2016. május 29., vasárnap

Kinizsi Százas 100 TT (2016) - ahogy én láttam...

A Kinizsi Százas hazánk legrégebbi teljesítménytúrája: 1981 óta minden évben megrendezik. Népszerűsége, ismertsége igen nagy; már-már ikonikus esemény a hazai természetjárók körében. Két és fél évnyi teljesítménytúrázás, illetve a tavalyi sikeres részvételem után egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ismét ott szeretnék lenni.



A Kinizsi Százas kihívása és nehézségei nem a rajtnál kezdődnek, hanem jóval korábban. Hála Istennek, sikerült elsőre venni minden akadályt: a márciusi regisztrációt, aztán a nevezést, szállás-foglalást… A kálvária és az izgalmak aztán a rajtnál jutnak csúcspontra: előzetesen rajtolási zónákat hirdettek meg, amik a gyakorlatban aztán semmivé lettek. Sokan egy vagy másfél órás – napon töltött – sorállás után indulhattak el… Ehhez képest mi megúsztuk háromnegyed órával. Közben persze ismerősök itt is, ott is: összefutottunk már túrán, de az is lehet, hogy csak valamelyik fórumon „találkoztunk”. Remek dolog üdvözölni egymást, váltani pár szót! A teljesítménytúrázás fontos része ez: igazi közösségek alakulnak itt ki. Végül 07:50-kor aztán csippan a készülék: gyerünk, kezdődik!


Hamar elhagyjuk a várost, köves-sziklás utak jönnek, emelkedik is a terep. Nemsokára az Ezüst- majd a Nagy-Kevély oldaláról-tetejéről gyönyörködhetünk az elénk táruló panorámában. Itt még sok rövid távos (25 vagy 40 km-es) túratárs is egy nyomon halad velünk – azaz, sok-sok előzésre van alkalom, sőt szükség. Az elején ugyanis meghúzzuk a tempót, ez volt a cél öcsémmel. Összeszokott, teljesen azonos tempót teljesítő páros vagyunk, sok száz együtt megtett kilométerrel. Az első ellenőrző pontra (Hosszú-hegy) oda is érkezünk négy perccel előbb, mint terveztük – remek, hajrá, hadd szóljon! A terep továbbra is változatos – de leginkább emelkedő: közeledünk a Pilis tetejéhez, jön a szerpentin.



A kilátás ennek oldalában is lenyűgöző! Gyors fotók, és tovább, előre. Újabb ismerősök, jó utat! Aztán dél lesz, és már itt is a Pilis-nyereg, a második ellenőrző pont. Újabb négy perc nyereség – hú, igen pontosan kalkuláltunk! Nem állunk meg, tavaly igen sok időt pazaroltunk itt – döntjük el már előre. A sor azonban rövid; így egy gyors kóla belefér, és jöhet az ereszkedés. Nem csak a hegyet, de egyúttal a tájegységet is elhagyjuk: a Kétágú-hegy és a Sziklák alatti dűlő már levisz bennünket a katlanba.



Hát igen, a katlan… sőt: A Katlan! A túra igen fontos része – élet-halál múlik rajta. Na jó, az azért nem… „csak” a teljesítés úszhat itt el. De az nagyon. Akár még úgy is, hogy majd csak órákkal később derül ki: itt fogyott el az erő vagy a lendület. Vagy csak a víz. Kesztölcön és Dorogon ugyanis lehet még készleteket feltölteni, utána azonban már nem. És az az „utána” nem kevesebb, mint 12 km – általában (mint idén is) nagy melegben, kevés árnyékkal, de sok emelkedővel és több helyen kellemetlen homokos tereppel.



Kesztölcöt egyharmad távnál érjük. Üdítő oázis a sivatagban: előbb Hotdogman fogad bennünket, aztán nyomós kútnak örülhetünk, míg a falu központjában a helyiek jóvoltából pazar fogadtatásban lehet részünk. Népviseletbe öltözött lányok és fiúk levendulaszörppel, fröccsel és friss pogácsával várják a megfáradtakat. Nagyon köszönjük, tényleg jól esett! A kihelyezett mosdó (sőt, tükör!) már csak hab a tortán… A kedves családot, akik évről évre slaggal-vízzel fogadják a mezőnyt, ki is hagyjuk.




A katlan végén Mogyorósbánya vár majd, előbb azonban megmásszuk a Nagy-Mumust – akarom mondani Nagy-Getét… Ott is EP lesz, persze. Meg remek kilátás, utána pedig technikás ereszkedés. Semmivel nem könnyebb vagy gyorsabb lefelé, mint fel, úgy gondolom. Aztán kicsit letérünk az OKT vonaláról, és – rövid K+ után – a Hegyeskő és a tokodi pincék környékén gyönyörködhessünk újra a látványban. Pompás gabonamezők között haladva egészen a Dunáig és Esztergomig ellátunk. Tokodnál élünk a lehetőséggel, és egy pincehideg fröccsel ajándékozzuk meg magunkat. Jól jön a frissítés, mert újabb kaptató fogad – de az után már ott lesz Mogyorósbánya!



Ez is egy „vízválasztó”: vége a Katlannak, itt a 4. EP, a Kakukk söröző (remek zöldséglevessel), – és itt a fél táv! Evés-ivás, nyújtás, zoknicsere… Fél hat van; megérdemlünk egy kis szusszanást – főleg hogy a tervezett időnkhöz képest (amit 21 órás teljesítéshez képest kalkuláltunk) 35 perc előnnyel bírunk már. És egyúttal Kéktúra-pecsételő hely is: élünk vele, mert innentől két hiányzó szakaszt is teljesíthetünk. Aztán nekivágunk a folytatásnak – de a maci már kifelé megy a málnásból… Az Öreg-kői pihenő következik (idén itt a meglepetés-EP), majd Péliföldszentkereszt tárul szemeink elé. Már vártuk a forrást, nagyon finom vizével és mosakodási lehetőséggel (mert még mindig meleg van). Kicsit odébb a XIII. századi templom és a szaléziak épületei láthatók – de az OKT-pecsét is itt van, sőt, ingyen üdítőkkel is kedveskednek a K100 résztvevőinek: nagyon köszönjük, jól esett!


Mezők és erdők között folytatjuk, kaptatókkal és lejtőkkel. Elhagyjuk a Bika-völgyet: itt is egy meglepetés-csippantás (és újra hot-dog), aztán bozótos emelkedő és… Pusztamarót! Negyed tíz van; sikerült idáig jutni világosban, de itt már előkeressük a fejlámpákat (és elcsomagoljuk az OKT-füzetet: a következő szakaszok rendben megvannak).


Innen már a Gerecse 50-ről is ismerős az út… Sziklás, technikás emelkedő következik az üdülőig, majd kellemes, beszélgetős szakasz Bányahegyig. Ez az ötödik ellenőrzőpont: finom forró teával kínálnak kedves kislányok, újabb ismerősök itt is, ott is… Rövid szusszanás, de a gulyást és a leülést kihagyjuk, mert tapasztalataink szerint gyilkos tud lenni mindkettő. Idővel szépen állunk, megcsodáljuk Vértestolna távoli fényeit, a Pes-kő környéki mélyútban szaladunk egy jót – kellemes egy kis változatosság.

És már itt van előttünk Koldusszállás! Közben átléptünk a vasárnapba, lassan egy óra lesz… és megvan 82 km. Itt is teázunk, majd elköszönünk a pontőröktől – és a Kéktől is; innen már S- mindvégig. Emelkedő jön: nem különösebben erős, de makacs, hosszú – és kellemetlen vörös kövekkel fogad. Szenvedtünk vele tavasszal az Iszkirin és a Gerecsén is… most valamivel talán jobb, de a talpakban is több a kilométer. Déja-vu érzés tavalyról: most is rengeteget előzünk, bennünket meg senki: Zoli, igen jók leszünk! Aztán az utolsó EP a Körtemplom romjainál: vége a köveknek – és innen már lejtő mindvégig!


A baji Kálvária stációi mentén leereszkedünk a köves-technikás szakadékon, és most inkább óvatosak, mint gyorsak vagyunk… A szőlőknél megint gyorsítani lehet, innen már csak aszfalt, át a falun, ott villog a fénysorompó, az ott már Tóvároskert, az ott már Tata! Uram Atyám, még mindig sötét van!! És be is érkezünk sötétben, hihetetlen, adják a jelvényt, adják az oklevelet, forró a kézfogás, őszinte a gratuláció. Hát megcsináltuk! Húsz óra három perc alatt, 4,99-es átlaggal, 12:01-es ezrekkel – ha a kerek számok bűvöletében élnék, most biztosan keseregnék. De így nem. Majdnem két és fél órát javítottunk a tavalyi időnkön, a 139-140. helyen végeztünk az 1.409 induló közül – és kiválóan érezzük magunkat. A levest jóízűen bekanalazzuk, és közben a jövő évi stratégiát beszéljük meg…




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése