2017. november 5., vasárnap

Fehér-Vár-Palota 40 TT - ahogy én láttam...

Kontrasztok túrája, amire az időjárás csak tovább ráerősített. Sok választható táv és rengeteg résztvevő, kiváló jelzések és jelölések, bőséges ellátás és remek hangulat. És újra, sokadszor is ugyanaz a konklúzió: Magyarország csodaszép!


A vonalas túrák mindig komolyabb logisztikát igényelnek; ez itt sem volt másként. Legfeljebb annyiban, hogy elég könnyű volt megfelelő járatot találni Várpalotáról Székesfehérvárra, ráadásul a buszpályaudvar is igen közel esett a rajt és a cél esetében is. Így hát egy negyed nyolc körüli parkolással és nyolcas fehérvári beérkezést követően negyed kilenc környékén az Országalma tövében állhattunk, és vághattunk neki a nagyjából maratoni távnak. Réka már Szombathelytől csatlakozott hozzám, Ildi pedig a Bakony közepén szállt be a kocsiba. És mindjárt le is hűtötte a kedélyeket, szó szerint: náluk öt fokot mutatott a hőmérő – mínuszban. Na, hogy lesz ebből az ígért reggeli 5-6°C? És hozzá a ronda köd is… ami egészen a rajtig megmaradt – sőt, még utána is. A nevezés és a rajt zökkenőmentes: megkapjuk a lepedő-nagyságú színes térkép-itinert, hozzá leírást, és indulhatunk is.


Sétálóutca, városból ki – természetesen aszfalton. És igen hamar itt az első ellenőrzőpont, még a Csónakázó-tó előtt. Egy forrásnál, a Csitáry-kútnál („Savanyúvíz”) kapunk máris bélyegzőt, alig egy kilométer megtétele után. A hőfok tényleg az ígértnek megfelelő, és már nem is fázunk. A Gaja-patak ágának partján ballagunk, aztán fás-ligetes rész jön, ezek már a zöld sáv vonalán. Jók a jelzések, sok a szalag is – könnyen és gyorsan haladunk.


A hetes elkerülő főút alatt átbújunk (szó szerint), halastavakat mellőzünk, vasúti síneken vágunk át. Erdők, mezők maradnak el, és beérkezünk Mohára – a művelődési házat is könnyű megtalálni. Ropogtatni való és forró tea jár a pecsét mellé, és mehetünk is! Kiérkezünk a faluból, újabb mezők, és gyorsan felbukkan Iszkaszentgyörgy. És nagyjából ugyanekkor: a nap is! Előbb csak sejtelmes fényekkel, majd határozottan megvilágítva a késő őszi tájat.


Ekkor már a grófi sírkápolnát is elhagytuk, ahol egy kódot írtunk fel, és a kastély külső, majd belső udvarán találtuk magunkat. Láthatóan gyönyörű épületek, amik bizony jobb sorsra érdemesek: egy részüket már tatarozták, nagyobb hányaduk azonban még erősen rászorulna egy felújításra.


A kastélyt elhagyva aztán erdei terep jön – erdei utakkal és erdei ösvényekkel. Na, végre, egészen teljesítménytúrán érzem magam! Kis szalagozott szakasz után a piros sávon folytatjuk, elhaladva a Kőasztal mellett. Itt a Piramita: kis méretű kilátó, de azért érdemes felszaladni rá. A Sárrét, távolabb pedig Székesfehérvár látszik – alattunk pedig a különleges, sugár-irányú nyiladékok.



Aztán újabb erdők: az ösvény egyre kövesebb, ahogy áthaladunk a Valéria-erdőn és az Öreg Iszka-hegyen, majd a Leányvágó következik. Kiválóan süt a nap, több réteg ruha is a zsákokban folytatja, kifogástalan túraidő kényeztet mindenkit. Sokan vagyunk ugyanis: eddig szinte alig mentünk üres terepen, mindig láthattunk magunk előtt túrázókat.


Szenes-horog a neve a helynek, ahová érkezünk. Alaposan megjegyzem ezt a nevet a jövőre nézve. Egészen meghökkentő, sőt, lenyűgöző látvány fogad: hatalmas fehér sziklák, zord, növényzet nélküli felszín, és mindehhez komoly szint-különbségek is. A sziklák alatti völgybe ugyanis leereszkedünk, majd onnan kikapaszkodva gyönyörködhetünk látványukban. Megy az idő, nincs mese: itt a fotózás ideje – nem vagyok hajlandó lemondani róla.


Aztán a Hadiútnak nevezett szakaszra térünk, ahol Csórra ereszkedünk le. Balról itt is fehér sziklákat mellőzünk, de most még nem kötünk velük közelebbi ismeretséget: errefelé jövünk majd visszafelé, hamarosan. Előbb azonban a faluba érkezünk, és a (szebb napokat látott) csárdával szemben találjuk a következő EP-t, a Pilvax vendéglőben.



Nagy a nyüzsgés kint is, bent is: sok-sok falatozó vagy teázó, esetleg beszélgető túratárs pihen egyet. Mi is megkóstoljuk a rendkívül finom kenyereket, a paprikakrém meg… hm, egyenesen fenséges. Így kezdjük meg a túra második szakaszát, és mindjárt kapaszkodásra használjuk fel a szerzett energiát: a Kilátó-hegy következik, azaz az imént látott sziklák.


A magaslat tényleg igazolja a nevét: távolra fürkész a tekintet, egészen a messzi horizonton megbúvó hegyig. Az a Baglyas! – kedveskedik Ildi, széles mosollyal. Aha. Szóval odáig eljutunk… és oda fel is. Jó tudni; mehetünk tovább, és keressük a pontőröket, de a tavalyi helyen (ahol a lányok emlékeznek) nincs senki és semmi. Más túratársak is bizonytalankodnak – mi nem késlekedünk, de azért készítek fotókat, igazolásul. Aztán mégis csak feltűnik egy barátságos páros, békésen alvó pici baba mellett. Begyűjtjük az újabb bélyegzőt, és vissza a Hadiútra… aztán tovább, közös piros-zöld szakaszon.


Horogra akadtam megint. Ha lehetséges, még az iméntit is felülmúlja: ez itt a Száraz-horog. A zöldön ereszkedünk, majd emelkedünk. Egyik szakasz sem sík, sőt… Komoly, térdet próbáló lejtő – majd (egy hajtű-kanyar után) szinte sziklamászásba átforduló kapaszkodás felfelé. Mindeközben nagyon szép völgy és őszi fák, hatalmas sziklák látványa.


Na, ezek a csodák mind eltörpülnek az odafent látottakhoz képest… Bámulatra méltó, hátborzongató, lenyűgöző… merjek-e használni ilyen nagy szavakat? De hát mikor, ha nem most? Vagy elképedten issza a szemem a látnivalót, vagy próbálkozok megörökíteni; balga módon, esélytelenül. És közben jár az agyam, hogy ezt nekem eddig senki nem mondta, hogy én ezt nem is tudtam! És hogy jószerivel a véletlen, ami ide hozott… egy betervezett, de elmaradt másik túra, ami helyett ide jöttem. Istenem, de jó, hogy ide jöttem! Hát mennyi természeti csoda van ebben az országban?!


Nem könnyű innen tovább indulni, de aztán megtesszük: begyűjtjük a következő pecsétet is, ami mellé egy Balaton-szeletet is kapunk. Visszatérünk a pirosra, erdei kanyargások jönnek, meg a Túró-horog és Sár-horog. Közben egyre többször mutatja meg magát a Baglyas is, mígnem aztán tiszta rálátásunk lesz rá: kopár, füves oldalak horizontján.



Megyünk toronyiránt – szó szerint, hiszen tetején piros-fehér antenna-állvány magasodik, nem lehet eltéveszteni. Utolsó szuszogtató méterek, meg jó sziklás-köves terep, de felérkezünk, kódot írunk, kattintunk is párat. Balra Fehérvár, jobbra Inota és Várpalota: egyszerű ez.


Indulhatunk is lefelé, visz az út, talán túlságosan is. Ildi azonban résen van, lévén, hogy itt tavaly tévesztettek kicsit. Most nem dőlünk be a „főút” vonzásának, és megfelelő helyen, szalagok segítségével bevesszük a jobbos letérőt, és a Hideg-völgybe érkezünk le.


Meredek oldalak, sziklák, aztán megint emelkedünk. Nahát, nincs vége, még mindig sziklák és szakadékok – a besütő nap egészen különleges hangulatot kölcsönöz nekik. És újra kilátópontra jutunk fel, ami persze megálljt parancsol, meg fotózást, szusszanást, álmélkodást.



Piros jelzés, de a track nem így vinne, és a térkép sem. A szalagozás azonban szintén itt virít, ami persze eldönti a kérdést. Balra előre Inota és a hőerőmű: a hatalmas hűtőtornyok és épületek összetéveszthetetlen mementói az elmúlt évtizedek iparosításának. Milyen sokszor mentem el a komor, romos gyárnegyed mellett – nem is sejtve, hogy mögöttük-felettük milyen csodaszép táj búvik meg!


Ahol most kopár-köves oldalakon, majd egy bánya mellett, de leereszkedünk Inota szélére, és ott már minden stimmel. Eljutunk a Böllér vendéglőig, de idén itt nincs EP, tehát (egy gyors kóla után) mehetünk tovább. Nem is kell sokat haladnunk, az aszfalt felvisz a víztározóhoz, ahol kedves pontőrök fogadnak. Igen finom banánnal kínálnak – meg egy korrekt kis emelkedővel, mindjárt a pont után. Elköszönünk – immár végleg – a piros sávtól; itt újra „visszakapjuk” a zöldet. Azon aztán felszuszogunk a kis temető-kápolna magasságáig, majd tovább. És megint gyönyörködhetünk a panorámában: alattunk az iménti tározó víztükre és Inota szélső házai – szemben pedig hatalmas fehér sziklafal, ma már sokadszor.



Aztán hullámzó terep jön, kopár, köves dombokkal és utakkal, szálas fűvel. A lefelé hanyatló nap – remekül harmonizálva a késő őszi színekkel – pazar fényeket varázsol a dombokra és a tájra. Messze távol Pétfürdő kéményei vehetők ki, balra Inota – jobbra meg már Várpalota, mai úticélunk.



Aszfaltút, méltatlankodó autóssal, aki végig kürtöli a szakaszt – pedig szép rendben, sorban közlekedünk mindannyian az út szélén. Bizony sokan vagyunk most is, mint ahogy egész nap, kisebb-nagyobb csoportok tudják le az utolsó kilométereket. Várpalotán belül szerencsére ösvény, majd járda jut, így érkezünk be a Civilházba. Menetidőnk pontosan hét és fél óra lett, ami egészen kellemes, tekintettel a majdnem kétszáz fotóra… Átvesszük a kitűzőt és emléklapot, kedves mosoly és kézfogás keretében. És itt is a bőség asztala fogad: a Csórról már ismert lágy, finom kenyér, sokféle variációban. Hozzá tea is dukál, méghozzá filteresen, személyre szabhatóan, forrón. Jól esik! Találkozás kedves túratársakkal, ismerősökkel; nagyszerű a hangulat. A rendező csapat is igen barátságos: kellemesen elbeszélgetünk, és még remek cukrászda-kávézó ajánlatot is kapunk… Így kerek és egész ez a nap, és egy olyan tájtól búcsúzunk, ahová még egészen biztosan vissza szeretnénk jutni: viszlát, Kelet-Bakony!


4 megjegyzés:

  1. Gratulálok ügyesek vagytok és a sok szép élményt átadtátok

    VálaszTörlés
  2. Kedves Kálmán!

    Nagyszerű fotók, remek leírás! Tavaly én is abszolváltam ezt a kiválóan megrendezett és gyönyörű tájakat bemutató túrát!
    Gratulálok a képekhez és részletes, élethű élménybeszámolódhoz! ;-)
    Luigi

    Ui: Idén nem ezt választottam, hanem egy szombati OKT-t a Mátrában, majd vasárnap a Kálváriák a Börzsönyben V. 22 km-t! :-)

    VálaszTörlés