Családi kirándulás
vagy tempós teljesítménytúra? Esetleg terepfutás? A Bodajk – Gaja-völgyi
városnapi esemény szemmel láthatóan bizonyította, hogy bármelyik kategóriában
megállja a helyét. Kiváló útvonal-vezetés, sok-sok látnivaló kellemes nyári
időben remek ellátással – érdemes volt megint eljönni!
Tavaly pici lányom szemszögéből
igyekeztünk bemutatni ezt a túrát. Nagyon pazarul éreztük magunkat: biztos
helye volt az idei naptárban is. Ráadásul sikerült ugyanazt a remek csókakői
szállást is megcsípnünk! Így hát hat fős családi különítményünk fél kilenckor
már túl is van a nevezésen, Emese – mint visszatérő vendég – máris kedves
apróságokat kap Lacitól, az egyik rendezőtől. A Kubát Hugón velük együtt
túráztak; jó újra találkozni! Aztán felveszünk egy-egy bibliai idézetet a
templomban, és indulhat a móka!
Kálvária-járással kezdünk, a templommal szemben. Sokan
vagyunk, előttünk és mögöttünk is túrázók igyekeznek felfelé. A lépcsők után
sziklás rész, odafönt pedig a jutalom: a szobrok – visszatekintve pedig a pazar
kilátás.
Egészen a Vértesig, hát persze! Csókakő várával, éppen
szemben… alattunk meg Bodajk. Aztán jöhet az ereszkedés, ami – tekintettel Emesére
– természetesen futás. És eltűnnek az utolsó házak is, megcsodáljuk a Kesellő szoborparkot,
és jöhet (a piros sávon) az erdő.
Vagy még nem? Ahogy a múlt héten a Kőszegi-hegységben, úgy
most itt is a korai érésű szedernek örülhetünk. Csemegézünk egyet, és csak
utána veselkedünk neki a kisebb-nagyobb emelkedőknek, lejtőknek.
Amik – tavalyhoz képest némiképp módosított útvonalon – a Károlyi-kilátóhoz
visznek. Már megszoktuk, nem furcsálljuk, hogy ide lefelé kell ereszkedni. A Gaja-szurdok
fölött szinte lebeg; felmenni rá is egyfajta élmény.
Aztán kék kereszt, ereszkedés, pompás utakon – és máris
felbukkan az Alba Regia-forrás. Különleges kialakítása, kellemesen hűs vize
önmagában elég lenne az örömhöz, ám az első ellenőrző pont is itt van.
Személyzete még hozzátesz az élményhez: kedves fogadtatásban és kínálásban van
részünk. Ki-ki választhat sós vagy édes energiapótlást, amit a friss vízzel öblíthetünk
le.
A tízesek jobbra, mi balra tartunk. Aggódásom szerencsére
alaptalan volt: a tavalyi puha (helyenként sáros) szakasz most remekül járható.
Akárcsak az összes többi, egész nap. Az előző délutáni felhőszakadás (ami még megállásra
is késztetett az úton ide jövet) semmilyen nyomot nem hagyott itt. És az ígért
eső is elkerült bennünket: feleslegesen sétáltattuk meg az esőkabátokat,
szerencsére. A Halomsírokhoz is száraz lábbal érkezünk, majd az erdőből
kibukkanva gyönyörködhetünk a Bakony látványában.
Újabb elágazás, 25 km balra, mi jobbra. Pont itt ér utol
Zoli, aki már második körén van: futva, persze. Gyors üdvözlet, és megyünk
utunkra. Emesével felidézzük – és egyúttal meg is ismételjük – az itteni
tavalyi kellemes szaladást. És már hallható is a patak csobogása, felbukkan a híd:
szia, Gaja! És persze itt a Pisztrángos-tó is – gyönyörű, mint mindig.
Az esőház-pihenő asztalainál pedig újabb EP, újabb ellátás.
Lacival újra összefutunk: mindenes, mindenhol, mindig! Eszünk-iszunk, pihenünk
egyet. Emese kis kutyának örül, majd a játszótér felé veszi az irányt. Egy
bottal a homokba karcolja: „Jó a túra!”, anya pedig kávézik egyet.
Kicsit elhagyjuk a kéket, pontosabban négyzetre cseréljük a
sávot. Felkaptatunk a Bársony István emlékházhoz – aztán vissza, merthogy ez
egy zsákutca a túrán. Szemből is jönnek túrázók: Timi és Norbi, Józsi bácsi és
lánya, a két Feri… örülünk a rövid találkozásnak. Ők persze rendes túratempón
vannak, kicsit irigykedek is, és egy kis futással kompenzálok. Kódot írunk
(nagyon elmés!), és forduló, vissza. Nekiveselkedünk az újabb kaptatónak; a
növényzet most is magas, mint tavaly, de lábam mindig megtalálja az ösvényt.
Sikeresen feljutunk a Vaskereszthez, ami még mindig – fa. A
kilátás azonban pompás, és egészen remek kis társaság gyűlik össze itt.
Megindulunk az ereszkedésnek, itt is kiváló az út, szépen
fogy a táv és a szint – ezúttal lefelé, természetesen.
Máris újra a pataknál
találjuk magunkat – és újra a kéken. És át a hídon… hát persze! Ahol aztán az
Ádám-Éva fa maradványai fogadnak – jöhet hát a balos forduló.
A szurdok… Egyike a
különlegesen szép, kivételesen emlékezetes helyeknek, amik befészkelték magukat
nálam nagyon mélyre. Ami miatt eljövök újra, megint, ilyen messzire is. De
ugyanezt látom az egész csapaton. És ahogy végigmegyünk, végig csodáljuk – lassan,
messze egy átlagos túratempótól. Megérdemli.
A vize most nem tiszta (mégiscsak
esős napok után vagyunk), de ez sem baj. Partjai, a meder szélén kapaszkodó
fák, a kétoldali sziklák… A remek ösvények, a kellemes hőfok, a csobogó hang
végig… Szóval, röviden: jó itt.
Később egészen hatalmas
sziklák, barlangok is következnek, majd faóriások, felszíni gyökerekkel. Ez
persze nem csak látnivaló: remek mászóka is! Emese ki nem hagyná idén sem, de hát
miért is tenné?
Varjúvár, utolsó EP. Persze
itt is ellátás, naná: Balaton-szelettel frissítünk, és még vizet is kapunk. Jól
jön az energia: az utolsó – és egyben legkomolyabb – emelkedő tövében vagyunk.
Nem sokáig. Emese fürge mozdulatokkal vág neki, és valahogy az az érzésem
mögötte, hogy ez egészen a tetőig kitart. Nem tévedek: a pici lány mindenkit
maga mögött hagy, és alaposan meg kell húzzam lépteim az övé után. Nagyjából
egy-két évet saccolok magamnak, amíg nem kell odafent rám is várnia.
Ez az „odafönt” újabb
kilátópont. Az úton is érdemes körültekinteni, és lepillantani a völgybe – amit
az imént jártunk végig odalent. De aztán megyünk tovább, újabb kilátópontok
jönnek, fotózunk sokat.
Felkészüléskor,
térkép-böngészés közben figyeltem fel egy (eddig még nem felfedezett)
kilátópontra, amit most megkerestem – és meg is találtam. Ó, mennyire megérte! Meseszerű
panoráma nyílik innen a Bakonyra és Balinka felé! De kár, hogy eddig nem vettem
észre… Egy kis rövid kék háromszög jelzi – az is inkább csak a térképen. Kijárt
ösvény azonban van: tilos kihagyni, azt mondom!
Aztán elbúcsúzunk a völgytől,
ereszkedés következik – innen már egésze végig. Ami a sípályánál kezdődik meg –
és ahol szintén remek a kilátás. Bodajkra is, a távoli Vértesre is – ma már nem
először. Zoli közben ismét előz bennünket, dacára a 25 km-nek (és a második
futamának). Mi itt is fényképezünk – sokat, kényelmesen. A szintidővel igazán
jól állunk, megengedhetjük magunknak a lazaságot. A lejtőt azonban így is
megfutjuk pár helyen, persze csak a móka kedvéért…
Házak, OKT-pecsét, egy kis
aszfalt. Kanyargó utak, járdák, majd a célegyenes. Toronyiránt, igen… és már
itt a cél. Boltíves kőfalak és épületek, mosolyogva fogadó rendezők. Hát milyen
jó így beérkezni! Oklevél és gratuláció, szép kitűző és kézfogás. Nagyon finom
kenyéren a házi zsír és lila hagyma: minden nagyon finom. Kellemes a tea is, de
aki szeretne, büfét is talál. Pici lányom lenyújt, nyüzsög és megígérteti velem:
persze, eljövünk jövőre is! És a kellemes (és kedvezményes) cukrászda-kávézás
után délután még egy levezető kultúra-program teszi teljessé a napot: a hosszú
távosok által érintett Károlyi-kastélyt barangoljuk be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése