2019. március 24., vasárnap

Bakony 50 TT - ahogy én láttam...


Harmincadik rendezés, sok kellemes meglepetéssel és kitűnő (szinte már nyári) meleg túraidővel. Testet-lelket üdítő barátságos bakonyi tájak, sok remek ösvény, virág- és medvehagyma-tengerek. A Bakony 50 teljesítménytúra kiváló választás volt!


Ha valahol, itt fontos a pontosság. A vonalas Bakony 50 Városlődre érkezik be: célszerű ott letenni a kocsit, majd Veszprémig (a rajtba) buszozni – nekünk legalábbis ez volt a megjobb megoldás. Ehhez hét órára oda kell érkezni, ami sikerül is, kiválóan, pár perc időzítéssel. Szombathelyen már hat óra előtt sejthető volt: kiváló időnk lesz ma!


Veszprémben majd’ negyed órás bemelegítő gyaloglással kezdünk a vasútállomásig, de végül egy perccel az engedélyezett rajtidő előtt elköszönünk Imrétől és társaitól (99. és 100. rajtszámmal!). Hamar a Jutas vitéz-kilátó mellett ballagunk: természetesen oda is felcsábítom öcsémet, mai túratársamat, hiszen még nem látta. Nem is bánja meg ő sem, én sem: a kilátó érdekes formája, illetve a panoráma is egyedülálló.


Nekem persze itt is, meg utána is jóleső érzés felidézni a múlt csütörtöki éjszakai túrát, amit pici lányommal teljesítettünk – többek között ezen a környéken is. Aztán beljebb jutunk a Séd-patak partját követve; remek rálátások jönnek a vár felé is…


Már a Benedek-hegyet kerüljük, örülünk a zöldellő füzeknek, és felettünk feszít a viadukt. Állatkert, első ellenőrző pont, aztán lépcsőzés és terepezés a piroson – pontosan úgy, mint egy hete, a Tekeres-völgyi túrán. A Gulya-dombi kilátóra felszaladok, de a Gizella kedvéért most nem térünk ki újra. A panoráma amúgy is adja magát, több helyen is…



A nyolcast is ugyanott szeljük át, de aztán maradunk a piroson, bár a Csatár-hegyi kereszt (2. EP) után megint ismerős a táj. Igaz, furcsa módon itt a hegynek csak az oldalát súroljuk, és kimarad a kilátó. Aztán újra a Séd partja, még mindig sok hóvirággal és medvehagymával. Ez utóbbi gyűjtéséről még lebeszélem öcsémet: ráérsz a Hajagokon is! Kedvenc összefonódott fáimat viszont most elcsípem…


Márkói völgyhíd és zuhatag, majd tovább a patakparton, Bándig. Ezúttal csak kerülve a Miklós Pál-hegyet – de a faluban kedves meglepetés fogad. Ildikó, gyakori túratársunk ezúttal nem tudott velünk tartani, de vendégül lát minket – nem is akárhogy! Medvehagymás tócsni, amire először azt hiszem, hogy én ezt nem szeretem… aztán öt-hat lecsúszik, mire be kell látnom, hogy hú, de még mennyire! A kínált friss képviselőfánk (!) láttán viszont vérző szívvel, de nemet mondok – ennyi mindent nem merek bevállalni egy túrán.


Így is muszáj egy kóla a kocsmában, még ha jó kis kitérő (és időveszteség) az is… De aztán feltöltekezve és jó érzésekkel vágunk át a nyolcas feletti felüljárón. Buktunk kb. fél órát – na és?! Herenden gyorsan átjutunk, egy vasútállomási pecsételés után. Reggeli útitársunk, Márk innen rajtolt, mivel ő ma harmincra jött. Hát, várhat szegény, állapítjuk meg, de azért meg is toljuk a tempót, kifelé a betonúton. Szerencsére pár éve itt ösvényt is létesítettek mellette – hamar arra térhetünk át, és követjük párhuzamosan, de itt, turistaúton.


Párokat és csapatot is előzünk, virágokban és a napsütésben gyönyörködünk, miközben folyamatosan észak felé haladunk: a Hajagok felé. Alsó, középső, majd a felső is megérkezik – persze ennél azért lényegesen több idő alatt…


Közben szépséges erdők, milliónyi medvehagymával, tömény fokhagyma-illatban. Most már én is más szemmel nézem Ildi felejthetetlen tócsnija után, és amikor tesó zacskót vesz elő, én is gyűjtök otthonra pár marékkal.


Egy kereszteződésben majdnem megyek tovább a sárgán, de beugrik, hogy itt sárga keresztre kell térni. Később kiderül, hogy éppen ezzel sikerült rossz irányba menni… Tavalyelőtt ugyanis itt volt a teázó – idén azonban új helyen. Amire az itiner szép piros betűkkel fel is hívja a figyelmet… Öngól. Ugye, olvasni is kellene, nem csak eltenni és menni, rutinból… Szerencsére talán kétszáz méterről van szó, de azt az erdőn keresztül, némi fatörzs-mászást is beiktatva tesszük meg. Zömmel azonban medvehagymás, kellemes szakaszon, így hamar a volt szovjet laktanya magasfigyelőit tudhatjuk magunk mellett.


A teázó aztán végképp feledteti a hibát: két éve tényleg csak tea volt – most szinte kaszinó. Zsíros kenyerek garmadája, mindenféle feltétekkel, de most én is öcsémet követem: házi csipkebogyó lekvár! Nem tudok neki ellenállni, és nem is bánom meg… Nagyon finom, és két pohár pompás teával együtt teljesen feltöltekezve vághatunk neki a folytatásnak.



Rátérünk a pirosra, még mindig medvehagymás szakaszon, de aztán (mintha elvágták volna) megszűnik. A szép táj azonban nem. Kellemes erdők, néha mezők is váltogatják egymást. Meghökkentő, átlyukadt hatalmas fatörzset is látunk: kész csoda, hogy még él.


Nagyon meleg, szinte nyári az idő. Nyílt szakaszokon keresni kell az árnyékot, és örömmel fogadjuk a néha lengedező szellőt is. Az Öreg-Hálás után keresztezzük a Fekete-sédet is, de a Tiszta-víz-forráshoz most nem megyünk ki – talán majd jövő szombaton! A terep szelíden hullámzik csak, komoly kaptatók errefelé nincsenek.


Sajnos, a fenyves, amire emlékeztem (és várok), csak félig érkezik meg: a jobb oldali erdőt letarolták. Itt is a szú… Szomorú látvány, nagyon szomorú. Igyekezünk feltöltekezni a bal oldali, megmaradt erdő látványával, illatával. Nem tudjuk: meddig tehetjük még ezt meg?


A piros aztán fonódik az Országos Kéktúra jelzésével: Pápavár aljánál járunk. Lefényképezem a fán lévő kódot a KDP füzetem számára, és megint csoportot előzünk. Aztán bükkösök, pompás ösvények, és sok-sok beszélgetés. Régen mentünk együtt kettesben, most kihasználjuk a lehetőséget. Fogynak is a kilométerek derekasan: Németbánya bukkan fel a lejtő alján. Ahol kis kitérővel öcsém pecsétel az OKT-füzetébe: neki még hiányzik a következő szakasz.


Megkapjuk a Jáger-rét bélyegzőjét is, aztán murvás úton tovább – igaz, csak a vadászházig. Közben (talán afféle vigaszként?) több igen szép formájú fenyőt is láthatunk.


Nagyon szép bükkösökön vágunk át, és most már a meleg is kezd alábbhagyni. A jelzések többnyire jók, de néha nagyon figyelni kell. A Szénpajta nagy elágazásánál ilyen gond nincs: táblák és nyilak garmadája fogad.


Szabdalt, mély árkok mindkét oldalon. Közöttük pedig komoly töltés: ezen haladunk – a valamikori a Városlőd – Franciavágás vasútvonal nyomvonalán. Alapos munka lehetett ezt elkészíteni annak idején…


Előbb a Vámos- majd a Torna-patak folyását követjük. Keskeny ér, de igencsak gyakran kerülgetjük, és át is vágunk rajtuk. Helyenként (többnyire) elég egy ugrás is, néha fatörzsek, alkalmi ág-bogas „hidak” segítenek.


Utolsó ellenőrző pontunknál aztán valódi fahíd is jut – meg pár kedves szó és néhány korty víz a pattogó tűz mellett. És folytatjuk az ereszkedést, immár a cél felé, még mindig napsütésben, kellemes melegben.


Nyílt szakaszra bukkanunk ki az erdőből. A mezőn – akárcsak két éve is – átlósan rövidítő kispistásokat látunk. Egészségükre… legalább száz-kétszáz métert megspórolnak az ötvenezerből. Az erdő szélén még mindig kellemes az árnyék, és a kilátás is remek – immár Városlőd felé.


Egy utolsó kaptató, aztán aszfaltos út, át a vasút felett. Később pedig Erzsébetmajor, immár a falu határában. Fotogén birkák állnak modellt – nem is hagyom ki a lehetőséget.


Aztán az utolsó méterek: át a nyolcas főút alatt, mint reggel autóval – ami szerencsére ott vár, Márkkal együtt, a focipályánál. Kilenc és fél óra lett a vége: kiderül, hogy kb. 50 túratársat előztünk meg. Müzliszelet, víz, oklevél – és jelvény! A 30. rendezés tiszteletére ezzel is kedveskednek a rendezők: jóleső figyelmesség. Öcsém aztán még befejezi az OKT maradék párszáz méterét, és – szembe fordulva a lemenőfélben lévő nap fényével – hazafelé indulunk, mindhárman kellemes érzésekkel.

2019. március 17., vasárnap

Tekeres-völgyi maraton 42 TT (és társai) - ahogy én láttam...


Veszprém egy völgybe épült – de városon belül komoly szintkülönbségek is vannak. A környék pedig a Bakony szelídebb része – ám meghökkentő emelkedőket is talál, aki keres. A rendező egyesület megtette ezt a szívességet az indulók számára: a Tekeres-völgyi maraton (és a hozzá kapcsolódó teljesítménytúrák és séták) remek lehetőséget biztosítottak sok-sok ember számára: március idusát a természetben köszönteni.


Nemesvámos, reggel hat óra, Ildivel nekilódulunk a hét kilométernek. Persze nem ezért – nem csak ezért jöttünk idáig. De éltünk a lehetőséggel (itt is köszönet érte!), és a maraton előtt hamar szeretnénk ezt is letudni. Még egy túra, még egy kitűző, meg egy kis jó bemelegítés az előtt… Magunkfajta örül az efféle lehetőségnek: hajrá! Mire a „hazaiak” megérkeznek, be is futhatunk… Ők ugyanis négyen együtt jönnek majd – de nagyjából még csak elindultak mostanság. Én viszont itt vagyok: kis családommal Veszprémben megszállva könnyen vigéckedek…


…Akikkel már tegnap, csütörtökön este is túráztunk egyet. Rendező szintúgy az Édesvíz egyesület (és Edina), de ez egy éjszakai városi séta – emiatt csempésztem be ide egy előző esti fotót. Remek alkalom volt! A szépséges város sok-sok látnivalója, a kivilágított épületek, a lenyűgöző panorámák nagyszerű élményt jelentettek nekem is. Hát még Emesének! Kitartott a pici lány mindvégig: több mint 16 kilométert jártunk le (anya féltávnál kiszállt, tervezetten). Húsz kérdés, izgalmas helyek, fejlámpázás… és gyönyörű fém jelvény a végén... De térjünk vissza a bemelegítő hetesre!


Kellemes emelkedő a Gyűr-hegyre, tényleg bemelegít. Gyönyörködünk a napkeltében, aztán bélyegző, jobbos, majd balos. Kifelé megyünk, megint pecsételünk, aztán egy tanyánál aggódunk. Szerencsésen tovább megyünk; a kutyák a kerítésen belül maradnak, csak a hangjuk nem… Egészen kellemes ösvények, gondozott erdők, kanyargás. A Som-hegyre most nem megyünk fel, mint tavaly, hanem visszafordulunk. Aztán be az erdőbe, a Katrabócza tanösvényen: itt egy ammonitész-lelőhely található. Csiga formájú ősi lény: megint okosabb lettem picivel… És újra előttünk-alattunk a falu! Immár ragyogó napsütésben érkezünk a Tündérligetbe. Utolsó EP: a község minden újszülöttnek fát ültet ide: megható gesztus!


Ildi ismerős kék dzsekit vél felfedezni előttünk, a rajt-célnál. És már csörög is a telefonom: hát ez hihetetlen – elég, ha hátra néztek, fiúk! Tesóim (az időzítés nagymesterei) éppen megérkeztek – Réka és Márk társaságában. Utóbbiak a gyors nevezés után neki is lódulnak; mi még kicsit időzünk. Átváltunk maratoni távra, zsákot is veszünk magunkhoz… és így négyesben vágunk neki. Víztorony, Likas-domb, bivalyok – igen hamar átkelünk a főúton. Mindeközben szigorú szembeszél hátráltat, de a kék ég és a napsütés derűre is okot ad. Aluljáró a nyolcas főút alatt, és máris Veszprém járdáit koptatjuk. Elhaladunk a tegnap esti rajthely előtt is, jöhet a Belváros: Óváros-tér!


Lenyűgözően szép ez a környék. Az volt tegnap este, kivilágítva is – most meg teljes fényben, pompájában láthatom újra. És persze fel a várkapun át, István és Gizella szobor-párosát sem hagyjuk ki. Lépcső le, Benedek-hegy, újabb kilátások – és sok-sok ismerős!


Remek a hangulat, megtaláljuk az összes kódot, az eldugott, nehezen észrevehetőket is… És persze nem győzünk fotózni: még egy távoli, még egy panoráma… Az égen rohanó felhők változatosságot hoznak, persze némi aggodalommal is. Esőt csak a délután második felére ígértek a szakemberek – mi meg bízunk bennük.


Veszprém patakja, a Séd, és annak partja jön – meg a viadukt, felette. Ahol tegnap este jártunk: fent is, lent is. Mekkora élmény volt! Most is jó itt, persze: kiváló a társaság – így a hangulat is; hamar egy fotóra is összeállunk.


Komoly kaptató jön, fel az Állatkert szintjére. Kerítése mellett gyűrjük a néha meglepő emelkedőket, közben meg mindenféle dínókat láthatunk. Aztán itt a Gulya-domb, meg a kilátója is – pár lépés kitérő: persze hogy megéri odalépni.


Készítek pár fotót, de már a Gizella-kilátóra gondolok – hamarosan ott is terem kis csapatunk. Egészen kivételes vas-szerkezete (és nyolc szintje) magával ragadó. A panoráma szintúgy! Gyönyörködünk – igaz, még tovább haladva is: sok a szép kilátás, meg kell hagyni.


Zsenge, friss fű, zöldellő füzek, kanyargó út. Közben újabb EP: a Lackó-forrás ezúttal száraz, de a kapott alma kárpótol. A nyolcas főúton gyorsan átkelünk, magunk mögött tudhatjuk zaját a piros jelzésen haladva. Sziklák és mélyedések jönnek, ez már az Ördögrágta-kő és környéke. Két éve itt volt az EP - most csak pecsételünk. Aztán Lacitól el is köszönünk: ő húszas távra jött, itt elválnak útjaink. Teljesítménye egyáltalán nem elhanyagolható: ledolgozott éjszakás műszak után vállalta be ezt a túrát...


Jöhet a nagy rét - meg a nagy szél! Durva, azt kell mondjam. Nagy öröm a szemközti erdősáv, de aztán újra nyílt terep jön. Utána meg Csatár (szőlőivel-gyümölcsöseivel), és a róla elnevezett kápolna és hegy.


Ott pedig újabb kilátó, újabb panoráma: a Cholnoky-kilátóról végig pásztázzuk a jól ismert nyolcas út vékony szalagját. Távolabb pedig szépen kivehetők a Magas-Bakony hegyei – a Papod, sőt, a Kőris teteje is!


Gyors, majdhogynem meredek ereszkedés. Leérkezünk a Séd partjára, sok-sok hóvirág mellett haladhatunk. Igaz, már levirágzóban vannak, de közben a medvehagyma is megjelent. Öcsémnek segítek be kicsit: ő kedveli, visz pár marokkal.


A Malom-hegy tövénél vagyunk, és (mi tagadás) kajánul elmosolyodunk Ildivel, ha felnézünk rá. Zoli még nem tudja, miféle jóság vár itt ránk – de majd csak visszafelé. Most ellátópont kínál mindenféle finomságokkal – lám, Márk is itt gyűri a falatokat. Utolérésről mégsem beszélhetünk, mert mi éppen érkeztünk csak, ő meg indul is tovább Réka után. Akit aztán – hosszú rét menti gyaloglás után, a Vár-hegyet megkerülve – utolérünk.


Ez azonban már a Tüses-völgy. Ismerem – csak másképpen. Edu ezt a szakaszt megfordította a tavalyelőttihez képest. Szépsége nem csökkent, de a nehézsége így némiképp igen… Hát, bizony nem mindegy, lefelé zúgunk egy szakaszon (mint akkor), vagy szuszogva kaptatunk fel. Nem is akárhová: mai legmagasabb pontunk vár fent, a Miklós Pál-hegy (488 m). Mi tagadás, megdolgoztat – némely szakasza egészen meredek. Annál nagyobb öröm persze felérkezni: így van ez a Dr. Májer Antal kilátónál is. Odafent meg pláne… lenyűgöző a panoráma mindenfelé: szerte a Bakony gyönyörű hegyvidékére.


Márk itt végképp hozzánk csapódik, innentől már mindvégig. Együtt ereszkedünk tehát le, az egészen különleges Szentgáli tiszafás ösvényein keresztül.


Az örökzöldek, illetve az alattuk pompázó medvehagyma-mező hangulata és illata kísér sokáig. A húzós ereszkedést meg is kocogjuk kicsit, és máris itt van Bánd, Ildi faluja. Egy gyors üdvözlés férjének, majd át az új játszótéren, és íme, itt az Esseg-vár!


Kódot is írunk, de körül is járjuk, megcsodáljuk: a fiúk először látják. Falai romosan is impozánsak, de kitérünk a három kereszthez is, hogy onnan is végig tekintsünk a tájon.


Futás lefelé, csaholó kutyák közt, de gond nélkül. Főutca, kocsma: ellátópont ismét. Nem is akármilyen: az itt már megszokott házi sütik ínycsiklandó kínálata fogad, meg egy kupon italfogyasztáshoz. Eszünk-iszunk tehát, szerelvényt igazítunk, majd elhagyjuk a templomot, szép tornyával. Falu végén még egy kód, cukorkával – közben meg Mádl Ferenc (a község szülötte) szobra mellett is elhaladunk, és jöhet a hosszas ballagás, immár visszafelé.


Ez volt ugyanis a legnyugatibb pont – és majdnem pontosan a féltáv is. Sok szinten túl vagyunk, de a Malom-hegy ott vigyorog előttünk. Addig még bányákat mellőzük, meg persze a nyolcas főutat, míg a márkói völgyhídhoz érkezünk. Visszatérünk a ma már megjárt ponthoz is, ahol pontőrök már nincsenek, csak a zuhatag, meg néhány eltévedt túratárs.


Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell! Igen, a Malom-hegy, most már ő következik. Nem a tavalyelőtti szalagozott szakaszon – most egy másikon: Ildivel kíváncsian várjuk, milyen lesz itt? És nekivágunk.


Szeretjük a fákat, szó nincs róla. Meg is fogadjuk Edu kedves tanácsát, és néha tényleg ölelgetjük őket…


Szigorú szakaszok, majd meredek kaptatók, esetenként pedig komisz részek. Ezek váltogatják egymást, igen. De egyszer minden véget ér: a tető, majd a tisztás csodálatos panorámával kápráztat el. A meglepetésről pedig egy másik Márk gondoskodik: Ildi nagyfia lóháton (!) jön szembe. Ennél már csak az hökkent meg még inkább, hogy azon is megy le…


Hosszú-hosszú ereszkedés jön, kitűnő beszélgetős szakaszokkal. Így megyünk le egészen a vicces nevű Józan-dűlőig. Sok-sok frissen nyíló virágot látunk közben: március idusa van, nincs mese!


És hát így, bőven harminc kilométer után (ami nekünk Ildivel ugye mindig héttel több), lassan nekivágunk a névadó Tekeres-völgynek. Egy elágazásnál észnél kell lenni, de a jelzések – mint egész nap – most is kitűnők, egyértelműek. Hamarosan Erzsiék üdvözölnek bennünket, méghozzá közel sem üres kézzel! Igazi dínom-dánom az asztalon: sós és édes sütik, fantasztikus kézműves sajtok, meg bóléhoz hasonló forralt bor, gyümölcs-darabkákkal. Huh, innen nem könnyű tovább indulni – de aztán leereszkedünk újra az említett Tekeres-völgybe.


Ahol sok túratárssal – sőt, egy könnyű lovas kocsival is találkozunk. Meg persze a látványos völgy, hatalmas szikláival, szurdokaival többször is megállásra, csodálkozásra késztet. Az esőháznál újra kód (ma már a sokadik), és mehetünk tovább.


Tisztásra érkezünk ki, majd újra erdők, sziklák. Hatalmas fa-matuzsálemek állnak itt, de a földön fekve is látunk komoly, masszív, már élettelen példányokat is.


Néhány eltévedt túratársat segítünk még ki, aztán jönnek a rétek és mezők, hosszú egyenes ösvények – és a finoman szemerkélni kezdő eső. Nem nagyon, de a lépteket azért meghúzzuk. És be is jutunk a célba; csuklya nélkül, szárazon. Megkapjuk a díjazást (mi Ildivel duplán is); nagy az öröm. Kis családom már itt vár – és Emesét egészen könnyen ráveszem, hogy a tegnapi jelvény után beszálljon közénk még egy lazulós-poénos 1,8 km-es Csiga-biga túrára is. Így hát négyes csapatunk vele kiegészülve ezt a kis távot még letudja, és közben sokat megtudhatunk az állatkert cuki lakóiról… Persze nem maradnak el a pecsétek sem, és megnézhetjük a római kori halomsírokat is Balácapuszta közelében.


A lencsegulyás idén is finom, a sok-sok ismerős és oda-vissza gratulációk meg jólesők. Még egy utolsó közös célfotó a teraszon… Ha jól számolom, hatan 15 jelvényt/kitűzőt gyűjtöttünk be 24 óra leforgása alatt. Jó volt eljönni, köszönjük! Jövőre újra a sárkányoké lesz a főszerep az idei (páratlan évi) csigák után – szeretnénk megint eljutni ide!