Kincsesbánya 30 TT - ahogy én láttam...

Tájegységek és világok találkozása. Sík vidék és alig hullámzó dombok. Egy nagy víztározó, majd erdei magaslat és mély szurdokban kanyargó patak. Kapaszkodás sziklás emelkedőn vagy lépcsősorokon, ereszkedések fák vagy hétvégi házak között, egy impozáns kastély... Igen, harminc kilométerbe ez mind beleférhet!

Kincsesbánya bizony messze esik a nyugati végektől, de több minden is ide vonzott erre a napra. Egyrészt az ismeretlen túra, másrészt a már bejárt (és nagyon kedvelt) Gaja-szurdok és környéke. Harmadrészt pedig – mi tagadás – a megszerezhető pecsétek: IVV-túra, és egyben évnyitó alkalom mind az Észak-Dunántúli Kupa, mind pedig a Cartographia Kupa idei sorozatában. Még így is necces lett volna a dolog, ha nem tart velem a két lány, Réka és Ildi – de szerencsére őket is érdekelte az esemény, így hát hárman gurultunk az általános iskola utcájába. Na, itt már láttuk is, hogy baj lesz. Hat-hét polgárőrön jutottunk keresztül, mire leparkolhattunk: huh, micsoda tömeg! Persze ugyanez bent is – azzal a különbséggel, hogy a sorok alig mozdultak, így hát majdnem háromnegyed óránkba tellett, mire útra kelhettünk. Igaz, legalább közben át tudom venni a tavalyi ÉDK-kupámat, és megvehettem az idei füzetet (akárcsak a Cartographia esetében).

Tömött sorok, vegyes (de többnyire lassú) tempó, négyesével egymás mellett, újra meg újra. Próbálok udvariasan helyet kérni, de így is előfordul, hogy a bozótot ajánlják… Sok-sok szenior korú túrázó: őszinte tiszteletem nekik, hogy télben, hidegben, ködben is itt vannak. Mert az időjárásról a legjobb, ami elmondható, hogy nem esik: a reggeli pár perces napsütés után újra visszatér a köd, és ki is tart egész nap. Szóval, újabb és újabb csoportokon kelünk át, jutunk túl, Viktort is üdvözöljük, Réka viszont békésen elvegyül valahol mögöttünk. Mi Ildivel szeretnénk jobb tempót tolni: mindketten a következő hetekben ránk váró túrákra gondolunk, amire jó lenne rákészülni, edzeni kicsit. Így hát a tempó vegyes: vagy be-beragadunk, vagy jókat futunk. Közben erdők, kisebb dombok, nagyobb irányváltások. Előbb a Szeg-, majd a Vontató-hegy marad el, közben mellőzzünk egy meddőhányót, metszünk egy műutat… A piros jelzés mindvégig teljesen jó, de – ezen felül – sűrű, igen korrekt szalagozás is kísér mindenfelé (és mindvégig).

Megközelítjük a víztározót, de egyelőre csak a sűrű fák között bujkál. Betérünk a Gyermeküdülő (alighanem szebb napokat is látott) épületébe, ahol a pecsét mellé egy finom banán is dukál. Visszafordulunk, Enikőt üdvözöljük; márciusban hozzájuk is készülök egy túrára… Aztán folytatjuk a nagyjából északnyugati irányt, immáron valamelyest megfogyatkozva: a tízesek a visszatérő ágon a cél felé tartanak már. Nagyjából a víztükör közelében vagyunk, de látni most sem lehet túl sokat belőle. Igaz, gyümölcsösök, kerti lakok között haladunk. Ezt a részt Gányásnak hívják, aminek végén műút fogad. Rá is térünk, és ezen haladunk; több mint két kilométert, sajnos. A letérés egy parkolónál esedékes, ahol aztán – betonúton folytatjuk.

Szerencsére itt legalább szint is akad, megtörve a monotonitást. És már erdők, fák között haladunk: emelkedünk, kanyargunk a szalagozott szerpentinen. Mígnem aztán megérkezünk a Zseri vadászházhoz: kedves, barátságos környék. A pontőrök is azok: bélyegeznek, és finom gyümölcslét nyomnak a kezembe, ami igazán jól esik. Jártam már ezen a helyen: a júliusi Bodajk városnapi túrán – kellemes dolog visszaidézni az akkori emlékeket!

Aztán jöhet az ereszkedés a kék négyzet-jelzésen: pazar ösvényen, vadregényes völgyben kanyargunk, szaladunk lefelé. A lejtő szöge ugyanis szinte megkívánja a dinamikát, és amúgy is hasznos egy kis változatos mozgás…

Kitárul a panoráma: előttünk a gyönyörű Pisztrángos-tó, ahol a nagyszerű látványon kívül az OKT is fogad: balra térünk, és innen most sokáig a kéken haladunk. Sok túratársat érünk itt utol, köztük több ismerőst is köszönthetünk. Így haladunk a festői Gaja-patak egyik, majd másik partján.

Még nem láttam ilyen tiszta vízűnek, és a sodrása is elég tempós. A mi haladásunk bezzeg nem! Hosszú lassú szakasz jön innen, pedig a terep és az ösvény kifogástalan. A tempóvesztés „bűnöse” az említett patak, meg persze a környéke, ahol szerintem lehetetlen gyorsan haladni. Különösen igaz ez, ha még fényképező alkalmatosság is akad! Persze ezt látom a sok túratárs esetében is: meg-megállnak, fotóznak, gyönyörködnek.

Hatványozottan igaz ez az Ádám-Éva fa környékén, ahol az új híd feszül át a patakon. Józsi bácsi és Norbi is felbukkannak; több szakaszon is együtt folytatjuk. De aztán hol mi, hol ők állunk meg, lassulunk le: nézelődünk, álmélkodunk. A csobogó patak, a szélébe kapaszkodó fák, kígyózó-markoló gyökereikkel… a hatalmas sziklák, a vöröslő avarszőnyeg… Kidőlt fákon, köveken és sziklákon bukdácsolnak át az apró hullámok, és ez a varázs kitart egészen a Varjúvárig.

Ott jobbos visszafordító, ami egy kellemes sziklás emelkedővel visz fel a Bükkös-tetőre, hogy kicsit vissza is tekinthessünk. Sajnos, tényleg csak kicsit – pedig pompás panoráma nyújtózkodik alant, de ezt most szemérmesen megbúvik a köd paplanja alatt.

Hajrá hát tovább! Ildikó köszönt rám: beszélgetünk kicsit, memorizálom csábító túra-ajánlatait. Aztán kis hullámzás és sok kanyargás: szalag, kék kereszt, majd kék háromszög. Kilátó, ahová ereszkedni kell: harmadszorra jutok ide, már nem hökkent meg. Most persze a kilátás sem: itt is csak a végtelen vattacukor, minden irányba.

Kódot írunk tehát, és visszafordulás: Gyulával idézzük fel bő egy évvel ezelőtti, ugyanitt történt találkozásunkat. Visszatérünk a Kékre, kijutunk a kapun is, és ereszkedünk le a sípálya mentén. Itt megint erősen sajnálkozok a kilátás miatt – mármint, ami nincs. Pedig micsoda pazar lenne a szemközti Vértes! És Csókakő vára, meg az alant elterülő városka… Amit – ha nem is látunk teljes terjedelmében – megcélzunk, és leereszkedünk. Üggyel-bajjal, mi tagadás, merthogy a talaj sok-sok cipőnyomot látott ma már, és ehhez mérten csúszós, saras. Nem minden veszélytől mentesen, de sikeresen beérkezünk a házak közé: szia, Bodajk!Íme, itt a vége a Bakonynak. Mármint az egyik vége-széle...

Szalagok előttünk, követjük (szinte vakon), de egyszer csak feltűnik, hogy hé, nem is a kéken vagyunk! De a szalagok ott vannak, továbbra is – akkor viszont minden rendben. Ki is visznek szépen a fő utcára, és máris betoppanunk a Gaja vendéglőbe. Pecsételés után felhasználjuk a rajtban kapott bónokat: két-két deci forralt borra pont elég. Hát akkor egészségünkre! Egy szendvicset is bevállalok, elvégre tíz perc múlva dél. Aztán piros kereszt, és fel a Kálváriára!

Szuszogva érkezünk a tetőre, de a jutalom persze itt is felemás: a városkára és a stációkra kellemes visszatekinteni, de a Vértes most is hiányzik. Hát majd talán legközelebb! Újabb indok a júliusi ismétlésre… Zúgás le, rátérünk a pirosra, Kesellő és a szoborpark, most másik irányból. Aztán betérünk az erdőbe, ahol sárra számítok. Bár tévedtem volna… de nem. Elég komisz környék; itt még nyáron is jutott belőle, emlékeztem.

Óvatoskodva ereszkedünk az Alba Regia-forráshoz, szerencsére gond és esés nélkül. Kódot jegyzünk fel, de a csobogó vízből most nem töltünk. Pár fotó, és indulás tovább, majd hamarosan: fel. A kék kereszten ugyanis 100-150 méterrel később újra az Ádám-Éva fa jönne. Így viszont megcélozzuk a Vasutas-pihenőt, ahová kellemes lépcsősor visz fel, kellemes pulzust előidézve…

Egy kis sziklaorom felkelti érdeklődésemet, és lám! Érdemes volt megtenni pár lépést a kedvéért: kitűnő rálátást biztosít lefelé, ahol pár órával korábban már jártunk. Hozzá a patak csobogása is társul, így egy újabb maradandó élménnyel lehettünk gazdagabbak. Aztán a pad, és onnan remek kilátás a… ködre, persze. Mehetünk hát tovább, ereszkedés majd újabb emelkedés, hullámzás és kanyargás. Öreg-hegy: újra OKT, a tábláknál jobbra, elköszönünk a pirostól. Zúgás le! Remek a lejtésszög és az út is: kellemes futásokkal érkezünk le a hétvégi házak, szőlők és gyümölcsösök közé.

A mezőny újra besűrűsödik: utolértük a húszasokat. Beérkeztünk Fehérvárcsurgóra, de inkább a víztükröt, mint a községet közelítjük. Megyünk egy ideig a töltésen, a víztározóra kiváló a rálátás, közben túratársakkal beszélgetünk. Aztán beton- és aszfaltút, majd át a hídon, és újabb – alaposan kijárt – saras ösvények. Nem is tudom, miért nem inkább aszfalton visznek? – dünnyög István. Aztán a leereszkedés a parkon át a Károlyi-kastélyhoz megadja a választ: pompás a rálátás az impozáns épület-együttesre így, ebből az irányból leereszkedve!

Hangyaboly-nyüzsgés: az érkező és a már visszafelé igyekvők bájos összevisszasága első látásra kaotikusnak tűnhet. Timivel, majd Veráékkal futunk össze: jól esik a találkozás és pár szó. Utolsó EP, müzli-szelettel és egy remek lehetőséggel: ingyenes belépő és tárlatvezetés a mai napon minden túrázó részére! Mi sajnálattal kihagyjuk: messze még az otthon, és mindhárman sietünk haza.

Visszaforduló nekünk is, aztán máris itt a tó jobb alsó sarka. Megint kis házikók, kanyargás, aszfalt. Kis kaptatón fel, de a sok előttünk haladó miatt a tempó megint erősen lelassul. Majd ereszkedés, elköszönés a víztározótól, és aszfalt. Lejtése megint futásra sarkall, beérjük az előbbi találkozósokat, toljuk tovább a tempót. Aztán jobbra be az erdős részre, de itt már tudom, hogy hamarosan jön a falu. Így is van, felbukkannak az első kincsesbányai házak, és igen hamar az iskola is. Most nincs tömeg, de a szűk aula még így is képes sorokat létrehozni. Aztán kedves fogadtatás, kitűző és emléklap, kézfogás és gratuláció. Pecsét ide, pecsét oda és még amoda is, és betérünk a szűk folyosóra. Kedves hölgyek, finom zsíros kenyér, forró tea – és különleges, ízletes hagyma: vegeta és olíva szelídítette meg. Igazán jól fog esni rá a pompás süti és kávé Várpalotán, a Fehér-Vár-Palota TT-n megismert cukrászdában…

Kőris-hegyi maraton 42 TT - ahogy én láttam...

Magas-Bakony, télen! Vadregényes tájak, ismeretlen szakaszok felfedezése, meg persze a már bejárt, ismert részek – de azok meg fordított irányban. Változatos terepeken és friss, néha hideg időben… de remek hangulatban és tempóban. A Kőris-hegyi maraton nagyszerű élmény és kellemes kihívás volt.

Bakonybél még csak ébredezik a vasárnap reggeli szendergéséből, de a járdán már túrázók jönnek szembe, ahogy közeledünk a Pikoló vendéglőhöz. Zoli öcsémmel ma nem a király-kategóriát céloztuk meg: száz helyett ezúttal megelégszünk egy maratoni távval is. Tél van, vasárnap… de az is lehet, hogy csak az év eleji lazaság teszi. Végül Ildi is hasonlóan döntött, így aztán már ott várt bennünket a rajt helyszínén, hogy hármasban veselkedjünk neki a 42 kilométernek. Persze rögtön egy emelkedővel, ami „mindössze” 5,9 kilométeres, és szerényen csak a Bakony legmagasabb pontjára, a névadó Kőris-hegyre visz fel.

Meghúzzuk hát a lépteket; így nem nehéz bemelegíteni, még a friss reggel ellenére sem. Mert meglehetősen visszafogott az idő, el kell ismerni: fagypont körüli hőmérséklet, és valami hóhoz hasonló hullik fentről szép csendben. Ez a csend azért mindenképpen jó hír: nincs szél, és a folyamatos emelkedő senkit sem hagy megfázni. Meg unatkozni sem: érdemes széttekintgetni a vékonyan havas ösvényen és a környező fák során. Hatalmas erdőkben járunk; szinte érezni lehet a fák ölelését, védelmét – még így téli álmukban is. A Barátok útján járunk, ötödször – de ebben az irányban még csak először. Kivéve persze Ildit, aki nagyjából Kőris-szakértő: gyakorlatilag minden úton és minden irányból volt már fenn. Ja, kérem, könnyű egy bakonyi túrázó élete…

Lábunk előtt kisebb-nagyobb állatok nyomai fedezhetők fel, és – bár nem vagyok egy szakértő – élmény végignézni a sor-mintákat. Aztán egy ovális tisztás előttünk: a zöld elkanyarodik jobbra, mi meg megyünk tovább, hogy úgy mondjam, toronyiránt, a Lipka-úton. Ez a torony (kilátó formájában) azonban még most is elég messze van, de remekül fogynak a kilométerek, és számomra élmény felfedezni az OKT-t is fordított irányban. Ami persze nem kék, viszont annál fehérebb, ahogy haladunk felfelé. A szerpentin aztán pláne. Gyorsan le is térünk róla, maradva a kék sávon, ami jelen esetben egy kis sziklamászást jelent. Óvatosan, figyelemmel haladva azonban semmi gond nincs, bár ilyenkor (de csak ilyenkor) jól jönne az otthon pihenő bot.

Aztán szerpentin újra, itt már nincs apelláta, csak aszfalt. Ami bizony csúszik. Nem kicsit: nagyon. Hamar le is húzódunk a két szélére, ami sokkal járhatóbb, stabilabb. Így érkezünk meg a hatalmas „golflabda” tövéhez – szinte észrevétlenül. A köd ugyanis itt már elég komoly, és bizony, a labda tetejét már inkább csak sejtem, mint látom. Na, lőttek a kilátásnak, ez már itt bizonyos. És így is lesz: felkaptatunk az utolsó köveken, OKT-bélyegzőt nyomunk, de a lépcsőzés most kimarad: nincs értelme. Egyáltalán... Helyette a rajtban kapott Sport-szelet kerül elő: mindhárman megjutalmazzuk magunkat – elvégre a legnagyobb hegyet kipipáltuk: ennél magasabban ma már nem leszünk.

Forduló: ereszkedés jön – méghozzá nagyjából hasonló; hat kilométernyi lejtővel. Mindvégig a piros sávon, amit Rézbükki útnak is hívnak, és remekül ismerem – felfelé. Azaz, itt is új élmények várnak. Mert hát valljuk be: egy út egészen más egyik vagy másik irányban. Igaz ez most is: pompás kilátások, remek panoráma tárul fel több helyen is. Ehhez azonban előbb le kell tudni az aszfaltos szerpentin kanyarjait, és az utána következő – még mindig havas – sűrű erdőket. Lejjebb azonban újra barna-vörös az erdő, és nagy örömünkre kiválóan futható is. Pompás élmény a friss időben, tiszta levegőn nagyokat beleszaladni, kanyarogni. Az ösvények minősége jobb nem is lehetne erre a célra: kicsit nyirkos, mégsem csúszós avar, kiváló csillapítással: semmiféle rekortánnal nem cserélném el.

Bár készültem rá, mégis elhúztam volna a piros barlang-jelzés mellett, ha Ildi nem figyelmeztet. Az Odvaskő-barlang! Balra kis kitérő, ami (számomra meglepő módon) kimaradt a túra útvonalából. No, az enyémből ugyan nem… Először fordul elő, hogy nem a komisz lépcsősoron küzdöm fel ide magamat, hanem felülről ereszkedek alá. Már csak emiatt is meglátogatom… meg a hely hangulata is vonz. Nem csak engem, mint kiderül: nagy létszámú csoport gyönyörködik a látványban. Mi nem sokat időzünk: pár kattintás, és mászunk is vissza, fel, a pirosra. Ahol aztán folytatjuk az ereszkedést, méghozzá egyre intenzívebben – a végén már lépcsőzve veszítjük a szintet.

Átvágunk a műúton (ahol pár órája érkeztünk otthonról), és betérünk a Hotel Odvaskőhöz. Itt a Közép-Dunántúli Piros pecsétjével igazoljuk magunkat az itiner hátoldalán, majd sajnálkozva, de visszaküldjük két túratársunkat az Odvas-kőhöz: húszas távon van a hölgy (alighanem fiával), és tévedésből a piroson balra kanyarodtak, azaz ide jöttek le – a Kőris helyett. Aztán rövid szünetet engedélyezünk magunknak az étteremben. Nagyon finom a forralt boruk! Ízre, hőfokra, küllemre egyaránt. Igazán jól esik, de aztán újra nekivágunk a folytatásnak a Gerence partján, és bevetjük magunkat az erdőbe. Piros, továbbra is, sokáig még. Ismerős, igen – de ez is szemből, és most izgalmas felfedezni az ismerős részleteket. Meg az ismeretleneket is: Móricháza nekem például eddig „kimaradt”, de most figyelek rá, és megvan, megtalálom. De egy kis tavacskát is találunk, bár a térképem nem jelzi, de igazán kellemes látvány.

Hullámzó terep, kisebb-nagyobb árkok, néha kidőlt fák. Aztán megérkezünk a hajdani vasút vonalához, és sokat azon megyünk. Finom ívek, mellettünk lent a patak (a Vörös János-séd), néhol magas oldalak, néhol jól felismerhető töltés. Nem ritka, hogy pompásan zöldellő szőnyegen haladunk előre: az élénk színű moha-réteg egészen különleges a talpam alatt.

Elhagyjuk a hídpilléreket is: szomorú mementója a felszedett, megszüntetett vasútnak. Amit pedig nagyon is könnyű ideképzelni. Meg is emlegetjük többször: micsoda életet varázsolna ide! Nyüzsgést, kirándulókat, gyerek-seregeket… Élet azonban így is van, egy váratlan túratás személyében: kis fekete kutya bukkan fel – az erdő közepén, a Magas-Bakonyban. Nahát! Eltökélten mellénk szegődik, és kiválóan tartja a tempónkat.

Ami nem is rossz: hamarosan a Király-kapu környékére jutunk, ahol kódot írunk fel, és megyünk tovább. Nem az itt (számunkra) megszokott piros kereszten, hanem továbbra is a piros sávon. Új a környék tehát, és örömmel nyugtázzuk ezt: egészen fantasztikus kövek-sziklák bukkannak fel itt is, ott is. És hát január ide vagy oda, szépen virágzik a mogyoró: több helyen is találkozunk barkáival. Változatos, igazán látványos ösvényünk elhagyja a Pintér-árkot, Tevelvár sáncát, bekanyarog a Töredezett-árokba, és a Csollányos-völgy mentén kiérkezik az aszfalt-útra. Na, ennek már kevésbé örülünk – különösen az eddigi jó kis ösvények (meg a mohaszőnyeg) után. Jobbra megfigyelhetjük a piros keresztet, ami a Pénz-likhoz vinne fel, a Hajszabarna oldalában (Sobri Jóska nevéhez kapcsolják amúgy ezt a barlangot is).

Közben órám arról árulkodik, hogy már túl vagyunk a féltávon – no meg arról is, hogy alaposan elmúlt dél. Előkerülnek némi szendvicsek a zsákokból, mindenki megebédel a kellemes szintúton (még borzas útitársunknak is jut pár falat). Imre túráin az önellátás a jellemző – most sincs ez másként. Aztán megérkezik a Kék, és felismerem a tisztást Pápavár aljánál, ahol a Bakony 50 TT ellenőrző pontja szokott lenni. Kisvártatva el is búcsúzunk a pirostól, és ezen alkalomból kódot is írunk.

Rójuk a kilométereket, hamar elénk tárul a Hideg-völgyi elágazás: megszokott ellenőrző pont a Bakonyi Barangolás 70 TT-n. Most persze nincs ott sem Imre, sem Adrienn, akiket megemlegetünk az elmúlt évekről. És mi sem a komisz, véget nem érő emelkedőnek vágunk neki a Tálasné kupája és a Hideg-hegy felé, hanem jobbra le, a piros kereszten, elköszönve az OKT-tól (és az aszfalttól). Pompás mélyút következik, amit mindannyian első alkalommal járunk be. És meg is állapítjuk hamarosan, hogy ez egy kiváló ösvény! Remek minőség, látványos fák és gyökerek… és így jutunk be a faluba. Méghozzá az Arborétum és a Monostor mellett, átkelve a Gerence hídján… Érthetetlen, hogy miért nem erre felé hozzák be a faluba az OKT-t! A jelenlegi vonalvezetés rengeteg aszfaltot jelent, mindenféle látványosság nélkül – és a falunak is csak a peremét, külső részeit érinti. Itt bolt és kocsma, buszmegálló és éttermek, szállások vannak, kiszállási pontok…

Mi sem hagyjuk ki a lehetőséget: a Füsti előtt nem megyünk tovább, hanem előbb betérünk. Tisztaság, kedves kiszolgálás – és újabb remek forralt bor fogad, korrekt áron. Pont harminc kilométernél tartunk, jöhet a maradék tizenkettő – de csak nekünk: borzas barátunk a maradás mellett dönt. Kicsit furcsa, persze, a céltól egy-kétszáz méternyire tovább folytatni a túrát, de ez egy ilyen vonalvezetés. Piros kereszt, ki a faluból – ami megegyezik a már említett BB70 első métereivel. Ismerős tehát, ötszörösen is. Akárcsak a Borostyán-kút, a kis tavacskával, kápolnával, a stációkkal – és újabb kóddal.

Meg persze a Csúcs-hegy! A nem elhanyagolható kaptatójával… ami ráadásul harminc kilométer után másként érződik, mint másfél után. De aztán fenn vagyunk, persze, itt is némi hó fogad, majd a zöld sáv. Zúgás lefelé? De nem ám! Attól ez jóval sárosabb rész szokott lenni. Most is. Kerülgetünk, átlépünk, mellőzünk. Átugrunk, megint kikerülünk, átkelünk. És csak-csak leérkezünk a rétre (előtte még a Bányász-kút is felbukkan), és jöhet a szurdok! Vagyis gugyor – merthogy így is nevezik a Kerteskői-szurdokot. A Gerence fantasztikus, festői völgye ez, ami vadságában, nyers szépségében megragadó, bármikor is jövök erre. Most is, hát persze! Kidőlt fákon kelünk át, sziklákat kerülünk vagy mászunk meg, óvatoskodva, vigyázva. Ez itt teljesen természetes, megszokott számunkra. De ami utána következik, az nem. Imre és Viktor az eddigieket is überelni tudja…

Soha nem jártam még a Judit-forrásnál. És most nagyon-nagyon örülök, hogy ide is sikerült eljutnom. Uram Atyám! Ez döbbenetes. Elképesztő hely: minden méter, minden lépés egy-egy kisebb csoda. Balra vagy jobbra, előre vagy visszafelé… bármerre tekintgetek, lenyűgöz, rabul ejt, elvarázsol. Mindeközben nagyon durva emelkedőn jutok felfelé – ám valahogy észre sem veszem ezt, pedig a motor komoly fordulaton pörög, alighanem zihálok és fújok… de nem emlékszem ezekre. Csak a látványra, az érzésre, a varázsra. Hát ide is eljutottam! Hát mennyire fantasztikus ez az ország, ez a vidék, mekkora csodák fogadnak mindenfelé!

Feljutunk a tetőre, szusszanunk, mosoly az arcokon. Itt a forrás, csobog a víz, kisebbfajta „Fátyol-vízesés” látványa kápráztat. Kódot írunk újra, aztán ereszkedni kezdünk Áron (igen korrekt) szalagozásának segítségével. Megnézzünk még az Oltár-kőt, de csak úgy óvatosan… És megint a patak medrénél vagyunk, amin – ugye – megint át kell kelni, akárcsak az előbb. Persze afféle bakonyi, vadregényes módon: köveken, sziklákon, fatörzseken egyensúlyozva. És a kivezető szakasz jön, zöld háromszög, fel a rétre, erdőszélre, Éliás-hegyre – ki a zirci műútig. Piros kereszt újra, vissza a pontig, ahol elhagytuk: vagyis a Csúcs-hegy csúcsára.

Előbb a Borsó-kút is felbukkan, kóddal és némi sárral, aztán hullámzó terep, nem is kicsi ereszkedésekkel és emelkedőkkel. És az említett csúcs, majd a zöld másik ága, le a falu felé. Pompás panoráma bukkan fel, amint kijutunk az erdőből: balra házak, távolabb a környező kegyek – felettük meg a szürke, baljóslatú felhők. Bejutunk a faluba, megint pár száz méterre vagyunk a céltól – és még mindig nem oda tartunk! Megint a zöld sávon megyünk ki, akárcsak reggel, de most az aszfaltútnál nem jobbra térünk, hanem arra rá, csak balra.

Kanyarogva visz bennünket az OKT, követve a Száraz-Gerence medrét (ami jelenleg nem felel meg nevének). Hatalmas part-oldalak, sziklák, érkező zöld kereszt… És egy utolsó kód, meg egyre több kiránduló. Biztos jele a falu szélének, megszoktuk már ezen a szakaszon. És igen, buszforduló, balra tartunk, végig a falun, hatalmas tempóban. Monostor, megint – szinte csak villanásnyira, húzunk is el mellette. Konstatálom, hogy ezzel a csapattal lehetetlen komótosan célba érkezni… Jelen esetben eldöntötték, hogy négyre márpedig ott kell lennünk!

Mondjam-e, hogy 16:00-kor állítom le az órám? És hogy visszahoztuk a szurdokban 4,7-re visszaesett tempónkat 5,1-re? Mosoly. Az asztalnál is: Imre és Viktor gratulálnak, nyújtják át az oklevelet és a remek mívű jelvényt. Imre leszögezi, hogy a rajta látható, hatalmasat lépő figura Viktort ábrázolja, amit lehetetlen elvitatni… Beváltjuk az ital-jegyeket kitűnő cappuccino-ra és kólára. A forralt bor – milyen kár! – már nem alternatíva, hiszen autózás jön. Ildi elköszön, majd mi is – nehéz elszakadni, mert a község (és a környék) vendégmarasztaló vonzása már most visszacsábít. Viktor – úgy mellesleg – meg is említi, hogy a Bakonybél 48 TT idén július 14-én lesz… Hát viszontlátásra!

Évkezdő tekergő 15 TT - ahogy én láttam...

Negyedszer kezdem az évet egy jó kis tekergéssel. Kőszegi-hegység, igen! – télen-nyáron; bármikor. Ismert és kevésbé ismert részek, sok pompás kilátás, nyirkosan is kiválóan járható ösvények – mert havas esőtől a hóig csapadék is akadt. És persze a megszokott barátságos, szívélyes fogadtatás, bőséges ellátás és kifogástalan rendezés… Érdemes volt, megint!

Két öcsém és Roland kollégám sem kezdőként érkezett: tavaly is együtt voltunk itt. Sajnos, kislányom (bár készült) egy előző napi sérülés miatt kénytelen kihagyni, így négyen ballagunk a „köztes” helyen hagyott kocsitól a rajtba. A túra ugyanis nem körtúra – de majdnem. Amennyire lehetett, a célhoz közel parkoltunk le, és egy kis bemelegítéssel kezdünk. Máris szembejövőket üdvözölhetünk, pedig még nem ütötte el az óra a fél kilencet (amikortól hivatalosan indulni lehetett volna). Az első párosban mindjárt András bukkan fel, aztán a doktornő közeledik igen komoly tempóban: vele ezen a túrán mindig összetalálkozunk (és ámulunk tiszteletre méltó sebességén). Végül mi is csak öt perccel „csúszunk ki” a legkorábbi rajtidőből: azaz, igazán hamar ment a nevezés. Egy gyors rajtfotó a Jurisics vár udvarán, és hajrá!

Kis házikók között hagyjuk el a várost, folyamatosan az Országos Kéktúra vonalán. Amin aztán a Kálvária aljához érkezve jobbra letérünk, és egy időre elköszönünk tőle. Itt fogunk majd leérkezni a végén, a túra után, de most a zöld sávra váltunk. A Koronaőrző bunkert már le sem fényképezem, mert tényleg rengeteg fotóm van már róla. És így jár a Csónakázó tó is; amellett is csak elzúgunk. A tempó ugyanis komoly: mindenki szaporázza lépteit, mert egy viszonylag gyors menetet terveztünk mára. Elég sok túratársat előzünk itt, és ez így is lesz még egy ideig. A komor, sőt vészjósló előrejelzések ellenére ugyanis népes a mezőny, kisebb-nagyobb csapatok verődnek össze – és láthatólag-hallhatólag nagy kedvvel, kellemes légkörben rója mindenki a kilométereket.

Az Andalgón járunk máris, ahol egészen őszies lenne a hangulatom (a környező vörös és barna fák miatt) – de a szemerkélő havas eső azért emlékeztet: tél van. Elhagyjuk a régi posztógyár épületeit; jobbra lent a Gyöngyös patak kanyarog, balra fent meg – 100-150 méternyire – a cél: a Kálvária. Lenne – ha nem tekeregnénk előbb jó sokat…

Folyamatosan haladunk tehát előre, felfelé: dolgozunk a több, mint hatszáz méternyi szinttel, ami fázni semmiképpen nem enged. Persze hideg egyébként sincs, de ha még rá is segítünk… Szóval, gond nélkül, kellemes iramban érkezünk a négyes kereszteződéshez. Jobbra – pár méter után – már Ausztria következne, előre (a zöldön) a Hétforráshoz jutnánk. Mi azonban a – remekül kinyilazott – balra felvezető letérést választjuk: hadd tekeregjen, ha már így hívják!

A Kőszegiben megszokott remek minőségű út fogad itt is, hiába jelzetlen, eldugott, ritkán járt. Mindig hálás vagyok a rendezőknek, amikor ilyen kevésbé ismert helyekre is elhoznak, bemutatják ezeket is. Negyedszerre is élmény itt járni, előre nézni – és még inkább visszafelé, meg jobbra: Az osztrák hegyek most ködben, párában próbálnak rejtőzködni – nem is elhanyagolható sikerrel. 

Haladunk tovább, és a komisz emelkedő végül persze „megadja magát”, és a tetejéről tekinthetünk vissza, elégedetten. Aztán hullámvasút, kanyargással fűszerezve – itt is barnás-vöröses a környezet, mintha megállt volna az idő. Sőt: a havas eső is.

És hamarosan mi is megállunk, mert elérkeztünk a Kékre, megint – és itt az első ellenőrző pont. Ezúttal megússzuk a tömeget, tehát a megállás igen rövid. Pecsét a lapokra, müzliszelet a zsebbe – és jöhet az újabb emelkedő: fel a Pintér-tetőre.

A magassággal a hőfok fordított arányban áll, így elővarázslom zsebeim mélyéről a kesztyűimet. És nagy örömmel konstatálom, hogy ezzel párhuzamosan a táj is kifehéredik: előbb csak vékonyan, majd markánsabban is megjelenik a hó. Hát, ha már téli túra, hadd szóljon! Szállingózik is, elég szépen, és úgy érzem, beleérkeztünk a hófelhőbe. Egészen különleges érzés, amiért habozás nélkül beáldozom a panorámát is, ami a tetőn fogadna. Most csak ködös messzeség jut osztályrészül, így hát egy rövid szusszanás után megnyomjuk újra a tempót. Nincs nehéz dolgunk, hiszen lejtős, futós szakasz jön – élünk is a lehetőséggel. Aztán átkelünk az aszfaltos úton, és jöhet a kék háromszög.

Jelentéséhez méltóan azonnal emelkedésbe kezdünk, újra. Igaz, szerényebben az előbbieknél, de mégis csak felfelé: egészen az Óház-tetőig. Sok szakasz van a Kőszegiben, amire hajlamos vagyok azt mondani, hogy „az egyik legszebb”: hát ez is ilyen. És talán pont télen igaz ez leginkább: sűrű, havas ligetek, keskeny, folyamatosan kanyargó ösvény, sziklás-köves terep…

És látnivalók, mert itt is sorban akadnak effélék: előbb kedvencünk, az Ördögtányér-szikla marad el, aztán a Fatalin-bükkök… Hej, mindkettőnél Emese jut eszembe; nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem lehet itt! Haladunk tovább, a fehér erdőben; a távvezetéknél sincs kilátás a Hétforrás felé, természetesen. És bizony az Óház-kilátó masszív tömbje is szinte az utolsó pillanatban sejlik fel ködösen a sűrű fák között.

A tető egyúttal a féltávot is jelenti – meg a második EP-t, kiváló ellátással. Valami egészen kiváló (házi!) kenyeret kapunk: libazsírral, ropogós lilahagymával… Uhhh. Ebből muszáj kettőt… meg az a finom, forró tea is… Bőséges vigaszok az elmaradó kilátás miatt. Mert hát az itt sincs, természetesen: a fák ködös tetején kívül mást nem nyújt most a kilátó terasza.

Meg is kezdjük az ereszkedést a zöldön, ami aztán egészen a következő EP-ig fog tartani. Addig azonban remek futásokkal tarkított szlalom- és akadálypálya örvendeztet bennünket, a Szabó-hegyen keresztül. Ahol egy rövid megállást teszünk az újabb pontőrök kedvéért – bár továbbra is teljesen feleslegesnek érzem az itteni EP-t. És hasonló a folytatás, mint idáig: az aszfaltig kihasználjuk a remek terep adottságait.

Kevés betonút, és még egy utolsó erdei ösvény, mielőtt a Hermina utca levezetne a Szénsavas-kútig. Ahogy látom, nincs változás; víz most sincs benne, mint már hónapok óta. És balos kanyar, majd a Bechtold Központ kerek épülete jön – meg persze udvara, ahol önellenőrző pont lesz. Engem ugyan hatalmába kerít egyfajta lustaság, hiszen az itineren most is a szokott itteni kérdés látható („Milyen színűnek tervezték eredetileg a Kéket?”), de Zoli öcsém makacsul ragaszkodik a körbejáráshoz… Ez is megvan hát, elhagyjuk a Madárkórházat is, immár a sárga Alpannonia jelzésen. Aztán feltűnik a Király-völgy, távolban pedig már a cél is: a horizonton (ködös párába burkolózva, de) ott a Kálvária-templom. Persze nem lenne méltó a túra a nevéhez, ha csak úgy, hűbele-Balázs módjára nekirontanánk… jó néhány kanyar és tekergés van addig még.

Szultán-hegy, Szulejmán-kilátó – mondjam-e? Hát persze, hogy ködös-párás. Nem baj! Bár a távolról érkezőket – ritkán erre járókat azért sajnálom, mert gyönyörű innen letekinteni a városkára. Úgy értem: az lenne, ha… Így azonban a már bejárt részre fókuszálok; az azért szépen felsejlik. És jönnek a szőlők, szép rendben, még némi kanyargással, nyilván. És megint az OKT-ra térünk, pár száz méternyire az első ellenőrző ponttól – látjuk is; még ott vannak a pontőrök, a kései rajtolókra várva. Minden tisztelet nekik, akárcsak a többieknek! És az utolsó kereszteződés: a fiúk leszavazzák a Trianoni-keresztet. Tulajdonképpen igazuk van: nem része a túrának, sokszor jártunk már ott mindannyian, és úgysem számíthatnánk ott sem a megszokott remek panorámára.

Így hát nincs más hátra, mint a templom – és a beérkezés. Vidám csapat fogad, meg pattogó tüzek. Na, nem csak úgy magában ég egyik sem: itt tea, ott kolbász fő rajtuk, a megszokott itteni nomád, de talán pont emiatt igen szerethető lakoma. Előbb persze gratulálnak, emléklapot és kitűzőt választhatunk több féléből is. Egyúttal megszerzem első kilométereimet is a „Dunántúl Kupa” és a „Vas megye teljesítménytúrázója” mozgalomban is. A városra nyíló kilátás persze most nem a megszokott, de a hangulat igen. Hát jöhet a falatozás (megint azzal a fantasztikus kenyérrel!). Megdolgoztunk érte: végül 02:47-nél állt meg az óra, ami 5,16-os átlagot jelent. Aztán elköszönünk, lekocogunk a stációk mentén a kéken, és – minden hagyományhoz ragaszkodva – végig autózunk a Hegyalján, majd jöhet Bozsok, remek cukrászdájával… Viszlát, jövőre is, köszönjük, Gesztenyekék!