Mindig hangulatos,
könnyű és kellemes túrákat rendeznek a Lővér Természetbarát Egyesület lelkes
tagjai – ezúttal sem volt ez másként. Érezhető és tapasztalható, mennyire
szívükön viselik szűkebb környezetüket, és mutatják azt be másoknak is. Sőt,
még egy kis módosítást is engedélyeznek, ha éppen arra támad kedvünk…
Remek élményekkel gazdagodtunk tavaly
ezen a túrán, és persze, hogy visszavágytam. De június óta bennem motoszkált a
Tolvaj-árok emléke is, ami igen mély nyomokat hagyott bennem a felejthetetlen SopronTrail
óta. Vettem hát a fáradságot, és ötvöztem a kettőt! Főleg miután kiderült, hogy
a középső, 12 km-es táv a valóságban alig több nyolcnál. Húszat most nem
akartam egy maxigázos előző napi Hegyhát 50 TT után, de a Lővéreket meg ki nem
hagytam volna. Megrajzoltam hát az áhított útvonalat a GPSies oldalán,
aztán a rajtban előhozakodtam a kérésemmel. Meg sem lepődtem, hogy a mindig
nagyon szívélyes szervezők azonnal igent mondtak. Így hát Laci öcsémmel ennek
vágtunk neki – de előbb még egy meglepetés: idén fordított bejárási irány lesz!
Hoppá, de jó is itinert nézni indulás előtt, igaz?! Szerencse, hogy éppen egy
hete, a Tátika-Rezi 50 TT-n tanultam meg ezt a szabályt.
Így hát délnyugatnak vesszük az irányt az Erzsébet-kert
büféjétől, a zöld sávon. Egészen kevés aszfaltozás után máris erdei úton
ballagunk, nekivágva a Károly-magaslat felé vezető emelkedőknek. Itt eddig még
csak lefelé jöttem, szóval örülök a változatosságnak. Kellemesen beszélgetve,
kényelmes öt körüli tempóban haladunk, fényképezünk. Megjön a Deák-kút, majd a
kis tisztás, most is – mint sokszor – piknikező emberekkel.
Az ösvény
kifogástalan, a turistajelzések pedig semmiféle kívánnivalót nem hagynak. Ez
nem tántorította el most sem a rendezőket, és a megszokott fehér nyilakkal,
vonalakkal most is végig festették-jelölték a teljes távot. Ha van valami,
amire rá lehet mondani, hogy „bolondbiztos”, akkor szerintem ez az
iskolapéldája… Így aztán igen hamar felérkeztünk a Károly-parkolóba, az
esőházhoz, padokhoz. Első ellenőrzőpont – és igen komoly tömeg. Aha, és persze
a megszokott zsíroskenyér-parti! Na, ez ám a különleges megoldás. Az ellátás a
túra (szinte) legelején; ilyent sem láttam még. De végül is gond nincs, hamar
fel fog szívódni, nagy vágtára meg amúgy sem készülünk.
Elkerüljük a komoly létszámú szombathelyi csapatot, akikkel
gyakran összetalálkozunk efféle rendezvényeken, és elhagyjuk a kis aszfaltos
szakaszt is. Kezdődik egy újabb pompás környék: a Ciklámen tanösvény. Sárga sáv
a Hétbükkfáig, onnan Soproni Kék. A tizenkettes(nek mondott) táv itt megy fel
északnak – mi viszont folytatjuk a nyugati irányt. Ez az egyik legszebb szakasz,
szerintem: kanyarog a Tacsi-árok mentén, pompás kilátásokkal, finom erdei illatokkal,
kitűnő ösvényekkel. Az MTB-sek szerint is: több bringás is jön szembe, de velük
sincs semmi gond, jól megférünk. Közben elő-előbújik a nap is, amire pedig nem
nagyon számítottunk.
Elhagyjuk a Hármas-forrást, délnek kanyarodunk, és át a
hídon. Hát persze! És ott éles jobbos, északnak, vissza, fel. Balról a kora
vaskori halomsírok láthatók, majd a Bella-emlékhez érünk. Biztos jele a
Várhely-kilátó közelségének: nem is hagyjuk ki a remek panorámát.
Hat-hétszáz méteres kitérő csak, de bőven megéri, persze.
Kissé különös a Lővérek 40 TT-n megszokott komoly nyüzsgéshez képest, hogy most
csak ketten vagyunk az egész környéken. Megcsodáljuk a város és a Fertő-tó
panorámáját, és visszatérünk a kékre.
Nem sokáig: kb. másfél kilométer
megtétele után jobbra letérünk, élesen visszakanyarodva. Dél helyett megint
északi az irány, ezúttal már a kék kereszten. Hát megkezdődött! A Tolvaj-árok,
igen. Ereszkedünk, lefelé, finoman, majd határozottabban.
Az igazi emelkedők
és lejtők általunk bejáratlanok maradnak: azok balról és jobbról láthatók,
csodálhatók. Megdöbbentően meredek partoldalak! Másodjára is elképedek rajtuk,
igen. Komoly kihívás lenne felmászni, igen veszélyes vállalkozás lenne
leereszkedni. Legalábbis a magamfajta gyalogos közlegénynek… hegymászók és mindenféle
zergék alighanem megmosolyognának ezért a csecsemő-gondolkodásért.
De meg nem is megmászni jöttem ezeket a meredélyeket – hanem
megcsodálni. Ahhoz meg pont ideális ez az ösvény, a kék kereszt. Később a
célban a helyiek elmesélik majd, hogy ez a szakasz csak pár éve látogatható –
addig tele volt kidőlt fákkal, benőtt iszalaggal, dzsungellel. Hálásan gondolok
azokra az emberekre, akik sok-sok munkával mégis járhatóvá tették.
Haladni még
így is igen lassan tudunk – nem a természeti akadályok, hanem a sok-sok
megállás, fényképezés, rácsodálkozás miatt. Hát visszajöttem, sikerült, de
tudom, még vissza is kell jönni, még, még, máskor is. Csak otthon derül ki,
hogy jó pár tucat – ha úgy tetszik, „több tekercsnyi” – képet fotózok itt el…
és észre se veszem.
Mint ahogy azt sem, hogy odafent beborult. Ez persze nem
csoda, ennyire sűrűn benőtt fák között. Az viszont már feltűnik, amikor valami
csöpög. Hohó, erről nem volt szó! Pedig aztán de: el is ered az eső. A zárt
lombozat még tartja persze, csakhogy tudjuk: innen mindjárt kiérkezünk.
Előttünk van ugyanis a Béla-forrás (víz nélkül, sajnos), és innen már csak pár
száz méter a brennbergbányai út. Egy kisebb réten kell csak átvágnunk, és oda
is érkezünk. Azt túlzás lenne állítani, hogy elázunk – de azért vizesek leszünk
valamelyest. A GTX-es cipő választásának azért örülök, a fűben jó szolgálatot
tesz. Az aszfalton aztán ilyen gond már nincs – ellenben a forgalom meglepően
nagy, az sokkal inkább zavaró. Sárga sáv, ez már bevisz a városba, szerencsére
nem tart túl sokáig. És feltűnik az elágazás, ahol a húszas táv leérkezik a
Kutya-hegyről: itt az utolsó ellenőrző pont, pecséttel.
A kéken koptatjuk az aszfaltot; immár napsütésben! Nyilak
persze itt is, újra, mindenütt, tévedni lehetetlen. Megszokott rész, csak hát
ez is fordítva, de így remek a rálátás a felettünk magasodó karmelita
templomra. Itt már csapatostul találkozunk visszafelé, célba tartó túratársakkal
is, sokat előzünk. Feltűnik az Erzsébet-kert és a büfé, órát állítok le, de nem
is az idő érdekel, csak a táv: 14,7 km lett a vége, egészen jól terveztem.
Meleg fogadtatás, nevetés és gratuláció, kitűző – oklevél sajnos itt most
sincs. Van viszont IVV- és ÉDK-pecsét – ez utóbbi itt és most lett elegendő az
idei kupához: megvan a tizenkettő!
A barátságos rendezők még a saját egyesületi
kitűzőiket is leveszik, nekünk adják, mint „tiszteletbeli tagok”,
Lővér-rajongók számára. Igazán jól esik, nincs mese. Mint ahogy aztán a remek
lángos is a büfében: korrekt adag korrekt áron. Elköszönünk, de még utánunk
szólnak: áprilisban várunk ám benneteket megint! Hát úgy legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése