Pirkanc - Hegyi tavak 26 TT - ahogy én láttam...

Balaton-felvidék, Káli-medence: csodálatos környék, amit újra járni is mindig érdemes, ám ez a túra még ismeretlen környékekkel is kecsegtetett. A „Pirkanc hosszúlépés és társai” teljesítménytúra már a nevében is jelezte: nem egy szokványos eseményről van szó. És tényleg nem az volt!

Az előrejelzések alapján már az is öröm, hogy ablaktörlő nélkül utazunk – jegyzi meg Márk kissé morózusan, de reménykedve. Úton vagyunk Szentbékkállára, ketten a vasárnapi, kora reggeli néptelen utakon. De aztán a meteorológusok hátradőlhetnek: már a rajtnál szemerkél a szürke égből valami. Annál a rajtnál, ahol mindjárt az utcára rossz irányba kanyarodunk ki… Nem sok méter, korrigálunk, de a kedvünkön nem javít, annyi szent. A következő végképp nem. Merthogy egy kilométeren belül „sikerül” még egyszer is… És hát a pár méterrel mögöttünk érkezők sem szólnak utánunk – csak mennek a jó irányba.

Onnantól azonban összekapjuk magunkat. Nekiveselkedünk a sárga háromszögnek, hadd jöjjön a Keleményes-kő! Pompás utakon megyünk, persze helyenként némi vizes-saras szakaszokkal. De ezek szépen kerülhetők, átugorhatók. A zöldek viszont… nagyon szépek.

Jobbos erős visszafordító jelzi, hogy igen, itt van. Kezdődik a műsor: nekiveselkedünk az említett Kelményes-kőnek. Van bennem némi aggodalom, aszfaltos cipőm (és az említett puha talaj) miatt. Szerencsére alaptalannak bizonyul: szépen feljutunk. A kilátás szépsége… nos, arról mesélek kicsit Márknak, mert ez itt most: nem. Röviden: nincs – hosszabban: erősen korlátozott.

Túratársak érkeznek, fényképezni próbálkozik mindenki, de aztán jóízű nevetéssel zárjuk a kísérleteket. Most ez van, ehhez idomulunk. A felérkezés öröme így is megmarad.

Mert igazából fent is vagyunk – de teljesen mégsem. Majd a kilátónál! Addig kellemesen hullámzó terep fogad, kellemesen szitáló esővel. A füves fennsík nem kíméli cipőmet, és mivel ez nem GTX-es, hamar megadja magát.

Annyira egyedi ez a környék! A hegy tetején vagyunk, ahol – dombok vannak. Kisebb halmok… de itt is, ott is. Megmászunk egyet, jön a következő – amit vagy megmászunk, vagy nem, mert kiesik az útból.

Aztán persze csak-csak felbukkan az Eötvös Károly-kilátó. Ez már OKT, és korábbi emlékek jönnek elő, mesélek sokat Márknak. A fa építmény tövében meg kosarak, dobozok, vödrök. No lám, ellátó pont is – csak éppen személyzet nélkül. Eszembe jut, hogy Gabi, a rendező említette a rajtban, hogy több önkéntesét is kénytelen hiányolni… Hát, azt gondolom, ez a megoldás is teljesen megfelel nekünk, ebben a helyzetben.

A kilátás? Megnézzük, persze, mindenféle optimizmus nélkül. Ami nem is csap be… Gyakorlatilag a semmi: szinte semmi. Egy túratárs leánnyal megtippeljük, merre van a Balaton… aztán leereszkedünk a lépcsőkön.

Girbegurba út kanyarog velünk, aztán az ároknál jobbos kanyart veszünk, elköszönve a közös szakasztól – merthogy visszafelé itt ismételni fogunk. Most azonban ereszkedés jön, a Vaskapu-árokban. Ez is még kék; továbbra is OKT. A látvány pedig pazar!

Márk a hazai (Bozsok-környéki) Sötét-völgyre emlékszik, és ahhoz hasonlítja. Van is benne igazság, belátom. Még a tempóban is – persze így lefelé: jót kocogunk. Mesélek neki a Tanúhegyek 100 TT-ről, amikor itt már sötétedéskor jövünk – és felfelé…

Szőlők között, párás vidéken haladunk előre, távoli hegyek sziluettjei sejtetik: ők is ott vannak. A Hegyestű ormát azért ki tudjuk venni, a többieket csak tippelgetjük. Ha körülnézek, valahol errefelé van a túra névadója, a Pirkanc dűlő is, úgy emlékszem.

Errefelé még csak éjszaka jártam, így hát érdemes körül-tekintgetni. Sok szőlő, présház, gyümölcsös nyújt kellemes látványt még így az esőben is. Mert közben hol rákezd, hol meg lassúbbodik – de azért folyamatosan ott van.

Felbukkan Balatonhenye, a szélső házak. Nahát! Világosban egészen mások… Szemből pedig ismerősök: Ildi, Erzsi, Feriék… Ők a 28-as távon vannak, egy kis OKT-val megspékelve. Aztán a kocsmához érkezünk, de sajnos, a felújítás még nem ért véget, így a remélt finom fröccsről megint le kell mondanom, mint legutóbb is. Az OKT-bélyegzővel kiszolgáljuk magunkat, mint ahogy almával is. Frissen mosott gyümölcs, mosolygunk egyet. És finom is: kellemesen lédús, roppanós.

Ezt már a faluból kifelé, a sárga sávon állapítjuk meg. Jönnek a végtelen rétek, mezők, távoli dombokkal. Nézd, azokon megyünk majd visszafelé! Most meg tovább, északnak. Mint a „Káli tényleg 60” TT-n; reménység szerint két hét múlva. Egy hatalmas fánál elbizonytalanodok, és rossz irányba indulok, de aztán pár méter után korrigálunk.

Elhagyjuk a számomra ismerős szakaszt, tovább, Kapolcs felé. Mezők, ligetes részek, erdők széle. És a szemerkélő eső, vigasztalan folytonossággal…

Jobbra egy meredek kaptatón látok embereket, felfelé haladnak. Ó, máris itt lenne a Király-kő? Egészen szépen fel lehet jutni, hiába a felázott talaj, a csúszós, nyirkos sziklák. Ellenben látványosak és határozottan vadregényes külcsínt biztosítanak.

Igaz, csak egy hónapja jártam itt, de mégis olyan jó érzés újra fent körülnézni, végigpásztázva tekintetünkkel a környéket. Alattunk Kapolcs, és a Völgy, persze párában, ködös homályban.

Ereszkedés jön, óvatosságra biztatom Márkot – gond és esés nélkül lent vagyunk. Legalábbis a szurdokban. Elhaladunk az imént még fent csodált sziklák mellett, és immár alulról bámuljuk meg a Király-kő pompás formáját.

Beérkezünk Kapolcsra, egy kellemes kis kocogás után. A kis patak és hídjai most is lenyűgöznek – ezúttal nem „kertek alatt” megyünk, mint egy hónapja, a Művészetek völgye TT-n, hanem ki a főutcára.

Itt lesz ugyanis újabb ellenőrző pont, és frissítés is vár ránk. Kiváló ringló-szörpre cserélem kulacsom tartalmát, és bevállalok egy zsíros kenyeret is. Remek társaság vetődik össze, kellemesen elbeszélgetünk. Többek – így mi is – eltűnődünk a folytatáson.

Forduló, megint le a kis alsó utcához, megint hidak és füzek társaságában ballagunk. Ismétlés, persze, de megint muszáj fényképezni.

Akárcsak később. Az utolsó házakat hagyjuk el, és itt már elég szépen emelkedik is az út. Persze, Kapolcs már benne van a völgyben, mi meg megyünk vissza – az idejövet látott dombokon, hegyeken, azok tetején.

Az emelkedés általában szép kilátást is szokott eredményezni. Most is. Többször megállunk visszatekintgetni, és pára ide, eső oda, a látvány szép, meg kell hagyni.

Nagy rétek, füves végtelenség, pár fával tűzdelve. Sétára, beszélgetésre alkalmas terep – nagyjából folyamatos esőben. Élünk is vele, és átbeszéljük a következő hetek túráit: ki merre tovább? Aztán a mait, újra. Végig toljuk-e, vagy élünk a (rajtban megtudakolt) „downgrade”, azaz lenevezés lehetőségével? Sajnos én ez utóbbira hajlok, mivel már kb. fél órája a gyomrom rendetlenkedik. Talán a zsíros kenyér? Aligha, Márknak kutya baja… igaz, nekem néha hajlamot mutat egy kis érzékenységre.

Eldöntjük: elég lesz a 26 kilométer. Erre éppen jönnek ezen táv névadói, a hegyi tavak. Nahát! Megcsodáljuk, lefényképezzük – igaz, víztükör néha nincs is, de a sűrű nádas, a vízinövények mégis csak árulkodnak.

Jön a közös szakasz, elhagyjuk a Vaskaput, megint dimb-dombok és hullámzás. A táj ugyanaz, de fordítva mégis csak más.

Közben tesómat sikerül hívni, aki egy sikeres Bércről tért haza. Gratulálunk neki, és egyúttal meg is köszöntjük: ma van a szülinapja. Aztán a kilátónál még egy próbálkozás, de a panoráma most sem lett végtelen… hogy finoman fogalmazzak.

Aggasztó szakasz jön, Márk! Kéken le, ami meredek lesz; nagyon meredek. És jó eséllyel sáros, csúszós, veszélyes is. Ehhez mérten újra botot nyit a fiú, és elkezdünk óvatoskodni lefelé. Ami aztán… khm, simán megy. Elmélázom, hogy ez most nem az én napom, sehogyan sem. Rájövök, hogy nagyjából az Örsi-hegyről való ereszkedéssel kevertem össze. Nahát, azért ennél nagyobb baj ne legyen soha! Főleg hogy gyönyörű, látványos szakasz ez.

Átvágunk a sűrű rekettyésen (ebben is még csak fejlámpával voltam), és kibukkanunk, immár Szentbékkálla közelében, szőlők között. Szemből túrázók érkeznek: vajon mit rövidítettek le? Mi megyünk előre, nyugodtan, követve az előttünk haladó párost, még előbbre még egy páros… Aztán a falu határában döbbenünk rá, hogy dehogyis! Pont fordítva: mi rövidítettünk!! Pontosabban: kihagytuk a Töttöskáli templomromot.

Aú. Hát ez már fáj. Tényleg jobb lesz itt most ezt abbahagyni! Közös akarat, közös döntés Márkkal. Így hát szegény Gabi se tud minket kizökkenteni elhatározásunkból, pedig – afféle jó vendéglátóként – biztat a rajt-célban. Helyette száraz holmit varázsolunk elő a kocsiból, és egy üres szobában egészen emberi formát veszünk fel. Megkapjuk az egészen egyedi díjazást is: a szép oklevél mellé – kitűző helyett – egy feliratos vászon táska a jutalom (bár kérdéses, mennyire érdemeltük meg). Az udvaron még egyszer megnézzük a hosszában parkoló fekete Mercit, aztán szépen elporoszkálunk hazafelé. És tudjuk: legközelebb revans jön!

ui.: Márk, köszönöm a fotókat/gépet!