2016. december 4., vasárnap

Bodajk - Gaja-völgyi mikulás 10 TT - ahogy én láttam...

Tíz kilométeres túra, ráadásul sok-sok belefutással, nagyon sietősen. Ezzel együtt is 93 fotó, amiből csak több szűréssel-rostálással tudok kiválogatni húszat a szokásos albumomhoz… Nos, ennek bizony nyomós oka van!

Mikulás-túra, tehát együtt megyünk, mint tavaly – ez volt a hetekkel korábbi elhatározásunk kislányommal. Aztán az élet megint felülírt: keresztelő lesz, rokoni körben, ezen a napon. A „biztonság kedvéért” Sárváron, Bodajktól 140 km-re, és tizenegykor. Márpedig én a Gaja-szurdokba igen régen készülök, mert csúnya fehér folt a saját Bakony-térképemen. Ráadásul a Cartographia Kupa utolsó futama idén – ahol nekem még éppen egy pecsét hiányzik. Logisztika, számolás: mégiscsak megoldható, ha ott szállok meg, és reggel hetes rajttal, futva… Hát, elképzelhető, hogy kilenckor haza tudnék indulni – az út meg pont két órás, szuper! Laci öcsém is vevő volt erre a dilis futamra, így hát pénteken este bejelentkeztünk a bodajki kollégiumban – és reggel háromnegyed hétkor csakugyan a rajtban toporogtunk.


Nem is egyedül. A két rövid táv (tízen kívül huszonöt is teljesíthető) ellenére legalább tucatnyi ember gyűlt össze. Üdvözlöm Gábort és Imrét: ők nálunk is extrémebbek, innen még két másik mikulás-túrára is fognak ma menni! Szegény rendezők aligha számítottak minderre, de hétre tényleg minden rendben volt. Itiner be a futózsákba, kütyük és gazdáik elindulnak, hajrá! Pár ember csak előttünk, elfutunk mellettük és a templom mellett, itt a lépcsősor, fel a kálváriára. Lentről nem is látszott, szép kis domb, kellemes bemelegítő a stációk mentén.

Pompás látvány felérkezni, visszatekinteni még inkább. Szépen látszik a város az előbb elkerült templommal és a távoli Vértes-vonulattal. A legszebb azonban a világosodó, tiszta ég; ezernyi színnel. A tisztaságnak persze ára van, ami jelen esetben ropogós hideg: bosszant kicsit az otthon felejtett kesztyű. Ennél is jobban a vacak fényképezőgép – el is teszem, és átváltok telefonra. Leérkezés a dombról a túloldalon; egyenesen folytatnánk, de hátulról a társak figyelmeztetnek: balra! Tényleg ott a szalag – ám az előző napi GPX-fájl (amit letöltöttem), egyenesen vitt volna. Persze a „valóság” győz, megyek a szalagok útján, itt a piros is, jó lesz ez. Kesellő szoborpark, amit most így nem jobbról, hanem balról mellőzünk – és ez meg is téveszt. Közben ráadásul a telefon is beadja az unalmast és már itt lemerül (nem bírja a hideget és a fényképezést). Így aztán szépen benézem a következő kereszteződést, és egyenes helyett elmegyünk jobbra, házak közé. Több száz méter kell, hogy észrevegyük: rossz az irány!



Korrekció, aztán minden rendbe jön – a jelzések stimmelnek, és a telefon is töltőre kerül: innen már végig bírja. Kapun megyünk át, és nagyon szép, sűrű fás szakaszon futunk tovább. Rendkívül jó minőségű utak kényeztetnek: érdemes hozzászoknunk, mert mindvégig ilyen lesz. Akárcsak a jelzések és szalagozások: nem lehet panaszunk. Feljutunk egy tetőre, ahonnan határozottan lefelé vezet az út – a kilátóhoz. Ez ugye elég ritka dolog, és ehhez mérten meglepő is. Számítottunk azonban rá a szintmetszetes ábra alapján, és feltételezzük, hogy tudták a tervezők, miért is oda kerül. 

Alig néhány perc, és a látvány igazolja őket. Modern, fémből készült, alacsony építmény a Károly-kilátó, egy szikla-kiszögellésen – és elképesztően szép a panoráma! Úgy érzem, szinte lebegünk a Gaja-völgy felett, és balra-jobbra, újra meg újra jár a tekintetem. Kelet felé nézek, és óhatatlanul az Animals régi slágere jut eszembe, A felkelő nap háza. Hát igen, mindennek ára van: a korai kelésnek-indulásnak ez a lenyűgöző látvány. 













Túratárssal elegyedünk szóba: ő a huszadik kupa-fordulónál tart, nyelek egyet… Elköszönünk, kocogóra fogjuk megint: az óra ketyeg, nincs mese. Kék kereszt és piros sáv, nincs gond. A terep is segít, lejtőn vagyunk egészen az Alba Regia-forrásig. Balról ragyog a nap, a vastag friss avar remekül mutat, igen hamar oda is érkezünk.
Szépen kiépített, halkan csordogáló forrást találunk, pontőrrel, aki nápolyival kínál. Gáborékkal itt is összefutunk, de mi a pecsételés után azonnal indulunk tovább, bár látom, ők sem húzzák az időt. Néhány perc, és megérkezünk a Gaja-patak mellé: innentől sokáig útitársunk lesz. Előttünk az Ádám-Éva fa maradványai, meg a híd a patakon. Átkelünk, kék kereszt továbbra is, és igen hamar a Pisztrángos-tó partjára érkezünk. Gyönyörű zöld pázsit, házikók és esőházak – az egyikben pedig ott vár személyesen a Mikulás! 



Szegény, még csak bontogatja a sok ajándékot, de ez érthető is: első „ügyfelei” vagyunk. Azért el nem engedne üres kézzel: mandarin, szaloncukor kerül a zsákomba kislányomnak, a mézeskalácsból viszont fogyasztunk párat: jól jön az energia… A tavat – ha már ott van – megkerüljük, ennyi bele kell férjen az időnkbe. És visszafelé OKT: innentől majdnem teljesen a célig az országos kéken megyünk. Ádám-Éva újra, a hídról balra fordulunk, és kezdődik a Gaja-völgy.


Hallottam, olvastam róla, de ez megint a „látni kell” kategória! Nagyon örülök, hogy végre sikerült. Lenyűgöző, vadregényes, magával ragadó… fantasztikus. A patak, ami hol csendesen, hol zubogva kanyarog, a belemélyesztett gyökerek, a kristálytiszta víz… A sziklák, kétoldalt, sejtelmes barlangokkal, meredek falakkal… Hihetetlenül jó minőségű utak, tájékoztató táblák, pihenők, pompás avar.

Mindehhez a még mindig kora délelőtti napfény, ami besüti-beragyogtatja mindezt a csodát. Szentségtörésnek érzem, hogy futok itt, holott megállnék, de az idő és a számok most ezt nem engedik meg.Tovább tehát, megelégszem a gondolattal, hogy legalább sikerült, itt vagyok, itt lehetek.


Kanyargunk a patakkal együtt, és szinte elénk toppan a Varjúvár. Házikó, sarkánál autó, két pontőrrel. Hihetetlen, de a tíz kilométeres túrán harmadszor is ellátmányt kínálnak. A Balaton-szelet is a zsákba kerül: futunk… ráadásul meredek emelkedő van előttünk, és nem szeretek ilyenkor enni semmit. Neki is veselkedünk: pompásan járható sziklákon, de szinte lépcsőzve jutunk fel a tetőre, ahol aztán megint csak érdemes körülhordozni a tekintetet. Elbúcsúzunk a Gaja-völgytől, de komolyan mondom, már most visszavágyom ide.



Kerítés mentén, kapukon át, kijutunk a régi, felhagyott sípálya mellé. Ereszkedés következik, csodálatos itt is a panoráma. Egészen a Vértesig remekül elláthatunk: jól kivehető még a csókakői vár is. Leérkezünk az első házakig, a terepfutás zajosabb aszfaltozásra vált. A járdák azonban jók, a forgalom kicsi – legfeljebb pár meglepett tekintet jelzi a békés kisvároska nyugalmának megzavarását. Ez a nyugalom aztán a mozi épületénél már egészen más. Ott ugyanis nyüzsgés van: még javában zajlik a rajtoltatás, nevezés. Hosszabb távon tízig, röviden meg egészen délig lehet indulni. És most 8:42 van, igen: azaz, kiválóan sikerült hoznunk a tervet! Nagyon örülünk, váltunk pár szót a kedves rendezőkkel, akik röstelkednek, hogy még nincs kész a zsíros kenyér… Nekem most fontosabb, hogy megkapom az oklevelet és kitűzőt (egyet pici lányomnak is, ajándékba), főként pedig az utolsó Cartographia-pecsétet is.


…Aztán tíz-ötvenháromkor kiszállok a sárvári templomnál – ahová több hozzátartozó is csak utánam érkezik oda.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése