„Ha minden kísérlet
csődöt mond, akkor olvasd el a használati utasítást!” A régi Murphy-törvényt
ezúttal az itinerre aktualizálva, de joggal emlegettük fel öcsémmel a
Tátika-Rezi teljesítménytúrán. Végső soron tévesztés és probléma nélkül
járhattuk be a Keszthelyi-hegység északi részeit, sok-sok remek élménnyel
gyarapodva.
A tavalyi teljesítést követően újrázhattam, öcsém viszont most
először vett részt ezen az eseményen. A táj egy része azonban neki sem volt ismeretlen,
köszönhetően a decemberi kéktúrázós napunknak, amikor Sümegtől Keszthelyig ezen
a környéken is barangoltunk (igaz, fordított irányban). Így hát a felkészült
emberek teljes nyugalmával álltunk a nevezős-rajtolós asztalhoz reggel a
zalaszántói általános iskolában. Hallom, hogy a rendező útbaigazít valakit a
rajt utáni szakaszon, meg hogy a vízimalom neve is elhangzik. Ó! Most nem a kék
és piros kör-jelzésen megyünk ki a faluból? Nem, hanem az OKT-n. Jó tudni - bár
távban-szintben nagy különbség nincs – de hát legyünk szabályosak, persze.
Aztán Sztúpa, Tátika… azt már tudom, mehetünk, az itinert (szokásunkhoz híven)
kinyitás nélkül elcsomagoljuk. Nejlonzacskóba, mert az egész heti
média-ijesztgetés ezúttal a meteorológusok előrejelzésével is összhangban van:
az éjszakai esőket várhatólag nappaliak is követni fogják. Rendben, dzsekit is
veszünk – kissé hűvös-forma is van – és indulhatunk!
A Kéken, akkor már, ha egyszer így alakult. Örülök is neki,
a Kotsy vízimalom kellemes látvány, környéke úgyszintén. Aztán aszfalton ki,
tovább, de a dzsekik már itt lekerülnek: túl meleg van hozzá. Emelkedő, ami
decemberben még csak épült, de mostanra elkészült, és máris a kiskertek,
gyümölcsösök és szőlők között járunk. Zolit soha nem kell győzködnöm egy-egy
kis kitérő kedvéért: így van ez most is, jön velem a Szt. Donát kápolnához, egy
kis kilátás és fotózás kedvéért. Megcsodáljuk a Rezi-hegy vonulatát, de oda
majd csak késő délelőtt érkezünk… hajrá, tovább!
Ez itt is emelkedőt jelent,
lévén hogy a Sztúpa magaslatára igyekszünk – ott lesz az első ellenőrzőpontunk.
További kertek, rendezett vityillók és udvarok, majd erdei ösvényre érkezünk. Hatalmas,
pompás fák között haladunk, és az esőháznál fordulunk is jobbra, egy parkoló
autó mellett. Amiből ránk szól egy derűs hang: „Itt a pont!”. Na, tényleg nála
a pont, itinerek elő, pecsét, köszönjük. A Sztúpához persze így is felmegyünk
(„ha már itt járunk”), pedig nyaraláskor kis családommal kétszer is fel kellett
ide jönnünk: nekik is nagyon megtetszett. Nem csoda: nevéhez illően („Béke
Sztúpa”) tényleg érezni lehet itt valamiféle nyugalmat, meghittséget, csendet.
Mostanra már a nap is szikrázóan süt, így még vakítóbb az épület hófehér színe…
örülünk, hogy felkerestük!
A lefelé vezető út aztán dinamikus lesz, köszönhetően a
kellemesen, kiegyenlítetten ereszkedő, jó minőségű kavicsos útnak. Kicsit
belekocogunk, aztán a kicsiből kicsit több lesz… de jóleső, laza. Több
ismerőssel is találkozunk; előzünk és köszönünk. A Kovácsi-kútnál metszéspont
jön, ahol majd még egyszer is felbukkanunk ma, reménység szerint. És tovább,
kis emelkedő, az OKT-n, erdőszélen. Aztán betérünk egy erdei ösvényre, hosszú
jobbos, és megint kint találjuk magunkat, az erdő mellett. Egyenesen
leereszkedünk az országútig, ahol érkeztünk alig másfél órája – most is zajos,
forgalmas, vigyázni kell nagyon. Tátikahidegkút, és itt is van a hőn áhított
balos letérő: hátunk mögé kerül a robogó járművek nyüzsgése, lármája;
fellélegzünk.
Pazar erdei ösvények jönnek, persze emelkedővel: hát igen, a
Tátika a maga 413 méteres magasságával itt komoly bércnek számít. Lebecsülni
pedig végképp nem illik, nem is érdemes, mert rendesen megdolgoztatja a
turistát, aki a tetőre igyekszik. A jutalom azonban – mint mindig – itt is
garantált. Már útközben is: a csigavonalban kanyarodó ösvény pompás tölgyeseken
és bükkösökön vezet végig, lábunk előtt-alatt pedig az egyre sűrűbben
felbukkanó bazalt-darabok emlékeztetnek arra, hogy bizony ez is egy vulkanikus
magaslatunk. Odafönt aztán ez még markánsabban jelentkezik: a vár építőanyagát is szemlátomást ebből az anyagból választották anno. Az apró
bejáratnál pedig pontőr fogad, és a pecsét mellé müzli-szeletet kínál. Meg persze
pazar kilátást, amihez alig kell tenni pár lépést. Dolgoznak a fényképezőgépek,
megcsodáljuk mind a közeli – már mögöttünk hagyott – Zalaszántót, mind a
következő úti célunkat, a Rezi vonulatát. És még messzebb, a nyugatabbra eső
vidéket is: szép kis kört fogunk leírni ma megint, tesó.
Nem is késlekedünk, irány vissza az ösvényen, a csigavonalat
fordított irányban – és főleg fordított szintkülönbséggel – újra megtesszük.
Figyelünk az elágazóra, nem szeretnénk teljesen visszajutni Hidegkútig.
Szerencsére a jelzések rendben vannak, bevesszük a balost, és megint kocogóra
fogjuk a tempót. A terep ezt megengedi, sőt, szinte megkívánja: a lejtő szöge, az
ösvény kanyargása és minősége mind-mind erre inspirál. Igen kellemes kis
szakaszon vagyunk túl, leérkezünk egy aszfaltos útra, jobbos letérés az
OKT-ről. Elvileg kék kereszt, gyakorlatilag… van néhány jelzés, a semminél
több. Viszont vannak szalagok is, ami igen megnyugtató: jól emlékszem, hogy
tavaly ezen a környéken ismeretlen kezek leszedtek többet is, és csak a track
segített. Most nincs ilyen probléma, a balos letérés egyértelmű, mehetünk a
Lápos-rét és a Hideg-kúti dűlő felé.
Előbbi névadás nem véletlen: tényleg
óriási rétek mentén haladunk, és – kevésbé aszályos időben, mint most – el
tudom képzelni, hogy a víz is meg tud itt állni. Közben remek a rálátás a rezi
várra, illetve a vonulatra – mi tagadás, enélkül kissé ingerszegény lenne ez a
szakasz. Visszafelé tekintgetni persze legalább ennyire érdemes: Tátika
szépséges orma mögöttünk magasodik; jó érzés látni. Aztán már a Rémisztő fát
keresem tekintetemmel, amit (mint önellenőrző pontot) tavaly elég nehezen
találtunk meg. Most hamar sikerül felfedeznem, ám a sárga-fehér bóját nem látom
sehol. Itiner elő, ráellenőrzök – és látom, hogy most itt nem kell kódot írni: idén
nincs EP. Ó! Hát akkor mehetünk tovább, rendben. Meleg van, nyári meleg.
Átvágunk egy úton, és rövid séta után nekifogunk az újabb
csúcshódításnak. Rezi következik. Nem könnyű falat, de emlékszem, hogy északról
a kéken karcosabb felmenni. Ez a szalaggal (kifogástalanul) jelölt szakasz valamivel
talán könnyebb – lenne, ha nem tombolt volna itt is vihar pár hete. Vihar
azonban itt is volt, kidőlt fák most is vannak – ennek megfelelően komoly
akadálypálya fogad bennünket. Ezen átkelve azonban egészen pompás, látványos
útszakasz következik, lenyűgöző völgyekkel, erdőkkel és ösvénnyel.
Balra-jobbra
kapkodom a fejemet, miközben maxigázon megy szív és tüdő: magamba szippantom a
látványt, érzést, hangulatot. Hát ezért érdemes, igen. Meg aztán a panoráma…
ami odafent fogad majd. De előbb ellenőrzőpont: Enikő, a rendező és társa
fogadnak. Nem üres kézzel: zsíros és lekváros kenyér, sokféle savanyúság,
szörpök az asztalon… van választék. Eszünk. iszunk, szusszanunk. De hívogat a várrom, kimegyünk persze oda is,
egészen kis kitérő, naná hogy megéri. A látvány egészen lenyűgöző, akármelyik
irányba is nézek. Nálam azért a Balaton és a Tanúhegyek viszik a prímet, de
Zalaszántó is pazar észak felé… meg Sümeg is látszik, a Tátika mögött, az is…
Nehéz elszakadni, hamar pár fotó egy barátságos túrázó család segítségével, és
kezdhetjük az újabb levezető menetet.
Kék rom-jelzés, amivel érdemes vigyázni, mert errefelé jó
pár van belőle. Szerencsére a szalagozás itt is kiváló, gond nélkül lejutunk a
községig. Közben hosszú kavicsos dózerút visz le, remek beszélgetős szakasz.
Mezőket hagyunk el, és máris itt van Rezi – meg sem állunk a kocsmáig. Ezúttal
pontőr fogad (tavaly OKT-pecsétet használtunk). Barátságos srác, váltunk pár
szót, és közben helyi borból isszuk a fröccsöt. Közben négyes csapat érkezik, és
valaki mosolyogva a vállamra teszi a kezét.
- Nem jó az itiner, amit rajzoltál a GPSies
oldalán!
- Ööö… mire gondolsz? Amúgy nem rajz, hanem a
tavalyi rögzítésem.
- Innentől, Rezitől teljesen más az útvonal, mint
azon!
- Viccelsz?!
Kiderül, hogy nem viccel. Nagyon is igaza van! Innentől határozottan
más az útvonal egészen Cserhátmajorig: konkrétan a – nem régen megváltoztatott –
kéken fordulunk vissza. Nagyot nyelünk, és a fentebb már említett Murphy-törvény kerül
elő. Újratervezés! Szerencsére megfelelő időben és helyen. Jöhet tehát az OKT
új szakasza (nem pedig a régi, mint tavaly): fel újra, majdnem a Rezi várromig –
de csak majdnem. Két helyütt kis híján összeér utunk az iménti lefelé vezető
úttal – de csak kis híján.
Aztán ereszkedés, az emlegetett meredek Rezi-erdőn
át, ami ismét pompás élmény, fantasztikusan szép részekkel. Lefelé pláne… Közben
azonban aggaszt bennünket egy gondolat: egész konkrétan a Nagy-Séd. Ez a patak
feladta a leckét a decemberi kéktúrás napunkon: meglehetősen nehezen evickéltünk
át rajta. Nos, ezúttal erről szó sincs: porszáraz mederrel fogad, átsétálunk a
köveken – kevesebb idő alatt, mint hogy ezt leírtam.
Összekötő szakasz jön, erdőszél és mezők melletti
bandukolás. Beérkezés Zalaszántóra, ahol tényleg csak pár méterrel megyünk el
az iskola épülete mellett. Furcsa érzés, hogy nincs áthaladó ellenőrzés, főként
hogy így (komoly kispistával) akár a tavalyi nyomvonalon is mehettünk volna…
Órámra nézek, 30,66 km-nél járunk. Aszfalt a faluban, meg még utána is, nem
szeretem, főleg hogy a forgalom is nagy. Letérünk, aszfalt és beton marad még
egy ideig, aztán a majorok után kavicsosra vált. Gyümölcsösök, facsemeték,
irdatlan számban és mennyiségben. Derékszögű jobbos, önellenőrző pont: felírjuk
a kódot, és folytatjuk utunkat.
Jobbról már egy ideje egy hatalmas almáskertet
láthatunk, pirosló gyümölcsökkel, a fák (vagy inkább sövények) felett hálóval,
szinte pázsitos utakkal. Itt most szüretelők is felbukkannak, akik kisvonathoz
hasonló „szerelvény” kocsiira pakolják a rengeteg pirosló gyümölcsöt. Kóstolót
kapunk mindketten, a hihetetlenül zamatos, roppanó alma édes íze hosszú ideig
elkísér – köszönjük a kedves kínálást!
Balról a Vindornyalaki berek látható – mi csak súroljuk, a
szépséges füzesek látványa azonban most is megragad. Jön a kis falu, gyorsan átkelünk
rajta, nagyon gyorsan. Ültetvények, gyümölcsösök továbbra is. Szőlők között
haladunk egy hegyvonulat gerincén, útszéli szilvafák kínálják gyümölcsüket, de
sajnos már nagyon is beértek. Az eddig borongós égbolt itt megadja magát, és elkezd
szemerkélni az eső. Öreg-hegy, dzseki elő, de a csapadék elég szerény. Később
rétek, legelők, tehenek mellett megyünk, és már várom a jobbos visszafordítót.
Megvan, elvileg a sárga sáv is megérkezik balról – de inkább csak elvileg, meg
a térképen. Jelölést nem látunk, és itt most szalagot sem. Nagy segítség tehát
a track, de most már az itinert is elő-elővesszük… Aszfalt, majd balra be,
illetve fel. A közben elcsomagolt esőkabátok itt újra előkerülnek, megint
szemerkél. Erdőbe jutunk, a hatalmas fák között alig érezni az égi áldást.
Aztán meredek emelkedő, itt már végképp elég a póló… És egyre inkább megjelenik
a bazalt: előbb csak imitt-amott, később pedig kizárólagos lesz. Főleg az
utolsó ellenőrzőpont után. Fiatal pár fogad a Vadlány-lik (máshol Vadlán-lik) barlang
közelében: müzlit kapunk, van víz is – és a barlanghoz is felmehetünk – ha akarunk.
Hajjaj, naná, hát persze! A túra előző szakaszait nem túl nagy kunszt elérni,
akár egy nyaralásból hazafelé… na de ezt! Nem mindennapi csemege. Zoli ráadásul
még nem is járt itt.
A hatalmas bazaltoszlopok, a sok-sok „törmelék”, ahol a legkisebb
darabok felemeléséhez is több ember kellene, mind lenyűgöző látvány. Sok
helyütt mohával fedett, és meglepően sok fa és növény él közöttük. Néhol az élő
természet győz; előfordul, hogy egy fa gyökerei révén megemeli a holt követ.
Mivel vizes-nyirkos, nagyon vigyázva haladunk előre, felfelé. Megnézzük a
barlangot, visszaóvatoskodunk, elköszönünk. Sziklafolyosó, Bazaltutca: találó
nevek. A haladás igen lassú, de nem baj: csodáljuk a hihetetlen, meglepő
környéket, a természet alkotó erejét. Kijutva aztán vizet vételezünk, és a kék
barlang jelzésén folytatjuk utunkat. Kavicsos, majd füves szakasz jön, a
tavalyi Fehér út helyett most áttérünk a kék keresztre.
És jön egy opcionális letérés déli irányba: a kék
háromszögön kb. kétszer hatszáz méternyi pluszt teszünk bele, de meglátogatjuk
a Holló-kő nevű kilátópontot. Mint hasonló esetekben, most sem bánjuk meg: a
Kovácsi-hegy tetejéről-gerincéről nagyon messzire láthatunk – ráadásul a ma
bejárt szakaszok igen jelentős részét! Fotózás, visszatérés, majd tovább,
lefelé.
Elérjük a ma már érintett Kovácsi-kút környékét, most keresztben
metsszük a négyes kereszteződést, és ereszkedünk, továbbra is. Zöld sáv, már
csak három kilométer – de az eső itt megint rákezd. Vagy inkább rázendít:
előkerülnek újra az esőkabátok. A kavicsos út aztán letér jobbra, bár most nem
látok szalagot, csak megyek, emlékezetből. Nem is tévedek, de a lucskos réten
átkelve öcsém kissé morcosnak tűnik. Hamar fák közé érünk azonban, erdei
ösvényen érkezünk be a faluba. A vendéglőnél jobbra fordulunk (a dzsekit megint
levetem), és az utolsó kilométer is elfogy lassan. Nézem az órám, és felvetem
Zolinak: belefussunk? Meglehet tíz órán belül is akár. Bár… mi van, ha igen? És
ha nem?
Az akadémiai kérdést eldöntve szépen begyalogolunk az
iskolába, és 10:04-es idővel abszolváljuk az 50,99 kilométert. Igen: majdnem ötvenegy km lett a papíron negyvennégynek hirdetett túra, eltévedés nélkül. Igen,
útvonal-változás, meg kipipáltuk a „szorgalmi feladatokat” is, persze… de azért
ez nagy eltérés! A mért szintkülönbség (1.205 m) is elég távol van az elméleti (tavalyi)
900 métertől. Bízom benne, hogy a rendezők korrigálni fogják a TTT-n is az
adatokat. Jövőre pedig remélem, már a Tátika-Rezi 50 TT nevű túrára jöhetek.
Kicsit még elbeszélgetünk ezekről a rendezőkkel, megkapjuk a díjazást és a
gratulációt, kézfogást – és élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodva indulhatunk
haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése