Káli tényleg 60 TT - ahogy én láttam...

Nemhogy nyárias melegben, de kifejezetten hőségben zajlott az idei Káli tényleg 60 teljesítménytúra – ami aztán alaposan fel is adta a leckét mindannyiunknak. A lenyűgöző tájak, csodás panorámák és a Balaton-felvidék szépsége és varázsa azonban bőségesen kárpótolta erőfeszítéseinket.

Ábrahámhegy, háromnegyed hét: fel se merül a kérdés, hogy elég lesz-e egy póló a mai napra? Már most is elég – és tudom, hogy hamarosan sok is lesz. Hiába mutat tehát áprilist a naptár, itt ma szigorú meleg lesz. Pedig négy hete még komoly havat tapostunk az Írott-kőn, és még két hete, a Kékesen is találkoztunk vele. Remélem, hogy szervezetünk megküzd ezzel a durva változással – főleg, hogy ma mással is meg kell majd küzdenie… Mindjárt az Örsi-hegy kínálja magát, mint első kihívás: lehet-e ellenállni ilyen szívélyes kérésnek? Naná, hogy nem: meg is húzzuk lépteinket mind a négyen. Zoli öcsémen kívül földink, András is velünk érkezett, illetve az első kilométereken hozzánk szegődött Zoli alkotja a kis csapatot.

Hajjaj, ezek az emberek kegyetlenül tudnak menni! Azt veszem észre, hogy máris az első ellenőrző ponton veszem elő az itinereket: itt a pálos kolostorrom. Megbúvik a hatalmas fák árnyában, de így is impozáns, magával ragadó. Finom túró-desszertet majszolok, miután készítettem pár fotót a romokról. Nem szeretek felfelé enni, de ezt az édesség tíz perc múlva már egészen más lenne… A terep ugyanis még mindig emelkedik – egészen a piros-kék trükkös elágazásáig. Jobbra, lefelé folytatjuk, itt már a Balatoni Kék ösvényein. Mennyire szeretem ezt az utat! Leérkezünk a szőlők közé, sikeresen elkerüljük a tavalyi hibánkat, és nem egyenesítjük ki a jobbos-balos kombinációt. Jobbra már – irdatlan messzeségben – ott vigyorog rám a Hegyestű. Na, várj csak… találkozunk ma még! Előbb még vár rám néhány másik tanúhegy is – most konkrétan a Tóti hegyes sipkája. Távolabb a Csobánc mutatja magát – ő most sajnos kimarad a jóból, de gyönyörködni azért lehet benne.

Hamar ott terem a kis csapat a Tóti-hegy tövében, sőt: hamar ott vagyunk a tetején is. A tempó nagyon komoly, de láthatóan mindenki élvezi; hát hadd szóljon! Páran már szemből érkeznek, loholnak lefelé a meredek lejtőn – mi szuszogva kapaszkodunk, majd kapjuk a pecsétet.

És megállunk, „nézünk, mint a moziban”. Hiába jövök ide (ahogy számolom) tizenkettedszer… itt képtelenség sarkon fordulni. Igen-igen kevés panorámát ismerek ebben az országban, ami ezzel vetekedhetne. És ehhez itt kilátóra sincs szükség…

Most rajtunk a sor, hogy a felfelé érkezőket segítsük: félreállással vagy csak egy-egy jó szóval, biztatással. Leérkezve pedig hullámzó terepen, kellemesen árnyas erdőkben közelítsünk Salföld felé. Ez főleg akkor tudatosul bennünk, amikor – mint most, a falu előtt és után is – nyitott részeken, napsütésben haladunk. Ez már a „meleg” kategória… és még csak reggel kilenc környékén járunk. A Természetvédelmi Major sarkánál újabb pont, újabb ellátás: sajtos pogácsát választok, több pohárnyi míves szörppel öblítem le.

Kapok egy szelet papírt a barátságos pontőrtől, amire rövid üzenetet firkantok pici lányom számára. Ő is itt jön majd ugyanis néhány óra múlva, komoly gyerekcsapattal, akárcsak tavaly, a tizenötös távon. Aztán tovább, jöhet Kékkút, meg a nevét viselő hegy. Kari bácsi szőlője és birtoka jön: hagyományos ellenőrzőpont a túrán, ami az ő nevét viseli, őrá emlékezik. Az ellátás is hagyományos: többféle zsíroskenyér, sajtkrém – és a remek Istvándy-féle fröccs fogad most is – meg a kedves személyzet.

Megkerüljük a hegyet, amit bűncselekmény lenne kihagyni, annyira szép kilátások övezik minden oldalán. Balról visszatekintés a Tapolcai-medence felé – beleértve a pompás Tanúhegyeket, köztük csúcsosodva az imént meghódított Tóti.

Bájosan szép, ligetes réten vágunk át, ahol csodálatosan feltárul előttünk a Káli-medence. A ragyogó napsütésben végig hordozzuk tekintetünket ezen a lenyűgöző látványon, és egyszerűen… muszáj megállni, nézni, csodálni. Beszívni a látványt, talán még el is raktározni, nehéz időkre.

Észak felől megint vigyort vélek érezni, ami szinte sugároz felém. Aha! A Kopasz-hegy az. Van is miért kajánkodjon: az ő vendégszeretetét is igénybe vesszük hamarosan, hát persze! És innen pont remekül látszik (ami kicsit később már kevésbé), hogy milyen kellemesen meredek a keleti oldala. Igen, mi is ott megyünk majd fel…

Hosszú, kanyargós ereszkedés réteken át – odalent pedig Kékkút nevezetessége, a Theodora-kút vár (meg persze az ásványvíz-üzem). Pici aszfalt, aztán letérés Az Idő Tanösvényére – ahol úgy dobálóznak százmillió évekkel, mint kisgyerek a labdával.

Újabb műút, ez se hosszú szakasz – de a forgalom nagy; lekívánkozunk róla mielőbb. A Kerekikáli-hegy és templomrom fogad: amilyen kicsik, olyan figyelemre méltók. Erős emelkedő, szép kilátás és önkiszolgáló pecsételés – és zúgás le, a megcsodált Mindszentkálla felé.

A kis csapat elfogadja javaslatomat, és betérünk a Káli Kapocs műintézménybe. Pompás fröccs enyhíti szomjamat, de hasonlón jól esik egy alapos mosakodás és sapkám bevizezése is. Mindjárt kellemesebb így nekivágni a több, mint négyszáz lépcsőfoknak. Persze nem ezt számolom felfelé… Google a barátom, onnan tudom. Felfelé mással foglalom el magam. Leginkább levegővétellel… meg hogy tartsam a tempót Zolival (Andrással meg se próbálom).

Aztán itt a tető, és vastagon megjutalmazza erőfeszítéseinket. Emitt egy döbbenetes panoráma a Tanúhegyek felé, amott egy elképesztő kilátás a Káli-medencére. Arra meg lám, a Balaton csillogó víztükre… Próbáljuk sajnálni a „szegény” pontőr leányt, aki persze csak mosolyog.

Lefelé aztán más a tempó: bele-bele futunk, újra a kiindulóponthoz érünk. Az OKT-ra térünk, a temetőnél kék kutat találunk: kötelező megálló. Most 18 km-nél járunk, víz legközelebb negyvennél lesz! Tankolni kell tehát, szigorúan. Nem is keveset: tekintettel a nagy melegre, alaposan megnövelem zsákom tömegét.

Szentbékkálla, Kőtenger. Pompás látványosság – lenne, ha ezt nem tudnák ilyen sokan. Így hatalmas turista-hadak között haladunk előre, de már odajutni is alig lehet, mert még a gyalogúton is autó parkol (nehogy pár méterrel többet kelljen gyalogolni). Tartjuk a kéket, kimarad az Ingó-kő is (meg a rajta álló kb. tucatnyi ember). Rövid, de meglepő kaptató a Velétei palotaromhoz (hogy itt miért nincs egy kód vagy pecsét?!). És megint érintjük a falut, megcsodáljuk a míves házikókat, és a templom környékén újra elhagyjuk – jöhet a sárga háromszög.

Jelentéséhez híven emelkedőt hoz. Előbb hosszú, visszafogott, aztán komolyabb lesz – végül megérkezik a Keleményes-kő. Na, ott nincs cicózás, lazulás: rendesen megizzaszt, és figyelni kell lépteimre is: a poros, száraz talajon nem mindig akad gyökér vagy kő, szikla. A jutalom a szokásos: lenyűgöző panoráma visszatekintve az imént megtett kilométerekre.

Fekete-hegy, Eötvös-kilátó, újabb EP. Szerencsére a megszokott roppanó, édeskés almával: ez is megspórol egy-két deci vizet. Meg változatosabb is; zamatos, jóleső. Így hullámzunk kicsit a tetőn, nézzük a jellegzetes réteket, amiket több helyütt is kisebb-nagyobb tavacskák, nádas-zsombékos lápok színesítenek. Más nem nagyon, és itt bizony sok kilométert teszünk így meg. Haladunk észak (és Kapolcs) felé – de addig meg mégsem jutunk el: az Alsó-erdőnél fordulunk majd vissza. Addig azonban bőségesen jut a nap hevéből, árnyék csak imitt-amott akad. Azon beszélgetünk, hogy ha lenne itt egy rövidebb („levágott”) változat, alighanem azt választanánk, mondjuk egy Káli 50 TT gyanánt…

A „csúcs-pont” egyáltalán nem csúcs - csak a térkép rajzán. Nem magaslat, nem is féltáv (azon már túl vagyunk), ellátás vagy ember sincs, csak egy pecsét. Meg árnyas erdő, ahol muszáj kicsit foglalkoznom egyre határozottabban jelentkező vízhólyagommal. András és Zoli amúgy is gyorsabb nálunk valamivel, így hát ők elköszönnek, és előremennek. Mi öcsémmel szusszanunk egyet, amit aztán nem is bánunk meg. Enni is próbálok, de – ahogy sajnos nagy melegben már megszoktam – képtelen vagyok rá. Morzsoljuk hát a kilométereket, rétek és távoli erdők maradnak el lassan.

Vetés sarkához érkezünk, gyanús nekem: mintha itt balra kéne térni. A megszokott szalag-erdő azonban nincs, elbizonytalanodunk. Előbbre turista-jelzés látható, azon folytatjuk. Így érkezünk be Balatonhenyére, a kocsma szürke, kopott épülete szebb egy palotánál… Hát hogyne! Ez a balatoncsicsói bor még ünnepi asztalon is finom lenne – itt most hosszúlépés formájában verhetetlen. Párás falú borospohárban gyöngyözik, már a látvány is üdítő – hát még az íze! Másfeles ásványvíz a hűtőből az ivózsákba… és máris biztatóbb a jövő, és a következő kilométerek. Frissítő mosakodás itt is, és hajrá, tovább!

Bringás csajt igazítunk útba, aztán máris Monoszló bukkan fel. Az aszfalton itt is sugárzó meleg fogad, de jól elbeszélgetünk, fogynak a kilométerek. A falu után is, ahol ugyan emelkedő jön, de ezt bőven kompenzálja a hűs erdő árnya. Megint aszfalt, és a Hegyestű tövében találjuk magunkat. Sok-sok autó, turista-áradat itt is. Egy szusszal lépcsőzünk fel egészen a csúcsig, ahol a pecsét mellé Sport-szelet és cékla-alma leve is jut.

Ereszkedés a fonódó jelzéseken, de aztán a kék elkanyarodik Tagyon felé, mi a sárgán lemegyünk az útig, vissza a kék érkező ágára. A forgalom most is nagy, kellemetlenül kicsi távolságot tartanak az autósok. Megváltás hát lekanyarodni – ráadásul hűs erdők közé a (még mindig forró) aszfaltról. Gyönyörű virágok itt is, meg persze az egész napos madárdal…

Az erdők közül kiérkezve felbukkannak megint a távoli Tanúhegyek, közben telefonom csöng: kislányomék már a célban, sikeresen teljesítették a túrát. Hát, mi még megyünk addig egy keveset… Már látszik Kővágóörs, de előbb kis kitérő jobbra: Sóstókáli templomrom, ön-pecsételés, majd vissza a kékre, de már csak egy kevés időre.

Beérkezünk a faluba, balos letérés, jöhet a piros! És a Fülöpi-hegy, a kilátóval. Sajnos, a vízhólyag nyert a tapasz ellen, és itt már igen érzékeny a talpam minden lépésre. Naná, hogy felmegyünk a kilátóba: a Balaton hatalmas víztükre impozáns látvány, de érdemes visszafelé is tekinteni, akárcsak a Badacsony masszív tömbjének irányába.

És jönnek a lépcsők, majd aszfalt, utcák és gyalogos felüljáró. És ott a hotel épülete, ahonnan kislányom szalad elém: nagy az öröm. Büszkén mutatja kitűzőjét (immár a 35. a sorban), és mesél, mesél… Mellettünk fut nevetve – ugyanis mi meghúzzuk az utolsó lépteket: meglesz-e a tizenkét óra? Karcosan, de igen, 11:57-nél állítom le az órát.

Oklevél és kitűző, meg a reggel megrendelt-fizetett gulyás, hatalmas adaggal. Előkerül András (ő a Balatont is kipróbálta közben), aztán ismerősökkel váltunk pár szót, és indulhatunk haza. Sok-sok élményt viszünk magunkkal a Káli-medencéből.

Sok szép fotót kaptam (és használtam fel) Andrástól és öcsémtől: köszönet érte!

K2 / Kab-hegy kétszer 30 TT - ahogy én láttam...

X

ADCHOICES IDENTIFIED

Ismétlés a tudás atyja? A Déli-Bakony legmagasabb pontját, az antennákkal tűzdelt Kab-hegyet vettük célba, és – akárcsak három hete az Írott-kő esetében – az élményt meg is dupláztuk. Szinte júliusi melegben, de sikerrel vettük a kétszeres kihívást.

Hegymenet, K2 – de ez nem az a K2. A tavaszi Kab-hegyi túrák összefűzésének eredménye ez a cím. Összetevői: egy déli, húsz kilométeres táv, illetve egy északi, ami meg 12. Meg persze köztük a hegy, a maga 599 méterével: így jön ki a harminckettes végeredmény. Mindkét résztávot ismertük már Laci öcsémmel: a délit többször teljesítettük Téli Kab-hegy 20 TT néven (ez decemberi túrát jelent), illetve többször jártunk az októberi Őszi Kab-hegy 12 TT-n is, kicsi lányommal. Hát akkor most duplázzunk, Réka is velünk tart – a már igencsak megszokott 5:53-as vonatjánál várjuk, és Nagyvázsonyig meg sem állunk. Imi, a főrendező várja az indulókat egy autós büfében, Attila meg házi gyorsítóval kínál. Előnevezettekként pillanatok alatt útnak is indulhatunk, egy kevés aszfaltozás után pedig jöhet a jobbos letérés.

Az útvonal tekintetében meglehetősen szabad kezet ad a Zöld Bakancs Egyesület: mehetünk a kék kereszten, vagy az OKT-n is – és ezeket variálhatjuk is. Mi felfelé a kéket választjuk, a kék keresztet meghagyjuk visszaútra. Így felfelé valamivel hosszabb, de ennyit megér a kis változatosság. Igaz, így nem pontosan „toronyiránt” megyünk, de sebaj, a zöldellő természet bőségesen kárpótol.

Az erdők és mezők ugyanis csodaszép színekben pompáznak, zsenge zöldjük – meg a sokfelé látható repce sárgája – üde, lélekemelő látványt nyújt. Különösen a hosszúra nyúlt tél után: jó pár idei havas-saras túrát idézünk fel, ahol már nagyon vártuk a tavaszt. Nos: itt van, teljes mellszélességgel. Talán kissé mintha túlzásba is vinné? A hűvös, friss reggelt követően ugyanis igen hamar melegre, sőt, nagyon melegre változik az idő. Mindhárman szál pólóban indultunk, és örülünk, hogy nem kell a levetett holmit cipelni. Sok minden mást se nagyon, hiszen több helyütt is ellátás vagy büfé vár: mindenki könnyű szerelvénnyel ballag az úton.

Ami egyelőre kiválóan járható, ám hamarosan megérkezünk a hegy lábához, a sűrű erdőbe, ahol már tapasztalatból tudjuk: előszeretettel megáll és felgyülemlik az eső- és hólé. Nagy pocsolyák, dagonyás, sőt: lápos részek következnek – igencsak figyelni kell, hová lép a láb. Kerülgetünk és kitérünk, átlépünk és ugrunk. Néha meg-megcsúszunk, de esés és gond nélkül megvan ez a szakasz. Vajon lefelé a kék kereszt is ilyen lesz? – azt gyanítjuk, hogy igen.

Meg is érkezünk annak végpontjára, ahol beletorkollik a kék sávba, vagyis a mi utunkba. Innentől északira vesszük az irányt, és határozottan jobb, köves-kavicsos úton folytatjuk a csúcshódítást. Ami szinte lebeg felettünk – pontosabban a tornyok, messze magasodva a hegy fölé. Alattuk a kilátó fa-építménye szerénykedik, sőt, szinte eltörpül.

Mi persze tudjuk, hogy a szerénységre semmi oka: pompás panoráma lesz majd onnan. Ahhoz azonban oda fel is kell jutni… Az emelkedő szöge erősödik, meredekebb lesz, megérkezik a vadkerítés is.

Átvágunk rajta az új ácsolású falétrán, és pompás, gyönyörű erdők között folytatjuk a balos, majd jobbra visszakunkorodó úton.

Nyugat felől vágunk neki a csúcstámadásnak (ahogy mondani szokás). Komoly, erős emelkedő, megdolgoztat rendesen. Felérkezve persze a látvány jutalmaz és feledteti a szuszogtató, pulzuspörgető menetet.

Nyugat felé kalandozik tekintettem, mert innen ezt remekül megtehetem, a kilátóból viszont már nem (az dél felé néz). Így hát felfedezhetem a méltóságteljes Tanúhegyek pompás sziluettjeit, sőt, Laci remek fényképezőgépének segítségével annál részletesebben is szemügyre vehetem őket. Csobánc, Szigliget, Szt. György, Hegyesd… megannyi többször bejárt kúp vagy tömb. Jobbra, észak felé meg a Somló vonzza a tekintetet, magányos óriásként.

Aszfalt jön, és máris Imiék fogadnak, zsíroskenyérrel és friss hagymával, paprikával és citromos vízzel. Pótoljuk az imént elégetett kalóriákat, és mehetünk is tovább, még mindig észak felé. A hosszú kanyar után még egy kis aszfaltozás, de aztán újra csodaszép erdők fogadnak. Itt is akadnak saras, kerülgetős részek, de tempónk ezzel együtt is kellemes. Beszélgetősen kellemes: örülünk a szép erdőknek, a madárdalnak, illatoknak és a lenge szellőnek. Bizony, az árnyék és légmozgás már nem csak kívánatos, de szükséges a jó közérzethez. Nagyon meleg van! Nem áprilisi, nem is májusi… nyári meleg, harminc fok közelében.

Úrkútra érkezve ez az érzés csak erősödik az aszfalton, nyílt terepen, házak között. Jól esik hát a hideg frissítő a Kéktúra büfében, ahol Tiborral elegyedünk beszélgetésbe a kellemes teraszon. Ő már visszafelé tart – mi még mindig északnak. Igaz: nem sokáig. Az iménti OKT-pecsét után már csak pár száz méter a Csárda-hegyi Őskarszt: itt is önellenőrző pontunk van. Gyors pecsételés, és lezúgunk a falépcsőkön a mélyedésbe, újra megcsodálni a száz millió éves hatalmas sziklákat, melyek a külszíni mangánérc-bányászat során kerültek napvilágra.

Aztán forduló, déli irányt veszünk – amit aztán lényegileg a célig tartani is fogunk. Elhagyjuk a falut, és annak névadóját, a szépen felújított kutat is (fotózni most igen nehéz, autók állják körbe). És újra a zöldellő erdő, virágzó fákkal tarkított mezők, a lombok fölött fel-felbukkanó piros-fehér csíkos antenna-toronnyal.

Mondhatjuk tehát, hogy „toronyiránt” megyünk, még ha kicsit más is ez a torony. Az erdőből kiérkezve szinte előttünk magasodik, de a látvány azért csalóka: menni kell még addig. Mégpedig „műúton”, és még nagyobb melegben – amit az aszfalt nagy intenzitással még fel is erősít.

A hosszú íven aztán felérkezünk, közben kéktúrázókat igazítunk útba a pecsét felé. És Imi, Attila újra, ma már harmadszor. Elmúlt kicsivel dél, jólesik tehát a finom, roppanós virsli. És lám, egy ismerős arc! Fa Nándor is itt túrázik, szívesen ad autogramot is az oklevelem hátoldalára.

Itt ugyanis megkapjuk a díjazást. Logikus lépés, hiszen Nagyvázsonyba nyilván vissza kell ballagnunk, és az útvonal (ahogy említettem is) szabadon választható lefelé. Előbb azonban kilátózunk, fotózunk és panorámázunk.

Aztán ereszkedés az „iménti” hegyoldalban. Ismerősök kaptatnak felfelé: a vasvári túra-csapatból többeket is megismerek, üdvözölök. Kerítés mentén megyünk visszafelé, Laci javaslatára: ő gyakorlottabb Kab-hegyes, rábízzuk magunkat. Aztán jöhet a hosszú ereszkedés; kék, majd kék kereszt. Ez is megérkezik, kíváncsian nézzük: milyen lesz. Hát, nagyon hasonló, mint a kék volt felfelé. Itt is sok dagonyás-lápos rész akad, kerülgetés és kitérés szükséges jó pár helyen.

Aztán elhagyjuk a hegy lábát, és a puha talajnak is nyoma vész. Ligetes részeken haladunk tovább, szép rétek bújnak meg a fák között-mögött, kisebb-nagyobb völgyek és árkok, fasorok és nagy-nagy rét következik.

Ez utóbbi már felfedi célunkat, a lent megbúvó falut is. A dombok-hegyek ölelte Nagyvázsony hívogat a fák fölé magasodó Kinizsi-várral. Nyílegyenesen tartunk feléje, könnyű ereszkedéssel. 

Vissza-visszatekintve pedig elbúcsúzunk a Kab-hegytől: antennái és sziluettje egyre távolabbról vehetők ki. Vetések és rétek, Laci még készít pár remek képet, és le is érkezünk.

A büfében igen jól esik a mosakodás és a hideg frissítő! Imiék is ideérkeztek közben, de itt pihen A Nagy Világjáró is kis csapatával. Kellemes mozgással és a gyönyörű természet csodálatával ünnepeltük meg a Föld Napját: tehettük volna-e méltóbban?

Mátrabérc 55 TT - ahogy én láttam...

Bérc. Ennyit elég mondani teljesítménytúrázó körökben, és mindenki tudja, miről van szó. Nem ez a „leg”: vannak jóval hosszabb túrák, szintesebbek és nehezebbek is. Mégis közismert, elismert, talán legendás is. Még a térképre is felírják a nevét, és saját turistajelzése is van. Idén is sokan voltunk – de lett egy nem várt kísérőnk is: a hirtelen jött nagy meleg. A Mátra bércei most sem adták magukat ingyen.

Nagyon-nagyon tartoztam egy visszavágóval a Mátrabércnek, amiről „ő” szegény nem is tehetett. Tavaly utolsó pillanatban, előtte sérültem le, és külső nézőként voltam csak ott. De majd most!... Aztán jött a saját rendezésünk a Kőszegiben, ami pazarul sikerült, és ami beindította minden gondolatomat és figyelmemet a következő túránkra. Hol van az még?! És mégis. Egész héten rá se hederítettem a Bércre – és pénteken kellett rájönnöm, hogy ez így nem lesz jó. De akkor már ez késő volt: a „gépezet” beindult, és persze mi is. Két Zolival (öcsémmel és barátunkkal) tűzés Sirokra, a megszokott szállásunkra, és lám, máris reggel hat van Kőkútpusztán!

Aha, ott az épület sarkánál… igen, tavaly onnan néztem elszoruló szívvel, ahogy elindultak – én meg maradtam. Na, most nem! Az elsők között vágunk neki öcsémmel (aki stílusosan itt ünnepli születésnapját), Zoli barátunk viszont rögtön a saját tempójára áll rá. Célja a kitűző, ami érthető is: tavaly öt perccel maradt le a szintidőről… Mi eredetileg szerettük volna öcsém tavalyi 11:16-os idején javítani, de ez már az előző napokban világossá vált, hogy lehetetlen. Achilles- és vádli-problémákkal érkeztem, célom tehát a tisztes teljesítés volt; lehetőleg szintidőn belül. Ennek megfelelően kimaradunk minden futásból, kocogásból – pedig meglehetősen sokan húznak el így mellettünk. Itt még annyira nem is különleges ez: a kék négyzet bemelegítő szakasz, a „műsor” később jön.

Nem sokkal később. De aztán belemelegedhetünk – szó szerint is. Egyáltalán nem bánom meg, hogy a rajt előtt sok-sok hezitálással, de ott hagytam a kocsiban dzsekit, pulóvert, és csak egy papírvékony mellénykét vettem a póló fölé. Azt is csak a Domoszlói kapuig, az Oroszlánvár tövéig bírom elviselni, ahol vizet kapok-töltök.

Addigra már persze túl vagyunk az Aszó- és Cseresnyés-tetőn, a Jóidő-nyakon és Szederjes-tetőn, meg a Jaguson is. Az ösvények kiválóak, egy-két saras-vizes rész volt csak; könnyedén kerülhető. Aztán jöhet az igazi turbó fokozat!

Hála Istennek, jó csapat megy előttünk, két előzéssel – és fenntartás nélkül – megússzuk. Zúgás le, hadd jöjjön a másik kettő! Jönnek is, nem kell kéretni őket; komisz hegyeket és emelkedőket utasíthatunk magunk mögé.

Elmarad a Cserepes-tető és a Szár-hegy is, majd a Hármashatár-hegy esőháza is az OKT-pecséttel. Megvan már, emiatt sem kell megállnunk! Legjobb, ha semmi miatt nem kell megállni… Enni-inni is csak menet közben, szigorúan. Gyurival találkozunk, kölcsönös az öröm, jól elbeszélgetnénk – ha olyan helyen lennénk. Így csak rövid mondatok és válaszok maradnak, meg a tempó.

Az mindent überel, nincs mese. Elhagyjuk a Markazi-kaput, jöhet az újabb emelkedő – de a három évvel ezelőtti, vihar-döntötte hatalmas bükköket már szerencsére nem kell kerülgetni, mászni – jobban haladhatunk. Egyre kövesebb-sziklásabb talajon járunk, hiába: északi oldalazás következik. Pompás panorámák maradnak el – én meg a túratársak mögött. Kevesek engedik meg maguknak ezt a luxust, mint én – pedig én is inkább csak fotózok, mintsem átengedném magam a gyönyörködésnek.

Ez nem az a túra, emberek. Ez a Mátrabérc. Összekapom magam, futok öcsém után. A percek után. Magam után? Toljuk tovább, jöhetnek az állatok: Disznó-kő és Sas-kő. Egyedi – kietlen – hangulat, nehezebb a járás, a hőfok érezhetően alacsonyabb. Én ugyan nem bánom… így is jó a fűtés. 

Magamba erőszakolok egy banánt; nem szeretnék eléhezni, mint három éve, ezen a környéken. Inni meg folyamatosan muszáj: bánom már az otthon hagyott Camelbak-et. Aztán az Erzsébet-sziklánál, a kereszt mögött már többedszer sejlik fel a horizonton ama csíkos, karcsú torony. Immár jó nagy terjedelmében; gonoszul, mint egy felkiáltójel. Gyere csak, te kis porszem!

Megyek; másként nem tehetek (hogy Luthert idézzem). Pár méter múlva aztán az eddigieknél is ismerősebb pont – és szakasz – jön. Itt a Sötét Lápa-nyereg! Jobbról a K+, hát persze… a Pisztrángos-tó és Gabi halála felől. Sokszor feljöttem ott már – és erre mentem tovább, mint most is. Furcsa, de könnyebb, mint korábban.

Hamarabb megjön a csúcs is, előtte azonban – nahát! – egy utolsó megmaradt hófolton rongyolunk keresztül. És itt a Kékes-tető, a síház, pecséttel és teával, keksszel és kedves lányokkal. Öcsém mosdó-sort áll ki, én elfogadok egy kínált energiaitalt. Kínálom kiérkezésekor, de nem fogadja el, még a felét se: tart tőle, nem szokta. Én se, de biztos segít… egy felet letolok. Aztán a kötelező csúcs-fotó, és jöhet a sárga, a Sombokor réme!

A talaj itt is sokkal jobb minden korábbi emlékünknél; Ferit köszöntjük, és egészen tisztességesen érkezünk le a rendkívül meredek ereszkedéskor; ezúttal a botjaim se görbülnek bele… Hátulról elhagyjuk a Vörösmarty-turistaházat, egy kicsit saras rész jön, de máris itt a Mátra-nyereg. Meg persze vele együtt a Csór-hegy is. Durva, persze, de mintha… ez is komiszabb lett volna korábban. Csúnya irtás az oldalában, már csak sóhajtunk: itt is, mindenhol?! Visszatekintve eddig nem látott panoráma a Kékes felé – ronda árat fizetünk érte a letarolt erdővel és az összeszabdalt, kerék-marta utakkal.

Az ereszkedés, meg az utána való szakasz sem nélkülözi ezt a látványt. Ott is sok kivágott fa, tar szakasz. Az értékfa, a rönkök hada – hogyan-hogyan se – eltűnt, a gallyakat, ágakat tapodjuk. De abból sokat. Hullámzó terep, sok-sok gerinc-menettel, és ehhez mérten pompás kilátással. Jobbról lent a völgyben Parádsasvár, Parád, távolabb Recsk…

Elhagyjuk a Bagoly-követ, Vércverést és a Nagy-Lipót-féle letérőt: megemlékezünk a Mátrahegy TT-ről is, ami itt tér le a P+ jelzésen. Mi megyünk fel, tovább, fel a Galyatetőre. A Rudolf-tanyai út már igen hiányzik: biztos, hogy nem hagytuk el? Igen sokára, de aztán mégiscsak megérkezik, a várt frissítéssel együtt. Iszunk-töltünk, szomjasok vagyunk. Valahogy mégsem esik jól, egy idő óta se a korty, se a falat. Meleg van, nagyon meleg. Talán azért?

Négy éve, amikor tapasztalatlan kezdőként ezen a szakaszon jártam, szigorú gyomor-panaszaim voltak. Az esemény – hihetetlen – megismétlődik: ugyanúgy, ugyanott. Egyre rosszabbul érzem magam, a Galya-tetőre úgy támolygok fel. Én energiaitalt soha többet… soha többet. A Turistacentrum hozza a megváltást és megkönnyebbülést, amit egy Unicum és egy kóla tesz teljessé. Öcsém szerint falfehér voltam, simán kinézett egy feladás. Ehhez képest gyorsan, kb. húsz perc alatt összekapom magam. Ehhez képest… aha. A Mátrabérchez képest viszont húsz perc kiesés rengeteg. És ez itt a Mátrabérc, mint említettem…

Innentől a cél a túlélés. Na jó… a befejezés. Na jó… szintidős befejezés. De több tényleg nem! Elhagyjuk a kilátót és a sok-sok kirándulót, turistát, meg más efféle normális embereket, és megint magunk között maradunk, teljesítménytúrázók. Szomorúan, de itt is a tarolást láthatjuk. Sőt: hallgathatjuk a kétfelől is bömbölő fűrészeket. Nesze neked turistaparadicsom! Elmarad a Csillagvizsgáló (azt is jobban láthatjuk, na vajon miért?), majd a piros sáv is, és újra csak OKT, mint ma már oly’ sokszor. Sípálya és Mátraszentlászló, újabb frissítőpont: szörpöt és nápolyit kapunk, meg pár kedves szót.

Kék háromszög, fel a Vörös-kőhöz, újabb pecsétért. A kilátó nyitva, naná hogy felszaladunk! Mi vagyunk azok, akik ezt megtehetik. Előttünk azért nem, mert ők sietnek, mögöttünk meg azért nem, mert ők sietnek. A kilátás meghálálja döntésünket, jó érzésekkel ereszkedünk alá Mátraszentistván környékén. Némi havat is felfedezhetünk a sípálya oldalában, ebben a húsz fokban… Mert itt már akörül járunk; szigorúan meleg van. Az erdő árnyas, kellemes, de erre azért nem gondoltunk volna. Két hete az Írott-kőn még lazán tapostuk a havat…

Pompás kilátások, gerinc és bércek. És szikla, hoppá: a Szamár-kő! Jöhet a kék háromszög – és az Ágasvár (hátha unjuk már a „szintutat”). Na, ez nem lesz az. Megdolgoztat, ahogy kell, hát persze! Kicsit technikás, kicsit durva, kicsit meredek. Ja, bocs, nem kicsit: nagyon. A kilátás szép, a pecsét rendben van – de annak nem örülök, hogy pont előttünk indul el – szép lassan – egy nagy (eddig itt pihengető) csapat.

Csatát veszít az értelem az érzelemmel szemben, és gyakorlatilag lefutok a durva, meredek lejtőn. Isten gyakran az idióták pártján áll, amit ez az eset is ékesen bizonyít: törés és ficam, sőt, esés nélkül leérkezek. Ha már itt vagyok a turistaháznál, egy kólát engedélyezek magamnak, akárcsak kicsit később érkező öcsém. Almát nem, enni nem, semmit! Pedig kell, kellene. De nem megy. Kísért és fenyeget a Rocky réme, és nem, még akkor sem megy. Majd talán Keresztesen a sajt, zsemlével! Meg a deci vörös, mint mindig.

Addig azért még menni kell – ha nem is sokat. És micsoda szép szakaszon! A Csörgő-patak völgyében, ahol – nevéhez méltón – elvarázsol csobogó hangjával, kristálytiszta vizével és zölden zsongó fáival. Le, egészen Mátrakeresztesig. Ahol aztán csak-csak sikerül egy kis ebéd-féle. És a gyógyszer, igen: a deci (vér)vörös Mátra-aljai. A Hagyomány, minden Bércen. Kicsit talán meg is lök – de ugyan ki bánja ezen az emelkedőn? Mert ekkor már nekiveselkedünk az utolsó emelkedőnek. Ezen az „utolsó” jelzőn némileg változtat az a tény, hogy hét kilométeres… Néhány alattomos, sőt: aljas szakasszal. Muzsla ugyanis nem egy, de legalább hat van, szerintünk. Jó, jó: Erdész-rét, Nyikom-nyereg, Ólom-tető…

De a Muzsla sohasem akar eljönni! És amikor azt gondolnám, hogy na, ez már tényleg az, akkor mindig kiderül, hogy ez még mindig nem az. Csaba megy el mellettünk, könnyű mosollyal, kábé mintha a Nagykörúton sétálna... nekem teljesen úgy tűnik. Bámulatos!

Kilátások itt is vannak, előre is, vissza is. De tény, hogy számomra itt a legszebb látvány mégis csak a magassági kő, a Muzsla-felirattal. Pedig az utolsó EP nem is itt van; idén jóval később, de bánom is én! Megvan a Muzsla is! Ereszkedés, a célig – ez jön. Újabb hét kilométeren át. Persze ennyire azért nem fekete és fehér az élet, itt a Mátrában meg végképp nem. A Nagy-Koncsúr környékén azért még fogad pár emelkedő, és már tényleg nem esik jól… Nyűgös és fáradt vagyok: Achilles hősiesen tartotta magát, de már igen szeretné abbahagyni, a (tőle terhet átvevő) bal térdem ugyancsak.

A befejezés tehát lassabb, mint szeretném, de a végsőkig nem képes elodázni a pillanatot, amikor feltűnik Szurdokpüspöki. Óóóó! Ott van, ott lent, még mindig messze, de megyünk, közeledünk, egészen más az érzés. Sziklák és rétek, erdők és bódító illatú kökénybokrok maradnak el, közeledünk, közeledünk. Öcsém a templomtornyot vizslatja, mikor kezd fölénk emelkedni? Hát majd a Diós-patak után, leginkább. Azon is átevickélünk még nagy igyekezettel. Ennek korábban is ilyen meredek volt a partoldala?! Az út viszont kiváló, nem bokáig dagonya, mint a két év előtti szakadó esőben. És hát a pincék, emberek, árusok („ide vissza kell jönni, most nem állhatunk meg!”). Befutó, futás nélkül, fájó lábakkal, katarzis nélkül. De – végső soron – szép idővel: 12:04 a vége. Volt hat perccel rosszabb is, tizenhat perccel jobb is… nagy szórás tehát nincs.

Sokkal fontosabb, hogy egyben vagyunk, jól vagyunk. Na jó, nagyjából jól vagyunk… A teljesítés öröme átlendít fájdalmon, melegen és szomjúságon. Ez utóbbin inkább a kulacsszám legurított szörp és víz – az éhségen meg valamelyest a töltött káposzta segít. Lenyújtunk, és – elhatározásunkhoz méltón – kiballagunk a pincékhez.

Kedves pár portékái közül választunk, közben – némi aggodalommal – óránkat nézzük, Zolit várjuk. Már csak negyed óra… vajon idén sikerül-e? Aztán jön a meghökkentő telefon: itt eszem a káposztát, merre vagytok? Óóóó! Hát neki is megvan!! Remek, 12:40-es idővel, biztosan és stabilan behozta, gratulálunk neki, közös az öröm.

És busz is akad, vissza a rajtba – és még neki sem elég egy óra erre. Ő nem a hegyeken és völgyeken át megy, nem sziklákon és ösvényeken, gyökerek és kövek között. Mi viszont végigjártuk, ismét, ott fent. A Bércen.