2018. július 16., hétfő

Bakonybél 48 TT - ahogy én láttam...


Vadregényes Öreg Bakony – túrázók paradicsoma! Hatalmas hegyek és emelkedők, de szelíd völgyek és csörgedező patakok is. Pompás erdők hűvöse, de a júliusi hőség még így is megpróbált bennünket. Remek társaság, kiváló hangulat, finomságok… kár lett volna kihagyni a Bakonybél 48 teljesítménytúrát!


Bakonybél idén ezer éves! És ráadásul gyönyörű, bármerre is kalandozik a tekintet. Márpedig kalandozik, hiába jártam be az összes környező vidékét. Vagy talán pont azért? Ismerős hegyek és völgyek – meg persze az azokat behálózó ösvények. De jó is az emlékek között kutakodni! És még jobb megint rátérni azokra az ösvényekre… újra bejárni, barangolni, rácsodálkozni. Megszokott társaim, Réka, Márk és Andi tart velem, Ildi – mint majdhogynem házigazda – pedig a Pikoló vendéglőnél csatlakozik hozzánk. Mert a rajt (mint több más bakonyi túrán is) itt fogadott. Személy szerint Viktor, mint főrendező – aki alig látszik ki a sorban állók mögötti asztalnál. Szerencsére gyorsan megy a regisztráció, kezünkben a papírokkal (és szelet csokival) máris készen állunk. Üdvözlöm Tónit, majd elköszönünk Márktól – aki inkább a 25 kilométeres távot választja – és jöhet az első emelkedő!


Zirc felé visz ki a falu utcája, és mi is arrafelé igyekszünk kezdésként. Persze nem a műúton… Pár száz méter után le is térünk róla; kellemes ösvény visz fel a Csúcs-hegy tetejére. Ahol aztán jelzést váltunk: az eddigi zöld sáv helyett piros kereszt jön. Az ereszkedés sima ügy, bár több helyen puha, majdhogynem sáros a terep: sok eső volt a héten errefelé is. Az erdő igen kellemesen hűvös: az előző nyílt szakaszok után meglepő, és természetesen örülünk neki.


A Borsó-kút után feljutunk az Éliás-hegyre, és vele együtt visszakerülünk megint a zirci műúthoz. Megcsodáljuk a kilátást, majd átkelünk: a Nagy-Som-hegy oldalában folytatjuk tovább. Hetedszerre járom végig ezt az ösvényt, de nagy élmény most is. Legalábbis az első szakasz: árnyas fák, kifogástalan gyalogút, daloló madarak. Aztán egy új erdei dózerút bukkan fel: októberben ez még nem volt itt. Többször metsszük, néha üggyel-bajjal – a turistákra nem gondoltak, sajnos. Később erdőirtást is érintünk, és erősen az a benyomásunk, hogy megváltoztatták a vonalvezetést. Az eltévedést megússzuk, de néha bizony nézni kell a track-et. A Zoltay-forrásnál szusszanunk egyet, és felírjuk a kódot. A vadkerítésnél meg a fejünkre kell vigyázni: az erősen buja növényzet mellett igencsak figyelni kell. Később az erdőszél helyett bent mennénk, ám ott igen saras részekre bukkanunk: kénytelenek vagyunk átvágni, visszafordulni.


Zirc bukkan fel a távolban, aztán hamarosan ott járunk már a házak között. Meleg van. Kedvenc pékségem most sem hagyom ki, közben Ildi finom, hideg üdítőt vesz a szomszédban. Aztán megkezdjük a pirosat. Szó szerint, mivelhogy a Közép-Dunántúli Piros kiindulópontjánál vagyunk. Ez okból elhoztam magammal a füzetet is – bélyegzőt azonban nem látunk sehol. A célban aztán Viktor elárulja majd, hogy a vasútállomási OKT-pecsét kell ide is… Megyünk hát tovább, kijutunk a városból – több, mint 3 km aszfaltozás után jól esik újra földúton járni. Az érkező árnyas rész pláne kellemes!


A növényzet kevésbé: hatalmas dzsindzsában jutunk előre, szó szerint ki sem látszunk belőle. Utolérjük a pékség miatt beelőző Andi-Réka párost, és megint együtt folytatjuk. Jobbról a vasúti töltést mellőzzük, sőt, hamarosan egy vonat is elhalad rajta. Műemlék vasútvonal, szerencsére ma már nem fenyegeti a bezárás réme… Egy alkalommal át is megyünk rajta: a Csárda-völgyi patak torkolatánál célszerűbb néhány métert a síneken menni; a kapott itiner leírása is ezt javallja.


Az út minősége jelentősen változik: kellemes ösvényen, könnyedén haladunk előre. A Cuha völgye már itt is szép: balról-jobbról hegyek, meredek kaptatók, hatalmas fák között jutunk a Porva-Csesznek nevű vasúti megállóhoz.


Mindkét falu meglehetősen távol van innen, ráadásul mindenféle közút nélkül… Sajnos, az állomáson semmiféle élet nincs, beleértve a büfét is, ahol pedig teát kellene kapnunk… Saját készlethez kell tehát nyúlni továbbra is: szerencse, hogy Zircen betankoltunk. Beosztva azért elég lesz: Vinye öt kilométer, vagyis nagyjából egy óra: mehetünk!


A Cuha völgye legszebb szakasza jön. Ámulatba ejtő, csodálni való, lenyűgöző. Gondolom én, mi, és persze még sokan. De nem mindenki. Kerékpáros verseny van, zúgnak lefelé a gépek, fröcskölve át a gázlókon. Apuka pici fiával benne tapicskol a vízben: nem számít! És amikor szóvá teszik nekik, még ők háborodnak fel…


Szerencsére többük képes a normális, másokra is figyelő tempóra, de azért mindvégig nagyon óvatosak vagyunk, mikor bukkan megint fel egy-egy bicajos szemből. És persze nem hagyjuk magunkat: csodáljuk a természetet, a tájat.


Gyakran megállít bennünket: a hidak és a viadukt, a hatalmas sziklák és a köves patakmeder… Közben újabb vonatot látunk-hallunk, nagy a forgalom odafönt is. És itt lent is: sok-sok kiránduló, sétáló jön szembe – főleg ahogy közelítjük Vinyét. Közben észrevétlenül, de túl vagyunk féltávon is… Az átkeléseket meg már nem is számoljuk, de biztos, hogy megvolt mind a tizenhárom.



Újabb ellenőrző pont: vinye.hu büfé! Mosdó és vízvétel, kedvezmény a büfé kínálatából. Hideg italt és forró ételt választok: az itteni tönkölös lángos messze földön híres, és még soha nem kóstoltam. Hát, nagyon ízlik… de soha többet! Legalábbis nem teljesítménytúra közben. Erős negyed óra volt, amíg elkészült, de a nagyobb gondot utána okozta… A hatalmas és nehéz lángost cipelni kellett, ráadásul felfelé.

Innen ugyanis – ha nem is azonnal – emelkedőbe vált az addigi laza séta-terep. A Hódos-ér környékén elhagyjuk a pirosat, majd a pihenőházakat is, és a zöld következik. Andival bevállaljuk a kicsi kitérőt, és megnézzük a Likas-kőt: tavalyról emlékeztem rá, és most is érdemes volt körüljárni: igazán érdekes látvány az erdő közepében.


Árnyas erdei ösvényeken jutunk egy elágazóba: kicsit letérünk a zöldről, hogy a háromszöges verzióját követve feljussunk a Pápalátó-kő remek panorámát nyújtó szikla-kiszögelléséig. Kissé párás a látóhatár, de azért mégiscsak élmény innen kitekinteni, lábat lógatni, szusszanni egyet.


Fenyőfő a következő megállónk. Ellenőrző pont is, frissítünk is, egy újabb bónnal. Emlékeztem a remek fröccsre: ezúttal sem kellett csalódnom. Igazán jól jött a hosszú menet előtt. A Kőris-hegy következik ugyanis, mint túránk – sőt, az egész Bakony – megmagasabb pontja. Homokos, nehezen járható gyalogúton kezdünk, napon, melegben. Szerencsére hamar erdőbe jutunk: kavics váltja a homokot, árnyék a hőséget. Az emelkedő persze marad, kereken nyolc kilométeren át.


Sok kellemes, beszélgetős szakasz fogad, szépen fogynak a kilométerek és a szint is. A tavalyi útjavítás ezúttal sokkal járhatóbb ösvényeket hozott, bár a víz azért itt is úr: több helyen alaposan kimosta az ember által készített dózerutat. Az erdő nagyon szép, feljebb jutva talán még szebb: egyre sűrűbb, egyre vadregényesebb.


 Az utolsó szakasz aztán már végképp nem viccel: megérkezik a Kéktúra balról, Kisszépalma felől, és tudom, hogy mi jön. Sokadszorra vágok neki a végső pár száz méternek: ez a java, a legszigorúbb kaptató – de odafönt már a tető vár, a Vajda Péter kilátóval. Meg persze Imrével a padnál: idén is pontőrként fogad, barátságos kézfogással. És pecséttel, sőt, egy kis vörösbor is akad a víz mellé… Megkapom tőle a Tavaszi Túramozgalom jelvényeit: sikerült a 750 kilométer a három hónap alatt. Felszaladunk Andival egy újabb fotóért, és mehetünk is.


Innen már csak ereszkedés jön – újabb nyolc kilométer a Kőris-oldal, Bakonybélig. Az OKT ösvényein haladunk-futunk le, merthogy itt jó néhány szakasz szinte megkívánja a belefutást. Az út kifogástalan, mindenki remekül érzi magát – hát akkor miért is ne? Barátok útja, zöld sáv jön, továbbra is lefelé. Aztán pár méter aszfalt, egy nagy pocsolya, és itt az utolsó kaptató, ravaszul, már a falu határában. És igen: zöld négyzet, Bakonybél, és fordulunk is be a Pikolóba. Viktor gratulál és díjaz: szép kitűző és oklevél a kezemben, meg az utolsó bón, amit levesre váltok. De milyen finom levesre! Igazán jóleső a majdnem ötven kilométer után. Nagy pohár ital, kávé gesztenyepürével, ohhh… Közben Márk is előkerül, és indulhatunk haza, elérni Réka vonatát. Minden sikerült a mai napon: még ez is. Reméljük, jó felkészülés lesz ez az ötvenes a jövő szombatra…


1 megjegyzés:

  1. Szia Kálmán !
    Köszönöm, hogy eljöttetek, szeretettel várlak Titeket máskor is. Viktor

    VálaszTörlés