Kőről kőre a Kőszegi-hegységben:
egészen szépen rímel, és igazság is van benne bőven. Hiszen akad itt számos kő:
kicsi és nagy, híres vagy kevésbé ismert egyaránt. Egy maratoni táv pont
kellemes hozzájuk: bebarangolni a hegység magyar és osztrák ösvényeit.
Pünkösd hétfőjén, pompás koranyári időben gyülekezünk a
Kincs-pihenő parkolójában Imre autójánál. Akik itt vagyunk, zömmel pontosan
tudjuk, mire számíthatunk ezen az első rendezésű eseményen. Önellenőrző pontok,
ellátás nélkül, kiválóan átgondolt, különleges útvonal, míves jelvény és a szokottnál
jóval szerényebb nevezési díj. Ja, és a klasszikus Sport szelet a rajtban, a
hatalmas színes térkép és itiner mellé. Sok időt ezekre nem fecsérlek, Zoli
öcsémmel hamar el is tesszük a zsákba, hiszen előzőleg felkészültünk a track
alapján, és szinte az egész táv a fejünkben van.
Kombinált, érdekes a kezdés, hiszen nem Kőszegről indul –
ellenben első utunk oda vezet. Ez innen természetesen ereszkedést jelent, amit
viszont emelkedés nyit: egy rövid szakaszon a kék kör visz a kék háromszögre.
Az aztán tényleg lejt: barátságosan, nem durván, alkalmat adva egy kis bemelegítő
kocogásra. Kis kanyarodás a Fatalin-bükköknél, és hamar itt az első pont: kódot
írunk az Ördögtányér-sziklánál.
Máris metsszük az aszfaltot, és előzzük a vidám csapatot.
Réka (aki velünk jött) csatlakozott Veráékhoz, és most együtt tolják: jó utat!
Pintér-tető, sajnos immár komoly panorámával: még mindig nem szoktam meg a két
év előtti tarolást. Odalent Rőtfalva bújik meg: megyünk, persze, oda is! Majd.
Most Kőszeg a cél, a tető után hosszút futunk, a terep kiváló. Kék kereszt,
kanyarodás le a Trianoni kereszthez: 2. EP. Keressük a kódot, aztán előkerül az
itiner: ja, hogy az évszám, a kereszt tövénél… Bocs, talán mégis át kellett
volna nézni az itinert!
Panoráma, gyönyörködés, fotók és hajrá, vissza a kis
kitérőn! Pár száz méter, fent vagyunk a Kálvária-hegy tetején – aztán meg a
templomnál. Remek kilátás a városra, újabb fotók, miközben felidézem a januári
Évkezdő tekergő túrákat, amiknek itt a célja: többnyire hóban, persze…
Stációk, különleges gyökerek szabadon, kanyargó út lefelé:
ez már ugye az OKT. Nem sokáig: az ABC-nél letérünk róla, és végigjárjuk az itt
kezdődő (újabb) kék kereszt teljes hosszát. Nem mintha olyan hosszú lenne – de éppen
a rajtnál fogunk felbukkanni, ha véget ér. Addig pár kilométernyi emelkedés jön,
természetesen… csak hogy érezzük a törődést. A Szulejmán-kilátóra most nem kell
felmenni: Imre engedékenyebb, mint én. Akárcsak áprilisban a Kubát Hugón, a
júniusi Kőszegi csillagok TT-n is fel fogom ide küldeni a túratársakat…
Gesztenyefa utca, Királyvölgy: a névválasztás talán nem
véletlen. A sok-sok most is termő fán kívül ugyanis itt található az Öreg
gesztenye emlékhely is. Itt látható a közel 500 éves gesztenyefa megmaradt
torzója: egészen különleges emlék, nagyjából Mátyás idejéből…
Elfogynak a kis házak, kertek: emelkedő visz ki, gyönyörű
ösvényen, kiváló terepen. Meghúzzuk a tempót, gyorsan Szálasi egykori
bunkerénél írjuk a kódot. Aztán itt a parkoló, Imre kocsijánál még mindig
rajtolnak rövid távosok – ismerősöket is üdvözölhetek. Aztán kék kör, másodszor
– de az elágazásnál most ezen is maradunk, és ennek is kihasználjuk teljes
hosszát. Ami az aszfaltos szerpentin kanyarjánál ér véget – onnan már csak pár
lépés lefelé a Hétforrás.
Elég sokan összejövünk itt: ki-ki szusszan egyet vagy
fotózik, körülnéz vagy vizet vételez. Ez utóbbi erősen indokolt is: nagyjából
30 kilométeren keresztül most ezzel a készlettel kell majd gazdálkodni, egészen
Velemig. Ezt javasoljuk a szemből érkező Gábornak is, miután saját kulacsainkat
feltöltöttük. Aztán megint egy teljes hossz! Úgy látszik, ez egy ilyen nap:
ezúttal egy újabb kék kereszt jön, ami innen indul, és az országhatárnál ér
véget, hamarosan. Szerencsére az ösvény nem: az odaát is sárga Alpannonia-ként
megy tovább. Mi meg követjük, persze, hiszen következő pontunk/kódunk Rőtfalván
lesz.
Addig egy igen remek, kellemesen lejtő ösvény visz: közben persze
muszáj megállni egy pillanatra, fotóra – ahogy egy túratárs fogalmaz: „hogy
tudjuk, hol a határ”. És ez már osztrák föld, osztrák tavacskákkal és
kacsákkal, és kislányom jut eszembe, akivel az Alpannonia 15 TT-n itt pihentünk
egyet – az ő kedvéért most is lefotózom őket.
Kihalt, csendes határmenti falucska, a kereszteződésben ott
a kód, és örülünk, hogy nem a főutcán kell mennünk. Sőt: utána sem a gyalogos-
és kerékpárutat válasszuk, hanem az erdőszélen, a patak mentén haladunk. Kicsit
hosszabb, és persze harmatos is, de nem aszfalt – lesz az még bőven, sok is.
A sebes Güns (vagyis Kőszeg) patak még mindig kísér, de már
a kerékpárúton közelítjük Hámortó (Hammerteich) községet. A mögöttünk jövő
csapattól másnap megtudtam, hogy őket itt osztrák rendőrök állították meg,
mivelhogy migránsoknak nézték őket… (szerencsére tisztázódott a helyzet). Mi
kellemesen átjutunk az előzőnél is kisebb és csendesebb településen, és máris a
lékai vár tövéhez érkezünk. A kis tó partjától pompás és fenséges látvány a
fenn magasodó épület-együttes: örülök, hogy ezúttal ebből az irányból érkeztünk
ide.
A következő kód a vár parkolójánál található, és amíg öcsém ezt
intézi, hamar bekocogok az udvarra, pár kattintás erejéig. Többre nem, mert
bejártuk már többször is, túrán és kiránduláson egyaránt – mehetünk is, zúgás
le a lépcsős ösvényen!
Léka (Lockenhaus) szintén csendes – lehet, hogy mindenki
wellness-el? Öcsém szerint inkább Bozsokon cukrászdáznak… A BILLA persze ma
zárva, amit kicsit sajnálok, de még a fagyizó környéke is néptelen, kihalt. A
kis ivókút azonban üzemel; iszunk pár kellemes friss kortyot.
Így jutunk ki Lékáról, a szerpentinen egészen a széléig, és
már nagyon örülünk, hogy bebújhatunk az erdőbe. Hangos motorosok bőgették itt gépeiket
– ezzel szemben itt csend honol, friss erdőillat a kipufogógáz helyett, és még
kellemes hűvös is adódik. Kint a napon ugyanis már kezdett egészen meleg lenni,
így ezt is nagyon tudjuk értékelni.
És persze az erdőt. Pompás, sűrű vegyes erdők vannak
errefelé, a közöttük kanyargó ösvények is egészen kiváló állapotúak, és sokáig
egészen szerény az emelkedés is. Ez a szerénység aztán megszűnik, komolyabbra
vesszük a szinteket: elvégre Burgenlandban vagyunk, és ennek is ugyanaz a teteje,
mint a Dunántúlnak – csak itt Geschriebenstein-nek nevezik, nem Írott-kőnek. Mi
meg történetesen – mit tesz Isten! – pont oda igyekszünk.
Néha adódik egy-egy kilátópont vagy szakasz, de többnyire
marad a sűrű. Rengeteg madárral, kiváló levegővel és pompás illatokkal, és
csenddel. Ez aztán egy kis időre megváltozik, amikor átszeljük a Léka – Rohonc
műutat: itt újabb kódot is kapunk. Aztán megint bevetjük magunkat a rengetegbe,
magunk mögött hagyva ezt az utat is.
Néha helyiekkel találkozunk, kiránduló házaspárokkal
köszöntjük egymást. És faljuk a kilométereket, kiváló beszélgetős szakaszokkal,
tesómmal élünk is a lehetőséggel. A track persze újra meg újra előkerül, mert labanc
oldalon jóval lazábban kezelik a turistajelzéseket, mint mi idehaza. Jó pár
kereszteződésben csak ez segít, de hát megszoktuk, itt ez a trend. A
kerékpárosokra jóval nagyobb figyelmet fordítanak – csakhogy mi nem mindig
bicikliutakon közlekedünk…
Igen erős kaptató jön, bár rövid szakaszon: felrémlik
ismerősként, csak fordított irányból. És igen, nem sokkal később
belecsatlakozunk a piros Alpannonia útvonal gerinc-szakaszába. Na, ez már
igencsak ismerős az Őrvidék-Várvidék 100 TT-ről mindkettőnknek. De nem csak
nekünk: itt bizony megjelenik a turizmus. A közeli parkolótól, a Ranch-tól
tucatszám érkeznek a hétvégi kirándulók – az Írottkő meghódításának messze
legkönnyebb módja. Élnek ezzel honfitársaink is nagy számban, meg persze
sok-sok osztrák kiruccanó. Kerülgetjük őket, a tempó-különbség nyilván komoly.
Írott kő. Az „eredeti”, vagyis a három birtok határa –
felirattal, kereszttel, ahogy az dukál. Teli egymást fotózó emberekkel, turistákkal.
Hadd jöjjön a kilátó! Előbb OKT-pecsét az itiner megfelelő rovatába, és hajrá,
fel, a tetejére.
Alaposan megbánjuk eme tettünket. Amikor – pár kattintás
után – lefelé vennénk az irányt, felfelé igyekvő csoport érkezik. Tucatszám
özönlenek a kanyargós lépcsőn, és csak jönnek, jönnek... Hatalmas
megkönnyebbülés hát és végtelenül jó érzés, amikor a határmenti zöldre jutunk,
ami meg általában kihalt, csendes, ember nélküli.
Most is. Mi meg figyelünk: eredetileg a kék háromszögön
tervezte Imre a túrát, aztán az itineren már a zöld szerepel végig. Mi szívesen
lemennénk az előbbin, mert eddig még nem sikerült egyszer sem megtalálni. Na,
most igen! Le is óvatoskodunk rajta, és sikerül lefotóznom a Gyilkos-sziklát
is, még ha kissé sötét is van itt… De „Kőről-kőre” haladunk, tehát dupla öröm
itt lenni.
Lejutunk a DDK-ra; az ösvény kiválóan futható, bele is
húzunk kicsit. Újabb hiányzó fákat konstatálunk szomorúan, aztán átkelünk a
patakon, és a Sötét-völgy – mint már oly sokszor – most is rabul ejt
szépségével (igaz, lefotózni ezt is komoly kihívás).
Újabb kövek: Kalapos-kövek! Fejből emlékszem a fatörzsön
lévő kódra, hajjaj… hányszor láttam már! Gyönyörködni mégis megállok, most is.
Aztán figyelni kell: nehogy a megszokás hibát generáljon.
Nincs gond, nem zúgunk le az Óriások lépcsőjén: ezúttal
északnak fordulunk, letérve a kékről a (meglehetősen ritka) piros háromszögre.
Aztán patak-átkelés, piros sáv és kék kereszt (ma már a harmadik): fel is
bukkan Velem.
Naná, hogy nem hagyjuk ki Kati nénit a Pittyes kocsmában!
Persze hogy iszunk egy remek hűs (kőszegi borból készült) fröccsöt. Bőven
megéri azt a majdnem kilométernyi kitérőt… Pár falat is jut hozzá, és mehetünk
is. Fel, természetesen, az említett kék kereszt majd a Hörmann-forrásnál „tetőzik”.
Előbb meg nyilván a Szt. Vid-kápolna: de szép is így innen lentről!
Kanyarog felfelé az ösvény; a hatalmas fák a még hatalmasabb
völgyekben magasodnak, gyökereik időnként kígyóként tekeregve láthatók. Itt is
jönnek kirándulók, köszöntjük egymást; elismerően nézek a nyugdíjas hölgyekre:
nem séta ide feljutni.
A kápolnánál aztán kiderül, hogy itt ma esemény van: Pünkösd
hétfőjének tiszteletére misét celebráltak. Ennek megfelelően itt is óriási a
nyüzsgés: többen is akadnak, akik egészen az épületig bejöttek autóval, dacára
a tiltó tábláknak. Az ösvények is emberekkel vannak teli – menjünk hamar az
OKT-emlékműhöz, ott a következő EP! Aztán át az aszfalton, és újra csend lesz
és nyugalom: magunkra maradunk az erdőben, a kaptatón. A fenyvesnél aztán
megint egy-két pár jön, útbaigazítjuk őket, és feljutva kanyarodunk is jobbra.
Jól állunk vízzel, kihagyjuk hát a hatszáz méternyi kitérőt a forráshoz –
nekivágunk inkább a gerincnek.
Kék háromszög, Hármashatár-hegy, majd a Nagy-Kendig. Itt
újabb kódot írunk, aztán gyönyörködünk a kilátásban, egészen a Kopasz-Kendig
tetejéig. Ott újra bebújunk a fák közé („de jó ez a hűvös!”), meghúzzuk a
lépteket, közben még egyet falatozunk. Aztán Vöröskereszt: megint kód, sokadik.
És jöhet az OKT, ismét útbaigazítást kérő párocskával. És itt is van az Óház,
hát persze, gyerünk fel a kilátóba, és persze megint nem bánjuk meg.
Hamar még évszám az itinerbe, és jöhet a kék háromszög. Amiről aztán a (ma már kétszer megjárt) kék körbe térünk le – és megint útba igazítunk.
Kincs-pihenő, parkoló, szervusz, Imre! Gratulál, majd
szabódik: sajnos, nem készültek el a jelvények, így egy méretes kitűzővel
menti, amit lehet. Sajnáljuk kicsit, de ennyi remek élmény után ezen nem
akadunk fenn… Rékát nem kell megvárnunk, Vera hazaviszi – így hát jöhet Bozsok –
stílszerűen az erdei szerpentinen és Velemen át. Igen: hogy még egy kicsit
érezhessük azt, amit a Kőszegi-hegység adott ma: sok-sok gyönyörűséget,
szépséget és pazar látványt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése