Bármely táj lehet
kedves, bárhol bukkanhatunk érdekes, megragadó vagy szívet melengető
részletekbe. Nem csak égig érő bércek között, nem csak több ezer méter
szintkülönbséggel lehet teljesítménytúrát teljesíteni. A Hegyhát 50 TT kiváló
példa, hogyan mutathat be egy ilyen esemény egy kevésbé ismert, de mégis
rokonszenves környéket.
Tanévnyitó, délután ötkor. Az első… Tiszta sor, ott leszek.
Legfeljebb kicsit korábban kelek – de egy Hegyhát 50 TT bele fog férni még
előtte, hát persze! Vasvár fél óra: naponta teszem meg a távot oda-vissza,
lévén hogy ott a munkahelyem. Így aztán hat előtt pár perccel ott toporgok a rajtban,
kettes rajtszámot kapok. Réka már készül az indulásra, Veráék is befutnak: na,
lesz itt mezőny, kérem! Gáborral a parkolóban találkozok össze, de pár mondat
után tőle is elköszönök: most tényleg sietnem kell. Hat-nullakettő, nekivágok
az aszfaltnak, ki a vasútállomás felé; meglehetősen sötét van még. A
Tüzép-telepnél barátságos fuvaros szólít meg: ne a kerítés mentén, „ott igen
nagy a csekmet!” Szót fogadok, mert emlékszem is rá: két évvel ezelőtt is nehezen
volt járható, amikor öcsémmel itt jártunk. Így hát kisebb kitérővel közelítem
meg a vasútállomást, majd vissza a nyolcas főútra, tovább a jobb szélén, a
járdán. Komoly a forgalom így reggel hat után is, határozottan örülök tehát,
amikor a TIR-büfénél végre elhagyhatom a büdös-zajos (és veszélyes) szakaszt.
Hétvégi kis házak között haladok, egy helyütt birka-bégetés mosolyogtat meg. A
kavicsos út jól járható, aztán aszfalt váltja.
Kifelé tartok a városból, az oszkói úton, piros sáv visz itt
is. Aztán letérés, be az erdőbe, a két nyíl egyértelmű. Sok és jó a
turista-jelzés, megfelelően sűrű is: itt valami történt az elmúlt két évben,
mert akkor… nem ilyen volt. Most szemben megyek a nappal, ami egészen
fantasztikus módon ragyogtatja be az erdőt.
Nagy élmény így haladni, közben az
erdő neszeit figyelni. Nem ám csak kis neszek ezek: gyakran a most nászukat élő
nagyvadak zaja hallható – egy helyütt pedig meg is mutatják magukat. Őt őz
szalad át előttem, egészen közel: az első meglepően nagy, az utolsó egészen
fiatal. Hej, ha ezt kicsi lányom láthatta volna!... Aztán néhány pocsolya, de
könnyen kerülhetők – és itt a Sándor-lépcső. Átkelek a vasúton, alaposan
kiszalagozott részen. Nahát, ez igen! Itt azért megmutatja magát a reggeli
harmat, sűrű növényzet segítségével. A folytatás aztán megint jól járható, sok
kavicsos, széles szakasszal: a Római katonák útját tapodom.
Hosszú egyenesek, kis megszakítással: a volt oszkói
vasútállomás környéke ez. Aztán megint hosszú egyenesek. Néha hátra-hátra tekintek,
de sehol senkit nem látok magam mögött: teljesen egyedül vagyok. Így érkezek el a Jeli Arborétum közelébe:
látom is a kaput, de oda nem visz az út, és EP sincs itt. Ez utóbbit nem is
értem: szerintem legalább egy kód elkelne. Elindulok visszafelé: megint széles
dózerút, megint hosszú egyenesek. Továbbra is egymagam, de itt már egyre jobban
figyelek: két éve túlfutottunk, nem tértünk le jobbra, és plusz utat tettünk
meg. Ez most kizárt: remek felirat jelzi, hogy hol kell bebújni a szűk erdei
ösvényre. Kiválóan futható, kissé lejtős szakasz, ahol előbb csak egy-egy romos
házikó, majd egyre több présház jelzi: közeledek az oszkói szőlőhegyhez. Régi
és újabb épületek között kanyargok, állapotuk igen változó. És feltűnik a bálványos
faprés, rajta a bójával: megvan az első ellenőrző pont.
A – rajtban említett – matricát keresem, amikor mellém lép
valaki: „Te is a Hegyhát túrán vagy?” Döbbeneten fordulok meg, korombeli férfi
áll előttem, könnyű mosollyal. Azon, igen… te is? Uhhh, akkor vagy én vagyok
igen lassú, vagy te vagy szigorúan gyors! Mikor rajtoltál? Hat-tízkor. Na,
kezdek ponttá zsugorodni: az eddig remeknek gondolt (lazán hat feletti)
tempómra gondolok. De hát mindegy, ez van, végül is nem másokkal, hanem az
órával versenyzek. Együtt metsszük át újra a fent említett oszkói utat; mesélem
neki, miért is sietek, és meg is nyomom a lépést, ahogy tudom. Két-három perc
után aztán a következő mondattal lep meg: „Menjél csak nyugodtan előre, hiszen
sietsz, nekem meg mintha éppen egy vízhólyagom kezdődne, inkább lassítok”.
Elköszönök, és akkor eszembe jut a fent említett oszkói út. Amiről ha nem
tértem volna le, ugyanide hozott volna – jó pár kilométert spórolva… és közben
EP sem volt…
Elhessegetem a feltörő gondolatokat; túrázni jöttem,
magammal és a tájjal foglalkozom. Van is mit: erdőszélre érkezek, ahol remek
panoráma nyílik a környékre.
Tovább haladva pedig hamarosan Oszkó következik,
igaz, csak kis részét érintjük. Balra le, a Verna-patak hídjánál, és déli irányba
visz az út. Kis tavacska jobbról, kukoricások balról, meg fekete napraforgók:
ezt lassan aratni fogják már. Legelésző lovak, rájuk is emlékeztem; most is itt
vannak.
Kozmafánál megint csak lehetetlen eltéveszteni az utat: újabb A4-es
felirat és nyíl figyelmeztet. Felérek az útra, szép a kilátás most is, fotózok.
Beérkezek a faluba, fent magasodik a templom, aztán a központba érkezek: itt a
kocsma. Megkapom az első pecsétem, a pontőr a kiszolgáló hölgy, aki igen
sokallja ezt az ötven kilométert… Virágos, parkos főtér, aztán ki a faluból, és
a végén balra le. Megint déli irány, majd jobbos: két éve kicsit elvétettük, de
most ezt sem lehet…
Futós kis szakasz jön, de nem sokáig: balról letarolt
erdőszél, sok-sok akáccal a földön. Sajnos, a gyalogúton: komoly küzdelem az
előre haladás. Később jobb felől rét segít, ahol kerülni lehet – nem tudom,
fadöntés volt-e, vagy itt is a múltkori vihar? Végül kukoricás váltja az erdei
szakaszt: fellélegzek. Kalocsapuszta környékén megint nagyon figyelek, itt is
kavartunk anno – most kis drótkerítés és megfelelő jelzések, minden rendben.
Elcsippanja
órám a 25. kilométert is: elvileg féltáv, nézzük csak… Három-ötvenhat, huh, ez
nem túl szívderítő… Titkon bíztam a két évvel ezelőtti 7:37-es idő
megjavításában – hát, ez most nem úgy néz ki. Gyerünk, tovább! Hatalmas szántók
jönnek jobbról, a távolban feltűnik Győrvár, és bár messze van még, az erős
tempónak köszönhetően mégis hamar rákanyarodok a falu végére.
Fekete kutya fogad az úton, de szerencsére gazdáját kíséri.
Idős bácsi, kis talicskával, fadarabokat tol a legszélső házikóba, ahol él.
Váltunk pár szót, mosolya elkísér, jó érzés. Vasutat keresztezek, érkező
vonatot kapok lencsevégre, majd a temető melletti közkútnál utántöltök. Apró
házak között előre, át a Verna-patak hídján, aztán már nagyobbak a házak:
közeledek a központhoz. Kis kitérőt teszek balra, átvágok az ápolt, igényes
parkon: hegyháti települések táblácskái között jutok ki a főúthoz, a Kuruc
emlékműhöz. Béri Balogh Ádám serege itt győzte le a császári sereget: ennek
állított emléket a hálás utókor. Aztán elkanyarodok a templom felé, majd újra
ki a főúthoz: a Makovecz-tervezte Faluházat nem érinti túránk. Átkelek a
74-esen, sok aszfalt vár most rám. És Hegyhátszentpéter: míves, faragott
fatábla üdvözöl a falutáblánál: egészen jó ide betérni.
Később ez az érzés aztán megerősödik. Egy asszony áll a
kerítésénél, kislánnyal, és kérdezi: jönnek a gyerekek is? A túrázók? Hát,
mondom, alighanem kicsit később… biztosan valamelyik rövidebb távon, vélem.
Merthogy ő őket várja, meg hát úgy általában a túrázókat. Véletlenül sem üres
kézzel: frissen sütött bukta az asztalkán, konyharuhával letakartan: tessék
venni! Szabadkozom, én nem gyerek vagyok, nekik maradjon… A szelíd erőszaknak
aztán csak-csak engedek… főleg mikor kiderül, hogy házi szederlekvár van benne…
Uhhh. Meg a szörpben is – merthogy a kancsó meg azt rejti, készen, kikeverten…
Uhhh. A kislány – Pannika – meg apró kék zsákocskát nyom a markomba, mikor
kiderül, hogy az én lánykám is csak két évvel idősebb. Levendulát rejt a
bevarrott kis csomag, ajándék, neki! Istenem, hát alig tudok megszólalni! De
aztán mindent megköszönök, és elköszönök.
Tájház, igényes és szép állapotú. Bevallom, két éve be sem
kukkantottunk. Ezt most pótlom: megéri, tényleg! És hát itt is folytatódik –
mármint a kedves és adakozó kedvű fogadtatás. Három barátságos hölgy adja a
pecsétet, invitál pogácsához és házi bodzaszörpre. Mind finom, jóleső – és még
az is kiderül, hogy egyikük kislánya (és anyósa) fogadott az imént… Na, a
szendvics továbbra is marad a zsák mélyén, így megyek tovább, még mindig
aszfalton. Változatosságot túratársak hoznak: ketten, majd hárman is talpalnak
előttem. Köszönünk: ki-ki húszon vagy harmincon – gratulálnak az ötvenhez,
jóleső. Elhagyatott, gazos focipálya, rozsdás kapukkal: hja, kérem, a FIFA 17’ (és
társai) korát éljük. Így érkezik meg Petőmihályfa. Nagy kereszteződés, megyek
tovább, emlékezetből – de aztán le is kanyarodnék, mert itt is tévesztettünk
tavaly. Most itt is felirat, nyíl fogad, már meg sem lepődök.
Nagyon-nagyon szép szakasz jön, ligettel, patakkal és
fahíddal, arra is emlékszem… és a túra egyik „legerősebb” emelkedője.
Mélyútban, vízmosásban haladok előre, felfelé, madárdal és rovarok döngése
kísér. Feljutok egy mezei szakaszra, balról kukorica susog, jobbról a vetésen
pedig… egy őz. És nem rohan el, és megvárja, hogy lefotózzam! Na, ez igen ritka
élmény számomra, élek is vele.
Aztán újabb párost érek utol: harmincas srácok,
szemmel láthatólag jól érzik magunkat, kellemes beszélgetés közepette haladnak
előre. Talán kicsit bolondnak is tartanak, ahogy az újabb emelkedőn előzöm
őket? Vagy talán igazuk is van? Ezen mélázok, de ma tényleg megvan az
önigazolásom a tempóra. Amit időről időre ellenőrzök, és egyre kevésbé aggódok
az évnyitó miatt…
Az emelkedő lanyhul, szelídül, és feljutok a petőmihályfai
szőlők közé. Békés csend, hangulatos épületek, néhol nádtető is, néhol viszont
megrogyott, romlásnak indult házikók. A kanyargó út aztán felvisz a Szt.
Bertalan-kápolnához, az utolsó „emberes” ellenőrzőpontra. Mert itt megtudom,
hogy a Rumi erdészháznál mégsem lesz senki, csak egy kód. Müzliszeletet és
szódát kapok, váltunk pár szót az ismerős pontőrrel, és nekiveselkedek az
utolsó 12 kilométernek (ahogy itt megtudom). Eszembe jut a rajban kapott alma:
elropogtatom a finom, friss csemegét, miközben újra piros sávra váltok a
sárgáról. Hosszú erdei szakasz, átkelek a gersekaráti úton, néhol erős
kanyarokkal, de a jelzések kiválóak. Kavicsos dózerút: széles, sima, száraz. És
jól futható: néha-néha megteszem, jól esik. Elegáns hölgypáros előttem,
kellemes beszélgetésben, egészen meglepő számomra… de hát végül is miért ne
lehetne selyemsálban túrázni? Jobbról is, balról is hiányolok egy-egy erdőt; a
jobbos kanyarnál egészen biztos vagyok benne, hogy itt tarvágás volt az elmúlt
két évben. Szomorú látvány.
Aztán kanyargós szakasz – egészen különös a hosszú egyenesek
uralta vidéken – és meglátom a lombok között megbúvó erdészház tetejét. Igen,
tényleg kód fogad, Vasvár irányítószámával, lefotózom. Aztán megint
visszatérünk az egyenesekhez, megint rövidtávosokat előzgetek, vidám népes társaság,
felderítenek. Lejteni kezd az ösvény, remek vágtára csábít, miért is ne? Ez már
levisz Kismákfára, úgy emlékszem. Így is van; hamar átvágok a kis falun. A
végénél meg majd csalok, határozom el: az Y-elágazásban nem megyek le balra a
piroson, hanem beiktatom a Szentkút-kápolnát, jobbra. A rendezők aztán jót
derülnek, mikor később ezt elmesélem nekik: ugyanis kint a felirat és nyíl:
jobbra tovább! Na, így akarjak csalni, tessék… Lezúgok a kis lejtőn a kápolna
szelíd, kedves épületénél, forrásvizet töltök. Tudom, persze, hogy már egy
kilométer sincs a célig, de ezt muszáj… ez annyira finom, hűs, testet-lelket
üdítő.
Véletlenül rápillantok az órára, amit pedig már nem akartam;
hadd legyen meglepetés. Hát az lett. Nagyon is az. Egészen a célig ezt próbálom
értelmezni, összerakni (miközben elhúzok a pazar Csónakázó-tó mellett). De nincs tévedés: a vége 6:53 lesz, vagyis egy óra
előtt öt perccel érkezek be, elsőként az ötvenes távon. A két évvel ezelőtti –
sokáig verhetetlen – eredményünket háromnegyed órával javítom meg. Felfoghatatlan.
Gratulációk, kézfogások, pazar a hangulat. Emléklap, kitűző, kedves szavak
ismerős emberektől. Lenyújtok hamar, és jöhet a remek, olívás-hagymás
zsíroskenyér, meg a jó meleg tea. Minden nagyon finom! És érkeznek, sokan, boldog-büszke
emberek és gyerekek. Én meg – az igazán bőséges idő-keretemre gondolva – szépen
kiballagok a kocsihoz, és behozom a: strand-cuccom! Itt ugyanis a Szentkút fürdő
– és a túrázók számára ma szabadon használható. Sokak példáját követve magam is
belemerülök a habokba, a kellemesen langyos vízbe, az indián nyár napsütésében.
Ez már tényleg a hab a tortán, igaz?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése