2019. július 14., vasárnap

Bakonybél 25 TT - ahogy én láttam...


Bakonybél (mint tudhatjuk) a világ közepe, ráadásul ezeréves. Azaz: kihagyhatatlan! Kétszeri 48-as teljesítés után ezúttal a huszonötösre esett a választásunk, és most sem csalódtunk! Dacára a szépen zuhogó esőnek, pompásan éreztük magunkat, és megcsodálhattuk „szeretett Bakonyunk” újabb arcát.


Esőre számítottunk, esőhöz öltöztünk – és eső lett. Felnőtt emberek vagyunk, szóval, olyan megrázkódtatás nem ért. Kellemes meglepetés annál több! Négy fős kis csapatunk kettéválik a rajtnál: Bea hosszútávot tervez futni, Réka és Márk pedig velem tart. Pontosabban én tartok velük, mert előbb terveztem volna egy 13-ast is, de ettől ők már előzőleg elzárkóztak, várakoztatni meg nem szeretném őket – így hát azt az ötletet elengedtem.


A falut az egyik klasszikus turistaúton hagyjuk el: az OKT-t aztán Z+ jelzésre cseréljük. Láttam már sokszor a hívogató meredek partoldalt, de ezentúl az ismerőseim közé sorolhatom. Gyönyörű! Megdolgoztat, persze – de mindig lenyűgöz az ilyen vadregényes, érintetlen szakasz, amiért nem nagy ár ennyi izzadtság. A jelzések jók, de néha ritkák: ott Viktor, a rendező igen korrekt szalagozással egészíti ki – egyszer sem tévedünk el a túrán egy métert sem. Kikerülünk egy kidőlt fákkal tarkított szakaszt, és látunk pompás sziklákat mindkét oldalon.


Kódot írunk fel, és felérkezünk a Táboros-hegy tetejére. A Széchenyi-emléket takaros környezetben találjuk.


És még mindig nem esik! Ilyenkor minden perc ajándék, figyelmeztetem Márkot (Réka picit lemaradt). Ennek szellemében könnyed, de folyamatos kocogást is bevállalunk a hosszú lejtőn.


Jól esik! Ja igen, és most már az eső is… Közben megeredt, de a fák még tartják, így nem is időzünk sokat az EP-n, sőt: vizet sem kérünk. Azt kapunk ugyanis bőséggel a következő órákban. A piros első, lépcsős szakaszát azonban még szárazon megtehetjük, és csak a nyílt szakaszon ázunk. De az erdő szép, a Boroszlán tanösvény (vagy Rézbükki út) minden szakasza gyönyörködtet. Istvánnal is összefutunk, majd egy párost előzünk, és innen már mi vezetjük fel a mezőnyt a Bakony tetejére. Ahol Enikő, a pontőr most érkezik – mi meg örülünk a „golflabdának” és a remek tempónknak.


Mindez semmiség a kilátó panorámájához képest! Ahová pedig csak ímmel-ámmal mentünk fel („úgyis csak párát látunk majd”). Hát észak felé igen, de a többi oldal remek tájakkal és lenyűgöző felhő-pamacsokkal kápráztat el. Márk tele-fotója a Kab-hegyet is "idehozza".



Ereszkedés a piroson, folyamatosan – sok-sok kocogással. És most figyelünk, és észre is vesszük, amikor elérjük az említett pamacsok magasságát. Borzongató, magával ragadó érzés, és újra meg újra arról beszélgetünk, hogy mennyire kár lett volna otthon maradni!


Aztán jobbra térünk a piros kereszten (újabb felfedezés számomra), és itt is jó az iram. Hamar elérjük a zöldet, és újabb önellenőrzés is akad. Az első kilométerek még szintén újak: ámulva megyek a szép erdőkben, itt is látványos sziklák között.


Aztán Kisszépalma jön, és a dzseki a derekamra kerül: elállt az eső! Sőt: egyre világosodik, pedig sűrű erdők is adódnak. Ez itt a Barátok útja; elágazásokkal és halomsírokkal. Szerény és komolyabb módon, de mindvégig ereszkedünk, jó kis tempóban most is.


Így hát nem is lepődünk meg, amikor a faluba visszaérkezve harangszó fogad. Amihez a célban jóféle ebéd is dukál – persze a szívélyes fogadtatást és a díjazásokat követően. Megint megerősödik bennem az érzés: ide mindig jó eljönni. Voltam már hőségben és aranyló őszben, hóban és jégben… és most már esőben is. A Bakony mindig gyönyörű!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése