Stílszerűen szólva:
ha már lúd, legyen kövér! Márton-nap, Szt. Márton teljesítménytúra Szombathelyen.
Hát akkor duplázzunk; kétszer tíz kilométer, gyökeresen más-más stílusban.
Lehet-e mindkettő élvezetes? Még a kérdés is rossz!...
Nyolctól tízig lehet rajtolni, a családom viszont nem szeret
korán kelni. Tiszta sor, nemde? Nyolcas rajt és minél több belefutás – aztán még
egy rajt, fél tíz körül, a lányokkal. A kedves szervező hölgyek meg csak
mosolyognak a rajtban. Hát persze! Megismernek tavalyról, meg még korábbról –
vagy éppen valamelyik kőszegi túráról. Otthon érzem magam közöttük, ami nem is
nehéz: az egyetlen TT, aminek gyalog jövök a rajtjába. És hát majdnem nyolc óra
van, a kollégium viszont máris nyüzsgő hangyaboly. Rengetegen eljöttek, komplett,
távoli csoportok is. Vonzó lehetett a mára jósolt kellemes idő is – magam is elég
vékonyan öltöztem.
Hajrá! Nekivágok az aszfaltnak, a buszfordulónál viszont
jobbra fordulok, a régi oladi templom (és az „érkezési oldal”) felé. Élek a
lehetőséggel, és az első tízest fordított irányban követem el, ha már egyszer
ezt is megengedték. A változatosság gyönyörködtet, mondták a latinok, és
ráadásul teljesen egyedül lehetek...
A friss reggel máris kellemes: a kaptató
szerény ugyan, de folyamatos és hosszú. Mire beérek a DDK kékjén az erdőbe,
üzemmeleg a motor, és jóleső érzés futni a pompás avarban. A természet inkább
októberi arcát mutatja, hiába járunk lassan november közepén. Színpompás fák
között-alatt jutok előre; a Parkerdő nagyon szép és jó illatú.
Magányomat két
kis nyuszi töri meg, akik sietősen vágnak át előttem. Ó, milyen kár, hogy nem
kislányommal láthattam meg őket! Aztán egy-két nedvesebb szakasz, még némi
sáros rész is akad, de könnyen kikerülhetők. Nagyon sok napsütés örvendeztet
meg, a falevelek pedig pazar színekkel hálálják meg a fenti kényeztetést. Emelkedők
és lejtők előttem, pompás avarszőnyegen: nincs az a rekortán, amire
lecserélném.
Parkerdei büfé, féltáv! Hamar DDK-s pecsétet nyomok: a pontőrök
még aligha lesznek itt… Hiszem én – de aztán rám köszönnek a kedves hölgyek.
Igaz, meglepetten: nem számítottak még érkezőre – és főleg nem ebből az
irányból. Jöhet a kék négyzet, ami tavaly még kék kereszt volt, de sebaj, az
ösvény maradt. Nekem. Mások a 3-4 méterre lévő úton jönnek szembe, számomra
érthetetlenül: aszfalton és autó-forgalomban. Itt már ugyanis érkeznek az első
indulók: túl vagyok hét kilométeren, majd a 2. EP-n is, és a tempó igen
kellemes.Zöld sávra térek, a szemből jövők egyre sűrűbben, csoportosan érkeznek – többségük aligha sejti, hogy ugyanazon túrán vagyunk. Átkelek a kis dombon, leérkezés és balra térek, az aszfaltra. Aztán a valamikori Kilátó szomjoltónál elköszönök a zöldtől: visszacserélem a DDK-ra. Ezen futok be a célig, kiváló tempóban – amit aztán az udvaron leállított órám is igazol. Pontosan egy éves egyéni TT-rekordomat döntöm meg, még ha csak két századdal is: 8,74 átlaggal egy óra tizenhat alatt lett meg a több mint tizenegy kilométer, hurrá!
A hölgyek most is mosolyognak, de tartok tőle, hogy jövőre
ezt már el is várják majd… vagy még többet. Oklevél és kitűző, és már
invitálnak is be a konyhára. Ott készül a rengeteg zsíroskenyér – de az aula
még mindig indulókkal teli, beérkező csak én vagyok egyelőre. Így hát itt kapok
be pár falatot, meg a rendkívül finom, forró teát is szürcsölhetem. És
kellemesen elbeszélgetünk, mire megérkezik kis családom is. Pici lányom
lelkesen üdvözöl, és már indulna, Jutka azonban száraz pólót és pulóvert is
kezembe nyom: jól esnek az átizzadt cucc helyett, mi tagadás. És most egy
réteggel többet veszek fel – más tempó jön. Megkapjuk az indulócsomagot, és
indulhat a második menet!
Ezúttal a „hivatalos” irányba megyünk; át kell programoznom
az agyamat. Még mindig sok az induló, csoportok előttünk, mögöttünk, jókedvű
társaságok vagy csendesebb párok. Pici lányommal remek ütemben kezdünk, anya
sokallja is, de nincs gond, felveszi a ritmust. A kilátó aljánál elhagyjuk a felkúszó
kéket; Emesével korábbi emlékeket idézünk fel. Aztán a távoli Kőszegi-hegység
látványa, majd a Skanzen sarka (kicsit bekukkantunk a kerítésen át), és jöhet a
jobbos letérő.
Vagyis fel, mert ez most emelkedik; gyalogösvény kanyarog a
hétvégi házak között. Kellemes, beszélgetős szakasz, és szemből megcsodálhatjuk
a távoli Székesegyházat is. Közben a nap is megörvendeztet bennünket néha, de
inkább a borongós, felhős ég dominál – igaz, hideg nélkül. Az Emlékmű számunkra
régi, jól ismert hely, így hát csak hátulról vetünk rá pillantást, és megyünk
tovább. Elhagyjuk a zöldet, itt a kék négyzet.
Túloldalon lovak, kislányom örömére, majd az ösvényen
ballagunk; előbb egymás mögött, de aztán kiszélesedik. Első ellenőrző pont,
mosolygó hölgyek üdvözölnek: megérkezett másodszor is? Kislányom pecsétel, a
hangulat remek, de aztán jönnek mások is, folytatjuk utunk. Két kis híd, mező
mellettünk, és a milliónyi pompás falevél. Sok felettünk, még több alattunk, de
a látványuk és az illat magával ragadó.
Hosszú, nagyjából egyenes szakasz,
végig az út mellett, néhol kanyarogva. Lovasok dübörögnek hátulról,
félreállunk: a három polgárőr látványa persze élmény Emesének. Így érkezünk a
Parkerdei büféhez, ahol ismét pici lányom vállalja el a bélyegzés fáradságos
munkáját.
Kis pihenőt tartunk, amibe belefér némi gyümölcslé, kávé és forralt
bor is. Meg az előbbi lovacskák megtekintése, akik békésen legelésznek a
tisztáson. Sokan kilátogattak ide; mindenfelé sétálókat, kirándulókat látunk –
hiába van november, az idő és a levegő kellemes.
Szia, Parkerdő! Emese megörül az avarszőnyegnek, az
esőháznak és az ismert környéknek. Remekül lehet itt szaladgálni, bújócskázni, kidőlt
fatörzsön kötéltáncost játszani. És beszélgetni: sokat, sokat. Évszakokról, fákról
és madarakról, de suliról és barátokról is.
Ismert és ismeretlen jelzések,
égtájak, közelebbi és távolabbi települések… gyorsan fogynak a kilométerek, megy
az idő. Távoli kutyaugatás jelzi: közeledünk Oladhoz, és már lehet is látni a
sportpályákat. A kihagyhatatlan „barlang” még újabb fotót inspirál, de aztán
felbukkannak az első házak, és kellemes ereszkedés jön. Temető, templom,
buszforduló – és itt a suli, beérkezünk.
Komoly tömeg már az udvaron is, és bent sem vagyunk
magányosak. Rendezők és mosoly, kislányom büszke tekintete és öröme… Forró tea
és zsíros kenyér hagymával, milyen jól is esik ez! Emese még egy kis csokit is
kap jutalmul, és sok gratulációt. Én meg IVV- és ÉDK-pecsétet, és közben
rápislantok az újfajta emléklapra is. Ezúttal szomorú aktualitása van: Máyerné
Kőszegfalvi Katalin neve került rá, aki az elmúlt évben távozott közülünk:
egyesülete ezúton is őrzi emlékét. Közben további érkezők jönnek, átadjuk
helyünket, és mosolyogva gondolok arra, hogy tíz perc múlva már otthon fogok
zuhanyozni. Egy év múlva pedig… megint szeretnék itt lenni, nem kérdés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése