Lővér IVV 12+ TT - ahogy én láttam...

Mindig hangulatos, könnyű és kellemes túrákat rendeznek a Lővér Természetbarát Egyesület lelkes tagjai – ezúttal sem volt ez másként. Érezhető és tapasztalható, mennyire szívükön viselik szűkebb környezetüket, és mutatják azt be másoknak is. Sőt, még egy kis módosítást is engedélyeznek, ha éppen arra támad kedvünk…

Remek élményekkel gazdagodtunk tavaly ezen a túrán, és persze, hogy visszavágytam. De június óta bennem motoszkált a Tolvaj-árok emléke is, ami igen mély nyomokat hagyott bennem a felejthetetlen SopronTrail óta. Vettem hát a fáradságot, és ötvöztem a kettőt! Főleg miután kiderült, hogy a középső, 12 km-es táv a valóságban alig több nyolcnál. Húszat most nem akartam egy maxigázos előző napi Hegyhát 50 TT után, de a Lővéreket meg ki nem hagytam volna. Megrajzoltam hát az áhított útvonalat a GPSies oldalán, aztán a rajtban előhozakodtam a kérésemmel. Meg sem lepődtem, hogy a mindig nagyon szívélyes szervezők azonnal igent mondtak. Így hát Laci öcsémmel ennek vágtunk neki – de előbb még egy meglepetés: idén fordított bejárási irány lesz! Hoppá, de jó is itinert nézni indulás előtt, igaz?! Szerencse, hogy éppen egy hete, a Tátika-Rezi 50 TT-n tanultam meg ezt a szabályt.

Így hát délnyugatnak vesszük az irányt az Erzsébet-kert büféjétől, a zöld sávon. Egészen kevés aszfaltozás után máris erdei úton ballagunk, nekivágva a Károly-magaslat felé vezető emelkedőknek. Itt eddig még csak lefelé jöttem, szóval örülök a változatosságnak. Kellemesen beszélgetve, kényelmes öt körüli tempóban haladunk, fényképezünk. Megjön a Deák-kút, majd a kis tisztás, most is – mint sokszor – piknikező emberekkel.

Az ösvény kifogástalan, a turistajelzések pedig semmiféle kívánnivalót nem hagynak. Ez nem tántorította el most sem a rendezőket, és a megszokott fehér nyilakkal, vonalakkal most is végig festették-jelölték a teljes távot. Ha van valami, amire rá lehet mondani, hogy „bolondbiztos”, akkor szerintem ez az iskolapéldája… Így aztán igen hamar felérkeztünk a Károly-parkolóba, az esőházhoz, padokhoz. Első ellenőrzőpont – és igen komoly tömeg. Aha, és persze a megszokott zsíroskenyér-parti! Na, ez ám a különleges megoldás. Az ellátás a túra (szinte) legelején; ilyent sem láttam még. De végül is gond nincs, hamar fel fog szívódni, nagy vágtára meg amúgy sem készülünk.

Elkerüljük a komoly létszámú szombathelyi csapatot, akikkel gyakran összetalálkozunk efféle rendezvényeken, és elhagyjuk a kis aszfaltos szakaszt is. Kezdődik egy újabb pompás környék: a Ciklámen tanösvény. Sárga sáv a Hétbükkfáig, onnan Soproni Kék. A tizenkettes(nek mondott) táv itt megy fel északnak – mi viszont folytatjuk a nyugati irányt. Ez az egyik legszebb szakasz, szerintem: kanyarog a Tacsi-árok mentén, pompás kilátásokkal, finom erdei illatokkal, kitűnő ösvényekkel. Az MTB-sek szerint is: több bringás is jön szembe, de velük sincs semmi gond, jól megférünk. Közben elő-előbújik a nap is, amire pedig nem nagyon számítottunk.

Elhagyjuk a Hármas-forrást, délnek kanyarodunk, és át a hídon. Hát persze! És ott éles jobbos, északnak, vissza, fel. Balról a kora vaskori halomsírok láthatók, majd a Bella-emlékhez érünk. Biztos jele a Várhely-kilátó közelségének: nem is hagyjuk ki a remek panorámát.

Hat-hétszáz méteres kitérő csak, de bőven megéri, persze. Kissé különös a Lővérek 40 TT-n megszokott komoly nyüzsgéshez képest, hogy most csak ketten vagyunk az egész környéken. Megcsodáljuk a város és a Fertő-tó panorámáját, és visszatérünk a kékre.

Nem sokáig: kb. másfél kilométer megtétele után jobbra letérünk, élesen visszakanyarodva. Dél helyett megint északi az irány, ezúttal már a kék kereszten. Hát megkezdődött! A Tolvaj-árok, igen. Ereszkedünk, lefelé, finoman, majd határozottabban.

Az igazi emelkedők és lejtők általunk bejáratlanok maradnak: azok balról és jobbról láthatók, csodálhatók. Megdöbbentően meredek partoldalak! Másodjára is elképedek rajtuk, igen. Komoly kihívás lenne felmászni, igen veszélyes vállalkozás lenne leereszkedni. Legalábbis a magamfajta gyalogos közlegénynek… hegymászók és mindenféle zergék alighanem megmosolyognának ezért a csecsemő-gondolkodásért.

De meg nem is megmászni jöttem ezeket a meredélyeket – hanem megcsodálni. Ahhoz meg pont ideális ez az ösvény, a kék kereszt. Később a célban a helyiek elmesélik majd, hogy ez a szakasz csak pár éve látogatható – addig tele volt kidőlt fákkal, benőtt iszalaggal, dzsungellel. Hálásan gondolok azokra az emberekre, akik sok-sok munkával mégis járhatóvá tették.

Haladni még így is igen lassan tudunk – nem a természeti akadályok, hanem a sok-sok megállás, fényképezés, rácsodálkozás miatt. Hát visszajöttem, sikerült, de tudom, még vissza is kell jönni, még, még, máskor is. Csak otthon derül ki, hogy jó pár tucat – ha úgy tetszik, „több tekercsnyi” – képet fotózok itt el… és észre se veszem.

Mint ahogy azt sem, hogy odafent beborult. Ez persze nem csoda, ennyire sűrűn benőtt fák között. Az viszont már feltűnik, amikor valami csöpög. Hohó, erről nem volt szó! Pedig aztán de: el is ered az eső. A zárt lombozat még tartja persze, csakhogy tudjuk: innen mindjárt kiérkezünk. Előttünk van ugyanis a Béla-forrás (víz nélkül, sajnos), és innen már csak pár száz méter a brennbergbányai út. Egy kisebb réten kell csak átvágnunk, és oda is érkezünk. Azt túlzás lenne állítani, hogy elázunk – de azért vizesek leszünk valamelyest. A GTX-es cipő választásának azért örülök, a fűben jó szolgálatot tesz. Az aszfalton aztán ilyen gond már nincs – ellenben a forgalom meglepően nagy, az sokkal inkább zavaró. Sárga sáv, ez már bevisz a városba, szerencsére nem tart túl sokáig. És feltűnik az elágazás, ahol a húszas táv leérkezik a Kutya-hegyről: itt az utolsó ellenőrző pont, pecséttel.

A kéken koptatjuk az aszfaltot; immár napsütésben! Nyilak persze itt is, újra, mindenütt, tévedni lehetetlen. Megszokott rész, csak hát ez is fordítva, de így remek a rálátás a felettünk magasodó karmelita templomra. Itt már csapatostul találkozunk visszafelé, célba tartó túratársakkal is, sokat előzünk. Feltűnik az Erzsébet-kert és a büfé, órát állítok le, de nem is az idő érdekel, csak a táv: 14,7 km lett a vége, egészen jól terveztem. Meleg fogadtatás, nevetés és gratuláció, kitűző – oklevél sajnos itt most sincs. Van viszont IVV- és ÉDK-pecsét – ez utóbbi itt és most lett elegendő az idei kupához: megvan a tizenkettő!

A barátságos rendezők még a saját egyesületi kitűzőiket is leveszik, nekünk adják, mint „tiszteletbeli tagok”, Lővér-rajongók számára. Igazán jól esik, nincs mese. Mint ahogy aztán a remek lángos is a büfében: korrekt adag korrekt áron. Elköszönünk, de még utánunk szólnak: áprilisban várunk ám benneteket megint! Hát úgy legyen.

Lővérek 40 TT - ahogy én láttam...

Szelíd lankák és húzós emelkedők, kultúra és civilizáció a hegyekben. Kilátók pompás panorámával, bányászati mementók és sok-sok német nyelvű emlék. Frissítő források, ózondús levegő – és persze a Hűség városa: Lővérek 40 teljesítménytúra, Sopron.

„Üdvözöljük Sopronban” – olvasom az útszéli táblán, miközben öcsém folyamatos ablaktörlőre kapcsol. Az eddig szemerkélő eső tempóját követi csak, amit beígértek, tehát számítottunk is rá. Örülni persze nem tudok neki, de azért kétségbe sem esek. Pár perc azonban, még a rajthelyig sem jutunk el, és az eső megáll. No, ilyenkor kell gyorsan – és persze jól – eldönteni az öltözködést. Kiszállunk, és a technikai pólót hosszú ujjú aláöltözőre cserélem. Vékony mellény, majd esődzseki – ez a végső variáció. Amiről aztán másfél-két órával később kiderül majd, hogy öngól: bőven elég lett volna az a póló.

Kellemes nyüzsgés a rajtnál, az Evangélikus iskola földszintje a miénk most, és mivel harmadszor vagyok itt, már rutinból megyek kitölteni a nevezési lapot. Gáborokkal találkozom, üdvözöljük egymást: ők aztán villámgyorsak, azonnal indulnak is. Mi még váltunk pár szót Laci öcsénkkel: ő a 25 km-es távot választotta mára, mi Zolival a negyvenest. Aztán indítom a kütyüt, meg a gazdáját is, forgókapun ki, jó sok aszfaltozás vár rögtön ránk. Sopron persze barátságos, kellemes, enyhíti a rossz érzést. Soproni kék jelzés, ki a városból, több tucat túrázó előttünk, előzünk sokat. Egyetem, Erzsébet-kert, aztán Bánfalva és Kertváros – és már itt is a Kutya-hegy. Az első emelkedő kezdődik a romos malomépületnél felkanyarodva; pazar villák és gondozott kertek. Elhagyjuk az utolsó házakat és kiskerteket, és máris szőlősorok emlékeztetnek, hogy borvidéken járunk. Fotózni muszáj, messze fürkészhet a tekintet, az osztrák szélkerekekig. A táj békés és csendes, mi kapaszkodunk felfelé, aztán egy tanyánál jobbos kanyar: itt a Valéta. Gyönyörű szakasz, mindig is szerettem – most sem okoz csalódást. Igaz, az esőzés azért csak-csak hagyott nyomot: az ereszkedés (ami máskor hatalmas futás szokott lenni) most igen óvatos, gondos – és ehhez mérten lassú is. Igaz, olyan is van, aki inkább az erdőben próbálkozik… De aztán igen hamar leérkezünk Ágfalvára. Gazdasági épületek, állatok, kutyák – szerencsére mind kerítésen belül. Fő utca, bal kanyar, kocsma: első ellenőrzőpont. Szia Enikő, hát te, itt? – üdvözlöm a rendezőt, aki panaszkodik kedves főnökére: este már dolgoznia kell, szóval húzós nap lesz neki. Megnyugtatjuk, hogy eddig minden rendben volt, legurítunk egy kólát és mehetünk tovább.

Evangélikus templom (jellemző a környékre): innen indul a piros sáv-jelzés, amit sok kilométeren keresztül követni fogunk. Emelkedő, kis meseházak, aztán pompás kilátás jobbra. Eddigre már nem csak az szétoszló felhők, hanem egyenesen bársonyos napsütés kényeztet bennünket, az esőnek csak a lábunk alatt van nyoma. Ott azonban többször is: ezen a részen kerülgetünk jó néhány pocsolyát, aztán füves szakaszok, rétek is jönnek. Az utak azonban általában jók, elhagyjuk az Alsó-Tödl lankáit, csomópont előttünk. Gondos feliratok igazítanak útba: huszonötösök egyenesen, negyvenesek jobbra fel. Itt volt a hajdani bányavasút vonala, és elkezdjük az emelkedést. Fiatal srácot érünk utol, beszélgetésbe elegyedünk – aztán 17 km-en át együtt is maradunk. Dani soproni, jól ismeri a tájat – és remek ütemben tolja. Hamar magunk mögött hagyjuk tehát a Felső-Tödl néhol egészen hullámzó környékét. Kiérkezünk a Terv-útra, ami egy kissé unalmas szakasz szokott lenni. Most nem az: a megszokott széles, kavicsos út bizony elég sáros, figyelni kell. A Rideg-bérc után aztán megérkezik a zöld is – és a halmok: az első, a második… és végül a Negyedik halom is: ez az Idegenek útja (Fremdensteig), ami kellemes hullámzásával (és szép nyíresekkel) marad emlékezetes.

Mindössze pár méterre, pontosan követjük az országhatárt, egészen a legnyugatibb kicsúcsosodásig – sőt, majd utána is. A csúcspont azonban megálló is: ez az Urak asztala, a Herrentisch. A második ellenőrző pont, kódot kell csak felírni – kódot azonban nem találunk. Gyors telefon Enikőnek: ne keressétek, idén nincs kód, mehettek tovább. Rendben, pár fotó, átlépünk osztrák oldalra is – a kőasztalhoz azonban most sem ülünk le.

Nyugati helyett keletire fordul az irány, hiszen komoly fordulót veszünk itt. Ereszkedés, majd kis emelkedő megint: jól elbeszélgetünk közben. Piros és zöld sáv, együtt – ezt a szakaszt Kelta-útnak is hívják. Mellőzzük a Vörös-bércet és a Szt. István-aknát… és igen gyorsan elérjük a Lővérek legmagasabb pontját, az 557 méteres Magasbércet. A kilátó előtt kisebb hófoltok emlékeztetnek a múlt heti időjárásra. Az asztaloknál pedig a már jól ismert pontőr fogad, aki mindig is itt szokott „szolgálatot” teljesíteni: müzli-szelet is jár a barátságos kézfogás mellé. Fiatal srác indul tovább, egy szál fehér pólóban: megtudjuk, hogy csak ő van előttünk. Ez kevés indok, hogy lemondjunk a kilátásról, tehát fellépcsőzünk, és most sem bánjuk meg: a késő őszi színek megérdemlik, hogy rászánjunk pár percet.

Hamar az Új Hermes-akna közelében haladunk előre, kissé odébb az Ó Hermes-akna és az egykori sikló nyomvonala… Bányászati emlékek mindenütt – még a határon túl is: a mi Ilona-aknánk Helenenschachl néven folytatódik odaát. Aztán balos kanyar, elköszönünk a piros és zöld jelzéstől.
Szalagozott szakaszon folytatjuk, jó sokáig, ami elvileg ugyan piros kereszt kellene, hogy legyen, de erről csak a térképek tudnak, a fák törzsei nem. Brennbergbánya előttünk-alattunk, oda érkezünk be: felsorolni is nehéz lenne a sok nevű aknát, amik alkotják.
A falu közepén csille, „Glück auf” felirattal, és a sokatmondó évszám: 1759-1953. És a Grundschule, bár alatta azért ott van az is, hogy „általános iskola”.

És persze az újra meg újra megcsodált kocsmatemplom: szép nagy, kőből és fából épített templom, aminek oldalában megfér egy kocsma is. Ide azért nem térünk be, inkább a nyomós kútnál vételezünk egy kis vizet: már készülünk lélekben a nemsokára várható teára.

Addig azonban még előttünk van egy Havas-bérc: folyamatos emelkedő, de nagyon szép szakasz. És aztán a várt ellátó- és ellenőrző pont, Görbehalom mellett.

A Fehér Dániel-forrás kellemes vizét most – az említett tea miatt – kihagyjuk, és szánunk pár percet az ebédre. Közben felmérjük a helyzetet, és látjuk, hogy szépen időben vagyunk. Igen kedves hölgyek kínálják a tényleg nagyon finom kenyeret, kívánság szerinti összeállításban. A tea is jól esik, és a kulacsba is jut. Köszönünk és folytatjuk – immár kettesben: Dani előbb elindult innen.

Letérünk a kékről, még a műszaki zár valamikori vonala előtt, és a szalagokat követjük. Meg sok túratársat: itt már együtt megyünk a huszonötös táv teljesítőivel. Sok előzés, és hamar a Wanzig – akarom mondani, Poloskás-bérc közelében járunk; rendesen hullámzik itt már a táj. Ezzel együtt lenyűgözően szép is: a hegyoldalak a hol sejtelmes, hol teljes napsütésben pazarul festenek a lehullott friss avarral.

Átkelünk a Köves-patakon és gyönyörködünk a Köves-árok völgyének látványában, de erre nem sok idő marad. Előttünk az Ultra, ami ugyan nem a legmagasabb, de mi a leghúzósabb szakasznak ezt tartjuk. Aztán persze megjön a tető, szusszanunk, és újra lefelé megyünk, itt a Kis-Ultra és a Tolvaj-árok… gyönyörű részek.

...És máris előttünk a Várhely-kilátó (Burgstall). Meglepően hamar felérkezünk, Dani pedig jön szembe: ő már zúg le a kékre. Mi is hamarosan, csak előbb fel a kilátóba! Sopron és a Fertő-tó előttünk, muszáj időt szánni rá.
Aztán visszatérünk a földre… pecsét, újabb müzli-szelet, és jöhet a kék. Bella-emlék és pihenő, majd jobbról a kora vaskori halomsírok – az út meg délnek, lefelé. És itt a fahíd, 180°-os visszafordító, és a Ciklámen Tanösvény.

Remek érzékkel választották ki a nyomvonalát: balról a Tacsi-árok kísér minket, jobbról magaslat, gerinc – az út pedig kanyarog, egyre kanyarog. Elképesztően szép! Közben túrázók szemből, padok és pihenők, gyerekes családok… sokan ismerik ezt a környéket.

A kanyarok után megérkezünk a Hétbükkfához: elköszönünk a kéktől, sárga visz tovább. Hosszú egyenes, ami lejt, és kiváló futós szakasz. Le is érkezünk gyorsan az aszfalthoz, az idővel remekül állunk, előttünk már a parkoló. Elindulunk fel a Károly-magaslat felé, jobbról a TV-torony, kanyargunk kicsit.

Új épületet fedezünk fel, tavaly még csak épülgetett: Kőhalmy Vadászati Múzeum, olvasom a feliratot. Sok-sok kiránduló körülötte, a Károly-kilátó tetején is emberek, szabad asztalt sehol nem látok.

Itt már nincs EP, nem vesztegetjük az időt, éles jobbos kanyar, és a kék háromszög, egészen le a város határáig. Pompás kis szakasz, bár a felfelé igyekvők egészen másként gondolhatják… De a minősége jó, a sípályánál (amit kétszer is keresztez) gyönyörű őszi színekben lehet megint részünk – és remek kilátásban. Aztán csak le és le, futás ezerrel, és persze hogy gyorsan itt a Szanatórium… persze.

Vége az ösvénynek, az erdőnek – sőt, a Lővéreknek is: itt a város. Aszfalt, nyüzsgés, autók. A kipufogógáz szaga ilyenkor sokszorosnak tűnik, kitisztult tüdőnk tiltakozik, de aztán beletörődik… Lejtő továbbra is, megint villák, polgári miliő, szép házak. És az egész délután kémlelt ég „megadja magát”: elkezd szemerkélni az eső. Szerencsére öt perc, néhány utca, és máris feltűnik szemben az iskola. Meg Laci öcsénk, aki éppen ballag ki a kocsihoz… A szokásos fejcsóválás és mosoly, kábé egy óra múlva vártalak benneteket, őrültek.
Az ám, az óra: lehet örülni megint! Hat feletti átlag lett; a tavalyi eredményt egy óra egy perccel javítottuk meg, pedig azzal is elégedettek voltunk akkor. Választható kitűző, szép emléklap – és a megszokott minőségi virsli, három ízben - hozzá a forró finom tea. Dani falatozik az egyik asztalnál, leülünk hozzá és gratulálunk egymásnak; négy percet kaptunk tőle. Címet cserélünk, aztán hazaballag, mi meg zuhanyozni és átöltözni. Végül megjutalmazzuk magunkat egy remek kávéval és sütivel, és a fent említett ablaktörlőt ismét megdolgoztatjuk.