Könnyed lazulás vagy
akár pörgős futam… a rövid távú teljesítménytúrák többféle igényt is képesek
kielégíteni. Ezúttal ez utóbbit választottam – és nem is bántam meg! Egyet jobbra,
egyet balra (keletnek és nyugatnak); öt, majd tizenöt kilométer, és megint
remek balatoni élményekkel lehettem gazdagabb.
Nem, tényleg
nem lehet elég a Balatonból. Ezúttal csak ketten Márkkal, de mentünk, mert
menni kellett; hívtak azok a hegyek. Jól esett a változatosság is, kéthétnyi
Kőszegi-hegységben töltött jelzésfestés után. Első számú kedvenc után egy kis
második számú? De szép is az élet!
Sportcsarnok,
Alsóörs, reggel pontban nyolckor indulunk, azaz, a lehető legkorábban. Mármint
a rövid távok lehetőségeihez mérten. Márk eleve huszonötöt tervezett, nekem
viszont ezúttal nincs kedvem egyedül végigjárni a nagy melegben a negyvenest. A
huszonötös meg kevésbé tetszik, mint a két rövid – hát akkor hajrá, legyenek
azok! Tízig simán meglesz az ötös, bízom benne – és akkor mehet a második kör.
Ezzel a lendülettel vágok neki az útnak, ami aztán igen gyorsan meg is szakad.
Igaz, saját döntésem miatt – de a Felső kocsma előtt csak úgy elmenni… nem, az
nem lehetséges. Ahol ilyen finom fröccsöt adnak?!
- Egy
fehér, száraz hosszúlépést kérek!
- Egy
kicsit azért nedves lesz… nem baj?
Szóval, jó
ide betérni, kétség sem férhet hozzá. Energiát ad így is, úgy is. Talán meg is
térül az elvesztegetett idő? Nem tudom, de tény, hogy nagy lendülettel
folytatom. El, jobbra, merthogy ma nem kell felmennem a szemközti kilátóba, amit
azért sajnálok kicsit. Így hát Balatoni Kék, egészen fel a tetőig.
Elhagyom az
utolsó házakat, nyaralókat, mellettem csobog a kis patak. Békésen, kellemesen,
és itt mindig hűvös és árnyék van. Jó errefelé járni.
Amfiteátrum,
sokadszorra. De bekukkantani muszáj, még ha a tanösvényre nem is megyünk fel (pedig
szuper onnan a kilátás). Aztán hajrá, tovább!
Visszanézni
is érdemes, persze. Immáron mögöttem, de ott magasodik a Somlyó-hegy, tetején a
kilátó. Remélem, az őszi túrákon megint itt lehetek, és akkor nem ússza meg!
Mellette pedig a Kis-hegy, ami Felsőörstől választ el minket – sok-sok
szőlővel, présházzal.
Az aszfaltot
kicsit megfutom, merthogy ma új cipőt is avatok: lássuk, mit tud? Ó, egészen
kiváló! Igaz, afféle öszvér: nem annyira mintás a talpa, mint a terepfutó
cipőké általában, viszont igen kellemesen csillapított. Ráadásul remekül
belefér széles és boltozatos lábfejem: kell-e ennél több? Tapadás, hát persze!
És abban is kiválóan vizsgázik: ezt már a hegyre felfelé tapasztalom meg. Ahol –
mondjuk így – jól jön a tapadás. Szigorúan megtolom a tempót, élvezem a remek
emelkedőt, közben a pulzusomat is figyelem. Mehet még, feljebb? Akkor még egy
lapáttal, annyira jó ez most!
Utolsóként a
reggel mellettem leparkoló párost is megelőzöm, és innen már senki sincs
előttem. Persze, ennek is ára van: most már én szedem a pókhálót… De aztán
hamar fent vagyok, pihenő szakasz és jobbos visszafordító jön. És itt a kilátó!
A legszebbek egyike, vallom. Pompás, vörös kövekből emelt építmény, amit aztán
faszerkezettel emeltek tovább – gyönyörű lett. Akárcsak a kilátás odafentről.
Remek dolog
elnézegetni Almádi felé, aztán meg jobbra, ahol a félsziget mutatja magát. És
észak felé is – a sok kis makett házikó a szőlők között mesebeli tájat idéz.
Lent aztán
zavarba jövök, mert az itiner itt önellenőrző pontot jelez: évszámot kell
felírnom. Csakhogy semmiféle évszámot nem találok, hiába járom körbe az
épületet. No, talán majd elfogadják a fotóimat, bízom benne (és hát persze, így
is lesz). A kis háznál megsimogatom a cicákat, és kicsi lányomra gondolok. Múlt
ősszel nagyon tetszettek neki a most is barátságos kis állatok.
Sárga sáv
jön egy ideig: egyszer-kétszer jártam még csak rajta, figyelni kell. Á, dehogy
kell! Már itt is megkezdődik a célig tartó szalagozás: szépen lehet haladni.
Sőt: futni. A szerény lejtő ezt megengedi, sőt, megkívánja. Az erdő körülöttem
nagyon szép, a Mária-emlékhely mellett is gyorsan elhaladok, és innen már
tényleg csak szalagok visznek. Gyorsan és biztosan. Hamar felbukkannak az első
házikók, nyaralók – meg a Balaton is.
Derékszögű
kanyargások, kavicsos vagy betonos utcák. Béke és csend, néha egy-egy kutya
ugatásával, esetleg fűnyíró hangjával. Mélyút, magas partoldalakkal – gyorsan fogynak
a kilométerek és a szint is.
Itt a kék,
megint! Úgy tűnik, mintha csak pár perce jártam volna erre. A kocsma mellett
most csak elfutok, az utána érkező lejtőn pláne. És itt a Sportcsarnok, óra
megállít – és örül. Ötven perc kellett az 5,92 kilométerhez: hú, hét feletti
átlagom lett!
Kitűzőt és
oklevelet kapok – és már megyek is át a szomszéd „standhoz”. Innen indítanak,
mint tizenötöst, és máris leszaladok az ottani rajtoltatókhoz. Fiatal leányt
igazítanak útra: ott jobbra, igen, aztán meg majd balra… Tanácstalannak tűnik.
Felajánlom, hogy a Felső kocsmáig velem jöhet. Elfogadja, és kiderül, hogy 25
kilométerre jött – no, akkor tovább is mehetünk együtt. Így hagyjuk el
Alsóörsöt: most is megcsodálom a református templom pompás épületét ott fenn.
És kijutunk,
de nem az aszfalton folytatjuk: az Edu által preferált panoráma utat ajánlom
Dórának. Nem bánja ő sem: sokkal kellemesebb az ösvényen, miközben a szőlők
között a Balaton lenyűgöző tükrében gyönyörködhetünk.
Aztán itt
van Lovas; délről érkezünk, a látvány most is pompás – bár igazán kár a sok
távvezetékért. És át a két templom között, és máris kiköthetünk. Útitársamnak
sincs ellenére egy rövid szünet – és az itteni fröccsöt sem szeretném kihagyni…
A barátságos tulaj hamar kiszolgál, így máris folytathatjuk.
Meleg van.
Nagyon meleg. És gyorsak vagyunk. Nagyon gyorsak. Többször futunk is,
emelkedőkön „csak” erősen meghúzzuk a lépteket. Egy terepfutóval megyek együtt,
aki kábé fele annyi idős, mint én. Szóval: a lecke adott – de ma nagyon megy,
érzem, és így igazán szuper a túra. Lovas már régen mögöttünk, Paloznak felett
járunk.
A nyomós
kút! Persze, kihagyhatatlan minden nyári túrán. Ahogy látom az aszfalt
vízfoltján, mások is jártak itt előttünk. Hamar mosakszunk egyet, innivalónk
van elég – tovább! Még mindig beton, de ez már az utolja, és előttünk magasodik
a Csákány-hegy. Be a lombok közé, árnyad ad és remek ösvényeket. Timiéket érjük
utol, váltunk pár szót, és bekapcsolom az utánégetőt. Ez elég ritkán fordul elő
emelkedőn velem, ahol úgy érzem, elég gyors szoktam lenni. Máskor. Most Dóra
nagyon szigorú, és remek élmény megtapasztalnom a kaptató kihívását. Persze
ehhez az is kell, hogy megy a dolog, a pulzusom is rendben – és ez igazán
nagyszerű érzés. Meg is kiabál egy lehagyott túratárs: „Mi van, ég az erdő?!”
Felérkezünk
a gerincre, balos forduló után, és csakhamar látom a bóját is: első ellenőrző
pont! Ahogy egész nap mindenütt, itt is barátságos, kedves pontőrök fogadnak. A
pecsét mellé gumicukor is jár, amit inkább kicsi lányomnak viszek haza. Az
Endrődi-kilátó felé veszem az irányt, hiába jártam itt nagyon sokszor (két hete
is). És a panoráma – hát persze – megint meggyőz, hogy igen, jól tettem.
Kis
visszafordító után a kék háromszög jön – ezúttal persze lefelé. Köves-sziklás
szakasz, de kellő odafigyeléssel futható. Na, kellően oda kell figyelnem, de
gond nélkül leérkezünk, bár egy kisebb pocsolyánál azért felavatom az új cipőt:
ne nézzen már ki ennyire újnak. Aztán kerítés szélénél járunk, és meg is
érkezünk a Nosztori kalandparkhoz.
Jó utat
kívánok Dórának, aki itt északnyugat felé folytatja – én keletnek tartok a
piros kör jelzésen. Párhuzamosan haladok kicsit a 73-as úttal, de aztán
elkanyarodok, és halkul is a zaj. Jellegzetes a táj ezen a környéken: magas,
szálas fű, ritkás fákkal, bokrokkal.
Most elég
hamar erdőbe kerülök, megjön a piros sáv is. Tábla, nyilakkal jelzi ezt: igazán
korrektek a rendezők. Több bicajos érkezik szemből, nekiveselkedve az
emelkedőnek. Ebből következően nekem folyamatos ereszkedés jut osztályrészről –
ami sokat jelent a futásnál. Merthogy most is futok. Kiválóan megy, élvezem; ritkán
pihenek csak bele egy-egy korty erejéig. Mert arra nagyon figyelek a melegben,
ami itt az árnyas fák alatt kevésbé érezhető, de attól még: van.
És ha már
víz: forrás következik hamarosan. Itt a Király-kút, második (és egyben utolsó)
ellenőrző pontként. Nagyon barátságosak a hölgyek, kínálnak mindenféle földi
jóval – de a legfontosabb persze ott lent csobog. Azért beledobok egy kapott
pezsgőtablettát is: örülök a magnéziumnak. Kulacstöltés, fotó kevésbé szokott
irányból, és hajrá!
Pompás,
lenyűgöző, varázslatos és… na, szóval, imádom ezt a völgyet. Meg az utána lévőt
is. Király-kúti patak jobbról, domboldal balról, előttem a világ legnagyszerűbb
futópályája, felettem meg a hatalmas, árnyas fák. Paradicsom? Nekem most az.
Néha előzök túratársakat, de többnyire magam vagyok, és ez egészen remek dolog.
Nagyobb
csoport ballag előttem, egymás mögött, végigzúgok mellettük. Ildi vezeti a
sort, köszöntjük egymást – futok tovább, ő most családdal jött. Jobbos
hajtűkanyar, és át a hídon. Hát persze! Megjön a zöld is az eddigi sárga mellé,
és innentől a Király-kúti völgy Malom-völgy névre hallgat. Szépsége nem
változik, minősége és varázsa sem. Újabb társakat hagyok el, és majd csak
Lovast elérve lassítok le gyalogló tempóra, amikor napra érek. Kikötő, megint,
egy kólára – de aztán a ház bora megint elcsábít egy hosszú lépésre. Megnyugtatom
magamat, hogy a hazaindulás még messze van, és a frissítő után nekivágok a
maradék távnak.
A másik tervemről
is lemondok: mégsem a rövidebb aszfalton, hanem a panoráma úton megyek vissza.
Kis híján megbánom… Már majdnem kiérkezek a kertek alól, amikor hatalmas kutyát
pillantok meg az ösvényen. Már fordulnék vissza (sóhajtva, az extra vargabetű
miatt), amikor valaki behívja. Rólam meg megállapítja, hogy „Maga nem kutyás
ember!”. No comment. Megyek tovább, újabb izgalom: egy elég nagy barna állat
mozog a szőlők között, majd kiérkezik az én ösvényemre, és elindul – velem
szemben. Döbbenten nézem: egy hatalmas nyúl az! Ekkorát még talán nem is
láttam. Valószínűleg ő se, mert aztán gyorsan sarkon fordul…
Ennyi
állat-sztori pont elég is lesz erre a napra. Kijutok a műútra, szemben az
említett templom és kilátó. Alsóörs jön tehát, még mindig futható – és ez a
cipő igazán jól tolerálja az aszfaltot is. Rákanyarodok a kék keresztre, utolsó
méterek! Sportcsarnok, megint. Gratulálnak a célidőt felírók: szavaik igazán
jól esnek. Éreztem, hogy ez is jó lett, és nem is tévedek: 2:21 alatt lett meg
a tizenöt és fél, szóval, hat-hat lett a vége. Ez bizony nagy öröm, majdnem
háromszáz méternyi szinttel. Újabb kitűző, oklevél – és bezsebelem az újabb
Balaton szeletet is. Megvárom Márkot, és mindketten elégedetten indulhatunk
haza a forró augusztusban. Kiváló túrákat teljesítettünk, jó érzésekkel és
kellemesen elfáradva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése