2018. december 31., hétfő

Örsi-Somlyó 18+8 TT - ahogy én láttam...


Kellemes óév-búcsúztatás stílusosan: ez számomra az Örsi-Somlyó teljesítménytúra. Kiválóan szervezett és rendezett esemény, ahol mindig járhatok új, eddig ismeretlen ösvényeken, gyönyörködhetek a Magyar Tengerben, és finomságok között válogathatok, kedves kínálás és fogadtatás közepette.


Öten keltünk útra Szombathelyről a varázslatos Balaton-felvidék vonzásának engedve: egy laza, év végi kirándulást terveztünk. Idén Csopakot választotta Edina, a főrendező rajt-cél gyanánt. Már ez önmagában elég indok lett volna számomra: nagyon szeretem ezt a helyet, megannyi látványosságával, és sajátos hangulatával. Edu túráin számomra alap, hogy a rövid táv is afféle „kötelező” darab: nem elhanyagolható módon ez annak is betudható, hogy azon jelvény a díjazás… nem is akármilyen! Azt sem bántam, hogy túratársaim inkább a 18+8 megoldást választották: elég könnyen elengedtem a 33-as távot. A fajszi kálváriát nagyon szeretem, de idén jó párszor alkalmam nyílt felkeresni.


A Csonkatorony mellett haladunk el, de jövünk még ide, most nem vesztegetjük az időt. Hohó, viszont a Csákány-hegy!... Rögtön azzal kezdünk. Imádom! Klasszikus Balaton-felvidéki hegy számomra: talaja, fái, hangulata… meg az errefelé szinte kötelező kilátó. Megvan minden, indulhatunk! Együtt vágunk neki az emelkedőnek, és meg is toljuk, ahogy azt kell. Vagy talán jobban is: Laci dünnyög, hogy ez bizony nem „laza, év végi kirándulás”.


A kilátónál persze már együtt a csapat, és a panorámát sem hagyjuk ki. Pedig a látási viszonyok elég szerények, különösen a két nappal ezelőtti Évzáró túránkhoz képest, ahol az Írott-kőről elképesztő messzeségek is kivehetők voltak. Ezúttal a Tihanyi-félsziget is csak hellyel-közzel mutatja meg magát, de a látvány persze így is lenyűgöző.


Elhagyjuk az eddigi (balatoni) kék jelzést; annak háromszögű változatát választva. Esőcseppeket érzünk, ahogy elindulunk lefelé: no lám! Mégsem ússzuk meg? Nem értett egyet minden időjós – kérdés, ki találja el? Egy-két perc után megnyugodhatunk: ez most elállt. Lábunk elé figyelünk a sok kisebb-nagyobb szikla, kő miatt, de azért kellemesen bele is lehet kocogni. A jelzések kissé ritkák, de teljesen elegendőek – így jutunk le a Nosztori Kalandparkhoz.


Jelzés- és platform-váltás van itt. Piros körre térünk – és sík vidékre. Az eddigi erdőket is lecseréljük ligetes-füves, jellegzetesen felvidéki tájakra. Kellemes tempóban, lazán haladunk előre: az ösvények kiválóan alkalmasak jó kis beszélgetésekre. Élünk is a lehetőséggel – nem csoda, hogy (egy szalagozott szakaszra térve) hamar felbukkan a bánya. Itt sem jártam még, csak a közelében! Őskori festékbányákat találtak itt; sokadik igazolásául, milyen régen lakott és civilizált környéken barangolunk.


Visszakanyarodunk, újra jelzett ösvényeken haladunk előre: megérkezett a piros sáv. Ezen jutunk le a közkedvelt Király-kúthoz. Mindig öröm ide betérni: szépséges kis völgy, esőházzal és asztalkákkal. Meg persze a friss, kellemes víz, amiből most is merítek – dacára az éppen belecsobbanó kis béka látványának…


Aztán a kis patak egyre bővül, ahogy haladunk lefelé – a hídnál még egy csoportképre is megállunk.


Itt sárgára váltunk, elköszönünk a pirostól – de a pataktól nem, szerencsére. Jobb kéz felől kísér bennünket, igen kellemes hangulatot kölcsönözve utunkhoz. Felette tornyosuló sziklák adnak további vadregényes látványt, bámészkodni valót.


Újabb híd a Király-kúti patak felett, újabb átkeléssel. A csobogó, helyenként apró zuhatagok látványával is kényeztető vízfolyást immár balkéz felől mellőzzük, akárcsak a partján látható gyerektábort is. Egy itteni nyári esküvőt idéz fel Márk, nekem pedig kisebb eltévedés jut eszembe… sok emlékünk fűz ide is.


Felsőörs közelébe érkeztünk, és itt a – közben hozzánk szegődő – zöld sáv balra felmegy. Két túratársat visszahívunk róla: innen a piros vezet bennünket. A szabadtéri színpad (és szép fűzfák) mellett a falu főutcájára jutunk ki – pompás rálátással a román kori alapokkal bíró templomra. Pár lépés, és itt a következő ellenőrző pont: a Civilház.


Dínom-dánom fogad, ami Edu túráin nem meglepetés, de mindig újra jóleső és különleges. Házi finomságokkal traktálnak a kedves pontőrök, nem győzünk megjegyezni a kínálatot. Pompás pástétomot választok, majd megkóstolom az édes-szekciót is. Nem bánom meg ezt sem! Nagyon finom minden: sütik és lekvár, kalács… hozzájuk pedig jóféle forralt bor. Nem is könnyű nekivágni újra az útnak! Ha meg előre pillantok, már szépen ott tornyosul a következő cél: a névadó Somlyó. Hát hajrá, dolgozzuk le a szerzett kalóriákat!


A tornyosul szó szerint értendő: a kilátó – ami pontos mása a reggeli Endrődi-kilátónak – meghatározó látvány a hegy tetején. Újabb különlegesség következik: nem a két, igencsak ismert kék háromszög egyikén megyünk fel! Ezúttal észak felől „támadunk”, egy jelzetlen ösvényen. Persze jelzett így is: sok-sok szalag segít – sőt, Edina egyedi kis laminált jelzéseket is kreált. Egy kis tüskés-szedres kezdeti szakasz után rendkívül látványos hegyoldalnak örülhetünk. Már amikor levegőhöz jutunk… ez az oldal ugyanis meglehetősen meredek. A pompás sziklák között azonban így is nagyszerű élmény feljutni!


A tetőre érkezve meg is jegyzem a pillanatot. Innen, takarásban ugyan, de újabb oldaláról ismerhettem meg ezt a hegyet és kilátót.


Itt is kódot írunk, majd jöhet a lépcső és a felső szint, természetesen. Ahol aztán – a pompás panorámán kívül – meglepetés is fogad: titkos EP, újabb kód!




Nem sokat, de mintha javult volna a kilátás. Jobban kivehető Tihany, és kellemes körülnézni Alsóörs házain is. Meg persze jobbra! A szomszédban Lovas, még messzebb Paloznak tűnik fel – azon után pedig a mai cél, Csopak.


Gyerünk, jó lenne délre beérkezni! Számolgatunk: lehetségesnek tűnik. Meg is kocogjuk kicsit a kék háromszög lejtőjét, és újra szalagozás jön. Ennyire sokszor megjárt, ismert ösvények környékén ezt nagy ajándéknak tekintem: újabb ismeretlen szakaszok, járatlan utak következnek. Ezeken jutunk át az említett Lovasra – és ott is kis mellékutcában tűnnek fel a kis templomok tornyai (és egy újabb meglepi-pont).


A folytatás aztán már a kéken következik. Ami meg arra kiváló, hogy nyári és őszi emlékek toluljanak fel. Így folytatjuk tovább – Lovas, majd Paloznak határában, szőlői között. Sok-sok borospince, lakó- vagy pihenőház, nyaraló között, beleértve a Pongrácz-kastélyt is.


Elhagyjuk kedvenc kék nyomós kutunkat, szőlőkön vágunk át, többször felidézzük a Nyitott pincék túrát is… És igen, máris beérkezünk Csopakra, szól a déli harangszó, mi meg bekanyarodunk a célba. Átvehetjük a díjazásunk, és mivel András igencsak sietősre veszi, mi is próbálunk igyekezni.
A Csopaki séta következik: nyolc kilométeren nyolc ellenőrző pontunk lesz. Ehhez mérten böngésszük át az itinert: nehogy valami is kimaradjon. Első célpontunk a vasútállomás: a kis felújított mozdony melletti oszlopon vár az első kód.


Kísérjük a főutat, meg a vágányokat, de már a túloldalon. Aztán letérés, retró hangulatú „házgyári” házak és üdülők között. A Szt. József-forráshoz érkezünk, megvan az irányítószám, a második kód is. Jöhet a kikötő! Addig kellemes nádasokat mellőzünk – és persze A Nagy Vizet. Csodaszép színnel kápráztat el, amit igazából aztán az említett kikötőnél csodálhatunk meg leginkább.


A kód után („Chopok”, Csopak régi neve) folytatjuk utunkat. Elképzeljük ezt a csendes, kihalt bazár- és evő-ivó sort nyáron, napsütésben sok száz emberrel. Megcsodáljuk a díszkutat is az elegáns szállodák és panziók karéjában, és követjük a part vonalát, továbbra is.


A Csillagvártánál nemes egyszerűséggel a „bor” szó kerül a lapunkra (de vajon miért?). Itt már észak felé tartunk, vissza a műúthoz. Az amelletti kerékpárúton folytatjuk, továbbra is keleti irányba. Észak felé tekintve láthatjuk a pompás hegyeket – beleértve a ma is meglátogatott Csákány-hegyet.


Déli oldalon továbbra is a Balaton partján, nádasok mellett haladunk. Kellemes látvány. Így gondolhatták ezt azok is, akik a következő EP-nél, a paloznaki kerékpáros pihenőnél hoztak létre egy Madárvártát.


Itt a Loznik kódról megtudhatjuk, hogy ebből a szláv szóból ered a község neve („szőlőskerek alatt”).



Itt nincs átkelőhely a forgalmas úton – ám tovább haladva aztán megértjük a kis kunkort az itineren. Az út alatt ballagunk át az északi oldalra, de a Lovasi-séd (patak) is itt olyik bele a Balatonba.


A Balaton, amitől itt veszünk búcsút, ezentúl a hátunk mögött lesz. Előttünk pedig az említett hegyek. Ebből következően utunk innentől emelkedőbe vált: szerényen ugyan, de felfelé visz. Bejutunk a falu központjához, ez is ismerős már – a Sárkányos-kút is megvan. Akárcsak a templom és a Szt. Donát-szobor, ahol a „Jazzpiknik” kód kerül a lapra.



Némi esőcseppek borzolják a kedélyeket, de továbbra is megelégszik ennyivel… Bár előttünk sorjáznak a stációk, a kálvária-járás ezúttal elmarad. Balra térünk, ismeretlen szakaszon megyek megint – de aztán újra járt útra érkezünk. Olyannyira, hogy itt már ma is voltunk. Csopak felé megyünk, de még a beérkezés előtt jobbra, felfelé kanyarodunk. Ranolder püspök kastélya következik: utolsó előtti kód.


És jöhet Csopak, meg a Csonkatorony. És az utolsó (vicces) kód, ami a közeli Nosztori-völgyre utal: „No sztori”. És a cél, immár másodjára is! Szép oklevél újra, gratuláció… igen, igen, köszönöm: de hadd lássam a jelvényt már! Nem is okoz csalódást: rendkívül igényes, részletgazdag, míves darab. Igen kellemes élményekkel köszönhetünk el – már most kíváncsi vagyok, vajon a jövő évi Örsi-Somlyó merrefelé vezet majd?


2018. december 7., péntek

Civitas Fidelissima 40 TT - ahogy én láttam...


Az 1920-as trianoni szerződést (és következményeit) csaknem a teljes ország dermedt bénultsággal nézte. Voltak azonban, akiket hazaszeretetük tettekre sarkalt. A „Rongyos Gárda” hőseinek (és az Ágfalvi csatának) köszönhetjük, hogy Nyugat-Magyarország jelentős része magyar maradhatott, és magyar földön csodálhatjuk a táj szépségét. Mi is ezt tettük: a (három nappal később esedékes) Civitas Fidelissima Maratont jártuk le előzetesen.


Soproni-hegység, újratöltve. Mindössze 18 napja volt alkalmam itt járni (igaz, rövid távon, a Lővérek 25 TT-n). Most revansot vehettem az akkor kényszerűségből kihagyott maraton (közeli) távért. A túra napján azonban más elfoglaltság miatt nem tudtam volna részt venni, így hát írtam a rendezőnek, Imrének, aki nagyon szívélyes módon lehetőséget adott – ezúton is köszönöm! Pontosabban: köszönjük; merthogy Zoli öcsém is ebben a cipőben járt; nagy örömömre ő is csatlakozott hozzám. Így hát szerda reggel pontban nyolckor a Károly-pihenőnél/parkolónál készíthetjük el az első fotót a Rongyos Gárda emlékművénél, és hajrá!


Lejtőn könnyű hajrát kezdeni: így van ez most is. Kicsit újra gondolt útvonalat kaptunk idén – a tavalyi első rendezés a zöldön vitt le. Most egy eddig általunk nem járt ösvényen, a – zöldön megyünk le. Mármint annak másik szárán… Ez észak felé visz, szép erdőkben, és már most kellemes napsütés kényeztet. A hét majd’ minden napjára várható eső egyedül ezen a napon tesz kivételt az időjósok szerint, nem is akármennyire! Egész napra ragyogó időt jeleztek elő – eleddig szépen teljesül is.


Így jutunk le a városba, ahol elköszönünk a jelzett úttól, és éles balossal visszafordulunk az erdőbe. Gépek dolgoznak itt, sajnos sár is akad, de azért kikerülhető. Pár méter múlva úgyis másra figyelünk már…


Egészen kivételes a látvány: a Hősök temetőjéhez érkeztünk. Balról mellettünk, egy domboldalban sírok százai… összesen alighanem ezer felett lehet a számuk. Egyforma fejfák (vagyis kövek), sűrű sorokban és rendben. Aztán leérkezve megértjük, miért dupla a track-en a vonal: picit az előző út mellett, már a temetőben járunk, és ott megyünk vissza, fel, miután a bejáratnál elhagyjuk a Hősi emlékművet. Hátborzongató, felemelő látvány. És mélyen elgondolkodtató. Van itt több tucatnyi náció: magyarokon kívül német és orosz, szerb és olasz, cseh és szláv nevek, feliratok…


Vissza, felérkezve nem kell sokat mennünk, hogy a Mennyek királynője templomhoz jussunk. Lám, milyen sokszor láttam, fotóztam már – de itt most járok először. Pedig mennyire megéri ide is eljutni! Az épület kőből rakott fala is impozáns látvány, a napsütésben fürdő tornya is – és persze a kiváló panoráma teszi fel az i-re a pontot.


Lépcsősoron ereszkedünk le, zegzugos kanyargások és pici utcák visznek a kék jelzésre. Amit már kiválóan ismerünk, egészen Ágfalváig. Ez a szakasz ismétlés lesz megannyi Lővérek-túráról (beleértve a 18 nappal ezelőttit is). Bánom is én! Szeretem ezt a környéket – ebben a csodás időben meg pláne. A fent említett revans érzése fog el itt is, miután a Kutya-hegyen felszuszogunk. A Valéta oldalában, igen: merthogy most kilátás is van, nem tejföl-köd, mint pár hete. De még milyen kilátás! Ami nyáron igen ritka, de a friss, hideg levegő igen távolra engedi fürkésző tekintetünket.


Sokkal jobbak az ösvények, mint feltételeztük a több napos eső után. Az erdőben pláne! A Valéta most is nagyon szép, a jelzések kiválóak, és bár emelkedik, azért jó kis beszélgetős szakasz ez is. A fenyvesben való ereszkedés azonban figyelmet igényel: vízmosta, ázott és csalitos ösvénye meredeken visz lefelé, és biztonságra törekszünk. Ehhez mérten szolid tempóban, de szépen leérkezünk Ágfalvára.


Kitérőt teszünk a jól ismert kékről: Baracsi László egykori önkéntes emlékműjéhez, aki egy társa megmentésére indult a vasútállomásnál lévő árok felé, így érte a fejlövés. Aztán vissza a főutcára, és egy kis pihenő – egy bögre forralt bor erejéig. Aztán újabb emlékmű a Luther téren, az evangélikus templomnál (a község hősi halottjait sorolja fel), majd a harmadik, ami az 1921-es népszavazásról emlékezik meg.


Aztán a községből kivezető úton megyünk nyugat felé, de még Lépesfalva (Loipersbach) és a határ előtt balra ívelő úton letérünk. Mezők közé érkezünk, elhagyjuk az utolsó civilizációt is (Sopronig már nem is lesz több), ami egy tanya, békésen legelésző rackajuhokkal.


Lábunk elé kell néznünk, de aztán füves, gondozott gyep következik, majd letérés. Itt egy zöld jelzést is megpillantunk, ami – elvileg – már Ágfalva utolsó házai óta kísér. Gyakorlatilag ez az első; szóval, érdemes volt többször is rápillantani a térképre. Ennél az említett letérésnél pár szalagot is teszünk, nehogy három nap múlva valaki tovább menjen… Hogy miért van nálunk szalag? Megígértem Imrének, a rendezőnek, hogy egy rövid, kb. ötszáz méteres szakaszon tehermentesítem – de jut belőle ide is. Meg a kapaszkodó kezdeténél is, ahol nem könnyű meglátni, hol kell erősen balra, felfelé indulni.


Komoly ugyanis ez az emelkedő! Nem borsó-méret, ahogy a hegy neve sugallaná… Viszonylag hosszú, és erős. Szerencsére csak az első pár lépés volt saras, utána már könnyebb a haladás. A kilátás azonban már most is remek. Hát még a tetején!


Eljutunk a jó állapotú magassági figyelő (MAFI) tövébe, ahol egy kódot is kiteszünk. Előbb a fára gondolunk, de a mindössze pár méterre hallható-látható favágók miatt inkább a fém vázra erősítjük. Mellettünk ugyanis bömbölő motorfűrészek és dübörgő gépek verik fel az erdő csendjét – és a közeli fákon is ott van sajnos a pink pötty… Hamar felkapaszkodunk inkább a szűk létrán, ami feljebb még szűkebb – de a fenti látvány bőséggel kárpótol.


A Borsó-hegyről lefelé aztán a remek tempó mellett szépen benézünk-kiegyenesítünk egy jobbos letérőt, és persze ez csak egy erős lejtő végén derül ki. Mászás vissza! Aztán lejtő, de most már jó irányba. Szép fenyvesek, kellemes kilátás – a határ túloldalán pedig halastavak is vonzzák tekintetünket. Megérkezünk a zöld elágazásához: az jobbra megy, mi balra. Itt kell szalagoznunk, el is végezzük becsülettel (remélem, Imre nem szid, amikor bontja majd…). Szerény ötszáz méterről van csak szó, hamar végzünk vele – és kiérkezünk a Fürtös bodza tanösvényre, ami egyben a piros sáv is. Balról, a Tödl-ök felől érkezik, és ezen megyünk egészen a nyugati határ-csúcsig. Sőt, tovább is – de ez most a Terv út, többnyire kellemesen kavicsos és sármentes.


A napsütés – így decemberben – szebb nem is lehetne. Pompás idő van, felhő sehol… kellemesen fogynak a kilométerek. Igazi beszélgetős szakasz! Hamar jönnek a halmok: első, második… végül a negyedik. És a csúcspont, a környék legnyugatibb pontja: Asztalfő, vagy Urak asztala – esetleg Herrentisch.


Körülnézünk, lazulunk kicsit. Éppen féltáv, és majdnem 180°-os irányváltás is jön. Előkerül pár falat, megkeressük a kódot is… meg persze pár lépés a szomszédokhoz. Az Urak asztalánál meg éppen ott egy úr - lefotózom őt is. :) 



Mostantól a nap jobb kéz felől süt, az irány keleti, a terep pedig némileg hullámzik. Közben meglepetten szembejövő túrázókat veszünk észre – nagyjából az ő arcukon is ez az érzés köszön vissza. Piros és zöld sáv visz nagyon hosszan, igen kellemes környezetben, továbbra is pár méterre a határtól.


Közben a csúcsra jutunk. A Soproni-hegység legmagasabb pontja a Magasbérc: kilátóját most sem hagyjuk ki. És mekkora hiba lett volna!! Hatalmas. A kilátás ugyanis döbbenetes! Jó párszor láttuk már, de most, a rendkívül tiszta légkör, a kék ég és a friss, hideg levegő hihetetlen jó rálátást biztosít mindenfelé. Beleértve a Rax és a Schneeberg hatalmas, hófödte tömbjeit is, igen...


Nehezen indulunk tovább, de a kellemes terep futásra ingerel, és kellemesen fogy most is az út. Elmarad Óhermes és Újhermes, és itt van Ilona-akna. Vagyis hát Ritzing-Helenenshacht. Az Imre-féle track átvisz rajta, a térképes itiner nem… mit tegyünk? A helyzet dönti el a kérdést: itt is favágók, gépek, és sáros út következne – így hát átlépjük a határt. De jó, hogy hoztunk igazolványt! (szükség persze nincs rá, de megnyugtató). Szép házak, rendezettség még ennyire a határ mentén is – és több, bányászatra utaló emlék vagy épület fogad bennünket.


Rövid kis kanyar, és újra otthon érezhetjük magunkat. Pont a favágók szakaszának végén bukkanunk elő az erdőből. Itt tábla is figyelmeztet: tilos és életveszélyes (lett volna) az előző szakasz. Na, pláne jó, hogy átmentünk… Az út megint kellemes, megint hullámzó, és továbbra is igen nagyokat beszélgetünk.


Muck: a fura nevű tető következik, következő ellenőrzőpontként. A kilátóhoz nem lehet felmenni (kerítésen belül van), így csak a valamikori laktanya romjait nézzük meg, és megyünk is tovább. Itt már megérkezett a Soproni Kék is – ez visz hamarosan észak felé, kellemes erdei utakon. Aztán kis közös szakasz a kék kereszttel, majd elköszönünk tőle, és irány Várhely! Ez a kilátó sem okoz csalódást, pedig volt bennünk egy kis félsz. A nap ugyanis – bár hétágra süt, de azért mégis csak december van – erősen megindult a horizont felé. Ami itt közelebb van, hiszen hegységben járunk… Mégis: sikerül megcsípnünk még napsütésben a Leghűségesebb Várost! Nem is akármilyenben… A panoráma itt is felsőfokú, és a Fertő-tót sem láttuk még ennyire szépen innen.


Az örök kedvenc, a Ciklámen tanösvény következik. Hiába mentem itt alig több mint két hete, persze hogy ezúttal is lenyűgöz. Kanyargós, girbegurba ösvényei, a Tacsi-árok és a meredek oldalak varázslatosak most is.


A Hétbükkfa is hamar megérkezik, ahol elköszönünk a kéktől, és sárgára térünk át. Három nap múlva itt is EP lesz – mi most megyünk tovább, egyenesen. Aszfaltot koptatunk, bár nem hosszan – közben a már árnyas erdők közül szinte kivilágít a (még napsugarakban fürdő) TV-torony.


A Károly-parkolóhoz, vagyis a kiindulópontunkhoz érkezünk. Nem szokott dolog, hogy megyünk is tovább, de ez most – egyelőre – csak érintési pont. Itt már szépen fogy a fény, de (előzetes számításainkkal ellentétben) esélyt látunk arra, hogy megússzuk a fejlámpázást. Zolit még hamar elcsípem szeretett autójával, és: jöhet a feketeleves!


Az itiner-táblázat ugyanis figyelemre méltó adatokat mutat, és ez nekünk az „otthoni” Hétforrás-Óház féle szigorú egy kilométert juttatja eszünkbe. Ez is annyi – nem csak távban, de szintben is, ahogy olvassuk. Ennek megfelelő lelkülettel száguldunk le a (már említett) zöld sávon, a Deák-kút mellett. És közben „vigasztaljuk” egymást: ezt az elveszített szintet mindjárt vissza kell dolgoznunk! Máris itt a körút, a város – és vele a Printz-pihenő. Utolsó előtti EP, gyors fotó, és fordulunk is vissza.


Pici közös szakasz, és jöjjön, aminek jönnie kell! Jelen esetben ez a zöld háromszög. Hát, csakugyan vannak komisz szakaszai – de összességében jóval lazább az emlegetett Kőszegi-hegység-beli rokonánál. Fel is bukkan a Károly-kilátó, ahová ha akarnánk se tudnánk felmenni: látjuk a zárt ajtót.


Igaz, kilátás most már tényleg nem lenne. Örülünk, hogy még a maradék kilencszáz métert is erősödő szürkületben, de szépen, lámpa nélkül letudjuk. Megmutogatom Zolinak az új Boszorkány-tanösvényt, még erre is pont elég a világosság. De a Rongyos Gárda emlékműnél (ahová ma harmadszor érkezünk) már meglehetősen sötétben hajtunk még egyszer főt. Dicsőség a hősöknek!