Hetven kilométernyi teljesítménytúra
őszi tájakon, közel kétezer méter szintemelkedéssel. Az Öreg-Bakony megannyi
látványos részét érintettük és hódítottuk meg, és mindvégig nagyon kellemes
időben barangolhattunk.
Ötödik alkalommal álltunk Zoli öcsémmel rajthoz ezen a
rendezvényen; sorozatban harmadszor a király-kategóriában. Érdemes a hetvenest
választani: a 40 és a 30 km-es távok „összehegesztett” variációjaként semmi
jóból nem maradhatunk így ki… Kis családom is elkísért: a lányok a tízes távra
neveztek be, így hát reggel meglehetősen halkan osontam ki a rajthoz igen közel
eső szállásunkról. Aztán hármas asztal: előnevezőként villámgyors rajt-procedúra,
és mehetnek is a zsákba az itinerek. A hangulat azonban valahogy nem a
megszokott, ezen furcsálkodunk kicsit – de aztán Rékával és Verával
találkozunk, örömmel köszöntjük egymást. Majd Ildi is előbukkan: vele hármasban
terveztük ezt a túrát, így hát pontban fél hétkor indítom is az órát és
gazdáját.
Kint meglehetősen sötét van még, de a faluból nem gond a
kijutás, utána meg már megszokja szemünk a lassan oszló szürkületet. Az ég
meglehetősen borús, komoly fellegekkel, de optimisták vagyunk: az előrejelzések
szerint eső nem várható. Hideg sincs – a Borostyán-kút után végképp, ahol
megkezdjük a piros kereszten a Csúcs-hegy hódítását. Rövid, ám határozott emelkedőn
jutunk fel, a tetőn a jelzések jók, és az út is kiválóan járható. Aztán le
kellene térni, de komoly farakásokat „sikerült” a kereszteződés közepére halmozni:
átmászunk rajta üggyel-bajjal. Saras-dagonyás rész jön, néhol nem is egyszerű
kikerülése. Hosszú lejtő a zöldön, egészen a szurdok kezdetéig, de ez jól
járható – kicsit bele is futunk. Aztán a szurdok persze egészen más:
egyensúlyozunk a köveken-sziklákon, fatörzseket kerülünk ki (vagy éppen bújunk
alatta át). Azt gondolom, sokat fogok csuklani, amikor kis feleségem is erre a
szakaszra érkezik majd pici lányommal: én csak annyit árultam el előzetesként,
hogy „az egy elég vadregényes szakasz lesz, de gyönyörű”.
Első ellenőrző pont, csokik közül választhatunk, és mehetünk
tovább: indulás fel a műútig. Kis családom itt fog majd visszafordulni egy
másik ösvényen, mi azonban átkelünk, és jöhet a Nagy-Som-hegy oldala.
Kellemesen szép (és könnyű) szakasz, kilométerek fogyasztása – de aztán hirtelen
komoly változás jön. Vihar által kidöntött hatalmas fák előttünk, és sehol nem
látunk kerülő utat vagy (ilyenkor gyakori) szalagokat, amik segítenének.
Meglehetősen nehezen evickélünk át, a tempóból sokat veszítve. Igaz, mára nem
terveztünk űr-időt, a tavalyi eredmény (12:50) megjavítását sem. Azzal akkor
nagyon elégedettek voltunk, most 13:30 körülit becsülünk befutóra. Megérkezünk
a Zoltay-forráshoz, iszunk is egy jót lassan csorgó vizéből, és jöhet a zöld,
Zircig. Erdőszélen, mezei úton idézzük fel Ildivel a pár hónappal ezelőtti
Bakonybél 48 TT-t, amikor ugyanitt komoly hőségben meneteltünk, és ahol a
szemközti erdei bejáratot nem vettük észre. Ezek a gondok most nincsenek: az
idő kiváló ugyan, de nem júliusi – és a réten most jól kivehető megint az
ösvény.
Kellemesen elvegyülünk Zirc kisvárosi, békés délelőttjében,
és engedélyezzük maguknak megszokott, kedvenc pékségünk látogatását is. A túrós
batyu ezúttal sem okoz csalódást, és a Parkerdőig éppen el is fogy - így hát
pont kapóra jön az ottani ellenőrzőponton kapott szörp. Pár szem nápolyi is
lecsúszik, de aztán nekivágunk a Pintér-tetőnek: az OKT egy újabb kellemes szakasza.
Itt egészen szépen sárgulnak már a levelek – az eddigi, inkább zöldes színeket
őszies hangulat váltja.
Felbukkan Borzavár, gyorsan át is haladunk rajta, csak
Ildi OKT-pecsétje szakítja meg rövid időre a lendületet. A Templom-dombon
megállapítjuk ismét, hogy itiner nélkül itt bajos lenne: hosszan nincsenek
jelzések. Aztán a közkedvelt Szépalma érkezik: most is rendkívül bájos a
környezete. Az Arborétum pompázik a ragyogó őszi napsütésben, szinte sajnálom
elhagyni. Egy szép almával vigasztal a pontőr, ami ropogós is, zamatos is.
Beérkezünk az erdőbe, a Tekeres-kúti ároknál kódot írunk, majd örömmel
konstatáljuk, hogy idén remekül járható a sárga kör – zöld sáv.
Kisszépalma, még harangszó előtt: ellátópont szörpökkel és
különféle kenyerekkel. Ildi azonban kihagyja, és ígéri: megvár inkább bennünket
a csúcson. Itt ugyanis közvetlenül a pont után megkezdődik a Bakony legmagasabb
pontjának, a Kőris-hegynek meredek emelkedője. Hát, ott bizony tényleg elég
rossz érzés teli pocakkal felszuszogni. Én is inkább a zsákomba süllyesztek két
összefordított szeletet, iszok pár kortyot, és hajrá! Jól megnyomjuk Zolival,
ne kelljen sokat várni ránk, dolgozik is szív, tüdő, minden… Annál jobb érzés
feljutni!
A kilátó panorámája után aztán jöhet az ereszkedés a kék barlang
jelzésen. Elmormolok egy rövid imát, amiben szerepel mindannyiunk testi épsége,
a térdeink és más effélék. Követjük szépen az előttünk leinduló csapatot – be a
susnyásba is, miért is ne… Gyönyörűen letévedtünk ugyanis a jelzésről, és most
megy a korrigálás ezerrel. Uhhh, nagyon égő, ötödszörre! Szerencsére csak 60-80
méter, de reumások mostanában nem leszünk – ezt a derékig érő csalán megoldja.
Megcsodálhatom az Ördög-likat, igen óvatosan el is hagyom,
és a végén már kicsit kocogni is lehet. Fellélegzek, épségben leérkezett
mindenki. Szépen kiszalagozott letérés jön, felkeressük újra a Tekeres-kúti
négyes elágazást, ahol az imént még felfelé haladtunk. Zöld sáv, Barátok útja,
erősen várjuk az EP-t: vajon idén is Gyula lesz? Hát nem, ezúttal nem
találkozunk, megköszönjük a pecsétet és az útbaigazítást. Előttünk néhányan
balra tartanak: nekik hamarosan véget ér a túra; ők negyvenesek. Mi jobbra térünk,
szalagozott szakaszra, majd zöld kereszt és végül OKT: ezeken jutunk le
Bakonybélre. Közben nagyon szép részeket csodálhatunk meg: völgyek, sziklák,
kanyargó turistautak. A buszmegállónál gyors zoknicsere – és telefon a lányoktól.
Ők is a faluban vannak, csak a közepén: éppen most érkeztek be a célba! Hurrá,
gratulálunk, megnyugszom. Főleg, amikor kislányom csevegve mesél a sok
élményről – beleértve persze a szurdokot is…
Tökgurító rét, tényleg tökök kupacaival… aztán ki, az OKT-n,
egészen a Hideg-völgyig. Adriennék fogadnak, szívélyesen kínálgatva édest és
sóst egyaránt. Egy pogácsa után mézes puszedlire térek át: igazán jólesik.
Főleg egy Hideg-hegy megmászása előtt… Ami nem meredek, nem küzdős, „csak”
sokáig monoton emelkedős, és sumák módon, apránként veszi ki az erőt. Aztán
megvan persze ez is, itt a bánya, kattintgatunk, lehet ereszkedni.
Pazar felhők
úszkálnak az égen, sűrűn váltakozva, és nekem bőven elég a póló is a szép
napsütésben. Erdők jönnek, továbbra is piros kereszt, és közben szép kilátások
jobbra.
Aztán megérkezünk a Királykapuhoz, és Efemm fogad, pecséttel és
csokival. Piros sáv innentől sokáig, a Vörös János-séd völgyét mellőzve. Ez
nagyon szép szakasz, különösen ebben a kellemes napsütésben: jó iramban
haladunk a valamikori vasút nyomvonalán. Az időnkre néha ránézek: folyamatosan
8-12 perc körüli hátrányunk van tavalyhoz képest – jó lesz ez!
Elhagyjuk a valamikori vasúti hidat, jobbra letérünk, ami
itt most fel – a piros háromszögre: Öreg Kecskeakol-árok. A jelzéshez méltón
emelkedni kezdünk, egy hosszú monoton szakaszon: Ildinek erősen nincs a kedvenc
szakaszai között… Most szépen lekaszálták, jól járható, hamar túl vagyunk
rajta. Feljebb, tovább, kilátások és sziklák - fényképezünk. És megérkezünk a
Witt Lajos-kilátópontra, ahol „dicsértetik” a nagyszerű Bakony.
Kilátó nincs,
de szükség sincs rá: így is pompás a rálátás a tájra. Messze előre, a
horizonton; egészen a golflabdáig. Ahová ugye még egyszer felsétálunk… Nosza,
gyerünk, ne húzzuk hát az időt! Remekül kiszalagozott letérés, újabb szép erdők
– de megint kidőlt fák jönnek, amiket üggyel-bajjal (és kis kitéréssel) oldunk
meg. Nagyobb kirándulócsapat, óriási kutyákkal, elég flegma hozzáállással – de aztán
ezt is megússzuk szerencsésen. Gerence-pihenő, füst kanyarog – de forró tea
idén sajnos nincs. Energiaitalt kapunk kis flaskában, meg egy kis ropogtatni valót;
jól jön ez most!
Az aszfalt után, az Odvaskő Hotelnél balra megyünk, de nem
fel a piros sávra (mint öt hete a Magas Bakony 50 TT-n): most komiszabb
megoldás jön a szint leküzdésére. Odvas-kői barlang, igen, ötven-egynéhány
kilométer után: a lépcsőzés közbeni mosoly nem mindig őszinte. Vagy talán nincs
is: tény azonban, hogy egyszer csak feltűnik az ismert háromszög-forma, és
lehet szusszanni egyet. Meg még egyet, és folytatni a kapaszkodást felfelé. A
Kőris jön, másodjára, de a Rézbükki úton, azaz a piros sávon: ez jóval könnyebb
bármely másik iránynál. Főleg így az Odvas-kő után, hát persze… A ragyogó
napsütés fantasztikus színeket és árnyékokat fest, igazán hangulatossá
varázsolva a felfelé való utat.
Amit tolunk rendesen, sőt: egyre szigorúbban.
Én (a mindenkori hajcsár) most csak figyelgetek, ahogy két túratársam egyre
csak gyorsít. Főleg Ildi: mi ez, megy a vonatod? Á, szeretnék mielőbb fent
lenni. Hát legyen; kilenc és fél, tíz perces ezreink vannak, csak pislogok – és
tolom tovább. Aszfalt, golflabda, sziklák. Itt már majdnem futunk, komolyan.
Kilátó, gyerekek, ugye megengeditek?... Felszaladnék, pont megy le a nap…
Rendben, de mi lassan indulunk le, érj utol. Uhhh. Rendben.
Megérte, hát persze! De iszkolok is utánuk, és próbálom
lehűteni őket. Tavaly (jó tempózás mellett) 1:11 volt a lejutás. Most 13 perc
hátrányunk van: értsétek meg, lehetetlen! Jó, jó… de azért nyomják ezerrel.
Aztán fejlámpát teszünk, dzsekibe bújok – és elkezdenek futni. Folyamatosan. És
persze nagyon élvezem, de azért csak hitetlenkedek: ők nagyon ritkán szoktak
futni, mi van most?! A Barátok útja már itt is van, rövid szusszanás – és futás
tovább. Az út kiváló, senki nem botlik meg, kis családom meg közben már Zircen
pizzázik. Egyet nekem is ígérnek, nem rossz motiváció… Aztán aszfalt, pár
méternyi, és a Bakonybél előtti utolsó emelkedő. Ez a harc lesz a végső –
dúdolom a régi kor dalát, de ez is megvan, lámpafény és civilizáció bukkan fel.
Lezúgunk a keresztutcán (igen, az aszfalton soha nem futók is!), a főutcán
trappolunk. Kocsi érkezik, lehúzódunk, de hangok kiáltanak bentről: hajrá!
Megérkezett a családom, ez hihetetlen, megrendezni sem lehetett volna így!
Utolsó méterek, és leállítom az órát.
És csak nevetek, nevetek: 12:49! Egy, azaz egy perccel, de
megjavítottuk a tavalyi időnket. Kidőlt fákkal, folyamatos idő-csúszásban, több
helyen elbeszélgetve… Hát megcsinálták! Ők, ketten, mert nekem most tényleg nem
lett volna fontos. Remek kis társaság volt, köszönöm, gratulálok! Akárcsak a
lányoknak: ők is ügyesek voltak, és kislányomnak ma meglett a száz kilométere.
Ja, és vele együtt az idei gyermek-bronzérem, épp’ csak hét évesen! Aki persze
nem győz mesélni: túráról, Csillagdáról, Zircről – sok-sok élmény. És még a
hazaút is! Szinte lépésben át a Bakonyon, vadasparkban érezvén magunkat: emitt
egy róka, amott két őz… De mindenki megússza baj és karcolás nélkül, és jöhet a
jól megérdemelt pihenés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése