Sokaknak „A Teljesítménytúra”
- vannak, akiknek csak egy a rengeteg közül. Némelyek szerint
kihagyhatatlan és „kötelező” - mások szándékosan maradnak távol. Vannak, akik
hetekig-hónapokig erre készülnek - és akadnak, akik megmosolyogják az itt
indulókat. Kinizsi Százas, 37. alkalommal – nekünk meg harmadszorra.
Ülünk péntek délután a vonaton öcsémmel, és keressük a
választ: miért is kell ez nekünk? Egy héttel a Tanúhegyek 100 TT után mi mozgat
bennünket a fővárosba? Ő most is nagyon lelkes és felfokozott állapotban várja
– én ezúttal kevésbé, úgy érzem. Nem tett jót az elmúlt hetek fórumozása, tudom
jól. Nekem egy idő után eltúlzottá és túlpörgötté vált a dolog. Kiemelt túra,
igen… a legelső, igen… De amikor már görcsösséget érzek valamiben, az nem
tetszik. És itt többször is azt éreztem. A hónapokkal előtte már erre készülő
sporttárs… a túrának minden részletét (még a hiányosságokat is) a végsőkig védő
fanatikus… Az enni-innivalót szinte kidekázó… a körömvágáson vitatkozók, hogy
pontosan hány nappal előtte kell/szabad...? Na, egy idő után besokalltam,
bevallom, a fórumokról leszálltam és készültem. Nem, nem a Kinizsi Százasra,
hanem mindig ami jött, arra. Aztán amikor ez jött, akkor: erre.
…Leginkább a már említett Tanúhegyekkel. Ami aztán alaposan
feladta a leckét. Részben a nehézségével, részben a gyönyörű környezettel, a
szervezéssel, ellátással, távval és szinttel. És persze fizikailag is. Menni
fog vajon? Egy hét regenerálódás elég lesz-e? Közel sem 100%-os állapotban… De
a mágnes vonzása mindennél erősebb: ott kell lennünk! Nem, nincs értelmes
magyarázat, indok. Vonzás van, hogy kell – és kész. A vonat meg száguld, aztán
rohannak a percek, órák. Leszállás, barátok, vacsora, szállás és utolsó
cuccolás.
Reggel fél hétkor a mosdónál kiderül, hogy a víztasakom („Camelbak”)
kirepedt. Javíthatatlanul. Van egy 0.33-as kis kulacsom, meg egy hét decis
Vitalade izóm. Hozott anyagból dolgozok ma, úgy látom. Sok idő a töprengésre
nincs, máris a rajtban találjuk magunkat: két kollégám-barátom, öcsém és
jómagam, négyen érkezünk. Mi ketten mindjárt a rajthoz megyünk, ők előbb a
gimnáziumhoz. Ismerősök itt is, ott is: sziasztok! Ti is?... A sor idén is irdatlan,
felkészülünk a háromnegyed órás napon álldogálásra – de csodák csodája, a sor
mozog, folyamatosan, és pár perc után csippanó hang jelzi: elindultam a
Kinizsin. Ez igen! Letudjuk az aszfaltot az új P+ jelzésen, kiérkezünk a
városból; aszfalt és köves utak váltják egymást. Végül a kő és a szikla nyer:
figyelni kell, ha nem akarunk bokatörést már az elején. Az embertömeg persze a
megszokott, a szürkének mind az ötven árnyalatával.
A profi futótól az ötven literes hátizsákot cipelőig van itt
minden és mindenki. Ez ám az igazán érdekes! Csivitelő leányok és magányos
harcosok, vidám társaságok és gondterhelt arcok. Több százezres csili-vili cucc
és viharvert, de gondosan őrzött túra-holmi. Van itt minden, érdekes nézni,
megélni, és közöttük menni. De ez itt a tökéletes demokrácia, nincs mese: a
cucc senki helyett sem megy fel a hegyre. Tatára végképp nem. Oda kell vinni,
két lábon (és az most még elég távol van). Teljesíthető a túra parizeres
szendviccsel is, de feladható mindenféle űrkajákkal is. Sportos, néha kigyúrt
alkatú fiatalok, sokan félmaratonok és egyéb események pólóiban – mások
közismert, nagynevű túrák pólóiban, sokan meg persze csak úgy. Mennek, megyünk,
gyalogolunk, túrázunk. Hol vagyok én, ki vagyok én? Hová tartozom, vagy hová
nem? Mit keresek itt? Hová megyek?
…Hosszú út vezet a Kevélyekre, zömmel felfelé: lehet
gondolkodni eleget. Később nézelődni is: kitárul a panoráma, érdemes leskelődni
a lombok között. Aztán már az se kell hozzá: nyílt kiszögellések, sziklák,
pazar látvány mindenfelé. Az első igazán szép szakasz. Megdolgoztat, persze, de
ez így van rendjén, azt hiszem. Mindennek ára van, tudjuk. Aztán lehet
ereszkedni, tavaly mekkorát futottunk itt! Most nem szabad, be kell osztani az energiát,
egy hete sok fogyott… Mégis megkísért, engedünk, persze csak óvatosan, keveset.
Jól jön egy kis változatosság.
Kevély-nyereg;
elhagyjuk a pirosat, megjön az OKT, egy ideig maradunk is rajta. Aztán később még
többet. Itt most Csobánkát mellőzzük, és gyönyörködünk a pompás látványban,
amit nyújt. Sanyit üdvözöljük, majd megcélozzuk a Hosszú-hegyet, immár a
zöldön, és meg sem állunk a tetejéig. Itt az első ellenőrző pont: kellemes
felismerés az Őrség-Vendvidék 75 TT szervezőinek látványa. Pár kedves mondat, üdvözlés,
és hajrá, tovább! Kanyargó ösvények, túratársak előttünk és mögöttünk egyaránt.
Szántói-nyereg, átkelés az úton, és most emelkedő következik. A Magas-hegy után
csomópont, ahol Gyula barátom bukkan fel – ugyanott, ahol tavaly is. Rövid
távosok jobbra, százasok balra! És most is belemosolyoghatunk a lencséjébe: szorgalmasan
lefotóz mindenkit.
Mellőzzük a Trézsi-kutat, máris László kúpja következik, és a
végtelen tér érzése. Előbb fák lombjain keresztül, majd nyílt, tágas panoráma:
közeledünk a Pilis szerpentinjéhez. Mit közeledünk?! Be is járjuk, kanyarogva,
emelkedve, gyönyörködve. Nagyszerű érzés, távolba fürkész a tekintet: hol
visszafelé, hol előre. Simon halála előtt kicsit nyújtunk és előkerül a
körömvirág-krém is. Jobb félni, mint megijedni… Aztán le a lejtőn, most csak
óvatoskodva. Balázs zúg el mellettünk, sok sikert kívánok neki, régen
találkoztunk. Pilis-nyereg, második EP: rövid távosok balra, százasok jobbra!
Pecsét és csippantás, meg büfé. A sor rövid, bevállalunk egy kólát. Persze piros
címkést, ha már egyszer Péter kínálja… És mehetünk tovább, Zsuzsival
találkozunk; igen kellemes a társasága, jól elbeszélgetünk. El is kísérjük a
Kétágú-hegyig, ahol Feri érkezik, mi meg öcsémmel leereszkedünk a technikás
lejtőn. Térdekre vigyázni, csak nyugi! Nincs is gond, békés ereszkedés, túrázó
családot kerülünk, és a Kék is megérkezik, ismét. Kellemes menni rajta, így hát
(egy pár kilométeres szakaszt leszámítva) igen sokáig hűek leszünk hozzá:
33-tól 83 kilométerig. Ez bizony a mai táv felének felel meg.
Előttünk – alattunk most már a Sziklák alatti dűlő és
Kesztölc látható. Ez vitathatatlanul a legbiztosabb jele a Katlannak. Hotdogman
vár, természetesen, friss hotdoggal, amit most sem hagyunk ki. Főleg, hogy
éppen harangszókor érkezünk ide: jól esik pár falat. Hozzá friss víz, amit már
bent a faluban szerzünk be egy nyomós kútnál. Ezt a jó érzést fokozhatjuk a
helyi borklub kitelepülésénél, akik idén is elkápráztatnak bennünket
levendulaszörppel, pogácsával és remek fröccsel. Ez utóbbit választjuk, a falu
végén a kislányok vizét inkább mosdásra használjuk, köszönjük! És jöhet a
Katlan, tényleg, bár a hőség kisebb, mint az előző években, de azért csak
okosan… Dorogon kóla megint, át a városon, aszfalt és tűző nap, kevés
árnyékkal. Itt a Nagy-Gete! Hosszú menet felfelé, szerencsére sok árnyas erdei
szakasz is jut, aminek kimondottan örülünk. Aztán a tető, kereszttel, újabb
EP-vel. Technikás ereszkedés, igen óvatosan, és megemlegetjük a SzuperKatlan 30
TT-t is (ahol itt vissza, fel is kell jönni – júliusi hőségben).
Enyhül a meredek szakasz, páran az ösvény szélén állnak,
valaki mintha kamerázna… és, nézz oda, maga az Ikon! Németh Csabit ismerem fel,
a Legendát, nahát! Mosolyog, jó utat kíván – és adrenalint ad; talán nem is
sejti… Miklós-berek és horgásztó: egy kis K+ jön, csak hogy izgalmasabb legyen.
Lesz is. Egyrészt a kereszteződésben valakik lekaparták a jelzést (szerencsére
kapunk egy segítő feliratot), másrészt ez a szakasz… hát, kihívás, mondjuk úgy.
Igen szűk, homokos emelkedő – a meredekebbek közül való – amit „szépen” benőtt
a természet mindkét oldalról.
Nagy öröm meglátni a Hegyes-kőt, és megpillantani
a távoli Esztergomot. Hopp, itt a meglepetés-pont, Janiékkal! Üdvözöljük
egymást, pár derűs szó, és folytatjuk. Kihívás ez a terep, le egészen a tokodi
pincékig: jó lepillantani – és leereszkedni. Több árus is kitelepedett, mi a
két éve megszokott fröccsöt választjuk; most is finom. 
Jól jön az emelkedő
előtt: a Kőszikla következik, nem egy hangyaboly ez sem. Igen szűk, kanyargós
út, ifjú titánokkal előttünk, de sajnos a tempó nem titáni… Előzni azonban
lehetetlen, így hát „vonatozva” jutunk a tetőre. Onnan kis futás engedélyezve, és
a mélyútban érkezünk le Mogyorósbányára.
Féltáv! Nagy örömünkre a Kakukk söröző ezúttal is igen
remek, forró zöldséglevest kínál. A beduinok is meleg étellel-itallal
védekeznek – szögezi le öcsém, és tényleg jól esik. Azért persze vizet is
töltünk, de módjával: hamarosan a Szent-kút forrásvizével frissíthetünk. Addig
azonban öt kilométert meg kell tenni. Fura, de itt mglehetősen hirtelen szűnik
meg a hőség, és a fák között már egészen kellemes a hűvös. Jó ez, főleg, ha fel
kell ballagni az Öreg-kői pihenőhöz. Ahol aztán meglepetés: újabb
meglepetés-pont! Tavaly is volt itt, most – a Hegyes-kő után – már nem
számítottunk többre. És innen már tényleg csak le kell ereszkedni Péliföldszentkeresztre,
ahol a forrás vár. Iszunk és töltünk, megkerüljük a templomot, búcsút intünk a
hangulatos helynek. Kevés aszfaltozás után pedig bekanyarodunk a vetések közé,
a kéken továbbra is. Igencsak érdemes innen visszatekinteni a bejárt szakaszra;
beleértve a Nagy-Gete tömbjét is.
A Kökényes-oldal is megdolgoztat, majd leereszkedünk a bajóti
műúthoz, ahol megint lehet élni a hotdog lehetőségével. Mi most kihagyjuk, jöjjön,
aminek jönnie kell! Ez jelen esetben a Bika-völgy. Olvastuk, hogy idén alaposan
kitisztították jótét kezek a sűrű tüskés-indás szakaszt, és csakugyan, egészen
ép bőrrel megússzuk a kalandot. Feljutva a tetőre pedig hamarosan Pusztamarót
bukkan fel.
Egy kis öröm: ezt még Kinizsin csak sötétben láttuk! Most meg lazán
fotózunk, úgy folytatjuk utunkat. Egyházi üdülő, majd sziklás terep, Sandl-hárs,
Fica-forrás… és a Gerecse csodaszép völgyei, bükkösei, amik a mostani lenyugvó
nap fényében talán még szebbek. Így kerüljük a Nagy-Gerecse masszív kúpját, a
Fiar-bükknél figyelünk, nehogy letérjünk a K+ jelzésre (Tardos felé), mint két
éve.
Bányahegy, világosban! Sikerült Zoli terve: ezt tűzte ki
célul, és lám… Meglett, itt vagyunk, remek citromos teát kortyolva. Forró, és
így esik jól. Igen kedves kicsi lányok merik, öntik, elbűvölő mosollyal. Kis
nyújtás, előkerülnek a fejlámpák is, gyors telefonok… és mehetünk! A Gerecse 50
TT-ről jól ismert lejtőn ereszkedés: Hajagos, Pörös-hegy – és Sándorék, akikkel
összeverődünk a vértestolnai műútig. Ott elég ronda saras út következik, igen
óvatoskodva lehet csak haladni. Szerencsére rövid ez a szakasz, jönnek a szép
erdei részek, miközben elég jól toljuk a tempót, túratársak maradnak el. Pes-kő,
Öreg-erdő, ereszkedés, aztán a Malom-patak hídja, meg a mélyút: ennyire közel
lennénk már Koldusszálláshoz?! Nos: igen. Felbukkannak a fények, majd az EP is,
megint Gyulával és megint finom forró teával. Ebből is tölthetek, és már tudom,
hogy – bár igen enyhe, szinte meleg az éjszaka – kitartok folyadékkal.
Elköszönünk a ponttól és egyben az OKT-től is. Innen ma már
csak sárga sáv visz, szinte végig, a célig. Nem mindenki szereti ezt a
szakaszt. Nem annyira kedves szakasz… Meglehetősen hosszan emelkedik, és bár
nem erősen, de kitartóan, monoton egyhangúsággal, egészen a Kis-réti
elágazásig. És ott sincs vége, sőt, az Arany-lyuknál sem. A Kappan-bükk
nyiladékánál azonban elmondhatjuk: innen már csak lejtő, végig! Ez sem kevés,
bő tíz kilométer – amikor a kilométerek bizony már lassabban akarnak jönni.
Közben még bejelentkezünk az utolsó EP-n, a Körtemplomnál, és a Kálvária
stációit követve ereszkedünk a meredek lejtőn, majd szakadékban. Ez már elég
sok a térdemnek, és elfogadom önzetlen öcsém botjait… A pihentető meg is hozza
gyümölcsét, a baji szőlők után egészen húzós tempóra váltunk, megelőzve igen
sokakat, még futót is… Húz, szippant maga felé Tata! Igen messziről látjuk már a
fénysorompót… és igen szigorú tempóban vágunk át a síneken.
Gondosan ügyelünk a befutóra, a kijelölt úton érünk oda a
zebrához, és már csak percek kellenek, hogy ismét, harmadszor is elmondhassuk:
teljesítettük a Kinizsit! Hajnali fél három van, és nézzük csak: hát mégis
meglett, amit semmiképpen nem gondoltunk, nem terveztünk: húsz órán belül
vagyunk! A tavalyi 20:03 után immár 19:45 lett a vége, ami persze nem egy nagy
különbség… de meg mégis? Eredetileg (egy héttel egy másik százas után)
kiegyeztünk volna 22 órával is, esetleg 21, na jó… de erre nem számítottunk.
Aztán a remek babgulyás, hmmm, igen finom volt, de itt minden finom…
Találkozások, igen sokakkal: Laci és Ádám, Tamás és Gyuri, Dani és Sándor, Veráék
és Bálint, Zsuzsiék és Péter, Andrea és Attila… A sok-sok mosolygó arc,
élmények és beszélgetések, a teljesítés boldog öröme, a harmadik jelvény és
oklevél. Aztán találkozás barátainkkal, nekik is sikerült! Mindezek után
eltörpülnek a túra előtti rossz érzések, és csak a szépre emlékezem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése