2019. március 24., vasárnap

Bakony 50 TT - ahogy én láttam...


Harmincadik rendezés, sok kellemes meglepetéssel és kitűnő (szinte már nyári) meleg túraidővel. Testet-lelket üdítő barátságos bakonyi tájak, sok remek ösvény, virág- és medvehagyma-tengerek. A Bakony 50 teljesítménytúra kiváló választás volt!


Ha valahol, itt fontos a pontosság. A vonalas Bakony 50 Városlődre érkezik be: célszerű ott letenni a kocsit, majd Veszprémig (a rajtba) buszozni – nekünk legalábbis ez volt a megjobb megoldás. Ehhez hét órára oda kell érkezni, ami sikerül is, kiválóan, pár perc időzítéssel. Szombathelyen már hat óra előtt sejthető volt: kiváló időnk lesz ma!


Veszprémben majd’ negyed órás bemelegítő gyaloglással kezdünk a vasútállomásig, de végül egy perccel az engedélyezett rajtidő előtt elköszönünk Imrétől és társaitól (99. és 100. rajtszámmal!). Hamar a Jutas vitéz-kilátó mellett ballagunk: természetesen oda is felcsábítom öcsémet, mai túratársamat, hiszen még nem látta. Nem is bánja meg ő sem, én sem: a kilátó érdekes formája, illetve a panoráma is egyedülálló.


Nekem persze itt is, meg utána is jóleső érzés felidézni a múlt csütörtöki éjszakai túrát, amit pici lányommal teljesítettünk – többek között ezen a környéken is. Aztán beljebb jutunk a Séd-patak partját követve; remek rálátások jönnek a vár felé is…


Már a Benedek-hegyet kerüljük, örülünk a zöldellő füzeknek, és felettünk feszít a viadukt. Állatkert, első ellenőrző pont, aztán lépcsőzés és terepezés a piroson – pontosan úgy, mint egy hete, a Tekeres-völgyi túrán. A Gulya-dombi kilátóra felszaladok, de a Gizella kedvéért most nem térünk ki újra. A panoráma amúgy is adja magát, több helyen is…



A nyolcast is ugyanott szeljük át, de aztán maradunk a piroson, bár a Csatár-hegyi kereszt (2. EP) után megint ismerős a táj. Igaz, furcsa módon itt a hegynek csak az oldalát súroljuk, és kimarad a kilátó. Aztán újra a Séd partja, még mindig sok hóvirággal és medvehagymával. Ez utóbbi gyűjtéséről még lebeszélem öcsémet: ráérsz a Hajagokon is! Kedvenc összefonódott fáimat viszont most elcsípem…


Márkói völgyhíd és zuhatag, majd tovább a patakparton, Bándig. Ezúttal csak kerülve a Miklós Pál-hegyet – de a faluban kedves meglepetés fogad. Ildikó, gyakori túratársunk ezúttal nem tudott velünk tartani, de vendégül lát minket – nem is akárhogy! Medvehagymás tócsni, amire először azt hiszem, hogy én ezt nem szeretem… aztán öt-hat lecsúszik, mire be kell látnom, hogy hú, de még mennyire! A kínált friss képviselőfánk (!) láttán viszont vérző szívvel, de nemet mondok – ennyi mindent nem merek bevállalni egy túrán.


Így is muszáj egy kóla a kocsmában, még ha jó kis kitérő (és időveszteség) az is… De aztán feltöltekezve és jó érzésekkel vágunk át a nyolcas feletti felüljárón. Buktunk kb. fél órát – na és?! Herenden gyorsan átjutunk, egy vasútállomási pecsételés után. Reggeli útitársunk, Márk innen rajtolt, mivel ő ma harmincra jött. Hát, várhat szegény, állapítjuk meg, de azért meg is toljuk a tempót, kifelé a betonúton. Szerencsére pár éve itt ösvényt is létesítettek mellette – hamar arra térhetünk át, és követjük párhuzamosan, de itt, turistaúton.


Párokat és csapatot is előzünk, virágokban és a napsütésben gyönyörködünk, miközben folyamatosan észak felé haladunk: a Hajagok felé. Alsó, középső, majd a felső is megérkezik – persze ennél azért lényegesen több idő alatt…


Közben szépséges erdők, milliónyi medvehagymával, tömény fokhagyma-illatban. Most már én is más szemmel nézem Ildi felejthetetlen tócsnija után, és amikor tesó zacskót vesz elő, én is gyűjtök otthonra pár marékkal.


Egy kereszteződésben majdnem megyek tovább a sárgán, de beugrik, hogy itt sárga keresztre kell térni. Később kiderül, hogy éppen ezzel sikerült rossz irányba menni… Tavalyelőtt ugyanis itt volt a teázó – idén azonban új helyen. Amire az itiner szép piros betűkkel fel is hívja a figyelmet… Öngól. Ugye, olvasni is kellene, nem csak eltenni és menni, rutinból… Szerencsére talán kétszáz méterről van szó, de azt az erdőn keresztül, némi fatörzs-mászást is beiktatva tesszük meg. Zömmel azonban medvehagymás, kellemes szakaszon, így hamar a volt szovjet laktanya magasfigyelőit tudhatjuk magunk mellett.


A teázó aztán végképp feledteti a hibát: két éve tényleg csak tea volt – most szinte kaszinó. Zsíros kenyerek garmadája, mindenféle feltétekkel, de most én is öcsémet követem: házi csipkebogyó lekvár! Nem tudok neki ellenállni, és nem is bánom meg… Nagyon finom, és két pohár pompás teával együtt teljesen feltöltekezve vághatunk neki a folytatásnak.



Rátérünk a pirosra, még mindig medvehagymás szakaszon, de aztán (mintha elvágták volna) megszűnik. A szép táj azonban nem. Kellemes erdők, néha mezők is váltogatják egymást. Meghökkentő, átlyukadt hatalmas fatörzset is látunk: kész csoda, hogy még él.


Nagyon meleg, szinte nyári az idő. Nyílt szakaszokon keresni kell az árnyékot, és örömmel fogadjuk a néha lengedező szellőt is. Az Öreg-Hálás után keresztezzük a Fekete-sédet is, de a Tiszta-víz-forráshoz most nem megyünk ki – talán majd jövő szombaton! A terep szelíden hullámzik csak, komoly kaptatók errefelé nincsenek.


Sajnos, a fenyves, amire emlékeztem (és várok), csak félig érkezik meg: a jobb oldali erdőt letarolták. Itt is a szú… Szomorú látvány, nagyon szomorú. Igyekezünk feltöltekezni a bal oldali, megmaradt erdő látványával, illatával. Nem tudjuk: meddig tehetjük még ezt meg?


A piros aztán fonódik az Országos Kéktúra jelzésével: Pápavár aljánál járunk. Lefényképezem a fán lévő kódot a KDP füzetem számára, és megint csoportot előzünk. Aztán bükkösök, pompás ösvények, és sok-sok beszélgetés. Régen mentünk együtt kettesben, most kihasználjuk a lehetőséget. Fogynak is a kilométerek derekasan: Németbánya bukkan fel a lejtő alján. Ahol kis kitérővel öcsém pecsétel az OKT-füzetébe: neki még hiányzik a következő szakasz.


Megkapjuk a Jáger-rét bélyegzőjét is, aztán murvás úton tovább – igaz, csak a vadászházig. Közben (talán afféle vigaszként?) több igen szép formájú fenyőt is láthatunk.


Nagyon szép bükkösökön vágunk át, és most már a meleg is kezd alábbhagyni. A jelzések többnyire jók, de néha nagyon figyelni kell. A Szénpajta nagy elágazásánál ilyen gond nincs: táblák és nyilak garmadája fogad.


Szabdalt, mély árkok mindkét oldalon. Közöttük pedig komoly töltés: ezen haladunk – a valamikori a Városlőd – Franciavágás vasútvonal nyomvonalán. Alapos munka lehetett ezt elkészíteni annak idején…


Előbb a Vámos- majd a Torna-patak folyását követjük. Keskeny ér, de igencsak gyakran kerülgetjük, és át is vágunk rajtuk. Helyenként (többnyire) elég egy ugrás is, néha fatörzsek, alkalmi ág-bogas „hidak” segítenek.


Utolsó ellenőrző pontunknál aztán valódi fahíd is jut – meg pár kedves szó és néhány korty víz a pattogó tűz mellett. És folytatjuk az ereszkedést, immár a cél felé, még mindig napsütésben, kellemes melegben.


Nyílt szakaszra bukkanunk ki az erdőből. A mezőn – akárcsak két éve is – átlósan rövidítő kispistásokat látunk. Egészségükre… legalább száz-kétszáz métert megspórolnak az ötvenezerből. Az erdő szélén még mindig kellemes az árnyék, és a kilátás is remek – immár Városlőd felé.


Egy utolsó kaptató, aztán aszfaltos út, át a vasút felett. Később pedig Erzsébetmajor, immár a falu határában. Fotogén birkák állnak modellt – nem is hagyom ki a lehetőséget.


Aztán az utolsó méterek: át a nyolcas főút alatt, mint reggel autóval – ami szerencsére ott vár, Márkkal együtt, a focipályánál. Kilenc és fél óra lett a vége: kiderül, hogy kb. 50 túratársat előztünk meg. Müzliszelet, víz, oklevél – és jelvény! A 30. rendezés tiszteletére ezzel is kedveskednek a rendezők: jóleső figyelmesség. Öcsém aztán még befejezi az OKT maradék párszáz méterét, és – szembe fordulva a lemenőfélben lévő nap fényével – hazafelé indulunk, mindhárman kellemes érzésekkel.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése