Piros 85 TT - ahogy én láttam...

Piros sáv jelzés 87, 6 kilométeren keresztül. Csak és csakis az. És persze sok minden más: hegyek-völgyek a Pilisben, a Visegrádi- és Budai-hegységben. Őszi színek és illatok, nyüzsgés és vidám társaságok, komoly kihívások és elismerésre méltó teljesítések… Professzionális szervezés, rendezés és ellátás, változatos időjárás és hosszú sötétben megtett szakasz - végül pedig a teljesítés nagyszerű élménye.

Harmadik alkalommal álltunk rajthoz öcsémmel Csillaghegyen. Az előző két évi rendezés meggyőzően bebiztosította a túra helyét idénre is a túranaptárunkban. Így hát már júliusban előneveztünk, ami hasznos dolog tud lenni: a lista jó pár hete be is telt. A megszokott logisztikával, már-már rutinból készültünk: szállás a célban, Budaörsön, és taxizás a rajtba. Ahol már szépen gyűlik a tömeg; sokan választjuk a legkorábbi, hatos rajtot. Ismerősök itt is, ott is: remek a hangulat, sőt, talán felfokozott is. Kézfogások és puszik, nevetés és biztatások. Utolsó szerelvény-igazásítások, rajtcsomag: aztán hat óra, indulás, első dugókázás. Papír itiner és pecsét-gyűjtés tehát idén sincs, ez a kényelmes és gyors megoldás váltja ki a hosszú távosoknak. Meg persze a futóknak, akik majd csak két és fél óra múlva rajtolnak innen. Lámpát kapcsolunk, és – rövid aszfaltozás után – emelkedővel kezdünk: erdei, kellemes ösvénnyel, ami csak enyhén nyirkos. Később azonban kis saras szakasz emlékeztet: csapadék volt a napokban, figyelni kell erre is.

Eső mára is várható, eszerint is készültünk, de remélhetőleg igaza lesz a meteorológusoknak, és talán tényleg megússzuk pár milliméterrel, a korai délutáni órákban. Hideg nincs, csak friss idő, és a Kevélyekre való felmenet során a lámpa feleslegessé válik. Meg a vastag öltözék is: itt sohasem szoktam fázni, azt az emelkedő megoldja. Hatodszor megyünk itt fel, és mint mindig, most is sok tucat kilométer van még hátra, ezért beosztással, okosan ballagunk. Ébred a táj, szépen kivilágosodott, pár fotót is meg lehet ejteni, majd hamarosan Feri fogad: első EP, csippantás. Lefelé előbb óvatos sziklás szakasz, majd egyre több kellemes kocogás jöhet. Csobánkánál már a nap is süt! Meleg, békés őszi színekkel kényeztet, és szinte szívjuk magunkba a látványt. Főleg, hogy tudjuk: ezt a kis időszakot leszámítva ma már nem számíthatunk ilyesmire.

Rövid aszfaltozás után Kriszta és csapata lát el földi javakkal: ez már a Csikóváralja. Néhány aszalt gyümölcs, kis innivaló, és tovább, fel! Megkezdjük a menetelést a Tölgyikrek felé.

Itt is sok remek ösvényen járunk, de akad saras, pocsolyás rész is: na, a futók számára nehéz lesz! Aktuális emlegetni őket, hiszen fél kilenc van: éppen most rajtoltak el. Irtások, rétek maradnak el mögöttünk, és megjön a sárga sáv is: Tölgyikrek, EP! Utána különösen figyelünk: két éve tévesztettünk kicsit; most nincs gond. Fakitermelés jön, gépek és zaj – ennek nem örülünk. Főleg az újabb saras résznek. De aztán hamar elmarad ez is, és a Sikárosi-rét szélén ballagunk: OKT. Pár száz méter után elköszönünk, a Király-völgy érkezik. Meg a Dömösi Malom-patak, ami aztán – nevéhez méltón – el is kísér bennünket a faluig.

Előbb azonban igen sok szépség jut még osztályrészül! Gyönyörű patakvölgy, hullámzó terep, pazar avarszőnyeg és girbegurba ösvények… Őszintén sajnálom a futókat, akik ebből vajmi kevés jut – a tempójuk miatt. Itt érnek utol ugyanis az elsők, és hamar át is száguld rajtunk az élmezőny. Lenyűgöző. Mi sem ténfergünk, elég jó a tempónk – de amit ők előadnak, az néha elképesztő. Hát, másik világ, érdekes néha megcsodálni ilyen közelről, és szerencsére semmi gondunk nincs is egymással: könnyen el tudunk engedni minden érkezőt.

Megemlegetjük Lacit tavalyról, és alaposan meglepődünk, amikor – talán negyed órán belül – felbukkan. Pont ezen a szakaszon mentünk akkor is együtt; most igen gyorsan érkezik, és kis beszélgetés után előre is húz, saját tempójában. A Szentfa-kápolna aztán hamar itt van, vele a sok-sok kiránduló – tudjuk, hogy ez már Dömös „előszele”. Gyönyörű részek ezek is, de aztán érkezik az aszfalt, a falu – és az ellátópont. 

A választék hatalmas (még vegán-szekció is van!), a kínálás szívélyes, és megejtjük korai ebédünket. Örömmel – mert emlékszem a tavalyi fél tizenkettes tovább indulásra; most ez húsz perccel korábban sikerül. Pedig nem tűztünk ki más célt mára, mint a mai beérkezést: azaz, lehetőleg éjfél előtt. Két éve fél egy lett, tavaly fél tizenkettő… hát, meglátjuk. Sok van még; most konkrétan hosszú-hosszú emelkedés egészen Dobogó-kőig.

Az idő remek, majdhogynem meleg. Erre – és az emelkedőre – való tekintettel pólóra vetkőzök, ami felett csak a vékony kis mellényke van. Bőven elég ez is; majdnem a csúcsig így megyek. A reggeli szél itt alig érezhető: sok völgy-oldal, hegyoldal van; védenek bennünket. A fűtést pedig megoldja a folyamatos emelkedés – nincs tehát gond…

Nagyon szép szakasz ez, pompás kilátásokkal – amit megkoronáz a Szakó-nyereg lépcsőzése is. Utána (továbbra is a Téry úton) még mindig érdemes balra tekintgetni: a fák közötti kilátás megérdemli. Hegytetők, völgyek – és a távolban kanyargó Duna: lenyűgöző! Így érkezünk a Rezső-kilátóhoz, aztán pedig Dobogókőre, a turistaházhoz.

Finom banánt nyomnak a kezembe, szörp is jut, de a huzat bizony nagy. Így hát az időt nem húzzuk (amúgy sem szoktuk), és megkezdjük a gyors ereszkedést. Tényleg elég gyors, mert itt jókat lehet kocogni vagy akár futni is – élünk vele.

Pilisszentkereszt szélén szólok először öcsémnek: „megérkezett”. Mármint a várt eső. Apró cseppekben, de szitálgat – majd abba is hagyja. Aztán átvágunk a falun (kis aszfaltozás), és jön majd a második, harmadik… És még a negyedik is csak szitálás lesz, de az még később. Addig leereszkedünk a Magas-hegyi nyeregből, a pilisszántói műútról letérve pedig újabb megállás és frissítés jön. Csaba és csapata ér utol; jókedvű társaság, „tankol” mindenki. Hagyományaimhoz híven idén is barack-kompóttal erősítek, közben pedig a tájban gyönyörködhetek. Ami kitart további szakaszokon is: a Pázsity völgye, a távoli hegyek karéja… Csévi-nyereg, újabb csippantás - és maszkos pontőrök. Öcsém felhőket fotóz, hogy majd visszanézhessük: na, ebből lett... vagy hogy ebből mégsem lett eső.

Kellemes beszélgetős szakasz jön – nagyjából a Mészégetőkig. Ott aztán jöhet a turbó-fokozat: a Cseresznyés-tető és a Fehér-hegy megdolgoztat rendesen, de aztán kiváló kilátások jönnek. Amiből ezúttal nem sokat élvezhetünk, mivelhogy megérkezik az ötödik is. Na, ez már kevésbé szitálgató, sőt, egészen konkrétan: most már szépen esik. Öcsém komótosan (szerintem lassan) beöltözik, közben Csabáék előznek. Aki mosolyogva közli, hogy „ez úgyis rövid lesz” – és lám, a próféta szól belőle. Alig tíz perc, vagy talán negyed óra, de az eső eláll, és a Kopár Csárdához már csuklya nélkül érkezek.

Lehet, hogy az eső miatt, de a gulyás most elég langyos. Azért így is jól esik a főtt étel – a pontőrök kedvessége azonban még ennél is jobban. Igénybe vehetjük ugyanis a furgonjukat, ahol megejtjük a zoknicserét – nem kell a vizes fűbe vagy padokra leülni: köszönjük! Aztán egy remek vörösbor a csárdában (szerencsére idén korrekt, sőt kedves a kiszolgálás), és átvágunk a forgalmas úton: jöhet a Kakukk-hegy! Na, ez is összement tavaly (és főleg tavalyelőtt) óta: igen hamar fent és lent is vagyunk, hajrá, tovább! Még mindig kellemes világosban jutunk át Pilisszentivánon, majd átvágunk a Villa Negra és a pálya között, és mellőzzük a Jági-tavacskát. Az Antónia-ároknál újabb EP, lufierdős "kapuval".

Itt aszalt szilvát tolok Milka-csokival, és kólát iszok rá. Nem, nincs lelkiismeret-furdalásom. Biztos vagyok benne, hogy ezek a kalóriák húsz percen belül szénné égnek. A Hosszú-árok lesz olyan kedves, és megoldja ezt a problémát. Fáznom sem kell, ez egy megbízható hely. Aztán – gyöngyöző homlokomat megtörölve – a Nagy-szénás tetején találom magam. Az utolsó méterek különösen „kényeztetők” voltak: alaposan kijárt, meredek, saras szakasz. Szusszanás, csippantás – és a tető majd csak az után jön, de aztán ezt is meghódítjuk, ereszkedhetünk. Meg is tesszük, mert odafönt a huzat módfelett barátságtalan és kevéssé vendégmarasztaló. Feltűnnek odalent Nagykovácsi fényei, és szokatlanul gyorsan közéjük is ereszkedünk.

Plébánia, meleg – és terülj-asztalkák. Viki és Balázs kínálnak, és többféle finomságot is megkóstolok, de csak módjával. Hamarosan felfelé kell vinni mindezt, ésszel kell lenni (és enni) tehát. Kipipáljuk a Vörös-pocsolyás-hátat és a Julianna-majori EP-t is: itt is remek a hangulat, megint Csabáékkal.

Jöhet Adyliget sarka, majd a Fekete-fej (az elmaradhatatlan retró-diszkóval). Komoly emelkedő és komoly ereszkedés. Aztán a Hárs-hegyi körút: komoly emelkedő és komoly ereszkedés. Mindkettő sziklás-köves, útkeresős, szuszogtatós. Szépjuhászné, mély gödör, a kisvasúttal – és nagy heggyel. Jöhet az Erzsébet-kilátó, a János-hegyen! Már jó ideje gyönyörködhettünk kivilágított, impozáns látványában – hát most megkapjuk, afféle bónuszként. Megdolgoztat, persze, de itt is előjön az „összement tavaly óta”-érzés, hiába a hosszú felfelé menet. És felidézem, persze, a februári jeges ereszkedést is… így érkezünk fel a fényben ragyogó kilátóhoz, ahol randevúm van. Nem Jánossal – Krisztával. Ő van ugyanis „fenn a János-hegyen” – pontőrként, de legalább az „este” az stimmel. És lám, nem felejtette el! Megkapom tőle a „Csúcsok csúcsa” mozgalom három oklevelét és kitűzőjét – sőt, egy negyediket is; pici lányomnak, aki pedig a bronz-fokozatot érte el. Köszönjük!

Hosszú beszélgetős ereszkedés, kellemes utak, majd a Virág-völgy, és hamarosan jobbról Budakeszi. És a kivilágított templomtorony: ez már Makkosmária, úgy is, mint utolsó EP, utolsó csippantás. Aztán a Végvári-szikla, majd kereszteződés, pontőrökkel, de a dugóka itt nem kell. Hosszú, monoton emelkedő, derékszögű kanyarok, de aztán csak-csak vége szakad ennek is. Ereszkedés, amiben kevés a köszönet: a mély vályúban való haladás most is nehézkes, botladozós, figyelmet igénylő. Kövek, sziklák, Piktortégla-üregek. Szigorú szakasz, de tudjuk, hogy mindjárt véget ér. És igen, itt az aszfalt, megkönnyebbülünk, sőt szeretjük (ami igen ritka), és meghúzzuk a lépteket. Budaörs! Ereszkedés, gyors tempó, igen hamar itt a fő utca, ahol a piros sáv vége van. És kicsit később a menetünknek is: felbukkan az iskola, és még egy utolsó emelkedő: fellépcsőzés az első emeleti tornaterembe. Taps, kereplő, fényképezés és gratuláció. Nézzük, mire jutottunk! Egy 18 és fél, majd 17 és fél órás teljesítés után ezúttal 17:10-nél állt meg az óra. Hát ez szuper! Éjfél majd csak háromnegyed óra múlva, tehát igen-igen elégedettek vagyunk.

Bőséges ellátás még itt is: Máté gratulációja és az évenként más színű jelvény mellé oklevél, és (természetesen) piros Tibi csoki jut, de kapunk dobozos sört, nápolyit is. Lent a földszinten pedig remek forró, roppanós virslit, szintén forró teával: igen jól esik mindkettő. Talán még ennél is jobban Kata segítsége odafönt, a masszázs-ágyon: lenyújtása után egészen emberi léptekkel (majdhogynem frissen) indulhatunk szállásunkra: köszönjük! Megdolgoztatott a túra, nem is kicsit – de elégedetten távozhatunk. Nagyon szép környezetben, remek társaságban lehettünk, kiváló ellátás és rendezés mellett. Az idő is kegyes volt hozzánk, és úgy érzem, tisztesen helyt álltunk egy igen erős mezőnyben. Bízom benne, hogy „jövőre, veletek, újra ugyanitt”!