Őrvidék-Várvidék 100 TT - ahogy én láttam...

Tavaly meglehetően magasra tették a lécet a rendezők: színvonalas, változatos (és nem könnyű) teljesítménytúrát szerveztek, köröket verve az első évi kísérletükre. A Kőszegi-hegységet szeretők (vagy most felfedezők) ezúttal is fáradtan, de elégedetten, élményekkel gazdagon térhettek haza. És amire legkevésbé számítottunk: száraz lábbal!

Hosszú napokon át szinte folyamatosan szakadó eső, patakokban ömlő víz… Lucskos parkok, fázó, lakásokat befűtő emberek: így kezdtük meg a túra hetét. Szerdától jött az enyhülés, és egyúttal komoly szél is, amik így együtt szombatra hihetetlenül megváltoztatták a borús helyzetet. Így hát nagy-nagy optimizmussal és visszafogott öltözettel ballagunk be Zoli öcsémmel a lukácsházi Közösségi Házba. Ahol aztán pár perc múlva csak nevetek, fejemet csóválva… Ilyenre még nem volt példa: minden egyes indulót ismerek, mindenkivel kézfogás vagy puszi – ez hihetetlen! Az is igaz, persze, hogy nem hömpölyög a tömeg: negyven-egynéhányan jöttünk itt össze, hogy a százas távot megkezdjük. Fantasztikus a társaság, és ennek megfelelően a hangulat is. Villámgyors rajt-procedúra (hála az előnevezésnek és a vonalkódnak), felhörpintek még egy kávét is – aztán hat óra, indulás! Kikanyarodunk a faluból, kevéske aszfalt, be és fel a sárga körút-jelzésen az Avas-tetőre. Egy párost előztünk, azóta az élen vagyunk, üres utakon. Itt már tényleg nem kell lámpa, de eddig kicsit rezgett a léc… És kaszált, kiválóan járható ösvények, szuper! Tavaly elég nagy volt az aljnövényzet: ez most az első kellemes meglepetés. A másik a már említett száraz talaj – hamar fel is jutunk a kereszteződésbe. Nem mélyedünk el a gondolatban, hogy itt majd 83 km környékén leszünk ismét, másik irányból… Inkább lezúgunk a kiválóan futható lejtőn, réteket érintünk, elhagyjuk Kőszegszerdahelyet; gondozott gyümölcsösök között haladunk előre.

Velem, Pittyes kocsma az első ellenőrzőpont, ahol várunk két percet Kati nénire (meg a pecsétre). Ez most sok! Elhatároztuk ugyanis, hogy megkíséreljük a tavalyi 20:06-os eredményt megjavítani – cél a húsz órán belüli teljesítés. Az olyan jól hangzik… Hát, itt most három perc pluszban vagyunk, sajnos, így hát maxigázon megyünk fel a piros sávon, ahol pedig figyelemre méltó emelkedők fogadnak. Utána a piros kereszt sem sokkal kímélőbb.

A piros körnél a Borha-forrás fogad; meglepetésemre szárazon: na, ilyent sem láttam még… Két órája jövünk, és hitetlenkedünk: hogyhogy még mindig nem előztek meg futók? Gyors ereszkedés, kis aszfalt, és az Enikő-forrás vigasztal kellemes vizével. Itt matricát ragasztunk, és a sárga kereszt után áttérünk a zöld háromszögre.

Ez megint jó kis emelkedő, tehát gyorsítunk: itt lehet időt nyerni… Az Óház-tetőn mosolygok – Péter, a rendező ígért kilátós ellenőrző pontot: hát ez az! Fel kell menni, és egy ötletes megoldással a leláncolt tábla lakatján van a bélyegző.

Panoráma, persze, ezredszer is meg fog állítani egy percre. Emitt Kőszeg (oda most megyünk), tőle balra Ausztria: oda meg mindjárt utána… hát hajrá! Plusz öt perc, hú, tesó, lassúak vagyunk! Kék háromszög, pompás utak, Fatalin-bükkök és Ördögtányér-szikla. Ezeknél muszáj megállni, fotó és emlékezés korábbi találkozásokra. És megérkezik az OKT, a Pintér-tető, majd megint ereszkedés, lejtők és jóleső futások.

Letérünk az antennáknál, sárga Alpannonia-jelzés, majd itt a Szulejmán-kilátó, újabb matricával. Le a lépcsőkön, Király-völgy – és itt ér utol az első futó. A zegzugos utcákon azonban bizonytalankodik, és segítünk: bekocogunk vele a várig (először jár itt, mint kiderül). Ott aztán rövid pihenő, evés-ivás: kenyerek, finom tea és szörp, kávé… Befut Ádám, mi viszont elköszönünk, plusz idő terhével vállunkon. Tovább az OKT-n a Kálvária aljáig, majd át a zöld sávra: Csónakázó-tó és Andalgó. Beszélgetünk, de közben nem andalgunk…

Határátkelő, egy harmincas távon indulót igazítunk útba, gyors fotó a Hubertus-kápolnánál. Alig három hete jártunk itt pici lányommal, de jó is volt! És Rőtfalva (Rattersdorf), majd Liebing – ez utóbbi végénél megint a fiatal futó srác… Nem, nem arra! Megköszöni, elhúz. Itt már kifejezetten meleg van, nem is csak langyos idő. Nagy csapat előttünk: Valtert üdvözlöm, harmincon tolja a többiekkel. Jönnek az erdők, kavicsos utak, sok-sok elágazó.

Tavaly mintha több szalag lett volna… igaz, kevesebb zöld M-betű a fákon (Mária-jelzésként). Nem mindig könnyű észrevenni, bár nekünk nem okoz gondot – de mi harmadszor járunk itt. Krisztián (futó barátunk) először, és többször meggyűlik a jelzésekkel a baja. Így hát újra meg újra segítünk neki Hochstraß-ig. Ott megint matricázunk, és Lékáig (Lockenhaus) hárman, együtt megyünk. A várnál ellátó- és ellenőrző pont: roppanó, édes alma, sok-sok nápolyi és ásványvíz jut mindenkinek. A rövidebb távosok itt visszafordulnak, mi meg lezúgunk a kis patak felé.

És át a hídon, hát persze! Lóháton tilos, jelzi egy tábla... Balra fordulunk, és a Billa parkolójában feleségem, pici lányom fogadnak. Tavat és várat néztek, kirándultak, vásároltak – és még egy kis serpázást is vállalnak. Zoknit, pólót cserélünk, én még lábbelit is: sok aszfalt jön, megreszkírozom a kevésbé kapaszkodós, de komfortosabb talpú futócipőmet. Csak eső ne legyen! Elköszönünk, kijutunk Lékáról – és egy kereszteződésben ott van Krisztián. Uhhh. Na, itt lett elege az osztrák turista-jelzésekből (pontosabban azok hiányából), és innen már a célig elkísért bennünket. Toljuk a sok-sok aszfaltot, de újdonsült beszélgető- és túratársunkkal gyorsabban fogynak a kilométerek. 

Langeck és Weißenbachl ahogy jön, úgy el is tűnik mögöttünk, és az aszfalttal együtt a sík utaktól is elköszönünk. Meg a melegtől is: komor felhők gyülekeznek, és ahogy közeledünk Oberkohlstättenhez (Felsőszénégető), úgy látszik egyre bizonyosabbnak az eső. Fázni azonban – az említett emelkedőknek köszönhetően – nem kell. A falu közepén balra térünk, fénykép a névadó boksáról, és máris az ellenőrző ponton vagyunk.

Ez a legnyugatibb pont; majdnem féltáv, szusszanunk hát egyet, és megköszönjük a remek szendvicseket. Ásványvíz is jár megint, és a padokon pompázatos panoráma tárul elénk. Jobban esik így még a falat is, beszédbe elegyedünk a pontőrökkel is. Örülnek nekünk, mint első érkezőknek, így hát nem is könnyű újra elindulni.

Pedig el kell, mert most vágunk neki túránk legmagasabb hegyeinek! Tekintet az órára: igen, a többlet most is kísér bennünket. Hol több, hol kevesebb, de mindig pluszban vagyunk. Tesó, hogyan száguldhattunk itt tavaly? Bármennyire is tempózunk, képtelenek vagyunk „utolérni magunkat”. Az erdők szépsége persze aztán gyorsan feledteti ezt: gyönyörű szakaszok vannak errefelé is. Meg emelkedők. De hát Burgenland (vagyis a Várvidék) legmagasabb tájain járunk, előttünk a legmagasabb hegyek. Mégsem lesz eső? Úgy tűnik, elkerül bennünket.

Füves szakasz vezet, biztos jeleként a Kis-Szarvaskő (Kleiner Hirschenstein, 836 m) közeledtének. És itt az emléktábla, Mátyás királyt idézve (meg az itteni vadászatait), távolban meg a két antenna-torony. Arrafelé vetjük az irányt, jöhet a Dreihotter (795 m), majd a Nagy-Szarvaskő (Großer Hirschenstein, 862 m). Na, ez már döfi! Ez már magasság! Ezt már csak egyetlen hegy tudja túlszárnyalni errefelé…

Oda megyünk, persze. Az örök kedvenc, a lenyűgöző, a sokszor bejárt Írott-kő. Nekik Geschriebenstein… szeretik ők is. Az még további 21 méter. Lenne, ha nem kellene előbb leereszkedni a Ranch-hoz, átvágva a főúton, parkolón. De le kell, természetesen. Sok-sok kiránduló most is, ami sok-sok előzést is hoz.

És íme, az írott (vésett) kő, az eredeti - bár az írás megkopott, de a tábla megemlékezik a történelemről. Kilátótorony, tövében pecsét, édesség és az ígért tea! Megköszönjük: komoly dolog lehetett felcipelni ide, de meg kell hagyni: jól esik. Felmenni itt is kötelező, Krisztiánnak különösen – leereszkedés után pedig a két Kék kiindulópontját is megmutatom neki. És azt is, hogy az OKT-n 2,6 km-re (kellemes ereszkedéssel) odaérkezhetnénk a Hörmann-forráshoz, ahová nemsokára megyünk. Csak hát előbb – kis lazításként – leereszkedünk Bozsokra, majd át Velembe – és aztán tényleg jöhet az említett Hörmann. Ja, hogy közben megteszünk plusz tizenegy kilométert? És veszítünk (majd visszanyerünk) majdnem hatszáz métert? Ez lesz a következő órák sava-borsa!

Ez talán a hegység legszebb szakasza? Majdnem biztos vagyok benne. Nekem az. A Golgota, a patak környéke, a Sötét-völgy… elmondhatatlan, lefényképezhetetlen. Aztán jönnek a Kalapos-kövek: megcsodáljuk mindhárman. Szóltak, tudjuk, várjuk: kidőlt fák, nehezített terep jön pár száz méteren. Óriások lépcsője, nyílegyenes ereszkedés, bozsoki panorámával - majd zegzugos futás és lejtők. Feleségem és pici lányom, megint! Bozsok, a Sibrik-kastély közelében: eljöttek ide is. Megint gyors átöltözés, de nem veszem vissza a terepfutó cipőt: bízom a jó időben, a jó utakban. Elköszönünk, kék kereszt, gesztenyések, a lassan nyugodni térő nap varázslatos fényei és színei. Velembe érünk, futás az utca közepén, Pittyes újratöltve. Zöldségleves! Istenem. Hogy ez megint milyen finom lett! Tetejére jóféle kőszegi Chardonnay; tisztán, mert öcsém most így javasolja. És milyen igaza van! Mennyivel könnyebb így nekivágni… A falunak, a sötétnek, a hosszú-hosszú emelkedőknek. Mert itt már a fejlámpa is előkerül, azzal jutunk fel a Guglinra, a Szt. Vid-kápolnához. Megkerüljük balról, hatalmas kidőlt fákon átjutva – hm, jobb lett volna a lépcsőn felmenni. Aztán kis szusszanás, át a szerpentinen, és tovább. Fel. Továbbra is fel. Meredek, sötét, gyökeres és köves. A fenyvest viszont már az illatáról felismerem, és tudjuk: felérkeztünk! Matricát ragasztunk, jobbra térünk: kék háromszög. Pólóban és papírvékony mellényben – a dzseki továbbra is hátul marad nehezékként.

Kendig-gerinc! Felemlegetjük a tavalyi éjszakai panorámát: most is az fogad, kiváló kilátással, egészen Szombathelyig, a célunkig. Meg a sok kis kivilágított falu… lenyűgöző látvány. Igen huzatos ez a hely – most egészen szerény széllel megússzuk. Végigjárjuk a tetőt, gyönyörködünk. A két Kendig-csúcsnál oda kell figyelni, meg a végén az ereszkedésnél is. Itt kétszer is megnyikkantom a cipőt – hát, nincs mese, ez korlátozott tudású darab terepen, de hát ezt választottam, ezt vállaltam. Szerencsére megjön a Vöröskereszt, váltunk az OKT-ra, majd az Irány-hegyen keresztül újra a – délelőtt már érintett – Óház-tető jön. Ezúttal személyzettel, forró levessel vagy teával: szánunk rá pár percet. Meg a kilátóra is, hát persze! Hát ki lehet ezt hagyni bármikor is? Odalent a szüretet ünneplő Kőszeggel? Fények, idáig hallható zene és mulatság… indulunk mi is tovább, lefelé.

A városig ugyan nem (talán jobb is), de azért jó mélyre. Majdnem negyed óra hátrányunk van tavalyhoz képest. Mégsem tudom feladni; még mindig nem… Zöld sávon haladunk, majd áttérünk a… zöld sávra. A másikra, merthogy itt kettő is van, egymáshoz egészen közel. Vadonatúj jelzésekkel, frissítve, kiváló utakon. Ez igen! Tavalyhoz képest ez az egyetlen újítás az útvonalon, ez a hétszáz méter – de megérte, úgy véljük (ráadásul sok aszfaltot is kihagyva).

Isten veled, Kőszegi-hegység! Ez itt már a Pogányok, a kereszteződés: sárga sáv. Na, ez marad egészen Szombathely határáig! Úgy is, mint Szt. Márton turistaút, 22 kilométeren át. Sok-sok murvás-kavicsos út jön most, egyenesen egészen Kőszegdoroszlóig. Lélekölő irdatlan hosszú egyenes, inger- és esemény-szegény. Még a falu is… mintha a kutyák is csendesebbek lennének. Aztán az utolsó komolyabb emelkedő, amit még érdemes számon tartani, de elfogy ez is, felérkezünk, és hamarosan itt az Avas, megint. Meg a nagy kereszteződés, a reggeli (csak akkor a másik két szárán jártunk). Betársul a piros is, de lényeg a sárga… ezeken jutunk el a Csömötei-kilátóhoz. Itt szinte kaszinó van: tea és kávé mindenféle kiegészítőkkel, édességek, meg kenyerek. Nyúlnék a szokott zsíros deszkához, de azt hallom, hogy „málnalekvár”. Na, nem is bántam meg, hogy öcsémre hallgattam: eszméletlen finom volt, Kösz, Szilvi: jövőre is jövünk!... J

Kis belekocogás – javítunk, de még mindig nyolc perc hátrány. Holdfény Liget, jobbos-balos derékszög, picike emelkedő. Tényleg az utolsó! Szőlők és gyümölcsösök között tovább, jön a szántóföld széle. Na, ha sehol, itt akkor is dagonya lesz. Hát nincs! Semmiféle dagonya, semmi sár – porszáraz ez is. Hát akkor húzzuk meg! Perenye fényei, jobbos-balos derékszög megint, a kutyák valahogy itt is nyugisabbak. Vasárnapra váltunk – öcsém szerint túl későn: tavaly ezt a falu túlsó végén sikerült, nem itt. És azt hiszem, valahol itt kezdett el gyorsítani. Még gyorsítani. Kiérkezünk a faluból, tényleg komoly tempóban, és – gyorsítunk. Egyenes szakaszok délnek, elfogy a kukorica, megjönnek a tuják, meg (valahol balra, párhuzamosan) Gencsapáti is. Mi most jobbra térünk, Szt. Márton-kápolna jön, balra vissza, és hosszú-hosszú egyenes dél felé, megint. És gyorsítás. Újra hálásan gondolok a cipő-választásomra. Kavicsos dózerút, fussunk kicsit, fiúk! Krisztián azonnal rááll, öcsém inkább megy. De nagyon. Itt a 89-es elkerülő műút, utolsó matrica – és még itt is, mint egésze napon át, mi bontjuk ki a tasakot, amiben megtalálható. Rétek, gyümölcsösök - és Olad fényei! Oda tér be a sárga: mi elköszönünk tőle, és megkezdjük az utolsó hármat. És igen: ott már tudtuk.

És úgy is lett. Az utolsó hármat kis híján lefutottuk, nyolc-kilenc közötti ezreket mentünk, és az órát 19:44-nél állítottam le az Őrvidék Ház kapujában. Uram Istenem! Háromnegyed kettő! Minden idők leggyorsabb százasa! Na, jó… kereken egy perccel jobb csak, mint az idei Kinizsi. De – szerintem – jóval nehezebb túra, és az sem mindegy. Szilvi fogadott és gratulált, és mi is egymásnak: elsőként érkeztünk be, ez is annyira hihetetlen! Mint az egész nap, mindvégig: a sok csodálatos táj, a kedves emberek, a küzdelem az elemekkel és az órával... és legfőképpen: önmagunkkal. Fantasztikus volt, köszönjük, viszontlátásra!