2017. május 29., hétfő

Kinizsi Százas 100 TT - ahogy én láttam...

Sokaknak „A Teljesítménytúra” - vannak, akiknek csak egy a rengeteg közül. Némelyek szerint kihagyhatatlan és „kötelező” - mások szándékosan maradnak távol. Vannak, akik hetekig-hónapokig erre készülnek - és akadnak, akik megmosolyogják az itt indulókat. Kinizsi Százas, 37. alkalommal – nekünk meg harmadszorra.




Ülünk péntek délután a vonaton öcsémmel, és keressük a választ: miért is kell ez nekünk? Egy héttel a Tanúhegyek 100 TT után mi mozgat bennünket a fővárosba? Ő most is nagyon lelkes és felfokozott állapotban várja – én ezúttal kevésbé, úgy érzem. Nem tett jót az elmúlt hetek fórumozása, tudom jól. Nekem egy idő után eltúlzottá és túlpörgötté vált a dolog. Kiemelt túra, igen… a legelső, igen… De amikor már görcsösséget érzek valamiben, az nem tetszik. És itt többször is azt éreztem. A hónapokkal előtte már erre készülő sporttárs… a túrának minden részletét (még a hiányosságokat is) a végsőkig védő fanatikus… Az enni-innivalót szinte kidekázó… a körömvágáson vitatkozók, hogy pontosan hány nappal előtte kell/szabad...? Na, egy idő után besokalltam, bevallom, a fórumokról leszálltam és készültem. Nem, nem a Kinizsi Százasra, hanem mindig ami jött, arra. Aztán amikor ez jött, akkor: erre.

…Leginkább a már említett Tanúhegyekkel. Ami aztán alaposan feladta a leckét. Részben a nehézségével, részben a gyönyörű környezettel, a szervezéssel, ellátással, távval és szinttel. És persze fizikailag is. Menni fog vajon? Egy hét regenerálódás elég lesz-e? Közel sem 100%-os állapotban… De a mágnes vonzása mindennél erősebb: ott kell lennünk! Nem, nincs értelmes magyarázat, indok. Vonzás van, hogy kell – és kész. A vonat meg száguld, aztán rohannak a percek, órák. Leszállás, barátok, vacsora, szállás és utolsó cuccolás.

Reggel fél hétkor a mosdónál kiderül, hogy a víztasakom („Camelbak”) kirepedt. Javíthatatlanul. Van egy 0.33-as kis kulacsom, meg egy hét decis Vitalade izóm. Hozott anyagból dolgozok ma, úgy látom. Sok idő a töprengésre nincs, máris a rajtban találjuk magunkat: két kollégám-barátom, öcsém és jómagam, négyen érkezünk. Mi ketten mindjárt a rajthoz megyünk, ők előbb a gimnáziumhoz. Ismerősök itt is, ott is: sziasztok! Ti is?... A sor idén is irdatlan, felkészülünk a háromnegyed órás napon álldogálásra – de csodák csodája, a sor mozog, folyamatosan, és pár perc után csippanó hang jelzi: elindultam a Kinizsin. Ez igen! Letudjuk az aszfaltot az új P+ jelzésen, kiérkezünk a városból; aszfalt és köves utak váltják egymást. Végül a kő és a szikla nyer: figyelni kell, ha nem akarunk bokatörést már az elején. Az embertömeg persze a megszokott, a szürkének mind az ötven árnyalatával.


A profi futótól az ötven literes hátizsákot cipelőig van itt minden és mindenki. Ez ám az igazán érdekes! Csivitelő leányok és magányos harcosok, vidám társaságok és gondterhelt arcok. Több százezres csili-vili cucc és viharvert, de gondosan őrzött túra-holmi. Van itt minden, érdekes nézni, megélni, és közöttük menni. De ez itt a tökéletes demokrácia, nincs mese: a cucc senki helyett sem megy fel a hegyre. Tatára végképp nem. Oda kell vinni, két lábon (és az most még elég távol van). Teljesíthető a túra parizeres szendviccsel is, de feladható mindenféle űrkajákkal is. Sportos, néha kigyúrt alkatú fiatalok, sokan félmaratonok és egyéb események pólóiban – mások közismert, nagynevű túrák pólóiban, sokan meg persze csak úgy. Mennek, megyünk, gyalogolunk, túrázunk. Hol vagyok én, ki vagyok én? Hová tartozom, vagy hová nem? Mit keresek itt? Hová megyek?

…Hosszú út vezet a Kevélyekre, zömmel felfelé: lehet gondolkodni eleget. Később nézelődni is: kitárul a panoráma, érdemes leskelődni a lombok között. Aztán már az se kell hozzá: nyílt kiszögellések, sziklák, pazar látvány mindenfelé. Az első igazán szép szakasz. Megdolgoztat, persze, de ez így van rendjén, azt hiszem. Mindennek ára van, tudjuk. Aztán lehet ereszkedni, tavaly mekkorát futottunk itt! Most nem szabad, be kell osztani az energiát, egy hete sok fogyott… Mégis megkísért, engedünk, persze csak óvatosan, keveset. Jól jön egy kis változatosság.

Kevély-nyereg; elhagyjuk a pirosat, megjön az OKT, egy ideig maradunk is rajta. Aztán később még többet. Itt most Csobánkát mellőzzük, és gyönyörködünk a pompás látványban, amit nyújt. Sanyit üdvözöljük, majd megcélozzuk a Hosszú-hegyet, immár a zöldön, és meg sem állunk a tetejéig. Itt az első ellenőrző pont: kellemes felismerés az Őrség-Vendvidék 75 TT szervezőinek látványa. Pár kedves mondat, üdvözlés, és hajrá, tovább! Kanyargó ösvények, túratársak előttünk és mögöttünk egyaránt. Szántói-nyereg, átkelés az úton, és most emelkedő következik. A Magas-hegy után csomópont, ahol Gyula barátom bukkan fel – ugyanott, ahol tavaly is. Rövid távosok jobbra, százasok balra! És most is belemosolyoghatunk a lencséjébe: szorgalmasan lefotóz mindenkit.

Mellőzzük a Trézsi-kutat, máris László kúpja következik, és a végtelen tér érzése. Előbb fák lombjain keresztül, majd nyílt, tágas panoráma: közeledünk a Pilis szerpentinjéhez. Mit közeledünk?! Be is járjuk, kanyarogva, emelkedve, gyönyörködve. Nagyszerű érzés, távolba fürkész a tekintet: hol visszafelé, hol előre. Simon halála előtt kicsit nyújtunk és előkerül a körömvirág-krém is. Jobb félni, mint megijedni… Aztán le a lejtőn, most csak óvatoskodva. Balázs zúg el mellettünk, sok sikert kívánok neki, régen találkoztunk. Pilis-nyereg, második EP: rövid távosok balra, százasok jobbra! Pecsét és csippantás, meg büfé. A sor rövid, bevállalunk egy kólát. Persze piros címkést, ha már egyszer Péter kínálja… És mehetünk tovább, Zsuzsival találkozunk; igen kellemes a társasága, jól elbeszélgetünk. El is kísérjük a Kétágú-hegyig, ahol Feri érkezik, mi meg öcsémmel leereszkedünk a technikás lejtőn. Térdekre vigyázni, csak nyugi! Nincs is gond, békés ereszkedés, túrázó családot kerülünk, és a Kék is megérkezik, ismét. Kellemes menni rajta, így hát (egy pár kilométeres szakaszt leszámítva) igen sokáig hűek leszünk hozzá: 33-tól 83 kilométerig. Ez bizony a mai táv felének felel meg.

Előttünk – alattunk most már a Sziklák alatti dűlő és Kesztölc látható. Ez vitathatatlanul a legbiztosabb jele a Katlannak. Hotdogman vár, természetesen, friss hotdoggal, amit most sem hagyunk ki. Főleg, hogy éppen harangszókor érkezünk ide: jól esik pár falat. Hozzá friss víz, amit már bent a faluban szerzünk be egy nyomós kútnál. Ezt a jó érzést fokozhatjuk a helyi borklub kitelepülésénél, akik idén is elkápráztatnak bennünket levendulaszörppel, pogácsával és remek fröccsel. Ez utóbbit választjuk, a falu végén a kislányok vizét inkább mosdásra használjuk, köszönjük! És jöhet a Katlan, tényleg, bár a hőség kisebb, mint az előző években, de azért csak okosan… Dorogon kóla megint, át a városon, aszfalt és tűző nap, kevés árnyékkal. Itt a Nagy-Gete! Hosszú menet felfelé, szerencsére sok árnyas erdei szakasz is jut, aminek kimondottan örülünk. Aztán a tető, kereszttel, újabb EP-vel. Technikás ereszkedés, igen óvatosan, és megemlegetjük a SzuperKatlan 30 TT-t is (ahol itt vissza, fel is kell jönni – júliusi hőségben).

Enyhül a meredek szakasz, páran az ösvény szélén állnak, valaki mintha kamerázna… és, nézz oda, maga az Ikon! Németh Csabit ismerem fel, a Legendát, nahát! Mosolyog, jó utat kíván – és adrenalint ad; talán nem is sejti… Miklós-berek és horgásztó: egy kis K+ jön, csak hogy izgalmasabb legyen. Lesz is. Egyrészt a kereszteződésben valakik lekaparták a jelzést (szerencsére kapunk egy segítő feliratot), másrészt ez a szakasz… hát, kihívás, mondjuk úgy. Igen szűk, homokos emelkedő – a meredekebbek közül való – amit „szépen” benőtt a természet mindkét oldalról.

Nagy öröm meglátni a Hegyes-kőt, és megpillantani a távoli Esztergomot. Hopp, itt a meglepetés-pont, Janiékkal! Üdvözöljük egymást, pár derűs szó, és folytatjuk. Kihívás ez a terep, le egészen a tokodi pincékig: jó lepillantani – és leereszkedni. Több árus is kitelepedett, mi a két éve megszokott fröccsöt választjuk; most is finom. 

Jól jön az emelkedő előtt: a Kőszikla következik, nem egy hangyaboly ez sem. Igen szűk, kanyargós út, ifjú titánokkal előttünk, de sajnos a tempó nem titáni… Előzni azonban lehetetlen, így hát „vonatozva” jutunk a tetőre. Onnan kis futás engedélyezve, és a mélyútban érkezünk le Mogyorósbányára.

Féltáv! Nagy örömünkre a Kakukk söröző ezúttal is igen remek, forró zöldséglevest kínál. A beduinok is meleg étellel-itallal védekeznek – szögezi le öcsém, és tényleg jól esik. Azért persze vizet is töltünk, de módjával: hamarosan a Szent-kút forrásvizével frissíthetünk. Addig azonban öt kilométert meg kell tenni. Fura, de itt mglehetősen hirtelen szűnik meg a hőség, és a fák között már egészen kellemes a hűvös. Jó ez, főleg, ha fel kell ballagni az Öreg-kői pihenőhöz. Ahol aztán meglepetés: újabb meglepetés-pont! Tavaly is volt itt, most – a Hegyes-kő után – már nem számítottunk többre. És innen már tényleg csak le kell ereszkedni Péliföldszentkeresztre, ahol a forrás vár. Iszunk és töltünk, megkerüljük a templomot, búcsút intünk a hangulatos helynek. Kevés aszfaltozás után pedig bekanyarodunk a vetések közé, a kéken továbbra is. Igencsak érdemes innen visszatekinteni a bejárt szakaszra; beleértve a Nagy-Gete tömbjét is.



A Kökényes-oldal is megdolgoztat, majd leereszkedünk a bajóti műúthoz, ahol megint lehet élni a hotdog lehetőségével. Mi most kihagyjuk, jöjjön, aminek jönnie kell! Ez jelen esetben a Bika-völgy. Olvastuk, hogy idén alaposan kitisztították jótét kezek a sűrű tüskés-indás szakaszt, és csakugyan, egészen ép bőrrel megússzuk a kalandot. Feljutva a tetőre pedig hamarosan Pusztamarót bukkan fel.

Egy kis öröm: ezt még Kinizsin csak sötétben láttuk! Most meg lazán fotózunk, úgy folytatjuk utunkat. Egyházi üdülő, majd sziklás terep, Sandl-hárs, Fica-forrás… és a Gerecse csodaszép völgyei, bükkösei, amik a mostani lenyugvó nap fényében talán még szebbek. Így kerüljük a Nagy-Gerecse masszív kúpját, a Fiar-bükknél figyelünk, nehogy letérjünk a K+ jelzésre (Tardos felé), mint két éve.


Bányahegy, világosban! Sikerült Zoli terve: ezt tűzte ki célul, és lám… Meglett, itt vagyunk, remek citromos teát kortyolva. Forró, és így esik jól. Igen kedves kicsi lányok merik, öntik, elbűvölő mosollyal. Kis nyújtás, előkerülnek a fejlámpák is, gyors telefonok… és mehetünk! A Gerecse 50 TT-ről jól ismert lejtőn ereszkedés: Hajagos, Pörös-hegy – és Sándorék, akikkel összeverődünk a vértestolnai műútig. Ott elég ronda saras út következik, igen óvatoskodva lehet csak haladni. Szerencsére rövid ez a szakasz, jönnek a szép erdei részek, miközben elég jól toljuk a tempót, túratársak maradnak el. Pes-kő, Öreg-erdő, ereszkedés, aztán a Malom-patak hídja, meg a mélyút: ennyire közel lennénk már Koldusszálláshoz?! Nos: igen. Felbukkannak a fények, majd az EP is, megint Gyulával és megint finom forró teával. Ebből is tölthetek, és már tudom, hogy – bár igen enyhe, szinte meleg az éjszaka – kitartok folyadékkal.

Elköszönünk a ponttól és egyben az OKT-től is. Innen ma már csak sárga sáv visz, szinte végig, a célig. Nem mindenki szereti ezt a szakaszt. Nem annyira kedves szakasz… Meglehetősen hosszan emelkedik, és bár nem erősen, de kitartóan, monoton egyhangúsággal, egészen a Kis-réti elágazásig. És ott sincs vége, sőt, az Arany-lyuknál sem. A Kappan-bükk nyiladékánál azonban elmondhatjuk: innen már csak lejtő, végig! Ez sem kevés, bő tíz kilométer – amikor a kilométerek bizony már lassabban akarnak jönni. Közben még bejelentkezünk az utolsó EP-n, a Körtemplomnál, és a Kálvária stációit követve ereszkedünk a meredek lejtőn, majd szakadékban. Ez már elég sok a térdemnek, és elfogadom önzetlen öcsém botjait… A pihentető meg is hozza gyümölcsét, a baji szőlők után egészen húzós tempóra váltunk, megelőzve igen sokakat, még futót is… Húz, szippant maga felé Tata! Igen messziről látjuk már a fénysorompót… és igen szigorú tempóban vágunk át a síneken.

Gondosan ügyelünk a befutóra, a kijelölt úton érünk oda a zebrához, és már csak percek kellenek, hogy ismét, harmadszor is elmondhassuk: teljesítettük a Kinizsit! Hajnali fél három van, és nézzük csak: hát mégis meglett, amit semmiképpen nem gondoltunk, nem terveztünk: húsz órán belül vagyunk! A tavalyi 20:03 után immár 19:45 lett a vége, ami persze nem egy nagy különbség… de meg mégis? Eredetileg (egy héttel egy másik százas után) kiegyeztünk volna 22 órával is, esetleg 21, na jó… de erre nem számítottunk. Aztán a remek babgulyás, hmmm, igen finom volt, de itt minden finom… Találkozások, igen sokakkal: Laci és Ádám, Tamás és Gyuri, Dani és Sándor, Veráék és Bálint, Zsuzsiék és Péter, Andrea és Attila… A sok-sok mosolygó arc, élmények és beszélgetések, a teljesítés boldog öröme, a harmadik jelvény és oklevél. Aztán találkozás barátainkkal, nekik is sikerült! Mindezek után eltörpülnek a túra előtti rossz érzések, és csak a szépre emlékezem…


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése