Egy egészen
különleges kihívást ígérő túra a SzuperKatlan: a Kinizsi Százas útvonalának
elhíresült, csak „Katlan” néven emlegetett szakasza – önálló túraként. Hogy az
ott megszokott hőség még biztosabb legyen, július közepén rendezik, rajtolni
pedig délelőtt tizenegytől egyig lehet.
Dorogtól Mogyorósbányáig nagyjából tizenöt kilométert kell
megtenni (zömmel az Országos Kéktúra vonalán). A komolyabb erőpróbát kedvelők
ezt oda-vissza is megtehetik. Ez azonban a túra nehézségét tekintve nem
kétszeres! Több. A Nagy-Gete visszafelé jelentősen húzósabb feladat, a Hegyeskő
úgyszintén. Ehhez hozzájön a délutáni meleg és a fáradás is – szóval, a harminc
itt nem egyenlő a kétszer tizenöttel. Az indulók jelentős hányadának azonban
alap a hosszú táv. A rossznyelvek szerint a teljesítménytúra definíciója nem
más, mint olyan túra, amit szadisták rendeznek mazochistáknak… Ez természetesen
nem igaz! Senki sem önkínzó: a kihívás, szerintem, ami mozgatja ilyenkor a
túrázó társadalmat. Meg persze a találkozás élménye is: nagyon az sok ismerős
arc még nekem, pár éve itt lévőnek is… gondolom, a „régi öregekre” ez pláne
igaz. És az élményhez ez is hozzátartozik, hát persze! Összefutni, puszi vagy
kézfogás, és pár szót váltani – vagy akár hosszabb időt, esetleg kilométereket
együtt menni, beszélgetni, tapasztalatot cserélni igen jó dolog. Ez persze nem
zárja ki, hogy némelyek egyedül ballagnak: egy túra kiváló lehetőség erre is:
elmélyülni, tájra figyelni – vagy akár arra se, csak befelé. Mindenki másként
csinálja…
Zoli öcsémmel remekül éreztük itt magunkat tavaly, meg hát a
Kinizsiről is többedszer ismerős a dolog, így hát nem is volt kétséges, hogy
jönni kell. Hajnali kelés nélkül! Tíz perccel tizenegy után érkeztünk Dorogra,
a Molnár sörözőbe (a Kinizsi 40 TT befutója), és már komoly tömeg jött szembe
az úton. Az udvaron is sok ember: Dani indul éppen, Zoli és Jani
rendező-rajtoltató, sziasztok! Ágota, a főrendező mosolyogva jár-kel,
megmutatja, hol vehetjük át a megrendelt pólókat. Mivel előnevezettek vagyunk,
rendkívül gyorsan el is rajtolhatunk: hajrá, gyerünk, tudjuk le mielőbb az
aszfaltot! Nem túlzottan sok, de meleg; szinte sugározza vissza a nap sugarait.
Amire most nem lehet különösebb panasz: süt ugyan, de némi fátyolfelhőkön át.
Tesó, ez így igen kellemes lenne, ha mindvégig így maradna! Hát, meglátjuk:
délutánra még esőt is jósolt némelyik meteorológus. Elhagyjuk Dorog ipari
végét, a kis kertes hétvégi házakat, majd jobbról elmarad Belányitelep is.
Jöhet a Nagy-Gete! Ez a könnyebbik, kellemesebb oldal, és ötödször megyünk fel errefelé,
már-már rutinból. Árnyas is, meg az erdei utak is kiválóak: az egész egy
kellemes séta. Kevés sziklás rész, kevés erős emelkedő, sok szép panoráma.
Kereszt a tetőn, sok túrázóval. Sokadszorra figyelem meg,
hogy itt mindenki iszik, és/vagy fotózik. Mindkettő érthető. Mi is így teszünk,
de aztán nekivágunk az ereszkedőnek. Nem könnyű, sőt, kifejezetten technikás,
figyelmet igénylő meredek oldal. Nem mindegy, hová lépek, vigyázni kell a
megcsúszással, nézni a fatörzseket, esetleg keresni kapaszkodót. Némelyek
„vonatoznak”, szépen egymás után, mások előzgetnek – vagy legalábbis
próbálkoznak vele. Az elvetemült (vagy profi) társak, akik itt is futnak, már
alighanem messze elöl járhatnak. Szerencsések leérkezünk, kicsit laposabbá
válik a lejtő, itt már mi is belekocogunk kicsit. És előre gondolunk pár
órával, amikor majd újra itt… felfelé… Aztán pár kidőlt fatörzs, majd ritkul az
erdő, és pompás kilátás fogad. Füves hegyoldalak, hullámzó terep: fel és le,
fel és le. Öreg-kő, majd a Köves-hegy: nincs mese, a kő dominál itt, még a
nevekben is.
Húzós lejtő, meglehetősen komisz a lejutás, de aztán
útelágazáshoz érkezünk. Ebből a szempontból is különleges a túra: itt
tetszőlegesen választható a folytatás a következő szakasza. Maradhatunk az
OKT-n (jobbra térve), vagy – mint a Kinizsin – kék kereszt, balra. Mi öcsémmel
az előbbit részesítjük előnyben: bemegyünk Tokod faluba. Igaz, hogy mélyebbre kell
menni (meg aztán majd onnan fel), és picit hosszabb is – cserébe viszont
italvásárlási lehetőség és egy közkút is akad. Tavaly (az OKT-pecsét miatt)
erre jöttünk, és nem bántuk meg. Hát most sem. Jóleső felfrissülés, kis
mosakodással egybekötve, és indulás fel a Hegyes-kőhöz!
A kék továbbra is jól
benézhető itt, de már számítunk rá és nincs gond. Felérkezve pedig szinte
rögtön itt a 2. EP – pecsét, és folytatás, nincs megállás. Kis-kő és Nagy-berek
– meg remek kilátás előre és jobbra-balra. Érdemes körültekinteni! De a láb elé
is, mert sok a kisebb-nagyobb kő, esetleg szikla. Aztán ereszkedés: előbb
finomabb, majd egészen meredek. Aha, hamarosan meg majd felfelé… lehetetlen nem
gondolni rá. Aztán aszfaltút, balra, át a még nagyobb úton, és bevetjük magunkat
a tokodi pincék közé.
A Kinizsi Százason itt büfé is volt, meg nyitott pincék –
most egyik sincs. Nem is hiányzik: az esőházhoz érkezve ugyanis mindenféle
földi jóval fogadnak bennünket. Zsíros és lekváros kenyér, nápolyi (rengeteg!),
sós mogyoró, víz, szörp, izó, banán, alma – és dinnye! Ez már a luxus-kategória
nálam, de nem akarok sok időt vesztegetni, és főleg nem tömött gyomorral
felbaktatni a Kősziklára, ezért inkább a gyümölcsökre koncentrálok. Igen
jólesik, mehetünk, át a pincék között. Kaptató, szűk és meredek, és alaposan
idesüt a nap is. Hatalmas előny viszont, hogy most nincs vonat: mehetünk saját
tempónkban, és csak a szembejövőkre kell figyelni. 
Itt ugyanis már megjelennek
a leggyorsabbak, és mostantól sokáig a szembeforgalom is tényező lesz. István
érkezik, hihetetlen tempóban, de azért kezezésre is futja tőle. Akárcsak Dani,
nem sokkal utána: elképesztő még nézni is, pedig mi sem fókamászásban haladunk…
Aztán feljutunk a tetőre, lehet fújni egyet, és megkezdjük az ereszkedést a
mélyútban. Sok ismerős jön szemből, Gyuri is érkezik, és már a jövő szombatról
is szó esik…
És tovább, le a faluig: felbukkan Mogyorósbánya. Kakukk söröző, akárcsak a Kinizsin, most is ellenőrzőpont,
persze – sőt, a tizenötösöknek a cél. Én nem látok ilyent, de nyilván lesznek.
Most mindenki csak bélyegeztet – és iszik, iszik. Nincs hőség, nincs kánikula,
de inni kell, sőt muszáj. Valahogy olyan nyomott a levegő. Igen kellemes
hosszúlépést választunk, nagyon jól esik. Péterrel találkozok, poénkodik a
P85-ös pólómon, Zoli is itt ér utol (és előz meg, természetesen)… És hát alig
pár percet voltunk bent, de egészen megváltozik kint az idő, amikor kilépünk az
épület elé. Csak nem, mégis…? Megjön vajon az ígért eső? Vizet viszont
vételezni kell – ha jön, ha nem. A buszmegállónál lévő ismert nyomós kút nem
maradhat ki – de azért csak módjával töltünk. És kezdődik a visszaút: itt a
mélyút, emelkedő, vissza a Kősziklára – a szembe-forgalom alig csitul, jönnek
még bőségesen. Sokan vagyunk! Gond azonban nincs, az ösvény széles, ahol
mégsem, ott segít az udvariasság. Aztán zúgás lefelé, már látom a pincéket
odalent. Telefon, feleségem érdeklődik, mizujs? Kösz, jól vagyunk, de… mintha
csepegne? Aha! Sőt: lassan esik is, már egyértelmű. Leteszlek, bocs, itt a
frissítőpont megint, majd még hívlak. Telefon gyorsan a zsebbe, és hamar
behúzódunk a sorstársak közé a kis tető alá.
Az utolsó pillanatban! Megered és esik, sőt: szakad és
ömlik. Olyan igazi nyári záporként, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Na, most
mit tegyünk? Öcsémtől mentő ötlet: nézd meg a radarképet! Látjuk, hogy igen
kicsi és igen gyors az itteni felhőzet, azaz: talán érdemes kivárni. Ezt a
megoldást választjuk, és nem is bánjuk meg: körülbelül húsz percet veszítünk,
de megússzuk szárazon. Közben persze egyre többen leszünk, és egészen remek
hangulat alakul itt a tető alatt. A frissítőpont személyzete mókás stílusban
igyekszik szabadulni a láthatólag erősen túlméretezett nápolyi-adagtól: szó
szerint vödörszám látható. Kevesen hajlanak rá – többnyire inkább a folyadéknak
és a gyümölcsnek van keletje.
Aztán meglassúdik az eső, és útra kelünk, a kis
szemerkélés inkább jó, mint rossz. Átkelünk a kevés aszfalton, miközben a
páratartalom kábé száz százalék lehet. Jöhet az emelkedő! Meg vele együtt a sár
és dagonya: csúszkálva és kapaszkodva, néha tényleg kettőt előre, egyet hátra –
de azért feljutunk. A bokrok szépen eláztatnak mindenkit, ha véletlenül eddig
porszárazon érkezett volna. Sebaj! Kiváló a hangulat, sohasem látott emberekkel
jókat szórakozunk egymáson és önmagunkon, és közben azért haladunk is. Felfelé,
mert most annak van ideje.
Mögénk kerül a Nagy-berek és a Kis-kő, a Hegyeskő
személyzete viszont előbújt a fák közül (elég volt nekik a zuhanyból), és pár
méterrel előbbre fogad bennünket, mint az előbb. Közben addigra eldöntjük
öcsémmel, hogy mégsem a kék kereszten megyünk visszafelé, ahogy eredetileg
elterveztük. Kihagyjuk a napraforgó-mezőt (tartunk a sártól), meg a sűrű bokros
ereszkedést is, és inkább újra Tokodot választjuk. Lefelé fantasztikus látvány
a felbukkanó falu és a mögöttes panoráma a Dunával, Esztergommal és a távoli
Börzsönnyel. Aztán nyomós kút újra, majd át a falun, és fel, újra. Köves-hegy
és Öreg-kő: ezúttal csak a bemelegítés és a ráhangolódás a szerepük: ott
tornyosul mögöttük a Nagy-Gete. Hát, most is megdolgoztat, nincs mese. Itt is,
ott is csoportok, vonatok – de valahogy megússzuk, tudunk előzni és haladni,
végig a saját tempónkban. Egy szusszal, egy menetben – nem vágtázva, persze,
inkább komótosan, de aztán megvan, felérkeztünk, fent vagyunk! Mekkora öröm is
tud ez lenni! Pár méter még, aztán itt a pont, de… hol a pontőr?
Nahát! Megvan! Konkrétan egy függőágyban fekszik Zoli, és
széles mosollyal fogadja a túrázókat. Meg a megjegyzéseinket. Megy a poénkodás,
sokan ismerjük őt. Mi is mentünk már vele; tempós, remek túratárs. Adja is a
pecsétet: ez az utolsó, eltehetjük mélyre az itiner-füzetet. És nincs is más
dolgunk, mint begurulni a célba. Szinte szó szerint: innentől csak a kellemes,
erdei lejtős szakasz, kilométereken át. Az utak – dacára az esőnek – kiválóak,
sár sehol, nem puha és nem ragad – semmi akadálya, hogy jó tempót menjünk.
Élünk is a lehetőséggel, és alaposan megtoljuk, egészen remek ezreket
produkálunk. Meg is lesz az eredménye: öcsém hat órás terve – amit már régen
elengedett, mint lehetetlent – karnyújtásnyira van. 
Így hát picit belefutva, de
5:58-nál állítom le a kütyüt a söröző udvarán. Igen messze van ez a profik
idejétől, de mi nagyon is elégedettek vagyunk vele – főleg egy húsz perces
kényszerszünetet is beleértve. A hőség egész végig elmaradt, de a limonádé így
is jólesik, Jani gratulációja pláne. Aztán egy fotó kedvéért felpróbáljuk az új
pólót, és elköszönünk: viszlát jövőre, bármilyen idő is vár ránk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése