Bauxitkutató 30 TT - ahogy én láttam...

Balatoni nyár, megint újratöltve. Itt minden teljesítménytúra sokadszorra is remek élmény, hangulat és felfedezés. Megunhatatlan, igen! A hegyek és kilátók, a völgyek és patakok, a falvak és városok… és persze ami mindezeket összekapcsolja: a Balaton.

Harmadik rendezés, harmadszorra is ott leszek – ez már hetekkel ezelőtt nyilvánvaló volt számomra, a túranaptáramat tervezgetve. Aztán sorra jöttek a balatoni események; mondhatnám, tömegesen: az utolsó öt túrám mind felvidéki... A Bauxit helye mégis stabil maradt, sőt: négy társamat is megfertőztem, így egy egész autónyi ember szállt ki Balatonalmádiban reggel fél nyolckor az (akkor még üres) parkolóban. Réka már másodjára, Zoli öcsém, Andi és Márk viszont először indult ezen a túrán. Gyors nevezés, kis beszélgetés a rajtban, és máris fogyasztjuk az első kilométereket – természetesen aszfalton.

Balatoni kék sáv, persze: első célunk a Csere-hegy, és oda ez a legrövidebb út. Kevés ember között haladunk át, a nyaralók nem ennyire korán kelnek… A városszéli utcák sem forgalmasok, pár kutyát sétáltatót látunk, de aztán jön a kavicsos út, majd a hegy. Ami persze nem szemérmes; azonnal megdolgoztat. Hajrá! Ekkor már a két lány valamivel mögöttünk jön, hárman fiúk vágunk neki a kalandnak. Nagyon szeretem ezt a hegyoldalt, pedig semmi extra vagy rendkívüli nincs itt – szép erdőben, kiváló úton (sziklákat, köveket kerülgetve) kaptatunk felfelé. Mégis, egyik kedvenc szakaszom. Talán a fenti jutalom miatt?

Alighanem. A Csere-hegyi kilátó csodaszép! Egyedi, hangulatos, megunhatatlan – hiába jártam itt pont két hete, máris húzok fel a tetőre. Tihany és Füred még kissé homályos a reggeli párában: no lám! Azért csak-csak kifelé megyünk a nyárból, nincs mese… Aztán a hűs fa alatt a pontőröket is meglátogatjuk, akik vízzel is kínálnak. Aztán folytatjuk a kéken, immár lefelé. Belekocoghatunk? – kérdi Zoli, és mivel Márk is erre voksol, igencsak megtoljuk a tempót. A terep kifogástalan, bár néhány vízmosásban alaposan figyelni kell – de itt meg pont ez adja a dolog szépségét. Leérkezve kitérőt javaslok a fiúknak: rá is állnak, hogy egy kis plusz úttal a tanösvényen folytassuk. Így az amfiteátrumot nem alulról és távolabb látjuk, hanem azon ereszkedünk le – közben pedig megcsodálhatjuk a remek kilátást, egészen a Somlyó-hegyig.

Rajta a kilátóval, amit ezúttal nem hagyunk ki. Irány tehát Alsóörs! Szintidő-rombolással, persze, hiszen útba esik a Felső kocsma… amit kihagyni mindig kár – ilyen nyári melegben meg szerintem egyenesen dőreség. A fiúk szerint is, így aztán ki-ki megissza saját fröccsét szőlőből vagy almából – igaz, a csapos szerint a kettő vegyíthető is… Hajrá, fel! Melyik ágát válasszuk a kék háromszögnek? A lányok döntik el, mert kilépve a nemes intézményből, meglátjuk, amint a jobb oldali szárra kanyarodnak éppen. Ja, hát ugye… akik mennek, nem pedig kocsmáznak – azok előznek. A padoknál már együtt megyünk, a pecsétet is együtt kapjuk meg – de amíg mi felszuszogunk a kilátó felső szintjére, ők lazán előznek megint odalent. Sebaj, én le nem mondanék a kilátásról. A Magyar Tenger most is lenyűgöző, meg a múlt héten bejárt félsziget is, hát persze! De ezúttal elidőzök tekintetemmel az északi irányba is. Később arra megyünk majd, egy kellemes kanyart követően.

Aztán még mindig kék (újabb visszaelőzéssel), a falu szélén azonban a „laminált kéken” folytatjuk: azaz, a lovasi kertek alatt – vagyis a Panoráma úton. Amióta ismerem ezt az alternatívát, nem az aszfaltot koptatom (legalább ezen a szakaszon).

Aztán át a templomok között: a református harangja éppen fél tízet jelez. Ekkor hagyjuk el a kéket, majd hamarosan Lovast is: piros, zöld és sárga sáv is jut helyette. Az utolsó házak némelyike egészen különleges hangulatot áraszt: mindig érdemes nyitott szemmel haladni.

Megérkeztünk a csodaszép Malom-völgybe! Enyhe, folyamatos emelkedője szinte fel sem tűnik, de a tisztások, a csend igen – amit csak a kis patak csobogása tör meg. Kiváló úton haladunk, a vizet balról mellőzve – mígnem átkelünk a hídon, 180°-os kanyart veszünk, és időlegesen elköszönünk a pirostól és zöldtől: már csak a sárga marad.

Gyönyörű erdők balról-jobbról, melyeket néha tisztások váltanak. Előfordul néhány pihenőhely is, sőt, szabadtéri kemencét is találhat, aki hosszabban is szeretne elidőzni ezen a békés tájon.

A Király-kúti völgyben haladunk, ahol aztán újabb hídon kelünk át. Elköszönünk a sárgától; kapunk helyette egy újabb pirosat. Ez vezet a névadó Király-kúthoz. Pár méterrel később fel is bukkan a hangulatos völgyben található forrás, ahol persze azonnal vizet vételezünk.

Meleg van. És még melegebb lesz mindjárt, figyelmeztetem a fiúkat: rövid erdei szakasz után nyílt úton haladunk majd. Így van, egészen a zöld sáv jelzéséig a napon megyünk. Ott aztán újabb pecsétet kapunk az „Őskori festékbányák” nevű ponton. Ahogy megtudjuk, a bánya nem megtekinthető, tehát rátérünk az említett zöldre, jobbra. Ez visz a Dellő nevű részhez, ahol erős jobbkanyarral dél-délkeletnek vesszük az irányt.

A Malom-völgy megint hűs, árnyas – és megint csobogó patakkal örvendeztet meg. Ehhez még egy szerény, de folyamatos lejtő is adódik: mondanom sem kell, kiváló tempóban haladunk, jókat beszélgetve.

Közeledünk Felsőörshöz: ezt legjobban a Geológiai bemutatóhely árulja el, ami felbukkan előttünk. No meg a kirándulók, akik szemmel láthatólag csak kisétáltak kicsit a közeli erdőbe.

És igen: csakugyan felbukkannak az első házak. Kis utcákban kanyargunk hol balra, hol jobbra: ahogy a zöld vezet. Aztán le a lépcsőn, elköszönve a zöldtől: annak keresztes változata kísér tovább. Kis kitérővel egy forrást is felfedezünk: térképen már többször láttam, most sikerült meg is találni.

A következő ellenőrző ponton aztán megtudjuk, hogy nem ivóvíz: szerencse, hogy csak töltöttünk, nem ittunk belőle. Így meg pláne: a Civilházban ugyanis azt is kapunk. Bodzaszörp jut citrommal, de croissant is – sőt, a kedves házaspár saját termésű gyümölcsökkel is kínál. Pompás szőlő és zamatos körte: hmmm, mennyei mindkettő, köszönjük!

Kis utcákon hagyjuk el Felsőörsöt, aztán a Pocca és Pityorka dűlőit: gondozott szőlősorok mindkét oldalon, távolban pedig a Somlyó, tetején a kilátó. Kellemes visszatekinteni: ezt már megmásztuk!

Az utolsó házikók után az út is véget ér, és a Felső-hegyre vezető ösvény jelzetlen. És bizony használatlan is, azaz erősen dzsungel-érzést ad. Néhol embermagasságot is meghaladó a dzsindzsa, ráadásul több helyen szedres-tüskés, szövevényes. Szerencsére nem hosszan küzdünk vele, és már csak füves ösvény visz – a legvégén pedig egy sárga háromszög is felbukkan. Utána pedig a (vízzel kínáló) pontőrök, és a csőkilátó is – ez utóbbi sajnos csak nevében az; felmenni (és körülnézni) nem lehetséges.

Az említett sárga háromszög aztán szépen levezet bennünket Almádi legszélső házaihoz. Tényleg csak párat érintünk, és máris újra erdőben találjuk magunkat. Kísérjük a régi veszprémi vasútvonalat, meg a helyén épült kerékpárutat. Aztán egy szinttel feljebb, a Vödör-völgy felső peremén jutunk tovább: sok-sok gyümölcsös és szőlő szegélyezi utunkat, több helyen szilva is akad…

A Kő-hegy után figyelek, mert itt letérünk a zöldről – és egyszersmind a túra útvonaláról. Nem, nem kispista… inkább „nagy”. A szikla, ami vagy ember, vagy nem… Sokáig úgy tudtam ugyanis, hogy ez az Ember-szikla, de aztán felvilágosítottak, hogy a szomszédját illeti ez az elnevezés. Jó, de akkor ez mi? Hááát, ez is Ember-szikla – hangzott a válasz. Végül is aztán mindegy a név, a kilátás viszont kihagyhatatlan.

Így hát felviszem a fiúkat, akik nem is bánják meg: gyönyörködünk a lenyűgöző panorámában Szentkirályszabadja felé, távolabb meg Veszprém és a Bakony látszik. Aztán kellemesen kalandos, de épségben megtett ereszkedés után újra a zöldre jutunk vissza.

Az előzetes ismeretekkel felvértezve immár megcsodáljuk az „igazi” Ember-sziklát, meg a kőfülkét is, aztán a patak hídján átjutva folytatjuk a zöldön. 

Ehhez a zöldhöz itt már piros is társul, sőt, hamarosan a Balatoni Kék is. Addig teszünk egy kellemes kis jobbos ívet (az iménti sziklát kerülve), és a Malom-völgyi pihenőnél nem csak a kékkel találkozunk, de pontőrrel is: ez az utolsó EP, 3,6 km van hátra! Egy ideig még árnyas lombok között, de aztán nincs mese, megjön a város – és vele az aszfalt és meleg. Meghúzzuk a tempót, de a trafiknál beugrunk egy gyors kólára. Aztán ereszkedés tovább, és hamar felbukkan a cél. Hat és fél órára volt szükségünk: elégedettek vagyunk a tempóval – és a legnagyobb meleget talán meg is úsztuk. Beszélgetünk egyet a rendezőkkel, de aztán hamar beérkeznek a lányok is. A hangulat remek, a kocsi hűvösön áll, és gyorsan megtaláljuk a tavaly felfedezett cukrászdát is… Minden klappol tehát, és jóleső érzésekkel hagyjuk el Balatonalmádit.

Vödörvölgyi Mikulás 15 TT - ahogy ő látta...

Sziasztok, Emese vagyok, megint mesélni szeretnék nektek. Képzeljétek, apával mikulás-túrán vettünk részt! Találkoztunk is vele, kaptunk finomságokat, és kicsit még a hó is esett. Másztunk hegyet és sziklát, és bejártuk három völgyet is.

Balatonalmádiból indultunk, a Kulturális Központból, ami anyának is pont megfelelt: dolgozatokat javítani. Ő ugyanis csak elkísért bennünket; a túrára apával és Laci bátyámmal mentünk. Jól felöltöztünk, mert hideg volt – de hát decemberben ez a természetes, tanultuk is már. Aztán elindultunk, és egy parkon mentünk keresztül, majd zegzugos utcákon át haladtunk kifelé a városból. Mondta egy néni a rajtban, hogy meg kell keresni a mikulás sapkáját, mert elveszítette, ezért nagyon figyeltem. Kis ideig együtt haladtunk a rövid távosok kék háromszög-jelzésével, és közben szép házakat láttunk, még rózsaszínűt is: Laci villáknak nevezte őket, ami elég vicces. Egy elágazásnál balra tértünk, és nemsokára észrevettem a sapkát! Én láttam meg először, pedig akkor éppen sok gyerek is ment mellettünk. Egy villanyoszlopon volt, pecséttel együtt, amivel persze én pecsételtem le az itinereinket.

Utána a zöld jelzésen mentünk tovább, folyamatosan emelkedve, házak között. Aztán kicsit cikcakkos volt az út, és egy magas fal volt mellettünk, amiről apa elmesélte, hogy egy töltés, és a tetején sínek voltak régen, amin vonatok közlekedtek. Kár, hogy már nincs: biztos szuper lenne ott fent vonatozni. A zöld mohás kövek nagyon jól néztek ki; néhol még borostyán is nőtt rajta.

Itt sokan mentünk együtt, gyerekek is, és jókat lehetett szaladgálni. Jobbról pedig – amikor már nem voltak házak – egy kis patak folyt mellettünk, de nem fagyott be. Aztán később egy kis fahíd volt felette, és apa megengedte, hogy átmenjek rajta, pedig kicsit vizenyős volt a talaj. Itt több kicsi ér folyt össze, ami nagyon tetszett, és jó lett volna még alaposabban felderíteni ezt a részt, de apa aggódott, nehogy átázzon a cipőm.

Balról érdekes barlang-szerű lyukakat láttam, a fák törzse alatt, ahol mély rés is kivehető volt, de az egészen piros színűnek tűnt. Most már tudom, hogy ez a vörös homokkő miatt van; ezért volt néhol még a talaj is ilyen. Ezt a részt Remete-völgynek hívják – talán remeték éltek errefelé régen, gondolom. Jobbról egy temetőt láttunk, meg egy oszlopot, amin orosz szöveg volt, Laci azt olvasgatta.

Aztán mentünk tovább a zöld jelzésen: egy helyen szétnyílt az út, és mi a fák között leereszkedtünk, elhagyva a vasút nyomvonalát, pedig sokan ott maradtak fent. Így viszont mi láthattunk egy kőhidat is, ami alatt az autók jártak, felettük pedig a vonat. Itt kis házikók is álltak, amiről megtudtam, hogy őrházak voltak, ezek is a vasút miatt, régen. Biztos a vonatokat őrizték, vagy az utasokat?...

Egy kerékpárút mellett mentünk aztán, teljesen egyenes szakaszon, és valami pirosat láttam messze előttünk. És meg is ismertem! Ő volt a Mikulás!! Először azt hittem, csak bábu, de aztán láttam, hogy mozog, majd hallani is lehetett a hangját: „Ho-ho-ho-hó!”. Kicsit tartottam is tőle, de apa mosolygott, és biztatott, hogy menjek csak nyugodtan. A Mikulás tényleg kedves volt, énekeltem neki, ő pedig szaloncukrot adott: az énekem miatt kettőt is. Apáék is nekem adták, így aztán igazán jól jártam – meg még almát is kaptunk. Kicsit furcsa volt, mert elmesélte, hogy a krampuszok elvitték legelni a rénszarvasokat, azért nincsenek itt – de az ajándékokat egy autóból adta ki, és szerintem lehet, hogy igazándiból azzal is jött ide.

Jobbra kanyarodtunk, felfelé, ahol kertek voltak és ugató kutyák. Aztán újabb kanyar, de még itt is kertek és kutyák voltak, elég sok, de voltak nagyon aranyos kicsi kutyák is. Később pedig lovak! Vagyis egy nagy barna ló meg egy kicsi póni, ami igazán kedvesen viselkedett: odajött a kerítéshez, és megszaglászta a kezemet. Balról pedig apa megmutatta a Vödör-völgyet, amiről a túrát is elnevezték: szerintem elég vicces név. Mindenesetre szép volt, jól látszott a völgy vonulata, mert nem lent, az aljában mentünk, hanem kicsit magasabban. Néha voltak az úton befagyott pocsolyák is, és próbáltam is csúszkálni rajtuk, de elég kicsik voltak. Egy éles kanyar után kicsit felfelé mentünk, és ott állt egy autó, ahol megint bélyegezhettem. Itt sok túrázó volt: mi lefelé mentünk egy lejtőn, de sokan meg szemből jöttek. Megtudtam, hogy ez egy közös szakasz, ahol majd mi is visszajövünk, csak leereszkedünk egy faluba.

Szentkirályszabadja volt a falu neve, meg se tudom jegyezni, olyan hosszú. A köves, meredek lejtőn egy füves részre érkeztünk le, ahol már az első házak is megjelentek, és egy kis úton jutottunk be a faluba. És elkezdett esni a hó!! Igaz, nem lett még nagyon fehér a táj, de így is nagyon tetszett. Aztán az iskolába mentünk, amire kíváncsi voltam, hasonlít-e a mi sulinkra. Sajnos az elsősök osztályát nem láttam, de itt is pecsételtem, és kaptunk nagyon finom teát, citromkarikákkal. Egy croissant is jutott mindenkinek, de megkóstoltam, és nekem nem ízlett. Inkább egy tonhalas szendvicset ettem, amit nagyon szeretek, utána meg egy csokit. Aztán töltöttünk teát a kis termoszomba is, és mentünk vissza, nehogy bemelegedjünk. Persze most is jöttek szemből sokan, akik még csak érkeztek, és nagy volt a nyüzsgés. Láttunk egy hatalmas fatörzset is, amit kettétört a vihar: nagyon sajnáltam szegényt.

A réten túl jól látszott a hegyvonulat, ahonnan lejöttünk, és ahová most mentünk vissza, fel. És apa megmutatta az Ember-sziklát, és megígérte, hogy oda is felmegyünk, ahonnan majd ide vissza tudunk nézni. Aztán feljutottunk a sziklás emelkedőn, ahol apa kétszer is rám szólt, hogy ne beszéljek közben, mert ilyenkor a túrázók spórolnak az energiával. De hát pont a Rumini könyvről beszélgettünk, és el kellett mondanom, amit akartam… Ő meg csak nevetett, Laci pedig megdicsért, hogy jól tudok menni felfelé. Hamar vissza is jutottunk ahhoz az autóhoz, és a biztonság kedvéért még egyszer is pecsételtem, bár azt mondták, hogy most nem is kellene. Ezután ereszkedni kezdtünk, nagyon szép erdőben, ahol kis kőrakások is voltak. Közben apa a térképét nézte, és az egyiknél letértünk jobbra, vagyis inkább fel. Ez vezetett fel az Ember-sziklához, ahol eléggé fújt a szél, de nagyon szép kilátás volt! És tényleg megláttuk a falut, még az iskolát is, ahonnan eljöttünk az előbb.

Jó meredek út vezetett onnan le, óriási sziklák között. Fognom kellett egész végig apa kezét, és lassan engedett csak jönni lefelé. Aztán esés és baj nélkül újra a zöld sávra jutottunk, és itt is hatalmas szikla volt balról, nagyon magasan, meg barlang is. Egy kis patakhoz érkeztünk, ami befagyott, és a botommal jó kis lyukakat üthettem rajta, de rámenni nem szabadott.

Szerencsére volt egy híd, amin egy rétre jutottunk ki, majd alulról is megnézhettük az előbbi sziklákat, meg egy másik hegyet is. Anya telefonált ránk, de megnyugtattam, hogy nagyon jól vagyunk, és már indulunk visszafelé. Apa mutatta ugyanis a térképen, hogy innen már csak egy völgy van hátra, és már vissza is érkezünk a városba.

Tényleg egy újabb völgy következett, a Malom-völgy. Itt már kék jelzés is volt, még később pedig a piros is becsatlakozott. Az már a város szélén volt, ahová a völgyön át érkeztünk le. Ez a völgy volt a legszebb szerintem, vastag avarszőnyeggel, mellettünk meg lent egy patakmederrel.

Aztán a város szélén egy kerítésen egy nagyon aranyos cicát láttunk, és annyira szelíd volt, hogy meg is simogathattam! Utána már csak házak voltak, meg zegzugos utcák, és visszaérkeztünk az útra, ahol már jártunk egyszer. A parknál aztán felbukkant a cél, és alaposan megleptük anyát, aki kettő körül várt bennünket, mi meg egy után beérkeztünk!

És persze nagyon örült meg büszke volt: megmutattam neki a kitűzőt és az oklevelet, és nem is fáradtam el! Ez volt idén a tizenkettedik túrám, azaz minden hónapra jutott egy. Remélem, jövőre is találkozhatok a Mikulással… meg még talán idén is.

Bauxitkutató 30 TT - ahogy én láttam...

Balaton-felvidék? Persze, akármikor, akárhányszor! Kilátók, fantasztikus panorámák, balatoni borok, egyedi építészeti emlékek… Többször bejárt, ismert utak – és vadregényes, ritkán látott tájak. Ismerősök, barátok, remek csapat, jó hangulat… és még eső sem lett!

Minden előrejelzés több-kevesebb csapadékot jósolt, Réka is esernyővel szállt be a szombathelyi pályaudvar előtt. Ildikót ablaktörlővel vártuk a nyolcas út mentén – de aztán ennyivel meg is elégedtek az égiek. Rövid töprengés után maradtam az egy szál póló mellett a rajtnál, de a dzsekisek is hamar felfűzték azt a zsák hátára… Utóbb meg aztán egyenesen nyári meleg, sőt, szinte kánikula lett – de ennyire még ne szaladjunk előre az időben. A balatonalmádi Zóna étteremben igen gyorsan sikerült a rajt-procedúra négyünknek. Tartok tőle, hogy sokakat otthon marasztalt az időjárás; bizony, nem láttunk hömpölygő tömeget. Ez a túra még csak második rendezés, de egy nagy múltú és tapasztalatú egyesülettől. A tavalyin igen jól éreztem magam, és ezúttal sikerült másokat is megfertőznöm.

Megkezdjük az aszfaltozást: Almádi hosszú és széles, a rajt-cél pedig szépen a közepén van. Egyelőre azonban leköt bennünket a kiváló idő és levegő, meg így együtt négyen még nem is mentünk. Élénk beszélgetés mellett hamar ki is érkezünk a Halacs-völgybe. Kisebb-nagyobb házak, présházak és szőlők között emelkedünk, a Balatoni Kék útvonalán haladunk. Naná, hogy felidézzük az öt héttel ezelőtti Kék Balaton 100 TT-t, amin hárman is ott voltunk: igen kellemes emlékek jönnek elő. Megérkezünk a Csere-hegyhez, és nekiveselkedünk az emelkedőnek. Az éjszakai eső nyomait kutatva-várva egészen megnyugodhatunk: a zsenge zöld színeken kívül nem sok minden emlékeztet rá. A terep kiváló, jobb talán nem is lehetne: hiányzik a por, de a sár is – így egészen kiváló, szinte rugalmas szakaszokon járunk. Leszámítva persze a köves-sziklás részeket, de gond nincs ott sem. Megszuszogtat ez a rész, persze, de alig várom már a tetőt, ahol méltó jutalom vár.

Igen, a Csere-hegyi kilátó az egyik legszebb ilyen épületünk, szerintem. Vörös kőből, reneszánsz-gótikus stílusban építették 1935-ben. A torony fából készült kiegészítése a 2001-es felújításkor került rá, így már majdnem 12 méter magas lett. Kiváló kilátás nyílik a Balatonra, de a Bakonyra is. Ez egyben első ellenőrzőpontunk: megkapjuk a pecséteket, és indulunk is lefelé.

Az út továbbra is remek, de szűk, egyszemélyes, vízmosásos: figyelni kell kövekre, gyökerekre. Leérkezve pedig egy méretes kutyára: hirtelen bukkan elő, morogva, „persze” póráz nélkül. Nem bánt, fiatal még, satöbbi. Aha. Az ijedtség aztán elmúlik, de az emlék kellemetlen. Szerencsére balról felbukkan a kőbányából kialakított Amfiteátrum és kellemesen szép környéke; oda figyelünk már. Utána meg már maga Alsóörs, aszfaltra érkezünk, és hamar előttünk a kis kocsma. Negyedszer járok itt, de először eső nélkül, vicces. A pompás fröccsöt nem szívesen hagynám ki: túratársaim szerencsére kedvesen megértők, köszönöm!

Mindenki eszik-iszik pár falatot, ami nem is jön rosszkor, hiszen újabb kihívás előttünk: jöhet a Somlyó-hegyi kilátó! Szép kanyart teszünk a faluban előtte, és közben remek kilátások gyönyörködtetnek. Vörös kőből épült házak, kerítések és falak között fel-felbukkan a Balaton tükre, Tihany félszigetének sziluettje. Elhagyjuk a református templom bájos tornyát is, és hamar itt a faluvégi tábla. Jobbra térünk a kék háromszög-jelzésre, és nekiveselkedünk az emelkedőnek.

Egy (padokkal kiépített) pihenő után fent is vagyunk; az út itt is kifogástalan. Ahogy már tudtuk, számítottunk is rá, Edina (és pici lánya) fogad minket. Jó szusszanni és beszélgetni egy kicsit, aztán jöhet az újabb panoráma, odafentről. A Somlyó-hegyi kilátó is lenyűgöz bennünket, függetlenül attól, hogy ki hányadszor hódította meg. Aztán elköszönünk, és a kis kitérőt követően visszamegyünk, még mindig a Balatoni Kék vonalára. Egészen Lovasig azt követjük, és majd csak bent a faluban, a két templom után veszünk tőle búcsút.

Sárga és zöld sáv jönnek, néha váltakozva, majd később piros is lesz – ezek segítségével járhatjuk be a Királykúti-völgy szépséges ösvényeit, és szerezhetünk közben maradandó élményeket. Maga a völgy vonulata, látványa is lenyűgöz. Árnyas és remek, friss levegőjű klímája, a változatos növényzet, a kolomp-szó mellett legelésző tehenek… mind fokozzák ezt. De számomra a hab a tortán a mellettünk csobogó patak: apró, de látványos zuhatagjai, mini vízesései hihetetlenül varázslatosak, és végtelen nyugalmat, békét sugároznak. Aztán hajtűkanyar jön, és át a hídon… hát persze! Tisztások és erdők, majd egy hangulatos pihenőhely, ahol padok, asztalok, sőt, még egy szabadtéri kemence is fogadja a kirándulót. 

Hát most ennyi időnk sajnos nincs, tűzifánk még kevésbé, így folytatjuk az utat egy újabb gyönyörű rész felé: meg is érkezünk a Király-kúthoz. Ez már piros sáv, ahol tévesztünk is egy kicsit: a másik „ágon” indulunk, de száz méteren belül korrigálunk.

Friss, finom víz és békés, csendes kis szurdok. Pihenő, padokkal, asztalokkal és esőházzal. Vendégmarasztaló ez is, de nekivágunk az emelkedőnek, és ha nem is sokat, de folyamatosan felfelé megyünk. Így jutunk el az őskori festékbányák közelébe, ahol a 3. EP pontőrei fogadnak. Váltunk pár szót, és jöhet a zöld sáv, jobbos fordulóval. Hamar elérkezünk a Dellő nevű részhez, ahol karámok is láthatók – és újabb jobbos irányváltás.

A Malom-völgy következik, nagyon szép, hangulatos ösvényeivel. Itt is patakot kísérünk, árnyas fák között. Ez most már egyre komolyabb előnyt jelent: a nap ugyanis „hétágra süt”, ahogy mondani szokás, és a hűvös részek felértékelődnek. Felbukkan a Geológiai bemutatóhely, ahol a Balaton-felvidék több száz millió évvel ezelőtti kialakulásának nyomait lehet megfigyelni. Itt futunk össze Timivel és Norbival: örülünk az újabb találkozásnak. Együtt érkezünk be a közeli Felsőörsre, és kanyargunk kicsit a zegzugos utcákon.

Aztán – egy lépcsősoron leérkezve – bejutuk a központba, majd elhaladunk a román-kori prépostsági templom közelében, és bekanyarodunk a Civilház már többször meglátogatott udvarára. Barátságos pontőrök fogadnak bennünket, finom friss gyümölcsökkel és kellemes fröccsel, friss vízzel. A tavalyi zsíroskenyérre is számítottam, ami helyett azonban egy csomagolt piskóta-szelet van idén. Mi tagadás, ez nekem csalódás, de szerencsére hoztam szendvicseket, tehát nem lesz gond. Még pár szem szőlő, és mehetünk! Kibővült, hat fős csapatunk hagyja el a Pocca- majd Pityorka-dűlőkön át a falut: innentől nincs turistajelzés egy ideig; helyette bóják mutatják a helyes utat.

Szőlősorok között járunk, déli irányba tekintve megint megpihenhet tekintetük a Balaton tükrén, és szépen kivehető a ma már bejárt Somlyó-hegy is a kilátóval. Gond nélkül feljutunk a Felső-hegyi csőkilátóhoz, ami – nevével ellentétben – sajnos semmilyen panorámát nem nyújt, lévén hogy nem látogatható. Kár; bízom benne, hogy valamikor felújítják ezt is. Timi és Norbi újra kettesben folytatják, így tőlük itt elköszönünk. Sárga háromszögön ereszkedünk a pecsételés után, nagyon kellemes erdei részeken, majd utunk beletorkollik a zöld sávba.

Balra fordulunk, a Remete-völgybe, és a régi balatonalmádi vasút nyomvonalán megyünk (ami 1969-ben sajnos megszűnt). Kicsit felkanyarodunk jobbra, hogy aztán ott, a Cser-hegy oldalában gyönyörködhessünk a balról minket kísérő Vödör-völgy látványában. Itt is sok-sok szőlő és gyümölcsös között járunk (néhol muszáj megkóstolni pár szem szilvát), emelkedőn felfelé. Túrázó megy előttünk: nagyon lassan, de utolérjük. Jé, szia, Vera! Lám, újabb ismerős. Innen öt fős a kis csapat, jókat csevegünk, fogynak a kilométerek. A Kő-hegyet észre se vesszük, bár én már a zöld balos kanyarjára fókuszálok. Tavaly itt alkalmi túratársammal jó 150 métert tévesztettünk – ezt a kitérőt most megspóroljuk.

Ereszkedünk le (egy újabb) Malom-völgybe, és már alig várom a tavalyi nagy felfedezésemet. Fel is bukkan a jobbra felvezető ösvény, és az egész csapatot arra invitálom: itt az Ember-szikla! Nem része a túrának, nincs fent EP, de szerintem bűncselekmény kihagyni. Mindenki feljön, és senki nem bánja meg, pedig alaposan megdolgoztat fizikailag és technikailag is. Bámulatos innen a kilátás Szentkirályszabadjára, meg a környező hegyekre, erdőkre-mezőkre.

Környező? Egészen Veszprémig ellátunk, de a horizonton kivehető még a Kőris-hegy is. Na, oda majd – reménység szerint – egy hét múlva készülünk… most fotózunk, nézelődünk, és leereszkedünk.

Átkelünk egy fahídon, még a falu előtt. A térkép szerinti kék kereszt csakugyan zöld sáv a valóságban (ahogy a rajtnál fel is hívták rá a figyelmünket). Füves rész, gyalogúttal, miközben jobbról az imént megmászott sziklák fehérlenek. Aztán erdős rész, és hamar felbukkan a Malom-réti pihenő. Itt érkezik meg a Balatoni Kék sáv (és itt érkeztünk meg mi is öt hete). Ahogy akkor is, most is EP fogad, kaphatunk vizet is, meg pár jó szót: már csak a cél van hátra! 

Mi ezt másként gondoljuk: orvul ide is beiktattam még egy plusz kitérőt, és túratársaim többsége csatlakozik is az ötletet. Réka a célba ereszkedést választja, mi négyen pedig – Balatonalmádiba érkezve – egy helyütt elhagyjuk a zöld-kék sávot, és kanyargós, komolyan emelkedős utcákon feljutunk egy pici kilátóba. Hiába pici – merthogy egy magaslat tetején nyugszik. Az Óvári messzelátónál járunk, és ma még egyszer fantasztikus panorámában lehet részünk. Ildivel ketten már ismertük, de bennünket is megfog a varázsa. A hatalmas vízfelület, az alattunk nyüzsgő város, balra pedig a ma végigjárt szakaszok mind-mind bámulatosak.

Még egy látványosság hátravan: a mozdony! A már említett megszűnt vasútvonal mementója: egy fekete gőzös a vasúti híd tetején emlékezteti az utókort a hajdani dicső múltra. Elhaladunk alatta, később pedig kocogó-futó tempóra váltunk, mert a terep lejtése ezt kívánja… Követem az előre megrajzolt, speciális itineremet, és le is érkezünk a reggel már bejárt kék vonalára. Itt pedig már csak pár száz méter, és beérkezünk a célba. Most is barátságos a fogadtatás, megkapjuk a kitűzőt és oklevelet, pecsétet a gyűjtőfüzetbe. És eleget teszünk az invitálásnak: a szomszédos helyiségben igazán gazdag, tartalmas gulyással fogadják a visszatérő megfáradt turistákat. Hogy kerek és egész legyen minden, indulás előtt még egy finom kávéval tesszük teljessé ezt a remek vasárnapot. Balaton-felvidék? Persze, akármikor, akárhányszor!