Gyerekkorom óta
mindig is lenyűgöztek a Tapolcai-medence gyönyörű hegyei. Egyedi alakjuk,
formájuk meghatározza és sajátossá teszi a táj arculatát. Hihetetlen
ellentétek, egymás közvetlen közelében… Szinte mindre jellemző a zord, szürke,
rideg északi oldal, bazalttal és sziklákkal. Ezzel szemben a déli, napsütötte
részek a szőlőkkel, gyümölcsösökkel, présházakkal és az ezekhez kapcsolódó
kulturális emlékekkel egy teljesen más világot és hangulatot árasztanak. Mindezt
egy nap alatt, hatszor, felváltva megélni egészen különleges élmény!
Minden, már bejárt túrán állandónak tekinthető célunk, hogy
lehetőleg gyorsabban teljesítsük, mint előző alkalommal. Ha ez nem lett volna
elég, erre a napra jutott még egy motiváció: legkésőbb hétre haza kellett
érnem, egy esti program miatt: legkésőbb tehát öt – fél hatkor indulni kell.
Öcsém örült ennek, mert ő is sietett – szóval, négy negyvenkor csörgött a
vekker, hogy a fél hatos indulással odaérkezhessünk a legkorábbi, hetes rajtra.
Út közben némi köd- és párapamacsok aggasztottak bennünket: nem jó autózáshoz
sem, túrázáshoz sem. Eszünkbe jutott, amikor – két évvel ezelőtt – ugyanezen a
túrán nagyon sűrű ködben az orrunkig alig láttunk… Szerencsére most ezt
nagyrészt megúsztuk, mint később kiderült. Mert később kiderült, nagy
örömünkre…
Teli parkoló, hatalmas tömeg a suli aulájában – nesze neked
hetes rajt... Aztán negyed nyolcra mégiscsak összejött, amibe belefért jó
néhány ismerős üdvözlése is: Andrea és Attila, Pali és Gábor… nagy öröm akár
csak pár szó vagy egy kézfogás is. Enyhe idő várható, ennek megfelelően a
cuccot még egyszer átgondoljuk, a felesleget kipakoljuk, és hajrá, toronyiránt!
Amiből kettő is van, lévén, hogy a badacsonytomaji Bazalttemplom ikertornyokkal
büszkélkedhet. Egyedi, sötétszürke színe előrevetíti, hogy ma látunk még
ilyent… sokat, nagyon sokat. Pár száz méter aszfalt, és máris terepen találjuk
magunkat. A sárga jelzés felvisz egészen az Országos Kékig, amin ma sokat
fogunk vendégeskedni. Mindeközben persze masszívan felfelé tartunk: maga a
Badacsony magasodik előttünk, legcsodálatosabb hegyeink egyike, nem holmi kis
dombocska. A mai napra jutó hat tanúhegy legmagasabbika, bár így is csak 438
méter. Kiindulópontunk azonban alig van a (magyar) tenger szintje felett; kb.
80 méteren. Így hát – kb. két és fél kilométer távon – kell leküzdeni a
nagyjából 360 méternyi emelkedést.
Ennek a szakasznak szimbolikus és jellegzetes része a
Kőkapu, egész pontosan Kűkapu. A Klastrom-kút (és II. János Pál kápolna) után,
folyamatos emelkedőket bejárva jön a még emelkedőbb rész. Hatalmas sziklák
között, öklömnyi köveken jutunk tovább; a túrázók szép libasort formálnak.
Előzni itt nem lehet – előtte és utána azonban igen, sőt, szükséges, mert a
tempó lassú, és hamar kieshetünk saját ütemünkből, ami rossz. Feljutva –
immáron az említett OKT-n – aztán megérkezik a kilátó. Tövében egy kis
asztalnál Péter ragasztja a matricát: első ellenőrző pont.
A köd itt még nagy;
a Kisfaludy-kilátóba nem is megyünk fel. Összeszámoljuk: hatodszor vagyunk ezen a tetőn,
és ebből egyszer mentünk fel – máskor nem volt értelme. Nem túlzottan jó arány,
és ezen ma sem javítunk.Pedig az idő folyamatosan javul, és a Hertelendy-emléknél már egészen különleges fényekkel örvendeztet meg bennünket a szemből, köd alatt-felett átsütő nap.
Kilátás azonban itt sincs, de a Ranolder-keresztnél majd
igen! Ott már teljes pompájában élvezhetjük a napsütést, és a táj is gyönyörű.
Addig azonban még hullámzik – nem is kicsit – a terep, igazolva a hegy (leginkább
déli irányból felfedezhető) kalap-formáját. És igen, az említett kereszt,
leszaladok a lépcsőn egy szép fotó kedvéért, addig tesó „önellenőriz”, szépen
magyarul szólva: ragaszt egy-egy kihelyezett matricát. Ezen a túrán ez bevett
gyakorlat, bölcsen
átgondolt helyeken.
Máris itt a Rodostó-turistaház, és kedvencünk, a Bujdosók
lépcsője. A tavaszi Tanúhegyek-túrán szemből van lehetőség megmászni a 464
(lépcsőnek csúfolt) bazaltkockát, az őszin „csak” ereszkedni kell rajta.
Ezúttal nem nyirkos és nem is havas, tehát eldöntjük, hogy jelen pillanatban
könnyebb lefelé, mint fel. Aztán aszfalt, Badacsonytördemic, nagyon kellemes
lejtéssel: naná, hogy jót szaladunk. Igaz, itt már csak elvétve találkozunk
túratársakkal: a gyalogosokon nagyjából túljutottunk, a futók meg minket
hagytak le. Folytatjuk utunkat, a vasútállomás felé most csak egy pillantást
vetünk: ez az OKT-pecsétünk már megvan rendben. Sínek, országút, aszfalt
Szigligetig. És ott is, végig – ez egy ilyen szakasz, sokáig.
Az Avasi-templomromhoz érkezvén megtesszük a kötelező kitérőt, de most itt matrica nincs, csak egy felirat, hogy most itt nincs matrica… Elhagyjuk az Esterházy-pincét (ami egyben bormúzeum is), letérünk kissé jobbra, és toronyiránt megérkezünk előbb a Vár Kávézó, majd a templom mellé. Sajnos – szezonális egység lévén – a sütizés - fagyizás kimarad, ellenben nekiveselkedünk a lépcsőknek, és irány a vár, második hegyünk és ellenőrzőpontunk!
A szigligeti vár pompás, sőt: lenyűgöző kilátást tud
nyújtani, megfelelő viszonyok mellett. Most a viszonyok nem rosszak, de nem is
nevezhetők tökéletesnek. Így hát hálát adunk, hogy nem tejföl-sűrűségű ködben, hanem
mégis csak értékelhető, sőt, egészen egyedi, sajátos fényviszonyoknál láthatjuk
a magunk mögött hagyott Badacsony kontúrját és a következő tanú, vagyis a Szent
György-hegy sziluettjét. Valamelyest a Balaton víztükre is megcsillan, nem
távozunk tehát elégedetlenül. És üres kézzel sem: a megszokott ropogós nápolyi
pótolja az elvesztett energiákat.
Aztán zúgás lefelé a lépcsőkön és bazaltköveken, követjük a
kéket a hosszú lejtőn, ki az országútig, majd mellette, a kerékpárúton. Futók
előznek még, gyönyörködünk a tájban, a jobbról megszokott lovak ezúttal balról
legelésznek. Aztán át az úton, balra, pontosan előttünk a Szent György
magasodik. Aszfalt ezerrel, de akár balra, akár jobbra nézünk, könnyű belátni,
hogy itt más alternatíva nincs, nem is lehet. Az Ávorsai gát és rét vizenyős,
zsombékos vidéke ez, ember és gép által járhatatlan terület, ahol alighanem sok
élőlény kiválóan érezheti magát. Jól van ez így, megbocsátjuk hát az aszfaltot.
Jobbra letérünk a jelzésekről, a Horváth-pince kedvéért. Matrica van, bor
nincs: a tulaj ugyan kint tesz-vesz, de nyitni majd csak tízkor fog, mondja. Az
több mint húsz perc, természetesen nem várjuk meg. Csalódottan lépünk tovább;
kétszer is finom szentgyörgy-hegyit kóstoltunk itt, ami olyan, „mint az
anyatej”.
Sebaj, majd talán a kulcsosháznál! – reméljük, idén is
forralt borral várnak majd. Nah, itt az újabb motiváció, felgyorsulnak a
léptek, visszatérünk a kékre. Napfényben ragyogó pincék, egyedi építészeti
műremekek, öröm még nézni is.
Itt a bájos Lengyel-kápolna, mellette a Tarányi présház barokkos, összetéveszthetetlen tömbje. Fantasztikus látvány a mögöttük magasodó tanúheggyel – hát megint sikerült eljutni ide is, újra…
Végre búcsú az aszfalttól: kissé laposabb rész következik, pompás kilátással visszafelé, Szigligetre. És kedvencem, az Oroszlánfejű kút: egyik tavaszi túrán szinte életmentő volt a vize; nem feledem el. Jót iszunk most is: friss és üdítő. Futó csapat halad el közben, fiatalok, jókedvűen zajosak. Aztán a hegy nyugati oldala, itt sincs most önellenőrző pont, megint csak felirat. Ami igen korrekt: így nem kell keresgélni, hogy hátha… köszönjük!
Nekiveselkedünk az emelkedőnek, aztán az egyik kanyarban felbukkan
előttem az előbbi csapat. Naná hogy belehúzok, és naná, hogy… dupla öröm így
érkezni fel a tetőre, na. Harmadik tanúhegy, harmadik matrica, rövid
körültekintés – és kezdődhet az ereszkedés. Cipőm újfent meghálálja, hogy őt
választottam pár hete: döbbenetes tempót lehet vele futni, földön, sziklán,
köveken: szinte belemar a talajba. Kanyargós szűk ösvények, futók mögött futok,
adrenalin ezerrel. Pazar kilátás észak felé, EP, de csak a rövid távosoknak, mi
éles kanyart veszünk, tempó, tempó!
Bazaltorgonák. Hátborzongató, döbbenetes látvány:
valószínűleg még sokadszor is az lesz. A hatalmas természeti erők és a picike
ember... Le a lépcsőkön, sziklák és kövek, és már látom a Kaán Károly
kulcsosházat. A 20A táv célállomása, nekünk nem ellenőrzőpont – de ellátó pont. Nem is akármilyen: többféle zsíros kenyér, mellé savanyúságok, paprika, só – és persze sokféle lekváros is, édesszájúakra is gondolva. No és a remélt forralt bor, hát persze! Nem maradt el idén sem, de van forró tea is – mindenkire gondolnak. Falatozó túratársak, többekkel beszédbe is elegyedünk. Az OKT-pecsétre csak pillantást vetünk, megvan már ez is. Aztán balra le, meredeken, szőlők között, Felső- és Alsó-Diska, az Ürgelyuk…
Búcsú a kéktől, szalagozott rész jön. Át a tapolcai műúton majd nem sokkal később a vasúton is. Vigyázz, ha jön a vonat! – írja az itiner, és mi el is csípünk egyet. Remek páros a fotón a Csobánccal a háttérben.
Mert ő következik, igen, újabb célpontként, és azt sem
megkerülni fogjuk… naná, hogy felmegyünk a várromhoz. De előbb Gyulakeszi a
cél, még előtte pedig az Eger-víz, a pallós átkeléssel, egyensúlyozva. Megvan
sikeresen, jöhet a dagonya, mondjuk – emlékezvén a korábbi tapasztalatokra. Itt
alighanem a júliusi aszályban is sár van… Viszonylag simán megússzuk,
focipálya, majd a falu következik, meg néhány újnak tűnő épület, aztán az
Esterházy-kúria… Átszeljük a műutat a templomnál, innen zöld sáv visz, sok 20B
távost érünk utol. Hamar elérjük a Rossztemplom romjait, aztán pár méter, és
180°-os forduló, matricával.
Innen OKT megint, beton talpfák (fából
vaskarika?!), sok-sok, majd köves-sziklás az út. Letekinteni mindvégig érdemes,
a panoráma pazar Gyulakeszi és Diszel felé. Fentről meg széjjel, mindenfelé…
mert aztán hamar a várromoknál találjuk magunkat, negyedik színes matrica, és
itt is ellátás: ínycsiklandozó aszalt vörös áfonya. Csemege is, energia is.
Talán emiatt is – meg talán az újabb lejtő is közrejátszhat? – de belerobogunk,
rendesen.
Adrenalin, hatalmas tempó, Zoli is tolja mögöttem ezerrel. Szőlők közé érkezünk, laposabb és homokosabb a terep, távolban a Tóti-Gulács iker-páros látványa gyönyörködtet. Hamar itt az országút, átkelés, és búcsú-pillantás még egyszer a Csobánc csodaszép tömbjére.
Káptalantóti előttünk, meg persze mögötte a Tóti-hegy – a
bájos kis falusi templommal fantasztikus látvány. Beérkezünk a kőkeresztnél,
aszfalt, de ez most nem lesz vészes. Horváth-kert, a falu közepén: itt sem kell
OKT-pecsét, de egy kóla most jólesik, engedélyezzük hát magunknak a kis
pihenőt. Főleg, hogy az órára is pillantást vetettünk, és hát… megnyugtatott,
na. Jöhet a kék háromszög, letérés, állattartó telepet hagyunk el, szőlő és
erdő között folytatjuk. Saras mezei út jön, gépek vájtak mély nyomokat –
szerencsére nem hosszú szakasz: nagyjából a zöld jelig tart.Ott meg már igen
közelről szemlélhetjük a Tótit, ami körülbelül úgy néz ki, mint ahogy a hegyet
gyerekkorunkban rajzoltuk. Felfelé sem változik a kép: meredek, nagyon meredek
kaptató, a tetején már csak sziklákkal. Közben több szakaszon gondos kezek
köteleket feszítettek ki, segítségül. Én inkább a fák között folytatom, az
előttem haladók ugyanis erősen belengetik a fogódzkodót.
Tető, kis szobányi hellyel, 360°-os panoráma, döbbenetes
látvány. Az idő nem tiszta, mégis lenyűgöz a kilátás, sokadszorra is. Fotót kérünk a sok ifjú túratárs egyikétől, és rohanás le. Fohász, hogy el ne essek, és hála, megint csak a cipőért, újra. Pillanatok alatt leérkezek, bevárom tesót (ő ugye épeszű), aztán zöldön tovább, lazító futással. Itt vannak a szürkemarhák, meg az Istvándy-pincészet (EP a tavaszi túrán), és az út. Nem is számolom, ma hányadszor találkozunk a kékkel, megyünk fel rajta egy darabig.
Megállapítjuk, hogy ez a Gulács leggonoszabb szakasza: jó sokat megyünk
felfelé, hogy aztán nekiállhassunk: a felmenetelnek… Ami technikailag nem is
egyszerű: komoly bazalt-mező jön, sziklákkal és bokatörő kövekkel – mindezt
rézsűs, ferde terepen.
Megyünk felfelé, az ösvény egyszemélyes, nagyon szűk, és nagyon meredek keresztirányban. Ehhez mérten szépen érkeznek a visszafelé tartók, szemből…
A Gulácsnak csak egy – csigavonalban kanyaruló – útja van, nincs mese, előzékenynek kell lenni, ami ráadásul legtöbbször nem is egyszerű. Fel- vagy lehúzódás, fogjuk a csenevész fatörzseket, egyensúlyoz mindenki. De végül persze minden helyzetet megoldunk, felérünk a tetőre: utolsó tanúhegy, utolsó matrica.
Lezúgás, amikor és amennyire lehet, közben fotózás…
Bazaltmező újra, vastag avar, kanyargó ösvény. Előbukkan a civilizáció,
egyelőre csak szőlőkkel, majd műút, átkelünk, fellépcsőzünk. Tovább a kéken, szőlők
és pincék között, és a Köböl-kút előtt nem sokkal letérés. Utolsó önellenőrző
pont, matricázunk – és le az ösvényen, az aszfaltig. Badacsonytomaj, megint
csak toronyiránt… Igen hamar előttünk az iskola, pecsét az ajtónál, a kütyüt is
leállítom. Kitűzőt választok, oklevelet és kézfogást kapok a gratuláció mellé. Aztán órát nézek. Hát nincs öt – fél hat… és
négy óra sincs, mint ami az előző két évi idő alapján lehetne. Konkrétan 14:42
van. Felszabadulván a nyomás alól, ez egy kellemes pizzát is jelent itt
szemben, remek kávéval, és hazaindulunk egy új ismerőssel, Andrással
Szombathelyre. Közben számolgatom, hogy még hányat kell aludni a következő
Tanúhegyekig…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése