Sziasztok, Emese
vagyok, hat és fél éves. Apa gyakran túrázik, és sokszor elvisz engem is, ha
nem túl hosszú, és ha nekem is van hozzá kedvem. Most különösen örültem, hogy
mehettem, mert az egész hétvégét ott töltöttük Csókakőn és Bodajkon.
Tavaly decemberben (amikor jött a Mikulás) volt itt egy
túra, de arra sajnos nem tudtam elmenni apával, pedig készültünk rá. Aztán most
megígérte, hogy bepótolja, és így én is részt vehettem rajta. És nagyon szuper
szállásunk volt Csókakőn, ahol mind a hatan jól éreztük magunkat: mi a
családommal, meg a két nagybátyám és nagynéném is. Szombaton így nem is kellett
túl korán kelnünk, és reggeli után átmentünk Bodajkra, a rajtba. A templomnál
szálltunk ki a kocsiból, és egy érdekes udvarba érkeztünk be, ahol kőből
készült boltívek alatt volt egy csomó túrázó, és mi is oda mentünk. A tizenöt
kilométeresen indultunk, mert a tízes bébiknek való, én meg már sokszor mentem
tizenötöt, sőt, a múltkor tizenkilencet is! Apa nekem is töltött ki nevezési
lapot, mert én még csak most megyek iskolába… És sokat beszélgetett egy
nénivel, akit Ildikónak nevezett, és azt mondta, hogy ő a rendező, de én akkor
már nagyon mentem volna. Anya meg öltöztetett, pedig nem is fáztam, és a nap is
sütött. Aztán azért nagy nehezen csak elindultunk végre…
Lépcsőkön haladtunk felfelé, fel egy dombra, aminek a
tetején kőkereszteket láttunk. Addig meg ilyen kőoszlop-szerű építményeket
jobbról, bennük képekkel – amiről anya azt mondta, hogy ez itt a Kálvária, és
majd tanulok róla hittanórán. Elég nehéz volt itt felmenni, de nagyon szép a
kilátás, és ilyenkor apa mindig azt mondja, hogy mindennek ára van: a
kilátásnak az, hogy fel kell érte jönni. Annyira nem bántam ezt, mert
megdicsértek, hogy ügyes voltam, és apa megmutatta szemben a nagy hegyeket,
amit Vértesnek hívott, és láttam a csókakői várat is, ahová megígérték, hogy
délután, túra után felmegyünk. Aztán igen jót lehetett innen lefutni, csak anya
aggódik mindig, hogy elesek, pedig már ügyesen futok, és Laci fogta is a
kezemet. Házak között haladtunk előre, és kiérkeztünk egy nyílt részre, ahol
nagy kőszikla volt, és egy szoborpark: Zoli azt mondta, hogy Kesellő a neve.
Ez után bementünk az erdőbe, és nagyon tetszett, hogy rajtam
kívül mindenkinek lehajtott fejjel kellett mennie, mert az ágak alacsonyra
lehajoltak. És volt egy tisztás, ahol egy régi sípálya romjait láttam, de
mentünk tovább, és megint szép erdőben voltunk. Itt is emelkedett az út, meg
lejtett is, apa mindig viccesen azt mondja, hogy hullámzik az út, pedig hát ez
nem is víz… És könnyen lehetett menni, jó kis erdei utakon, futottunk is
apával. Aztán padokhoz és asztalokhoz érkeztünk, és szólt, hogy most érkezünk
mindjárt a kilátóhoz, és megvártuk a többieket is.
És tényleg igaza volt, hogy
itt egy kicsit lefelé kellett menni a Károlyi-kilátóhoz, de ezt nem bántam, mert
tényleg szép volt a panoráma. Itt eléggé fújt a szél, és anya rögtön aggódott,
hogy megfázok, és csak pár gyors kép készült, és mentünk is tovább. Megint
erdei rész jött, lejtős, de itt egy kicsit saras lett a cipőm, ezért apa most
nem akart futni, nehogy elcsússzunk.
Egy forráshoz érkeztünk le, ami igen érdekesen nézett ki:
sok kicsi facölöp között, egy mélyedésben volt, és pecsételhettem is, mert itt
volt az első ellenőrzőpont! És kaptam finom kicsi pereceket, de a mazsola nekem
még jobban ízlett, és mondta anya, hogy ebben sok az energia, és az meg ugye jó
egy túrán. Laci közben fényképezett, Zoli megtöltötte a kulacsokat, apa pedig
elmondta, hogy ezt a forrást Alba Regia-nak hívják, egy közeli nagy város régi
neve alapján, ami most Székesfehérvár. Itt nyilakat is tettek ki a fákra, és én
mutattam mindenkinek, hogy merre kell menni a 15 km-es túrán!
Erdőkön át
mentünk megint, eléggé saras részen, és apa régi halomsírokról beszélt. Aztán
nyílt részre értünk ki, ahol szerencsére a sár is megszűnt, és felemelt, hogy
lássam a távolabbi hegyeket is. Itt hosszú lejtő jött, és megkértem, hogy hadd
futhassak. Végül ketten, kézen fogva szaladtunk előre, és mivel nagyon
élveztem, teljesen lehagytuk a többieket.
A füves rész után nagyon szép erdők jöttek megint, és apa
elárulta, hogy mindjárt itt lesz egy kis tó. Versenyeztünk, hogy ki veszi észre
előbb, és hát persze, hogy én nyertem! Felbukkant a fák között, és mellette
mentünk egy darabig, majd átkeltünk egy fahídon, és elénk tárult teljesen.
Nagyon szép, Pisztrángos-tónak hívják (biztos ilyen halak is vannak benne), nádasokkal és pázsitos környezettel.
Két nagy épület is volt a
réten, amiknek nincs oldala csak teteje, és ott megint pecsételhettem: ez is
ellenőrzőpont volt. Banánkarikákat is kaptunk, meg sajtos rágcsát. Amikor
megérkeztek a többiek is, leültünk egy padhoz, és piknikeztünk. Szerintem itt
minden sokkal finomabb, ha ilyen helyen eszünk, de az is lehet, hogy már
megéheztem. Ettünk-ittunk, és észrevettem, hogy még egy játszótér is van kicsit
feljebb. Jót csúszdáztam (a többiek addig vizet töltöttek) – nem is volt könnyű
ott hagyni.
De jó volt a pihenő, és megint nagyon érdekes lett a táj. Egy mély
völgyben mentünk előre, és minden nagyon-nagyon zöld volt: a fák, az
aljnövényzet és még a sziklák is, amiket láttunk több helyen is. Emelkedett az
út, és apa mutatta a térképen, hogy ugyanitt fogunk visszajönni is – csak
felmegyünk egy házhoz. Így lett, egy emlékház volt az, nagyon szépen nézett ki
az erdő közepén, és még egy nagy, fából faragott szobor is állt ott; István
királyt ábrázolta. Laci lefényképezte, mert ez volt az ellenőrző kérdés, hogy
ki is ő?
Itt egy hihetetlen dolog történt: Laci kezére szállt egy
gyönyörű pillangó, és ott is maradt! Laci meg átadta nekem, és az én ujjamról
sem szállt el! Jött velem!! Nagyon óvatosan tartottam, és mentünk előre, vagyis
hát vissza az előző úton, és ott volt még mindig. Közben jöttek túrázók szemből, mi pedig balra kanyarodtunk,.Emelkedő szakasz jött, itt óriási volt a növényzet, és Andi nevetett,
hogy alig látszom ki belőle. Erre nem nagyon emlékszem, mert közben Miát figyeltem
(ezt a nevet adtam neki). Biztosan nagyon jól érezte magát, mert szép békésen
ült az ujjamon.
Feljutottunk egy nagy kereszthez, ami szerintem fából volt,
mégis Vaskeresztnek hívták… ezt nem értettem. Itt anya megkért, hogy engedjem
el Miát, mert itt jól fogja magát érezni, és akkor el is engedtem. És apa
megmutatta azt a nagy távoli tavat, amit már láttunk a kilátóból, de most
gyönyörűen sütött a nap és a tó is szép kék volt. Aztán egy lépcsősoron mentünk
le, és egy patakhoz érkeztünk: ez a Gaja, azt mondták. Apa mutatott egy nagy
fát, ami beledőlt: Ádám-Éva fa a neve, de már igen korhadt volt szegény.
Itt jutottunk be a völgybe, ami mindenkinek nagyon-nagyon
tetszett – Zoli szurdoknak nevezte. Óriási falak voltak mindkét oldalról, sok
fával és néha sziklákkal. És alul középen csobogott a patak, és láttam
szitakötőket is! És nagyon sok madarat is hallottam, voltak pillangók is, és
több helyen kis vízesés-szerűen folyt a patak, ez is nagyon tetszett. Sokáig
mentünk itt, és jól éreztük magunkat: nem volt se túl meleg, se szél, csak
csend és a patak csobogása. Menni is könnyű volt, mert nem emelkedett és az
utak is szélesek és igen jól járhatók voltak. Nagyon sok fényképet készítettünk
itt, még én is!
Aztán átmentünk egy kapun, és egy kocsi volt ott és egy bácsi
várt mindenkit. Nagyon finom gyümölcsös müzlit adott, apa kért nekem még egyet,
és Laci bácsi adott is, nagyon kedves volt. Elmondta, hogy itt nagy
emelkedő lesz, figyeljünk, de apa kézen fogott, és mondtam neki, hogy a
müzliben is sok az energia, így könnyebben fel tudok menni. Nagyon dicsért
közben, és mi lettünk az elsők! Mindenkit lehagytunk, és anya is nagyon
megdicsért. Fent pihentünk egy kicsit, addig készítettünk fényképeket, és Laci
mutatta, hogy merről jöttünk. Aztán már könnyű volt menni, és kijutottunk ebből
az erdőből, egy kapu alatt.
Megint a sípályához kerültünk, láttam, honnan érkeztünk
korábban, de most lefelé mentünk, ahogy az oszlopok is, és újra láttuk a
Vértest, szemben. Meg a várat is, és szóltam apának, nehogy elfelejtse az
ígéretét! Lehetett látni alattunk Bodajkot, és tudtam, hogy ott lesz a cél. Itt
már nyílt szakaszon mentünk, aszfalton, és elég meleg is volt. Így hát nem
annyira bántam, hogy gyorsan bejutottunk a célba: toronyiránt, ahogy apa mondta;
mindig a templom felé. És sokan ott voltak, a rendezők is meg beérkezők is, és
mindenki megdicsért, és büszke voltam, hogy sikerült megint. Apa mondta, hogy
szintidőn belül beérkeztünk, és hogy ez a 25. túrám, és sokan csodálkoztak
ezen. Aztán megkaptuk a kitűzőt, kétféle is volt, és apával egyformát
választottunk. Oklevelet is kaptunk, meg sok finomságot: volt zsíroskenyér,
amire egy kis hagymát is tettem, Zoliék meg mézeset ettek, de volt finom tea is
és szőlőcukor… Apa segített lenyújtani, anya pedig fagyit ígért a cukrászdában.
Elköszöntünk mindenkitől, és mentünk is egyenesen oda.
…Most este van Csókakőn, a szálláson, és egészen álmos
vagyok, pedig még nincs is teljesen sötét. Finom volt a fagyi, meg sütit is
ettünk, aztán visszajöttünk és mindjárt fel is mentünk a várba, tényleg! Jó
magasan van, lépcsőztünk is, de nagyon messzire el lehet onnan látni. És volt
kaloda, amit mindenki kipróbált, és vicces volt, meg egy lovag-maszk, ahová be
lehetett állni. És nagy sziklák körös-körül, és utána hátul vezetett le
mindenkit apa és Zoli, falépcsőkön, egy sötét völgybe, az is izgalmas volt.
Aztán ott is futottunk, és visszajöttünk a szállásra, és fürdés után
vacsoráztunk, és most álmos vagyok… És talán már Mia is alszik…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése