Még hogy nem vagyok
százas? Inkább ez a túra nem százas! Több, mint 108 kilométer! És ebben tévedés
– akarom mondani, eltévedés sincs. Szóval, akad bennem egy kis hiányérzet. Ami
itt aztán szerencsére véget is ér: minden más teljes, kerek és egész volt ezen
a túrán.
Két éve lebeszélt a családom: menj csak a hatvanötösre –
inkább majd a Kinizsi legyen az első százasod! Na, jó. Úgy is lett. Aztán
tavaly Nagyszombatra esett – hát legalább Húsvét vasárnap reggel otthon kell
legyek. Na, jó, megint 65. De most aztán!... Nem férhetett hozzá kétség, hogy
Tatán csak visszafordulás lesz, nem befutó. Ez a túra ugyanis a Kinizsi Százas
régi cél-állomásáról, Szárligetről indul, mégpedig Tatára, az „újkori” befutó
helyszínére. Koldusszállásig (illetve onnantól) vannak ezek a kiemelt szakaszok
– a százas táv résztvevőinek ráadásul oda-vissza, világosban és (legtöbbünknek)
sötétben is. Vannak rövidebb túrák is, választható akár 10 km is – összesen hat
variációból mindenki találhat kedvére.
Tata gyönyörű hely, ráadásul szállás is található ott: így
hát felszállunk a reggeli fél hatos vonatra Tóvároskertnél, hogy aztán hat óra
magasságában már a szárligeti Faluházban élvezzük a nyüzsgést. Az előnevezők
sora elég tekintélyes – és elég lassú is. Közben azonban örülhetünk egymásnak:
igen sok ismerős arcot fedezek fel, szinte folyamatosak az üdvözlések,
kézfogások. És máris kezembe nyomják – szintén ismerős társak – az itinert,
kávé-jegyet meg a Balaton szeletet: jó utat! Neki is vágunk az első 24
kilométernek, ami itt a Vértes-kört jelenti. Kint már kellemesen
kivilágosodott, szépen látszik az első kihívás, a Zuppa-tető. Zoli öcsém még
hamar OKT-pecsétel (már teljesített, de még nem bebélyegezett szakaszok lesznek
ezek).
Aztán elhagyjuk a falut – első nekifutásra a Mária-jelzésen, déli és keleti irányban. A Zuppán tiszta időnek és ehhez mérten kellemes kilátásnak örülhetünk, de közben pörgetjük a tempót is. Fél perces pecsét-szünet; első EP, mehetünk is! A kék háromszöget piros sávra cseréljük; kiváló ereszkedő- és futóterep jön, húznak is el a profik. Igaz, előzünk mi is, élvezzük a remek utakat és a friss levegőt, hajrá!
Aztán elhagyjuk a falut – első nekifutásra a Mária-jelzésen, déli és keleti irányban. A Zuppán tiszta időnek és ehhez mérten kellemes kilátásnak örülhetünk, de közben pörgetjük a tempót is. Fél perces pecsét-szünet; első EP, mehetünk is! A kék háromszöget piros sávra cseréljük; kiváló ereszkedő- és futóterep jön, húznak is el a profik. Igaz, előzünk mi is, élvezzük a remek utakat és a friss levegőt, hajrá!
Szár községre érkezünk, miután átvágtunk a főúton és a vasút
alatt. Aszfalt jön, pékárus zenélő autó meg a kíváncsi tekintetű vevők.
Köszönünk, viszonozzák, békés és barátságos a légkör. Aztán hamar ki is jutunk,
erdő és emelkedő jön, némi pocsolyák, várjuk a dagonyát: napok óta sok eső
esett, nincsenek illúzióink. Igaz, sok és erős szél is volt – és úgy látszik,
ez utóbbi nyert: igen jól haladunk. Néhol fakitermelés nyomai, itt a gépek
„szépen” felásták maguk után az utakat – de többségében igen kellemes a
meglepetés. Meg is húzzuk a lépteket, tudjuk, milyen hasznos befektetés lesz ez
a későbbiekre. Emelkedők és lejtők, daloló madarak és hóvirágos avar emlékeztetnek
bennünket: március idusa közeleg. Ismerősök csapatát előzzük, jó újra
találkozni! Vadkerítés oldala, lassan megérkezik a Macska-bükk, második
ellenőrző pont, barátságos pontőrrel. Figyelünk a következő szakaszon,
tavalyelőtt sokan elkavartunk itt – most kifogástalanul jelzett. Sűrű sötét
fenyvesnek örülhetünk, igen hangulatos… aztán tanya és kis kápolna, majd el a
forrás mellett.
Beérkezünk a Mária-szakadék első részére, Gyula barátom fogad – de igazolást majd csak a tetőről visszatérésünkkor hajlandó adni. Ő ugyanis a negyedik pont – a harmadik előbb fent lesz, a tavaly átadott Körtvélyesi kilátónál. Pár száz méter csak, megkapjuk az igazolást, és természetesen megyünk is fel. Igen érdekes és egyedi megoldás: háromszög alaprajzú torony! Kiváló a minősége, kellemesek a lépcsők – a kilátás pedig 360°-os, tényleg. Gyönyörködünk egy sort, fotózunk, aztán húzunk is vissza Gyulához. Meg is kapjuk a magunkét, jöhet a szakadék! Jelzések tekintetében innentől – egészen a célig – igen egyszerű a helyzetünk. Koldusszállásig a kék sáv (OKT), onnan Tatáig – sőt, vissza egészen Koldusszállásig – sárga sáv (leszámítva a „tó-kör”-t), majd a célig megint a Kék.
Meredek falak, sötét völgy, sziklák és kidőlt fák – vadregényes és nagyon szép. Az út itt is kiváló, és ehhez mérten a tempó is. Kijutva aztán jöhet az aggodalom: a közeli tanyán át kell jutni – ahol mindig vannak kutyák is.
Szerencsére nincs gond: túratársat érünk utol, nálam jóval nyugodtabbnak tűnik – és lám, emberek is feltűnnek, nincs semmi gond. A túratárssal, Gyurival aztán megismerkedünk és kellemesen elbeszélgetünk: gyorsan fogynak a kilométerek. Átvágunk a főúton, saras-puha rész következik, de igen hamar feltűnik Szárliget is.
Faluház, újratöltve. Áthaladó pecsétet kapunk, meg újabb
jegyet, amit az alkalmi büfében válthatunk be. Eszünk-iszunk, mosdó és
szerelvény-igazítás. Remek fazonok mindenfelé, szívesen beszélgetnék még, de az
óra ketyeg. A cél pedig még messze, illetve… ööö, dehogy is van messze! Pont
itt van. Ez lesz, ugye, a cél is, amikor majd harmadszor is itt leszünk. Addig
azonban még sétálunk egyet. Konkrétan 84 km van még addig: leegyszerűsítve
kétszer 42 km. Nahát, akkor újra fel a vasúti felüljárón, de most nem jobbra,
hanem előre, fel! Átvágunk – egy új nyomvonalon – a falu feletti hegyen. Nem a
mi kedvünkért új: az Országos Kéktúra vonala tavaly óta megváltozott ezen a
környéken, és ahhoz igazodunk. Kaptató, majd a tető, és komisz ereszkedő. Egy!
Ezeket számolni fogjuk, hiszen innen minden erősebb ereszkedő húzós emelkedő
lesz majd: visszafelé. Csak fáradtabban, sötétben és jobban letaposott utakon.
És visszafelé még – ugye – nem ismerjük.
Nagyegyháza előtt átballagunk az M1 autópálya alagútjában,
majd átvágunk a falun. Nem rövid, de békés, sőt kihaltnak tűnik. Csend ezzel
együtt sincsen, mert a közeli sztráda zaja folyamatos és távolodásra ösztökél.
Letérünk az útról, romos régi üzem, majd tanya, üvöltő hatalmas kutyákkal.
Megnyugtató a komoly kerítés, jobbra kanyarodunk, majd hamarosan balra. Saras,
de rövid szakasz, visszafelé komisz lesz, meglátod! Mezők sokáig balra,
távolabb a hegyek szelíd vonulata, szemet gyönyörködtető. Emelkedők és erdők,
helyenként nagyon szép szakaszok, de akad köves-kavicsos út is, nemszeretem
fajta. Hullámzunk a tájjal, átkelünk a Váli-vízen; felismerjük a vadetetőt; itt
jobbra fel! Igen barátságosan süt a nap, most már kezdjük tényleg elhinni az
előző esős-szeles nagyböjti napok után, hogy nem tévedtek az előrejelzések: rendkívül
kellemes márciusi túraidő kerekedett! Túratársakkal már jóval ritkábban
találkozunk, szétszakadt a mezőny. Kerüljük a Hársas-hegyet, és jöhet a Somlyó!
Elő is bukkan a kulcsosház, ahol Zoli megint pecsételő párnát és OKT-füzetet
élesít. Én közben szúróbélyegzőt nyomok a megfelelő rovatba: itt önellenőrzés
van. Páran pihennek egy sort, mi is leülünk, de más célból. Előkerülnek a
tartalék zoknik: harmadtáv, csere! Szokásomtól eltérően most szimpla módon
használom: az új cipőm vételekor lebeszéltek a dupla zokniról. Hát, meglátjuk.
Hullámzó, kanyargó utak, a visszaútra fejben jegyzett
emelkedők száma szépen növöget… Jócskán elmúlt dél, de most nem veszek elő
ennivalót: három kilométeren belül Tornyópuszta. Az pedig Hotdogman bázisa, aki
(hasonlóan a Kinizsihez) itt is forró, friss hot-doggal fogad bennünket – az
első példány ráadásul a túra része, szolgáltatás. Ami nekem simán elég is, bár
venni is lehetne még. Egy kólára azonban benevezünk, megkapjuk a pecsétet is,
és koptathatjuk tovább a betont. Itt ugyanis egy kisebb szakaszon az van: az
itteni tanyákhoz vezető út ez. Negyvenen túl járunk, letérünk balra, erős
ereszkedés, csobogó tiszta vizű patak. Hullámzás megint, mező széle, egyre
erősebb a zaj. Majdnem egészen az M1-esig megyünk, de előtte – az utolsó
pillanatban? – jobbos derékszög. Igen erős a zaj. Felmegyünk megint, csendesebb
lesz minden újra. Gyanús a környék, és… igen! Nem tévedek, Koldusszállás jön!
Nagyon szeretem ezt a helyet: mindig békés, csendes, meghitt, a kis házikó
meredek teteje pedig különösen tetszik. Zoli pecsétel itt is, aztán a zsák
mélyére kerül a füzet és a párna: ma már nem kell többször. És itt az útvilla,
a mai nagy fordulópont, az elágazás: elköszönünk a Kéktől, jöhet a sárga!
Tatáig, majd újra idáig, vissza.
Tizenhat kilométer az Öreg-tó, mutatja egy útbaigazító tábla.
Emelkedő jön: előbb szerény, aztán erősödik, majd megint lecsitul. A Gerecse 50
TT itt közös szakasz a rövid távosokkal, megemlékezünk a tavalyi sok-sok
előzésről, de közben a gyönyörű völgyet is csodáljuk. A múlt évben odahordott
szigorú vörös kövek alaposan „tájba simultak”, nem gyötrik talpunkat, mint tavaly
ugyanitt. Hosszú monoton szakaszok jönnek, változatosságot a volt kisréti
vadászház tisztása hoz, majd a letérés az Aranylyukhoz.
És újra visszakerülünk az előbb elhagyott köves útra, egyenes, hosszú szakasz. Kappan-bükk: ez a mai túra legmagasabb pontja, ereszkedünk tehát. Nem túl erős, lehet kicsit kocogni, völgyet csodálni. Megérkezik az első, majd második „szembe-forgalom”: a leggyorsabb futók kápráztatnak el teljesítményükkel. Aztán közelebb jutunk a Pusztatemplom romjaihoz, látjuk, amiről már olvastunk: nagy tarvágás volt itt tavaly óta, sajnos. És az út is saras, örülünk a felérkezésnek, meg a finom szörpnek is a ponton.
És újra visszakerülünk az előbb elhagyott köves útra, egyenes, hosszú szakasz. Kappan-bükk: ez a mai túra legmagasabb pontja, ereszkedünk tehát. Nem túl erős, lehet kicsit kocogni, völgyet csodálni. Megérkezik az első, majd második „szembe-forgalom”: a leggyorsabb futók kápráztatnak el teljesítményükkel. Aztán közelebb jutunk a Pusztatemplom romjaihoz, látjuk, amiről már olvastunk: nagy tarvágás volt itt tavaly óta, sajnos. És az út is saras, örülünk a felérkezésnek, meg a finom szörpnek is a ponton.
Balos hajtű le, kezdődnek a Kálvária stációi, kocogós-futós. Egy túratársunk, Robi majdnem utolért a ponton, jön mögöttünk, mint az árnyék. Pedig már itt a szakadék, visszafogjuk a sebességet: első a biztonság. Szerencsére remek a terep, baj nélkül leérkezünk a baji szőlőkhöz… Távolra fürkész a tekintet, messze belátjuk a tájat, csillog a víztükör: ott lent Tata! Addig azonban még átkelünk Baj községen is, ahol a jellegzetes toronyú templom is áll. Bal kanyar, aszfalt, majd hosszú járda. Kinizsis emlékek éjszakai és hajnali befutókkal… most még szépen állunk a világossal, számolgatjuk, hogy a tó-kör meglehet lámpa nélkül. A biztonság kedvéért azért magunkhoz vesszük a kocsinál. Most ugyanis oda érkezünk: a Tóvároskert nevű kis vasúti megállóhoz, ahol reggel leparkoltunk. Összekötve a kellemeset a hasznossal: így nem vesszük igénybe a szolgáltatásként kínált tatai depózás lehetőségét. Cipő-csere: 11 km aszfalt jön, ehhez aszfaltos futócipő dukál… hadd pihenjen addig a terepes. Meg a lábunk is.
Hosszú járda, aztán főutca – kivilágított üzletek,
járókelők, biciklisek (ez utóbbiak is mind a járdán). Est mozi, első pecsét
itt, mindjárt jövünk megint – csak megkerüljük a tavat, igen. Bő hét kilométer,
sok szép látnivalóval. Mindjárt az elején a tatai vár pompás épülete, már
kivilágítva, de még az alkonyodó nap utolsó sugarai előtt… Gyönyörű látvány! És
igen szép állapotú házak, vendéglők, az Esterházy-kastély. Lovarda, itt megint
szúróbélyegző, aztán tovább! Kocogók és biciklisek, andalgó párok, de aztán
gyérül a forgalom. Tófarok, itt az Által-ér, a patakhíd: újabb önellenőrzés.
Visszafelé kanyarodunk, jobbról egyre több megint az épület, vendéglátóhelyek,
fények és… illatok, igen. Súlyos lenne most egy friss bécsi szelet, de azért
várjuk már a sajtos perecet, ami a moziban fogad. Eszünk-iszunk, szusszanunk, a
biztonság kedvéért ránk kérdeznek: fordultok vissza is? Marad a százas táv? Itt
ugyanis még meggondolhatom magamat: lenevezhetek, kapok egy 65-ös emléklapot és
kitűzőt…
Naná, hogy nem! Nem ezért jöttünk. Amúgy a GPS szerint 69,96 km-nél járunk, szóval, a számok itt sem stimmelnek. De mi százra jöttünk, megyünk is vissza. Innen már csak vissza, nincs új a nap alatt (ami közben végleg elköszönt). Innentől minden méter ismerős lesz. Vissza az edzőtábor mellett, vasúti átjáró, kocsi. Cipő-visszacsere, most zokni is… és póló, sapka. De más változtatás nincs: úgy döntünk, hogy a nappali cucc megfelel éjszaka is: enyhe az idő, meg aztán nem is a fűben heverészésre készülünk… Még egyszer ellenőrizzük: megvan az itiner és a lámpa, rendben, ez a legfontosabbak. Ez utóbbi úgyis hamar kelleni fog, ahogy kiérkezünk a faluból, a szőlők után. És jöhet a szakadék, immáron felfelé, megint nem lesz gond, fent vagyunk.
Igen gyorsan a Körtemplomhoz érkezünk, fények és nevetés, jó kis társaság fogad. Meg dínomdánom: sütik és nápolyik, kóla, szörp, ropi… Nehéz így a szegény túrázó élete, tovább indulni, hajjaj. Átjutunk a saras részen, csillog a holdfény a tócsák víztükrén. Akárcsak az egy hónappal ezelőtti éjszakai túrán, ma is telihold van, és rengeteget „hoz”. Távolra el lehet látni, ahol sejtelmesen, de sziluetteket, hegyvonulatokat szépen megmutat. Igen nagy élmény!
Meglepő, de még mindig jönnek szemből társak. Aligha százon,
de például hatvanötön még bőven jók lesznek szintidőn belül, úgy számoljuk. Mi
megyünk tovább a hosszú egyenesen, Kappan-bükk, lejtő, Arany-lyuk. Emelkedő,
utolsó telefon az otthoniakkal, későre jár, jó éjt annak, aki aludni tér! Mi
nem. Hallgatjuk a csöndet, a néha pittyenő madarakat, a kavics zaját a cipőtalp
alatt. Néha ritkán túratársak, de aztán megint magunk, ketten. Fogynak a félórák,
órák, de a kilométerek is. A szintet ilyenkor nem annyira látom, inkább csak
érzem, ha van. A lejtőről találom ki, meg a kanyarok irányából, hogy mindjárt
Koldusszállás. Aztán a fények meg is győznek, hogy jól sejtettem. Elhagyjuk,
letérünk, OKT-t pecsétel előttünk egy páros, ballagunk tovább a kora tavaszi
éjben. Erdők, hullámzó terep, a komisznak várt emelkedők többnyire nem is azok…
Az autópálya viszont durva. A csend és béke után pláne.
Pedig csak éjszakai forgalom… de így is az. Felfedezek egy új kifejezést (a
fényszennyezés mintájára): zajszennyezés. Fúj! Örülök, amikor elhagyjuk a
rétet, be az erdőbe, és itt tényleg erős az emelkedő. De az autók már alig
hallhatók, de jó! Kiérünk az aszfaltra, jöhet Tornyópuszta. Persze Hotdogman
már összecsomagolt és talán már az igazak álmát alussza, de éhen mégsem
maradunk: itt van a „terülj-asztalka”, ahová önkéntesen hozni-küldeni lehetett
bármiféle enni-innivalót. Mi is éltünk a lehetőséggel, és élünk most is:
falatozunk kicsit. Óvatosan, mert ezt is vinni kell, meg hát amúgy is már csak
14 km… A süti azonban itt is fantasztikus, köszönjük! Három kilométer a
Somlyóvár, addig meghúzzuk, hogy aztán – lefelé – kicsit még ráerősítsünk…
Megvolt az utolsó EP, szúrva bélyegeztünk még egyet, és előre! Sokszor le, néha
fel, újra a kavicsos út, nem rövidebb volt ez a szakasz idefelé? Hát nem.
Vannak ilyen tévedéseink – de szerencsére eltévedés nincs. Hol egyikünk, hol
másikunk emlékezik részletekre, meg figyeltük is idefelé, hol lesznek trükkös
elágazások: probléma nélkül haladunk. Mező, majd tavak, a kutyákkal most sincs
gond, kikerülünk minden pocsolyát, újra aszfalt. Nagyegyháza, hej de hosszú,
zúg a sztráda valahol fent, bebújunk alá megint. És az utolsó kihívás, a
Zuppa-nyereg és a Hajagos. Megdolgoztat, számítottunk rá, megoldjuk. Valami
por-szerű a lámpáink fényében, mi lehet? - rejtély. Erős ereszkedés, biztos,
hogy jó helyen vagyunk? Idefelé ilyen meredek volt itt? De a jelzés stimmel,
ereszkedünk – és már ott hunyorognak az első szárligeti fények. Aszfalt, ami –
csillog. Hm, talán esőcseppek lehettek az imént? Nem gondoltam volna, a dzsekim
nagyjából száraz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése