rövid távos, és a futók „árnyékában” remekül átvágok én is ezen a mezőnyön. Utolsó EP, műanyag edényekben víz és… Mik ezek, szivacsok?? – Ezek?! Ez maga az Élet, barátom! – mosolyog egy futótárs, és mossa az arcát. És igen, tényleg igen jó érzés a felfrissülés; élek vele én is.


Aztán lejtők, mélyút, és már tudom: mindjárt itt a kis bányászfalu. Az egyedi haranglábtól meg már látszik is a cél! És a templom – hamarosan oda érkezünk le alkalmi futótársaimmal. Szalagok és kapu, fotósok és tapsolók. Uhhh, gáz, én csak túrázó vagyok! De ez itt, most nem is számít. És jó ez így.


Hát sikerül: elsőként érkezem be a fiúkhoz! Méghozzá négy órán belül a 26 kilométer: nagyon örülök. Megkapom a díjazást (kitűző és emléklap), egy gyümölcssör és egy póló társaságában. Meg egy ebédjegy, amire halászlé jár! Kifejezetten jól esik – kellemes zárásaként a szuper napnak. Ami aztámn majd a Somlón folytatódik, éjjel... :)