Csodaszép, hangulatos
őszi túra a mindig változatos Lővérekben. Sopron és környéke ismét remek
lehetőséget nyújtott egy igazi feltöltődésre. Változatos erdők, késő őszi
színek, több kilátó… Friss, de kitűnő idő – no és persze a megszokott kiváló
ellátás és szalagozás: minden együtt volt egy szuper Lővérek 25
teljesítménytúrára!
Három hétvége egymás után; teljesítménytúrázás nélkül! Évek
óta nem fordult elő velem ilyen csapás. Kényszerpihenőre szorultam egy
részleges izomszalag-szakadással a jobb vádlimban. Ígéretes túrák maradtak ki,
bár legalább egy saját rendezésünkkel vigasztalódhattam… Végül az
(engedékenyebb) orvos most bocsátott útra először, mindenféle szigorú
megkötésekkel. Ebből adódott a közép-táv választása: főleg, hogy Márk barátom
is erre jött. András vitt bennünket: ő negyvenen indult és sietett haza – szóval,
határozottan korán a suliban voltunk. Szerencsére (rendezői engedéllyel) mi is
útra kelhettünk már hétkor, és köszönettel éltünk is a lehetőséggel. Előbb
persze üdvözlések: sok-sok ismerős verődött itt össze. Jó látni az arcokat,
váltani pár szót – része lenni ennek a közösségnek.
Friss az idő! Határozottan friss, állapítom meg az
iskolánál, ahonnan indulunk. Márk vastagabban öltözött, én viszont megbízom az
időjósokban. Így vágunk neki a kötelező aszfaltozásnak: Sopron nagy kiterjedésű
város, és bár a hegységhez közelebbi oldalon vagyunk, így is lehet talpalni
eleget a betonon. A hangulat azonban remek (meglehetősen sokan vagyunk!), a
tempó kiváló, és látnivaló is akad mindig. Mindjárt rajt után, az egyetemet
elhagyva is: jobbról a szépséges Erzsébet-kert pompás parkja vonzza a
tekintetet.
A Soproni Kék visz kifelé, majdnem az első méterektől
sokáig… egészen az első ellenőrző pontig. Az majd csak Ágfalván lesz – túránk
hetedik kilométerénél. Most még csak a Nándor-magaslatot mellőzzük, majd (egy
szinttel feljebb) a Mária Magdolna-templomra adódik remek rálátás.
Ködös-párás a hegy, ez jól látszik, de a remény hal meg
utoljára: továbbra is bízom a szebb folytatásban, esetleg későbbi kilátásokban.
Elhagyjuk a még mindig felújítás alatt álló erdei malmot, meg az Ózon-kemping
elhagyatott területét is.
Így kezdjük meg az első emelkedőt, még a városon belül: ez a
Kutya-hegy. Az túlzás lenne, hogy kutyanehéz – de azért elég kellemes
bemelegítés. Vádlim ezt a kellemeset másként érzi: minden lépésnél emlékeztet a
sérülésre. Óvatos vagyok tehát, és a tempó (ehhez mérten) szerény is.
Feljutunk, balos ív, jobbról meg pompás kilátás. Szokott lenni – de most nincs.
Nem látjuk a szélkerekeket, Ausztriát: pára és köd van csak helyettük-felettük.
Második hegyünk, a Valéta következik – ez is kissé párásan,
de valahogy illik is hozzá. Ritkásan sárgás erdő balról, sötét, sűrű fenyves
jobbról – ahová aztán le is kanyarodunk, amikor túljutunk a tetőn.
Jókat szoktunk futni ezen a lejtőn – most persze ilyesmi
szóba se jöhet, sajnos. Ágfalva így is hamar felbukkan, sőt: már előre tudjuk
az irányt a kutyák ugatásából. Kiérkezünk a főutcára, szemben felbukkan az
evangélikus templom is, ahonnan a piros sáv indul – és amire hamarosan rá is
térünk.
Előbb persze pecsét, hiszen itt a kocsma. Enikő, a főrendező
fogad bennünket – meg a pultos is, akinél remek forralt bort kapunk. Márk
csöppet lassabb, tudok tehát kicsit beszélgetni Sanyival és Áronnal is, akik
itt szusszannak-frissítenek. Aztán hajrá, piros! Itt érjük utol a barátságos
párt, akikkel több túrán is találkoztam már, beleértve saját rendezéseinkat is.
Nem kis dolog ez, mert – ahogy kiderül – Békéscsabáról jöttek! Uhhh,
elismerésem nekik: lám, a nyugati végek nem csak nekünk kedvesek! Közben
kijutunk Ágfalváról a szép kis házikók között, és itt már valamivel jobb a
kilátás is.
Villámgyorsan fogynak a kilométerek a kellemes beszélgetés
közepette. Csoda-e, hogy máris itt az elágazás? Sajnálkozva köszönök el tőlük –
és a szívem is megsajdul. Most jön nekik az Alsó-, majd Felső-Tödl… aztán a
Terv-út és az Urak asztala... És a többi, és a többi – amiket ma nem fogok
látni, végigjárni. Hát megyünk tovább egyenesen, megcélozva Görbehalom irányát.
Hatalmas löszfal jobbról, és már ki is bukkanunk az autóútra, ahonnan remek
rálátás nyílik a Fehér-tóra.
Itt már a nap is küzdelmet folytat a fellegekkel, és egyre
inkább nyerésre áll. Balról hatalmas fenyvest hagyunk el, majd hatalmas fenyves
– helyét. Tarvágás. Itt is… és egyre több helyen az országban. Jobbról pedig a
bányászati múzeum tűnik fel: igen, a múlt emlékei. Jellemző a környékre, és ha
már Brennbergbányát ki kell ma hagynom, ez a hely vigasztal kicsit: itt még nem
jártam.
Tovább haladva is lépten-nyomon a bányász-emlékek, sok
helyütt meg a német nyelvű feliratok juttatják eszembe, hol is járok.
Innen már tényleg csak pár méter, és látjuk is a második
ellenőrző pontunkat. Ez itt a Fehér Dániel-forrás: békésen csordogáló vizével,
kis patakkal és a pavilonnal már messziről ismerős.
Sőt: már a pontőröket is látjuk, akik még nem is pontőrök –
csak ahhoz készülődnek. Nosza, besegítünk, ha már így idejekorán megérkeztünk
(fél órával a hivatalos indítás előtt). Márk gázégőt cipel, én a hozzá tartozó
palackot… és sebtében össze is állítják azokat. A kedves hölgyek meg már
villámgyorsan kenyereket kennek, és kínálnak is nagy szívélyességgel. Hű, nem
is akármilyen falatokat kapunk! Minden nagyon finom, kezdve a lágy kenyéren,
meg a házi lekvárok, csalamádék… és hozzá forró tea.
Megköszönjük az ellátást, indulunk tovább – ismét a kék sáv
jelzésen. Nem sokáig: pár száz méter múlva elhagyjuk azt, és szalagozott
szakasz következik. Ideje tehát elköszönni Görbehalomtól is.
Nagyon sűrű fiataloson jutunk át, majd nagyobb erdők is
következnek – a terep pedig szép lassan, de kezd hullámozni. Patakhoz érkezünk
le, ahol nincs híd: fatörzseken lehet csak átjutni – vagy akár egy nagy ugrás
is megteszi. Felmegyünk egy emelkedőn, becsatlakozunk a kék háromszögbe – de rövidesen
el is hagyjuk, és az összegyűjtött szintet elveszítjük. Ez már piros háromszög:
hatalmas erdőben jutunk le, de sajnos, itt is tarvágás tűnik fel a szemközti
domboldalban.
Ismét patakhoz jutunk le: ez a Köves-árok. Ismét fatörzsek
és ugrás. Aha. Meg egy kis híd – pár méterrel arrébb. Bosszankodunk: nem vettük
észre: a szemközti (új) kerítés szalagjai felé mentünk. Ahol aztán jobbra térünk,
tovább a (térképeken nem is létező) piros háromszögön. Legalább két-háromszáz
métert haladunk, gyönyörű nyiladékon, fantasztikus színek között, festői
környezetben. Itt azonban nekem kezd gyanús lenni a dolog. Említették az EP-n,
hogy errefelé más lesz a vonalvezetés – de biztos, hogy erre? Nincsenek
szalagok… Térkép kerül elő, és mutatja: nem. Nem erre. A kerítésnél balra
kellett volna… Pfff. Jobbra felsandítok, Márk követi a tekintetemet: biztos??
Irgalmatlan meredek ugyanis ez az oldal – de ha felmegyünk, éppen
belecsatlakozhatunk az utunk folytatásába. Itt veszítünk kevesebb pluszt, de
komoly szinttel fizetünk érte. Menjünk! – mondja, és nekivágunk.
Sokáig emlékezni fogunk erre a talán csak száz méternyi
szakaszra. Néhol tényleg négykézláb… többségében meg egy alkalmi túrabottal,
nem ritkán fatörzsekbe kapaszkodva. Kalandosan, de feljutottunk! És éppen abba
a hajtűkanyarba, amit megcéloztunk. Ezzel vigasztalódva folytattuk utunk, az
Ultrák környékén. Még egy visszatekintés a (most már távoli) Görbehalomra –
sajnos, itt is hiányoznak fák, van tehát kilátás.
Kevéske zöld sáv után még kevesebb aszfaltos erdei út. Aztán
letérés, megint szalagok segítségével. Egyre mélyebbre, a Tolvaj-árok kis
patakjához. Néha elbizonytalanodunk, mert az ösvény alig látszik, néha kidőlt
fatörzseket kerülünk vagy lépünk át – szóval, igazi vadregényes vidék.
A szalagok azonban mindig visznek tovább, és tényleg
lejutunk a mederhez. Kerülgetjük a kis erecskét; néhol átlépve, néhol hidak is
adódnak. Itt már újra jelzés is van: a kék kereszt.
Aztán a Postás-forrásnál meredek balos kanyart veszünk, és
rátérünk újra a kék sávra. Az Új-hegy mentén emelkedünk megint csak – gyönyörű
a környezet, vastag az avar, és kellemesen süt a nap is – már amennyire sikerül
neki bejutnia a völgyekbe.
Kis térre érkezünk, ahová mindjárt visszajövünk – de előbb
tiszteletünket tesszük a Várhely-kilátónál (lánykori nevén Burgstall). Itt
hatalmas zsivaj és nyüzsgés fogad: tizenötös távon induló gyerekhad zsibong
mindenfelé.
Nehezen, de mi is feljutunk közöttük a kilátó teraszára, és
megállapíthatjuk: megérte. Egészen szép a panoráma, holott még mindig párás valamelyest
a horizont. Ezzel együtt is érdemes letekinteni a városra, meg persze a
TV-toronyra is.
Pecsételés is megvan, müzliszeletet is megkaptuk: mehetünk!
Vissza a kis térre, és onnan tovább, a Bella-emlékhez. Vaskori leletek vannak
itt többfelé is – kutatójuk, a neves régész tiszteletére nevezték el a helyet.
Kanyarog a kék, patakon is átjutunk, és igen: ez már a
Ciklámen-tanösvény. Gyönyörű, mint mindig. Mindig másként, de egyik kedvenc
szakaszom a Lővérekben. Odalent a Tacsi-árok, jobbra fent az orom – mi meg
kanyargunk szépen, békésen. Sokakat idevonz ez a szépség és csend: gyakran
futunk össze turistákkal, kirándulókkal.
Itt már egészen kiváló – szinte tavaszi – időjárás kísér, és
az erdő is gyönyörű. Kellemes, beszélgetős ösvényeken megyünk, és elhagyjuk a
Hétbükkfát is. Itt elköszönünk a kéktől, és az imént becsatlakozott sárga sávon
folytatjuk.
Károly-magaslat a következő irány. A parkoló máris feltűnik,
és szándékkal kihagyom a Rongyos Gárda emlékművet: azt majd három hét múlva
szeretném újra látni, a Civitas Fidelissima túrán. Most az Élménypark mellett
elhaladunk, és – leesik az állunk. Egy remek kis tanösvényt alakítottak ki itt,
amióta nem jártam errefelé. Nem is akármilyent! Boszorkány a neve is, meg a
stílusa is. Pompás (fából készült) játékok, táblák, házikók – ahogy látom, a felnőtteknek
is nagyon tetszik.
Aztán elhagyjuk a Vadászati múzeumot, és már látható a
Károly-kilátó. No meg (újabb változás) egy „szelfi-keret”, ami mostanság egyre
divatosabb… Hamar itt is egy fotó, aztán jöhet a… lejtő. Innen ugyanis már csak
az lesz; egészen a célig!
Mellőzzük a nemrég még távolból csodált TV-tornyot, és
kétszer is átvágunk a sípályán. Közben érintjük a Daloskőt („Sängerberg”), és
több helyen is gyönyörködhetünk a panorámában (ha már kihagytuk a fizetős
Károly-kilátót).
A kék háromszögön igazán könnyedén és lazán lehet haladni –
de ehhez sokat hozzátesz, hogy nem felfelé kell szuszogni rajta… Naná, hogy
milyen hamar itt a Hotel Lővér, majd a Szanatórium épülete! És át a parkolón;
egyenesen belefutunk egy nagyon barátságos cicába. Elköszönünk tőle is, majd
tovább – újra a kéken, igen. Kanyargás a derékszögű utcákban, elegáns és
előkelő villák között.
A szint még mindig folyton csökken, és még mindig vannak
remek kilátóhelyek, pontok, ahol érdemes meglassítani, esetleg fotózni is a
város irányába.
A zegzugos utcák aztán az iskolához kanyarítanak bennünket.
Ahol aztán oklevél és kitűző a díjazás, utána pedig a remek roppanós virsli és
forró tea. Majdnem öt és fél óra lett az időnk – de két félig sánta embertől
ezúttal talán elfogadható. A nap megkoronázásaként pedig Lídia és Gyuri is
megérkeznek – és átadják a 2018. évi „Nyugati végeken” plakettet és oklevelet!
Ó, hát milyen szép lett… és egyedi, nagyon tetszik mindenkinek. Kis csapatunk, továbbá
Réka és Feriék is, mind begyűjtjük – ha már így mindannyian túratársak vagyunk
itt… a nyugati végeken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése