Tanúhegyek 100 TT - ahogy én láttam...

Egyszer volt Budán kutyavásár. És – bár itt is ez volt az ígéret – őszintén remélem, hogy azóta feladták ezt az elhatározásukat a rendező BTHE egyesület vezetői. Nagyon bízom benne, hogy lesz még T100 – mert egy fantasztikus és felejthetetlen esemény volt. Csodálatos és változatos tájakon, sok-sok kihívással, rengeteg élménnyel gazdagodva… Jövőre is kérek ilyent!

Egy túra, amit félig már ismertünk – de félig nem. Ahol tudtuk, mire vállalkozunk, de kiderült, hogy mégsem. Ahol sok változatosságot vártam – de még többet kaptam. És egy túra, amit kicsit magaménak is éreztem… Mert jó pár hónapja már hallottam róla, és az egyik rendezővel, Tónival elég sokat beszélgettünk róla. Aztán újabb és újabb alkalmak jöttek… éjszakába nyúló esték, amikor együtt böngésztük a térképet, gondolkodtunk, beszélgettünk. Utak és jelzések, látnivalók és EP-k… ezt még jó lenne, azt hagyjuk ki… Bele láttam kicsit; nagyon tetszett. És hát bíztam-bízom benne, hogy én is hozzá tudtam valamit tenni az egészhez, és már ez az időszak is igen érdekes, izgalmas volt.

Aztán újabb (nem várt, nem kívánt) izgalmak is jöttek: komoly térdfájás, ortopédia, gyógyszerek és kenőcsök. Ráadásul a terepfutó cipőm is megadta magát az előző túrán, így egy vadonatúj, ismeretlen, null-kilométeres modellel kellett nekivágnom a száznégyes távnak. Ez mindenféle álmoskönyv szerint legalábbis aggasztó… Az idő fogyott, eljött a túra napja, és tudtam, hogy ott leszek. Tíz-tizenöt százalék esélyt adtam magamnak a célba érkezésre. De ott kellett lennem. Ott kellett lennem. Felkészültem, ahogy lehetett, de tudtam, hogy ez bőven kevésnek bizonyulhat. Így hát felkészültem az első feladott túrámra is, amennyire ez lehetséges.

Ezzel a nyugalommal szálltam ki a kocsiból Badacsonytördemicen, a fél nyolcas tömegrajt előtt. Zoli öcsém ballag mellettem: ő is százon indul. Megnyugtató a jelenléte; ezúttal különösen. Laci most még csak kísérő, vele majd Mindszentkállán találkozunk újra – ha minden jól megy. A nevezés fél percen belül kipipálva, itiner és Túró Rudi a kézbe, ez is megvan. Rengeteg ismerős, remek hangulat, találkozások és üdvözlések. Fantasztikus társaság! De tudom, hogy ma nem velük, nem közöttük megyek; ők elhúznak majd, mi meg nyugdíjas tempóban követjük őket. Megfogadtuk, szentül, be fogjuk tartani: 23 órán belüli teljesítés tilos, mindennemű futás tilos. A terv 24 óra – de az se vészes, ha szintidőn túl… csak érkezzünk be.

Tóni lép a nagyérdemű elé, szól néhány szót, praktikus és hasznos dolgokat mond. Majd a község polgármestere is köszönt bennünket – és indulás! Előre, fel – itt a Badacsony, nagyon nem is kell keresni az első kihívást. Felettünk tornyosul, oda tart a tömeg, hagynak el az előző társak, tartjuk a saját tempónkat. OKT, némi aszfalt után balra fel, kék kör, Dongó-kút, majd a Rodostó turistaháznál újra vissza a kékre. Jöhet a Bujdosók lépcsője! Komoly bazalt-kockák, és… sok, sok. Egészen konkrétan 464 fokból áll, néhol pihenőkkel, és mint mindig, most is nagy megnyugvás felérkezni. Hamar itt az első EP, a Ranolder-keresztnél: bélyegzés és fotó – mehetünk.

Hullámzó terep, bazalt, panoráma: Egry-kilátó, Hertelendy-emlék (újabb EP), Kisfaludy és Gulácsi-kilátó… Aztán Kőkapu, lefelé – nehéz, de meg kell tűrni, hogy ezúttal nincs futás. A sárgán pedig hú, de jó lenne… akár a Sörpatikáig. Itt is EP, de fröccsöt most nem választhatunk, mint előző években: hát akkor egy bambi, és tovább.

Ildikó és jókedélyű csapata ér utol, remekül elbeszélgetünk Badacsonyörsig. Együtt örülünk a Varga pincészet kellemes frissítésének, de itt sem húzzuk az időt: kiürítem poharam, felkapok még egy-két sajtos tallért, és nyomás a Folly Arborétumig. Tavaly már megcsodálhattuk: most is keresztülvezet a túra a gyönyörű növények, fák és virágok között.

Aztán piros sáv, Örsi-hegy, pálos kolostorrom. Közeledés Salföldhöz, a végén már az ismerős szalagozott szakasz – ez visz be a kőtenger mellett a faluba. Kis aszfalt, csodaszép házikók között, és a templomnál, szemben a Major. Megint EP, ellátással; csipegetünk, iszunk, megyünk. Valahol időt kell spórolni, vagy legalább megtakarítani. Aztán zöld, Aligvármajor, három hete barangoltunk erre, de a Tóti most is vonz, naná! Hegymögi szőlők, váltunk zöld háromszögre, jöhet az emelkedő. Fönt meg a jutalom, a panoráma. Pár kattintás, forduló, óvatosan lefelé, nem futva, az tilos. Veszítjük az időt, érezzük, persze, de most ez van. Istennek hála, nem fáj a térdem, még mindig nem.

Pedig mindjárt húsz kilométernél járunk, itt az Istvándy-pincészet! Egyötöd táv, frissítés – a megszokott magas színvonalon. Talpas üvegpohár dukál idén is, igen finom nedűvel, hozzá pedig a remek mangalica-zsíros kenyér. Kis nyújtás, és jöhet az aszfalt, jobbra: a szembeni Csobáncban gyönyörködünk, ahogy süti a nap. Oda majd csak 85 km környékén (azaz éjszakai sötétben) megyünk fel. Persze ha eljutunk addig... Túratársat érünk utol, jól esik elbeszélgetni vele Káptalantótiig: ő ötvenes távon van, ott majd elválunk. Addig azonban megtudom tőle, hogy 72 éves, sokadszorra teljesíti ezt a túrát – és makkegészséges.

A faluban jobbra kanyarodunk, és őszinte tisztelettel búcsúzunk tőle. Meg a Kéktől és az eddig ismert Tanúhegyek 50 teljesítménytúra vonalától is. Keletnek fordulunk, kék rom-jelzés, nem véletlenül: az egykori Sabari templom falmaradványaira bukkanunk. Felírjuk a kódot, és tovább: füves szakaszok, békés szőlők jönnek, gyönyörködünk.

Káli-medence! Ez már bizony az, érezhetően. Magával ragad a hangulata, illata, színei. Minden más, úgy érzem. Imádom, csodálom, újra meg újra. A Kopasz-hegy jön, ezúttal nyugat felől, könnyű menet – hipp-hopp, a tetején találjuk magunkat. Panoráma, kereszt, zajos fiatalok csoportja örül a helynek.

Gyors fotók, indulás le – de nem az eddig megszokott úton: szűk, meredek falú ösvényen óvatoskodunk. Aztán a lépcső, ami valahogy egész más lefelé… Odalent pedig Mindszentkálla, templom – meg a Káli Kapocs: a „Káli kicsapongás 50 TT” rajt-cél pontja. És lám, itt jön szembe Laci öcsénk, az időzítés mestere: rajtra, csatlakozásra készen. A bélyegzést hátul kapjuk, elég nomád körülmények között, és egy tányér zöldségleves is dukál. Finom, jól esik, de ne húzzuk az időt! Itt a kocsi, ami jelen pillanatban egy depó-pont, a vak is látja. Zokni- és pólócsere, de a fejlámpát is elteszem, meg az OKT-füzetemet is: hátha szükség lenne rá… Ha még odáig is eljutnék…

Ki a faluból, déli irányba; kipihent, friss öcsénk szinte húz bennünket. Jobbra Kékkút és a szőlős dombok-hegyek, balra pedig a Hegyestű bujkál a fák mögött. Mögöttünk a Fekete-hegy… nagyon szép, nézzétek! A tetején ennek is sötétben leszünk majd. Hamarosan a Kornyi-tó közelében járunk, óriási füves területen vágunk át.

Az eddig is érezhető szél itt komoly erőt képvisel, és később kiderül, hogy már nem is fog csitulni. Mosóház, harmad-táv, felírjuk a kódot. Előttünk Kővágóőrs bukkan fel, mögötte pedig egy hegyvonulat gerince: ott megyünk mindjárt! Előbb azonban a falun vágunk át, óriási kövek mellett, ahol kis gyerekcsapat szólít meg bennünket az út szélén. Friss limonádét tessék! Ügyes és szorgos kezek szolgálnak ki, büszkén és elégedetten köszönik a kapott pénzt. Mi meg a remek frissítőt: igazán jól esett.

Az ismerős piros sáv visz le a Balaton irányába, majdnem Révfülöpig. De csak majdnem: éles balos kanyarodik fel, lépcsők visznek a Fülöpi-kilátóhoz. Itt is EP – sajnos víz nélkül. Pedig számítottam rá, és elég vékonyka a vizes zsákom: hajjaj! De a kulacsban is van még: talán kitartok Hegyestűig. Azt vesszük most ugyanis irányba, de előbb az említett gerinc jön; több, mint kilenc kilométeren át.
Még azelőtt pedig a „vörös torony”, mert (bár fogadkoztunk, hogy „kilátókra ma nem!”), ide mégis csak muszáj… Üdvözöljük a roppant víztükröt, fotók és tovább! Vég-máli-hegy, Szűcs-hegy, Bálint-hegy és Pál-hegy: ismeretlen szakasz. Igazából sok látnivalót nem hoz, leszámítva az apró (és a zsombékból alig kilátszó) Hegy-tót. Az árnyas erdők persze szépek – és kellemesen megfogják a komoly szelet.

Ez leginkább persze akkor derül ki, amikor végül kiérkezünk sík rétekre, nyílt szakaszokra. Szalagozás vége: ez már a Balatoni Kék.

Itt magasodik felettünk a Hegyestű: hívogat, vonz, és nem is késlekedünk. Igaz, Ildikóék előznek, de hát nem vagyunk egy tempón. Aszfalt jön, de nem vészes, kanyargás: megjön a sárga sáv is. És a parkolónál nem fordulunk be, szemben ugyanis látjuk már az ellenőrző pontot.

Itt is eszünk-iszunk, nyújtunk és hajrá! Hat napja jártunk itt Lacival, az eltévedés kizárt, jön is a Tagyoni-hegy. Pompás panoráma, szép szőlősorok, és még pár szem korai cseresznye is kínálja magát…

Erdős, majd füves szakasz jelzi, hogy vége a szőlőknek, ereszkedünk Szentantalfa felé. Falu alatt el, a nyomós kútnál tankolunk, és gyorsan ki is érkezünk. A Nivegy-völgy festői lankáit csodáljuk meg, de a szél sajnos erős. Folytatjuk utunk a Balatoni Kéken, elmegyünk a valamikori Herend mellett, átvágunk a dörgicsei műúton. Szőlők között járunk megint, erdő szélén, rét mentén. Csodaszép! És a horizonton már látjuk a következő úticélt: Halom-hegy, Kossuth-kilátó.

Megint feladjuk elvünket: ide is muszáj felmenni. Fantasztikus a kör-panoráma, nagyon megéri. Igaz, lejönni is: egyrészt igen komoly fent a „cúg”, másrészt odalent pompás házi sütikkel kínál Edina; nagyon köszönjük! És ereszkedés, ami egyúttal forduló is: az eddigi keleti irányt nyugatira változtatjuk. Túl vagyunk féltávon, lázas számolás jön – ami aggasztó eredményt mutat. Fél táv – fél idő! Elhasználtuk a szintidő felét. Na jó, majdnem felét. De a túra nehezebb szakasza vár ránk: lesznek további komoly emelkedők, hegyek, hűl az idő, jön a sötét – és nyilván fáradunk is. Baljós jelek. Fájdalom azonban egyikünknél sincs, a hangulat jó, tehát összekapjuk magunkat, és nyomjuk tovább.

Szalagozott szakaszon előbb Óbudavárt érintjük a Mosóháznál (hat nappal ezelőtti túránk rajt-cél pontja volt), majd Szentjakabfa és Balatoncsicsó következnek. Előbbiben megint kódot fotózunk (így gyorsabb), utóbbi végén meg a zöldre térünk rá, észak felé. Ismerős, bejárt szakasz, akárcsak utána a piros, majd hamarosan a Kék. Egyre sötétedik, de még megy lámpa nélkül. Balatonhenyén (kétharmad távnál) terveztük a felkapcsolását, és csakugyan kihúzzuk addig, bár a vége már tényleg „kihúzás”. A kocsma már bezárt, de az OKT-bélyegző rendben a helyén van. Használjuk is: előttünk eddig még lejáratlan szakasz vár, élünk tehát az alkalommal. Ekkor már az itteni EP-t is letudtuk, ahol különlegességgel fogadtak: némi rágcsa mellé Kofola is járt! Ez (ahogy megtudtam) afféle szlovák „nemzeti ital”, engem ízesített kólára emlékeztetett. Pompás meggy íze volt; örülök és köszönöm, hogy megkóstolhattam!

Fejlámpáink fényénél hagyjuk el a községet, szőlők és présházak maradnak el, hegyoldalban megyünk. Távol kis falvak fényei látszanak, az egész táj csendes és békés. Érzem a lábam, megállok, nyújtok; ez mindig sokat segít. Aztán hamar a Vaskapuhoz érkezünk. Erős emelkedőnek tűnt korábban, de ahhoz képest egészen hamar letudjuk: szép szakasz. Felérkezünk a Fekete-hegy tetejére, a már jól ismert füves-bokros réteket pásztázzuk a lámpák fényében. És itt az Eötvös-kilátó, de a kódot nem találjuk. Túratárs is azt keresi, majd telefon egy rendezőnek, és kiderül, hogy ne keressük, nincs! A következővel is ez lesz a helyzet: jó tudni. Kicsit együtt megyünk tovább, majd szétválunk – hogy aztán megint összeverődjünk. Komisz lejtőn ereszkedünk, nagyon vigyázok a térdemre, szó se lehet gyors tempóról vagy- ne adj’ Isten – futásról. Kék, továbbra is, ami bevisz Szentbékkállára (ahol OKT-pecsét is akad), majd ki is, a Kőtenger felé. Átvágunk rajta, nem vesztegetjük az időt (kód ugye nincs), és hamar fel is bukkan Mindszentkálla.

Pecsét, és leves, megint. Ez most nem annyira jó: a maradék, ami sűrű és hideg, és a kenyér is elfogyott. Kárpótol egy kis izó-ital, de a „depó-kocsiban” szendvicsem is akad. Ahol megszabadulunk pár felesleges cucctól, viszont magamhoz veszem a dzsekim, mert az esőt határozottan beígérték az időjósok. És hát búcsút veszünk Lacitól, akinek itt gratulálunk: sikeresen teljesítette élete második ötvenesét! Mindezt már vasárnap tesszük, hiszen közben átléptük éjfélt. Elhagyjuk a falut északnak, és a komoly, viharos szélben azzal vigasztalom öcsémet, hogy ez az utolsó északi szakaszunk. Hamarosan tényleg nyugatnak fordulunk, a Köves-hegy jön, ahol kavarunk kicsit, de aztán megtaláljuk az utat. Az eső meg minket: a diszeli úthoz leérkezve rákezd, egyre erősebben. Hú, tesó, ez ezzel a széllel komisz lesz!

Megint beérjük a Fekete-hegyen megismert túratársat, Zolit – akivel innen egészen a célig együtt folytatjuk. A kék kereszt rövid szakasza után újra OKT: itt magasodik a Csobánc! Ezt, a keleti oldalát tartottam mindig is a nehezebb feljutásnak. Na, ezentúl pláne. Nagyon komisz ebben az időben, nagyon meredek, és többször csak próbáljuk megtalálni az ösvényt. A tetején már alig látok, szemembe csap a vihar, többször megingok. A tetőn – végre! – feltűnik a rom, udvarán tábortűz, egy kis zugban pedig a két pontőr. Huh, szegények. Találtak egy pici fedett részt, de cudar így is. Pár szem aszalt gyümölcs, és fordulunk is ki. Északnak. Mégiscsak… És bár rövid szakasz, de sokáig emlékezetes marad. Életemben először döntött fel a szél. Így, szó szerint. Pedig nem negyven kiló vagyok, és hát… próbáltam talpon maradni. A vizes fű persze itt már sok kárt nem tudott tenni bennem, meg a nadrágomban sem. Tovább, tovább!

Éjjel kettő van, megyünk a szerpentinen lefelé, a beton talpfákon, de most egyikünk sem élcelődik ezen. Fák védenek az északi szélvihartól, a Rossztemplomnál forduló, és ereszkedünk lefelé, tovább. Mélyút, de vége van – és innentől a faluig semmi nem véd észak felől. Pár száz méter talán ez a szakasz, de sokkal többnek tűnik. Az eső gyakorlatilag vízszintesen esik, egymás szavát sem halljuk. Sokáig emlékezni fogok erre az útra.

Gyulakeszi, át a műúton, bokáig érő pocsolyák, persze ez is teljesen mindegy már. A focipályánál hagyjuk el a falut, és nem találom az utat, a jelzést, a szalagot. A két Zoli sem. Kóválygunk az ömlő esőben, miközben a magas nyárfák talán már a kidőlést fontolgatják a fejünk felett. A hangjuk alapján legalábbis úgy tűnik... Aztán – végre! – magához tér a készülékem, megvan az út is, vakon követem a fiúkat. Eger-víz, patakátkelés, a szűk és csúszós hídon egyesével át. Később a vasúton is át… és egyszer csak itt az Ürgelyuk, a tapolcai műút. Szalagozás vége, OKT megint; nekivágunk a Szt. György-hegynek. Délnek fordulunk, néha már lehet beszélgetni is. A Bazaltorgonák felé haladunk, vajon milyen lesz a lépcső? Hát elég komisz. Saras-csúszós, technikás. Megoldjuk, és előttük a turistaház! Péter és társa fogad, mindenféle ellátással. Zoli kávét iszik, mi öcsémmel csak kólázunk egy kicsit. És folytatjuk, további lépcsőkön és sziklákon felfelé. Közben folyik a fákról a nyakunkba a víz. De… mintha csak onnan folyna, fiúk! És valóban: megállt az eső! Szél van még, de az is csökkent, mérséklődött.

A tető újabb kellemes változást hoz: pirkad! Vagy talán már korábban is… de az Északi Oldal – az annyira nem engedte ezt. Kellemes ereszkedés a piroson, majd – fonódva – a kéken. És ez a Kék már egészen a célig, a befutóig elkísér, elvezet! Odaérkezünk? Időben? Úgy látjuk, hogy igen, az esély jó. Déli irányban ott látszanak, ott várnak a szigligeti hegyek, ez nem is lehet vitás.

Ereszkedés, folyamatosan, aztán egyszer csak megjön az aszfalt, majd újabb aszfalt. Ez már a műút! A kanyar után hosszú egyenes. Sohasem volt még ilyen hosszú, pedig hatodszor járom végig gyalogosan. De aztán csak megérkezünk a 71-es úthoz, és a kerékpárúton megyünk tovább. Szigliget, szerény, majd erősebb emelkedővel. Nyugi, majd a sok lépcső, fel a várba: na, az lesz az utolsó kényeztetés! De erre nem kerül sor: a zárt várkapu előtt sátor, amiből mindössze egy kéz nyúlik ki. Megkapom tőle a pecsétet, és fordulhatunk is vissza. Irányba. Badacsony felé. A cél felé.

A felhős égen bújócskázik a nap, de azért teljesen világos van már. Szárad fel az aszfalt, és trappolunk a cél felé. A Tanúhegyek 100 teljesítménytúrán. És összegzünk. Végigjárjuk gondolatban ez elmúlt órákat és kilométereket. Mosolygunk: mindezt egy pici jelvény miatt! Mert jól tudjuk, hogy nem amiatt. Sokkal többről van itt szó.

…Azért a jelvény igen szép. Míves darab. Jóleső a tapintása. Meg egy kis zsák, logóval – és benne egy üveg borral. Meleg ételek közül válogathatok, és Kata jóvoltából alaposan és szakszerűen nyújtok le (nagyon köszönöm!). No és egy oklevél, a nevemmel. Azt írja, hogy „szintidőn belül”. És igen: így van! Pontosan hétkor érkeztünk be Badacsonytördemicre, azaz 23:26 alatt teljesítettük a túrát. De a hangsúly a „teljesítettük” szón van. Szép, ízes szó, igen jó volt kimondani. Amikor öcsémmel egymásra néztünk, kezet fogtunk, és kimondtuk. Lassan, mosolyogva.

Teljesítettük!

Soli deo gloria!