Tíz kilométeres túra,
ráadásul sok-sok belefutással, nagyon sietősen. Ezzel együtt is 93 fotó, amiből
csak több szűréssel-rostálással tudok kiválogatni húszat a szokásos albumomhoz…
Nos, ennek bizony nyomós oka van!
Mikulás-túra, tehát együtt megyünk, mint tavaly – ez volt a
hetekkel korábbi elhatározásunk kislányommal. Aztán az élet megint felülírt:
keresztelő lesz, rokoni körben, ezen a napon. A „biztonság kedvéért” Sárváron,
Bodajktól 140 km-re, és tizenegykor. Márpedig én a Gaja-szurdokba igen régen
készülök, mert csúnya fehér folt a saját Bakony-térképemen. Ráadásul a Cartographia Kupa utolsó futama idén – ahol nekem még éppen
egy pecsét hiányzik. Logisztika, számolás: mégiscsak megoldható, ha ott szállok
meg, és reggel hetes rajttal, futva… Hát, elképzelhető, hogy kilenckor haza
tudnék indulni – az út meg pont két órás, szuper! Laci öcsém is vevő volt erre
a dilis futamra, így hát pénteken este bejelentkeztünk a bodajki kollégiumban –
és reggel háromnegyed hétkor csakugyan a rajtban toporogtunk.
Nem is egyedül. A két rövid táv (tízen kívül huszonöt is
teljesíthető) ellenére legalább tucatnyi ember gyűlt össze. Üdvözlöm Gábort és
Imrét: ők nálunk is extrémebbek, innen még két másik mikulás-túrára is fognak
ma menni! Szegény rendezők aligha számítottak minderre, de hétre tényleg minden
rendben volt. Itiner be a futózsákba, kütyük és gazdáik elindulnak, hajrá! Pár
ember csak előttünk, elfutunk mellettük és a templom mellett, itt a lépcsősor,
fel a kálváriára. Lentről nem is látszott, szép kis domb, kellemes bemelegítő a
stációk mentén.
Pompás látvány felérkezni, visszatekinteni még inkább. Szépen
látszik a város az előbb elkerült templommal és a távoli Vértes-vonulattal. A
legszebb azonban a világosodó, tiszta ég; ezernyi színnel. A tisztaságnak
persze ára van, ami jelen esetben ropogós hideg: bosszant kicsit az otthon
felejtett kesztyű. Ennél is jobban a vacak fényképezőgép – el is teszem, és
átváltok telefonra. Leérkezés a dombról a túloldalon; egyenesen folytatnánk, de
hátulról a társak figyelmeztetnek: balra! Tényleg ott a szalag – ám az előző
napi GPX-fájl (amit letöltöttem), egyenesen vitt volna. Persze a „valóság”
győz, megyek a szalagok útján, itt a piros is, jó lesz ez. Kesellő szoborpark,
amit most így nem jobbról, hanem balról mellőzünk – és ez meg is téveszt.
Közben ráadásul a telefon is beadja az unalmast és már itt lemerül (nem bírja a
hideget és a fényképezést). Így aztán szépen benézem a következő
kereszteződést, és egyenes helyett elmegyünk jobbra, házak közé. Több száz
méter kell, hogy észrevegyük: rossz az irány!
Korrekció, aztán minden rendbe jön – a jelzések stimmelnek,
és a telefon is töltőre kerül: innen már végig bírja. Kapun megyünk át, és
nagyon szép, sűrű fás szakaszon futunk tovább. Rendkívül jó minőségű utak
kényeztetnek: érdemes hozzászoknunk, mert mindvégig ilyen lesz. Akárcsak a
jelzések és szalagozások: nem lehet panaszunk. Feljutunk egy tetőre, ahonnan
határozottan lefelé vezet az út – a kilátóhoz. Ez ugye elég ritka dolog, és
ehhez mérten meglepő is. Számítottunk azonban rá a szintmetszetes ábra alapján,
és feltételezzük, hogy tudták a tervezők, miért is oda kerül.
Alig néhány perc,
és a látvány igazolja őket. Modern, fémből készült, alacsony építmény a
Károly-kilátó, egy szikla-kiszögellésen – és elképesztően szép a panoráma! Úgy
érzem, szinte lebegünk a Gaja-völgy felett, és balra-jobbra, újra meg újra jár
a tekintetem. Kelet felé nézek, és óhatatlanul az Animals régi slágere jut
eszembe, A felkelő nap háza. Hát igen, mindennek ára van: a korai
kelésnek-indulásnak ez a lenyűgöző látvány.
Túratárssal elegyedünk szóba: ő a huszadik kupa-fordulónál tart, nyelek egyet… Elköszönünk, kocogóra fogjuk megint: az óra ketyeg, nincs mese. Kék kereszt és piros sáv, nincs gond. A terep is segít, lejtőn vagyunk egészen az Alba Regia-forrásig. Balról ragyog a nap, a vastag friss avar remekül mutat, igen hamar oda is érkezünk.
Szépen kiépített, halkan csordogáló forrást találunk,
pontőrrel, aki nápolyival kínál. Gáborékkal itt is összefutunk, de mi a
pecsételés után azonnal indulunk tovább, bár látom, ők sem húzzák az időt. Néhány
perc, és megérkezünk a Gaja-patak mellé: innentől sokáig útitársunk lesz.
Előttünk az Ádám-Éva fa maradványai, meg a híd a patakon. Átkelünk, kék kereszt
továbbra is, és igen hamar a Pisztrángos-tó partjára érkezünk. Gyönyörű zöld
pázsit, házikók és esőházak – az egyikben pedig ott vár személyesen a Mikulás!
Szegény, még csak bontogatja a sok ajándékot, de ez érthető is: első „ügyfelei”
vagyunk. Azért el nem engedne üres kézzel: mandarin, szaloncukor kerül a
zsákomba kislányomnak, a mézeskalácsból viszont fogyasztunk párat: jól jön az
energia… A tavat – ha már ott van – megkerüljük, ennyi bele kell férjen az
időnkbe. És visszafelé OKT: innentől majdnem teljesen a célig az országos kéken
megyünk. Ádám-Éva újra, a hídról balra fordulunk, és kezdődik a Gaja-völgy.
Hallottam, olvastam róla, de ez megint a „látni kell”
kategória! Nagyon örülök, hogy végre sikerült. Lenyűgöző, vadregényes, magával
ragadó… fantasztikus. A patak, ami hol csendesen, hol zubogva kanyarog, a
belemélyesztett gyökerek, a kristálytiszta víz… A sziklák, kétoldalt, sejtelmes
barlangokkal, meredek falakkal… Hihetetlenül jó minőségű utak, tájékoztató
táblák, pihenők, pompás avar.
Mindehhez a még mindig kora délelőtti napfény,
ami besüti-beragyogtatja mindezt a csodát. Szentségtörésnek érzem, hogy futok
itt, holott megállnék, de az idő és a számok most ezt nem engedik meg.Tovább
tehát, megelégszem a gondolattal, hogy legalább sikerült, itt vagyok, itt
lehetek.
Kanyargunk a patakkal együtt, és szinte elénk toppan a Varjúvár.
Házikó, sarkánál autó, két pontőrrel. Hihetetlen, de a tíz kilométeres túrán
harmadszor is ellátmányt kínálnak. A Balaton-szelet is a zsákba kerül: futunk…
ráadásul meredek emelkedő van előttünk, és nem szeretek ilyenkor enni semmit.
Neki is veselkedünk: pompásan járható sziklákon, de szinte lépcsőzve jutunk fel
a tetőre, ahol aztán megint csak érdemes körülhordozni a tekintetet.
Elbúcsúzunk a Gaja-völgytől, de komolyan mondom, már most visszavágyom ide.
Kerítés mentén, kapukon át, kijutunk a régi, felhagyott
sípálya mellé. Ereszkedés következik, csodálatos itt is a panoráma. Egészen a
Vértesig remekül elláthatunk: jól kivehető még a csókakői vár is. Leérkezünk az
első házakig, a terepfutás zajosabb aszfaltozásra vált. A járdák azonban jók, a
forgalom kicsi – legfeljebb pár meglepett tekintet jelzi a békés kisvároska
nyugalmának megzavarását. Ez a nyugalom aztán a mozi épületénél már egészen
más. Ott ugyanis nyüzsgés van: még javában zajlik a rajtoltatás, nevezés.
Hosszabb távon tízig, röviden meg egészen délig lehet indulni. És most 8:42
van, igen: azaz, kiválóan sikerült hoznunk a tervet! Nagyon örülünk, váltunk
pár szót a kedves rendezőkkel, akik röstelkednek, hogy még nincs kész a zsíros
kenyér… Nekem most fontosabb, hogy megkapom az oklevelet és kitűzőt (egyet pici
lányomnak is, ajándékba), főként pedig az utolsó Cartographia-pecsétet is.
…Aztán tíz-ötvenháromkor kiszállok a sárvári templomnál –
ahová több hozzátartozó is csak utánam érkezik oda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése