Balatoni nyár, megint
újratöltve. Itt minden teljesítménytúra sokadszorra is remek élmény, hangulat
és felfedezés. Megunhatatlan, igen! A hegyek és kilátók, a völgyek és patakok,
a falvak és városok… és persze ami mindezeket összekapcsolja: a Balaton.
Harmadik rendezés, harmadszorra is ott leszek – ez már
hetekkel ezelőtt nyilvánvaló volt számomra, a túranaptáramat tervezgetve. Aztán
sorra jöttek a balatoni események; mondhatnám, tömegesen: az utolsó öt túrám
mind felvidéki... A Bauxit helye mégis stabil maradt, sőt: négy társamat is
megfertőztem, így egy egész autónyi ember szállt ki Balatonalmádiban reggel fél
nyolckor az (akkor még üres) parkolóban. Réka már másodjára, Zoli öcsém, Andi
és Márk viszont először indult ezen a túrán. Gyors nevezés, kis beszélgetés a
rajtban, és máris fogyasztjuk az első kilométereket – természetesen aszfalton.
Balatoni kék sáv, persze: első célunk a Csere-hegy, és oda
ez a legrövidebb út. Kevés ember között haladunk át, a nyaralók nem ennyire
korán kelnek… A városszéli utcák sem forgalmasok, pár kutyát sétáltatót látunk,
de aztán jön a kavicsos út, majd a hegy. Ami persze nem szemérmes; azonnal
megdolgoztat. Hajrá! Ekkor már a két lány valamivel mögöttünk jön, hárman fiúk
vágunk neki a kalandnak. Nagyon szeretem ezt a hegyoldalt, pedig semmi extra
vagy rendkívüli nincs itt – szép erdőben, kiváló úton (sziklákat, köveket
kerülgetve) kaptatunk felfelé. Mégis, egyik kedvenc szakaszom. Talán a fenti
jutalom miatt?
Alighanem. A Csere-hegyi kilátó csodaszép! Egyedi,
hangulatos, megunhatatlan – hiába jártam itt pont
két hete, máris húzok fel a tetőre. Tihany és Füred még kissé homályos a
reggeli párában: no lám! Azért csak-csak kifelé megyünk a nyárból, nincs mese…
Aztán a hűs fa alatt a pontőröket is meglátogatjuk, akik vízzel is kínálnak.
Aztán folytatjuk a kéken, immár lefelé. Belekocoghatunk? – kérdi Zoli, és mivel
Márk is erre voksol, igencsak megtoljuk a tempót. A terep kifogástalan, bár
néhány vízmosásban alaposan figyelni kell – de itt meg pont ez adja a dolog
szépségét. Leérkezve kitérőt javaslok a fiúknak: rá is állnak, hogy egy kis
plusz úttal a tanösvényen folytassuk. Így az amfiteátrumot nem alulról és távolabb
látjuk, hanem azon ereszkedünk le – közben pedig megcsodálhatjuk a remek
kilátást, egészen a Somlyó-hegyig.
Rajta a kilátóval, amit ezúttal nem hagyunk ki. Irány tehát
Alsóörs! Szintidő-rombolással, persze, hiszen útba esik a Felső kocsma… amit
kihagyni mindig kár – ilyen nyári melegben meg szerintem egyenesen dőreség. A
fiúk szerint is, így aztán ki-ki megissza saját fröccsét szőlőből vagy almából
– igaz, a csapos szerint a kettő vegyíthető is… Hajrá, fel! Melyik ágát
válasszuk a kék háromszögnek? A lányok döntik el, mert kilépve a nemes
intézményből, meglátjuk, amint a jobb oldali szárra kanyarodnak éppen. Ja, hát
ugye… akik mennek, nem pedig kocsmáznak – azok előznek. A padoknál már együtt
megyünk, a pecsétet is együtt kapjuk meg – de amíg mi felszuszogunk a kilátó
felső szintjére, ők lazán előznek megint odalent. Sebaj, én le nem mondanék a
kilátásról. A Magyar Tenger most is lenyűgöző, meg a múlt héten bejárt
félsziget is, hát persze! De ezúttal elidőzök tekintetemmel az északi irányba
is. Később arra megyünk majd, egy kellemes kanyart követően.
Aztán még mindig kék (újabb visszaelőzéssel), a falu szélén
azonban a „laminált kéken” folytatjuk: azaz, a lovasi kertek alatt – vagyis a
Panoráma úton. Amióta ismerem ezt az alternatívát, nem az aszfaltot koptatom
(legalább ezen a szakaszon).
Aztán át a templomok között: a református harangja éppen fél
tízet jelez. Ekkor hagyjuk el a kéket, majd hamarosan Lovast is: piros, zöld és
sárga sáv is jut helyette. Az utolsó házak némelyike egészen különleges
hangulatot áraszt: mindig érdemes nyitott szemmel haladni.
Megérkeztünk a csodaszép Malom-völgybe! Enyhe, folyamatos
emelkedője szinte fel sem tűnik, de a tisztások, a csend igen – amit csak a kis
patak csobogása tör meg. Kiváló úton haladunk, a vizet balról mellőzve – mígnem
átkelünk a hídon, 180°-os kanyart veszünk, és időlegesen elköszönünk a pirostól
és zöldtől: már csak a sárga marad.
Gyönyörű erdők balról-jobbról, melyeket néha tisztások
váltanak. Előfordul néhány pihenőhely is, sőt, szabadtéri kemencét is találhat,
aki hosszabban is szeretne elidőzni ezen a békés tájon.
A Király-kúti völgyben haladunk, ahol aztán újabb hídon kelünk
át. Elköszönünk a sárgától; kapunk helyette egy újabb pirosat. Ez vezet a
névadó Király-kúthoz. Pár méterrel később fel is bukkan a hangulatos völgyben
található forrás, ahol persze azonnal vizet vételezünk.
Meleg van. És még melegebb lesz mindjárt, figyelmeztetem a
fiúkat: rövid erdei szakasz után nyílt úton haladunk majd. Így van, egészen a
zöld sáv jelzéséig a napon megyünk. Ott aztán újabb pecsétet kapunk az „Őskori
festékbányák” nevű ponton. Ahogy megtudjuk, a bánya nem megtekinthető, tehát
rátérünk az említett zöldre, jobbra. Ez visz a Dellő nevű részhez, ahol erős
jobbkanyarral dél-délkeletnek vesszük az irányt.
A Malom-völgy megint hűs, árnyas – és megint csobogó
patakkal örvendeztet meg. Ehhez még egy szerény, de folyamatos lejtő is adódik:
mondanom sem kell, kiváló tempóban haladunk, jókat beszélgetve.
Közeledünk Felsőörshöz: ezt legjobban a Geológiai
bemutatóhely árulja el, ami felbukkan előttünk. No meg a kirándulók, akik
szemmel láthatólag csak kisétáltak kicsit a közeli erdőbe.
És igen: csakugyan felbukkannak az első házak. Kis utcákban
kanyargunk hol balra, hol jobbra: ahogy a zöld vezet. Aztán le a lépcsőn,
elköszönve a zöldtől: annak keresztes változata kísér tovább. Kis kitérővel egy
forrást is felfedezünk: térképen már többször láttam, most sikerült meg is találni.
A következő ellenőrző ponton aztán megtudjuk, hogy nem
ivóvíz: szerencse, hogy csak töltöttünk, nem ittunk belőle. Így meg pláne: a
Civilházban ugyanis azt is kapunk. Bodzaszörp jut citrommal, de croissant is –
sőt, a kedves házaspár saját termésű gyümölcsökkel is kínál. Pompás szőlő és
zamatos körte: hmmm, mennyei mindkettő, köszönjük!
Kis utcákon hagyjuk el Felsőörsöt, aztán a Pocca és Pityorka
dűlőit: gondozott szőlősorok mindkét oldalon, távolban pedig a Somlyó, tetején
a kilátó. Kellemes visszatekinteni: ezt már megmásztuk!
Az utolsó házikók után az út is véget ér, és a Felső-hegyre
vezető ösvény jelzetlen. És bizony használatlan is, azaz erősen dzsungel-érzést
ad. Néhol embermagasságot is meghaladó a dzsindzsa, ráadásul több helyen
szedres-tüskés, szövevényes. Szerencsére nem hosszan küzdünk vele, és már csak
füves ösvény visz – a legvégén pedig egy sárga háromszög is felbukkan. Utána
pedig a (vízzel kínáló) pontőrök, és a csőkilátó is – ez utóbbi sajnos csak
nevében az; felmenni (és körülnézni) nem lehetséges.
Az említett sárga háromszög aztán szépen levezet bennünket
Almádi legszélső házaihoz. Tényleg csak párat érintünk, és máris újra erdőben
találjuk magunkat. Kísérjük a régi veszprémi vasútvonalat, meg a helyén épült
kerékpárutat. Aztán egy szinttel feljebb, a Vödör-völgy felső peremén jutunk
tovább: sok-sok gyümölcsös és szőlő szegélyezi utunkat, több helyen szilva is
akad…
A Kő-hegy után figyelek, mert itt letérünk a zöldről – és egyszersmind
a túra útvonaláról. Nem, nem kispista… inkább „nagy”. A szikla, ami vagy ember,
vagy nem… Sokáig úgy tudtam ugyanis, hogy ez az Ember-szikla, de aztán
felvilágosítottak, hogy a szomszédját illeti ez az elnevezés. Jó, de akkor ez
mi? Hááát, ez is Ember-szikla – hangzott a válasz. Végül is aztán mindegy a
név, a kilátás viszont kihagyhatatlan.
Így hát felviszem a fiúkat, akik nem is bánják meg:
gyönyörködünk a lenyűgöző panorámában Szentkirályszabadja felé, távolabb meg Veszprém
és a Bakony látszik. Aztán kellemesen kalandos, de épségben megtett ereszkedés
után újra a zöldre jutunk vissza.
Az előzetes ismeretekkel felvértezve immár megcsodáljuk az „igazi”
Ember-sziklát, meg a kőfülkét is, aztán a patak hídján átjutva folytatjuk a
zöldön.
Ehhez a zöldhöz itt már piros is társul, sőt, hamarosan a
Balatoni Kék is. Addig teszünk egy kellemes kis jobbos ívet (az iménti sziklát
kerülve), és a Malom-völgyi pihenőnél nem csak a kékkel találkozunk, de pontőrrel
is: ez az utolsó EP, 3,6 km van hátra! Egy ideig még árnyas lombok között, de
aztán nincs mese, megjön a város – és vele az aszfalt és meleg. Meghúzzuk a
tempót, de a trafiknál beugrunk egy gyors kólára. Aztán ereszkedés tovább, és
hamar felbukkan a cél. Hat és fél órára volt szükségünk: elégedettek vagyunk a
tempóval – és a legnagyobb meleget talán meg is úsztuk. Beszélgetünk egyet a
rendezőkkel, de aztán hamar beérkeznek a lányok is. A hangulat remek, a kocsi
hűvösön áll, és gyorsan megtaláljuk a tavaly felfedezett cukrászdát is… Minden
klappol tehát, és jóleső érzésekkel hagyjuk el Balatonalmádit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése