Komoly munkahelyi változások értek az elmúlt napokban,
amiket nehezen, majd később kimondottan rosszul éltem meg – és azon kaptam
magam, hogy mélyponton vagyok. De eljött a hétvége, ott volt a lefoglalt
szállás, meg a Honvéd TT, amire 2014 óta készültem, de még egyszer sem
sikerült. Na, majd most! Kis családom is velem tartott a lenyűgözően szép és
hangulatos kisvárosba, Szentendrére. Így hát már reggel hatkor nekiállhatok a
maratoni távnak – egyedül, magamban, aminek jelen pillanatban nagyon örülök.
Legszívesebben öcsémmel túrázok – de most kellett az egyedüllét, vágytam a
magányra; nagyon jó volt így.
Kevés aszfalt után máris kijutok Szentendréről, kis
tavacskát kerülök, ahol kimondottan hangos békamuzsika fogad. Magas szálú fűben
haladok előre a kitaposott gyalogúton: természetesen perceken belül átázik a
cipőm a reggeli harmatban.
A gyönyörű nyáreleji időben nem a GTX-esben jöttem,
de ez cseppet sem aggaszt: amilyen gyorsan átengedi a vizet befelé, ugyanilyen
hamar meg is fog száradni. Közben még elrobog mellettem egy HÉV, de aztán egy
jobbos kanyarral ráfordulok az északnyugati iránynak. Hamar itt az első
önellenőrző pont, a Kőlapos: egy híd betonjára festett felirat. Kék festékkel
írták rá, amit mostanra már meg is szokhattam, ugyanis igencsak bőkezűen
használták eddig (és így lesz ez egészen végig a túrán). Eltévedni ezen a napon
szinte lehetetlen: többnyire a jelzések is kiválóak, de sok szalaggal is
ráerősítenek a rendezők az említett kék festésekre.
Sárga sávon találom magam – azaz, már turistajelzésen
folytatjuk. Házak, gyümölcsösök, hétvégi telkek bukkannak fel: Pomáz szélén
koptatunk egy kevéske aszfaltot. Hamar letérünk róla, és az irány marad hasonló
az előzőhöz. A szint azonban nem: emelkedni kezd a terep, miközben fogynak el a
házikók. Aztán – kellemes hegymenet után – egy balos ráfordít a második EP
tisztására.
Ez itt a Kő-hegy, a menedékházzal, és két pontőrrel. Teával
kínálnak, de jól állok még folyadékkal, kihagyom. A kilátás nagyon szép –
lenne, ha nem ilyen párás ködbe veszne a távoli horizont. Sajnos, azonban ez a
helyzet, így folytatom az utamat, magányosan, az erdő csendjében. Csend? Szó
sincs csendről… folyamatosan trilláznak a madarak, többnyire mindkét oldalon:
lenyűgöző ez a harmónia. Persze, ettől még tekinthetem ezt csendnek, és azt is
teszem.
Lovak vágták ki patáikkal az utat, meg a fákon is látom a
jelöléseket: lovasoknak (is) ajánlott ez az ösvény. Kissé sajnálom, mert az
eddig megszokott remek minőség itt emiatt kissé csorbát szenved. Hamarosan azonban
újra kiválóan járható, és megint a korábbi szép erdők jönnek. Ezen kicsit el is
gondolkodok, hogy ma mennyire odavagyok a fákért, erdőkért – a megszokottnál is
jobban. Igazából semmi extra, semmi különleges nincs bennük, de mégis annyira
tetszik. Igaz, nem régen olvastam, hogy erdőben, fák között lenni felér
egyfajta terápiával. Na, lehet, hogy most nálam is ez működik…
Szép tisztás bukkan fel, gyerekzsivajjal;
sütögető-bográcsozó társaság ügyködik a tűz mellett. Pár métert kell csak
mennem, hogy rájöjjek: ez már a Lajos-forrás környéke, ahol a harmadik
ellenőrző pont található. Barátságos ember fogad – nem is üres kézzel: a pecsét
mellé ropogós zöld alma is dukál. Nagyon finom! És kiválóan oltja a szomjam,
amikor elfogyasztom. Ez azonban kicsit később lesz: itt természetesen a forrás
vizét kóstolom meg, és nem is csalódok benne. Kulacsot is töltök, és elbúcsúzom
a sárgától: kék kereszt váltja. Igaz, nem sokáig: egy meredek oldalban a
Bükkös-patak medréhez érkezek le, jelzetlen ösvényen. De nevezhetek-e egy
lépten-nyomon kék pöttyökkel, nyilakkal megfestett szakaszt? Aligha. Eltévedés
tehát továbbra is kizárt, a lenti völgybe érkezve pedig csoda vár.
Sűrű, sötét szurdok, hatalmas fákkal és partoldalakkal
kétfelől. Alant, középen pedig a patak, ami csobogva, csörgedezve követi
utamat. Hihetetlen szépség, béke és nyugalom. Emellett az a vadregényes
hangulat, amit csak kevés helyen érzek ennyire. Sántít minden hasonlat, de
többször a Tolvaj-árok jut eszembe a Lővérekből, meg persze a Cuha völgye a
Bakonyból. Teljesítménytúrázóként ritkán teszem, amit most igen: megállok, sőt,
leülök – és „csak úgy” gyönyörködök a tájban. Hagyom, hogy átjárjon,
megérinthessen, és (megint csak ide jutok vissza) gyógyítson.
Balról megérkezik az OKT, majd aszfaltos utat látok, kicsivel
feljebb – ott baktat egy túratárs. Hogy miért jobb neki a betonon, mint itt
lent, ezen a remek ösvényen, ki nem találhatom. Nekem szinte fáj, ahogy kijutok
a világosra, a falu szélére, majd le is ereszkedek oda, kanyarogva a
szerpentinen. Kutyaugatás, fűrész hangja, emberek és autók. Pilisszentlászlón
vagyok – először. Ha minden jól megy, jövök majd még egyszer is, hiszen a túra
útvonala afféle nyolcas: önmagát metsző girbegurba vonal.
Ebben a kocsmában már jártam, idén februárban, a Fellegvár
45 TT-n. Vajon már akkor is Jánošikova
Krċma volt a neve? Erre bizony nem emlékszem. Most kellemes zsíros deszkák
várnak ránk, és élek is eggyel. A tervezett fröccs viszont kimarad, lévén hogy
csak édes boruk van… nehéz az élet, na! A hideg kóla azért jól esik, neki is
lendülök az útnak a zöldön. Aztán rájövök, hogy nem is erre kell most mennem… Errefelé
az említett februári túrán mentünk – most a piros sáv játszik, nem a zöld.
Ohhh, beletettem plusz hatszáz métert, hát nagyobb baj ne legyen… de azért nem
vagyok boldog, persze. Jön egy túratárs, ő is erre menne – sőt, megy is. Neki
szimpatikusabb a „nyolcas” tetejét fordítva végigjárni, és a pontőrök sem
emeltek kifogást ellene…
Kimegyek a piroson a faluból; balról az Apátkúti-patak szegődik
mellém. Ha az imént megismert Bükkös-patak lenne, azt is elhinném, olyannyira
emlékeztet arra. Egy ideig számolom, de aztán feladom, és most nem tudom
megmondani, hányszor keltem át a patakon. Legalább tucatszor, de lehet, hogy
hússzor is?
Tulajdonképpen mindegy. Két hídra emlékszem, a többi alkalom
köveken, fatörzseken át adódott, néha meg csak átugrottam. Hol balról, hol
jobbról, hol óvatoskodva, alkalmi faágak segítségével, hol pedig könnyedén
ugrálva a köveken, sziklákon.
Meredek partoldalak, sötét, mély szurdok, csobogó patak.
Igen, mint korábban. Most megint ez gyönyörködtet, az ösvény meg kanyarog,
követem.
Kiváló minőségű út: futók is jönnek-mennek. Szabolccsal találkozok, ő
is gyors. A Kaán-forrásnál azért mindketten megállunk, élvezzük hűsítő, friss
vizét.
Aszfalt jön, balról autónál álló lányok üdvözölnek. Aztán
kiderül, hogy pontőrök – de majd csak visszafelé. Előbb uzsgyi a tóhoz, az
ottani kódot felírni! Térképem mutatja, hogy odafelé lent, vissza pedig fent
(az aszfalton) kell menni-jönni.
Letérek hát, és itt is bámulatos környék
fogad. Hatalmas méretű sziklákon lépdelek-ugrálok át, miközben a patak harsogva
szalad alattam tova, kisebb vízeséseket produkálva. Lenyűgöző!
Amint aztán az
odaérkezés is a tóhoz: előbújik a lombok közül, megcsodálom, majd írom is a
kódot. És fordulok vissza, a túra legészakibb pontjáról: alig pár száz méter
ide Visegrád, de oda ma nem megyünk le.
Túratársak, fent az úton: hú, visszafelé lent gyertek! Itt
nagyon szép! Öööö, oké, köszi… De aztán mégis ott mennek, vissza is. Én meg
lent… vissza is (ahol aztán Sanyival is összefutunk). Így jutok a kedves,
barátságos pontőrökhöz, akiktől megkapom a kis gyümölcslét meg a csokit.
Jöhet
a Spartacus-ösvény! Ahová egy rövid zöld kereszt visz fel – de aztán tényleg
itt a zöld sáv, indul a móka, délnek le. Kanyarogva? Ez a szó nem is adja
vissza teljesen, ami itt megy… Különösen térképen visszakövethető, ahogy a
rengeteg kanyart látom. Az élmény hatalmas – úgy meg különösen, hogy folyton
felidézem a Fellegvár 45 TT-t, amikor ugyanitt (csak fordított irányban) komoly
hóban, latyakban küzdöttünk. Fel is hívom öcsémet, muszáj megosztani az
élményt. A Spartacus bizony zöld is lehet, lila virágokkal, lombok között
átszűrődő napsugarakkal!
Jenő-kunyhó, kódot írok, mehetek is tovább. Pazar erdők,
fák, töméntelen virág, mindehhez pompás illatok, madárdal és rovarok zümmögő
röpte. Földi paradicsom? Talán ez az, igen.
A Szarvaslyuk környéke egészen
bizonyosan az. Meg aztán később is… Ezen a szakaszon újra meg újra meg kell
állni, visszatekinteni, gyönyörködni.
Markáns (bár rövid) emelkedő jön; hohó, erre emlékszem! És
ritkul az erdő, feltűnik egy-egy ház, majd több is: visszaérkeztem
Pilisszentlászlóra. Kocsma, újratöltve. Meg a kólás poharam is (képletesen
szólva)… Tóni lép hozzám, üdvözöljük egymást. Futsz? Mert ha nem, mehetnénk
együtt. Persze, szívesen – csak egy zsíros deszka még… Nyugodtan, addig kicsit
előremegyek, úgyis utolérsz.
Hát, utolérem, tényleg – de ehhez mégiscsak futni kell, mert
nagyon előre jutott. Ez is jól esett! Aztán együtt érkezünk a Hegytetőre: zajos országút, sok
parkoló autó – de jó visszabújni az erdőbe! Ereszkedés, mélységek mellettünk,
és itt is remek illat, meg a sok-sok madár. Eltávolodunk az úttól, de aztán
megint megközelítjük, és végül rá is térünk. Nem sokáig, szerencsére – bár a
jobbos letérőnél túratársat követünk, nem jelzést. Na, ezt páran be fogják
nézni – jósolja Tóni. Aztán rétek és erdők között jutunk a Vízműhöz: felírjuk
az utolsó kódot. Visszatekintve még fotózunk párat, és hajrá, tovább!
Most jól esik a társaság, a kellemes beszélgetés – sőt, meg
is osztom vele minden gondom-bajom. Így igen gyorsan fogynak a kilométerek, és
máris Szentendre utcáin járunk. Megússzuk az ígért esőt is vajon? Meg, szárazon
érkezünk a célba, több túratárssal együtt. Ahol barátságos fogadtatás,
gratuláció vár. Pecsétet kérek a Cartographia-füzetem számára is, aztán jöhet a
klasszikus zsíroskenyér, sokféle ízesítéssel: jól esik a falat. Akárcsak a kóla
– itt ez is dukál, szuper! Azon már csak pislogok, hogy egy logós pólót is
kapok ajándékba a rendezőtől, Csabától – akivel több levelet váltottunk még a
túra előtt, térképeket rajzolgatva, track-et tervezgetve… Nahát! Mennyire, de
mennyire jó volt ide eljönni!
Igen: a természet, a túrázás gyógyít is. Ezt most már bizton
állíthatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése