Tanúhegyek 100 TT - ahogy én láttam...

Varázslatos Balaton-felvidék: Tapolcai-medence a Tanúhegyekkel, és persze a – szintén különleges hangulatú – Káli-medence. Mindkettőt egyszerre, körbe-körbe, alaposan és részletesen. Különlegesen színvonalas rendezéssel, ellátással… ez a Tanúhegyek 100 teljesítménytúra!

Tavaly egyszeri és utolsó alkalomnak indult, aztán lám, mégis! Talán látták a rendezők a sikert, talán eleget győzködtük őket… (én is kivettem a részem!). De újra összegyűlt sok tucat ember Badacsonytördemicen, a Faluházban, és igen, a hangulat is hasonló, mint tavaly. Az enyém is: nagy várakozás, mint akkor – és aggodalom is (térdek és talpak) – úgy látszik, ez is hozzátartozik. Zoli öcsémmel állunk a sorban, ami most kicsit lassú, de közben beszélgetni lehet, meg üdvözölni az ismerős arcokat.

Aztán fél hét, kezdődhet a hosszú menet! Nekivágunk a Badacsony hatalmas és masszív tömbjének; már az első kilométerek sem ringatnak semmiféle tévhitbe. Gyorsabban megyünk az Országos Kéken, mint tavaly, hamarabb itt a Dongó-kúti kék kör, és hamarabb érkezik A Lépcső is. Naná, hogy a Bujdosók lépcsője! Hadd szóljon, remek hangulatban toljuk, de a beszélgetés azért elcsendesedik…

A Ranolder-keresztet mindig jó érzés megpillantani. Első ellenőrző pont, fél perc se kell, még annyi a kilátáshoz – aztán mehetünk is. Hullámzás, lépcsőzés – csak hogy el ne feledjük: a Badacsonynak még a teteje is komoly, dolgos.

Nagyon lendületben vagyunk, pörög a tempó: kis röstelkedéssel, de a Kisfaludy-kilátót kihagyjuk. Sokszor voltunk fent, nem EP – megyünk tovább. Kőkapun le, a beton szegélyen közben Balázs előz futva: hátborzongató nézni is! A Klastrom-kút aztán pici pihenőt hoz: talán a hely szelleme is hozzájárul (II. János Pál-emlék), meg persze a forrás remek vizét sem hagyjuk ki. Pár szó a kedves pontőrrel, és tűzés le Tomajra. Máris itt a Sörpatika, újabb EP! A fröccs üde és hamvas, a társaság vidám és élénk. Erzsiéket érjük be, remekül elbeszélgetünk a kis aszfaltos szakaszon a Varga-pincészetig.

Ahol persze újabb fröccsözés jön, meg az elmaradhatatlan ropogós sajtos tallér: kiváló párosítás! És valamennyire visszafelé is érdemes tekinteni: olyan kis… kellemes látvány a Badacsony, amikor már a hátam mögött van.

És itt is a Folly-Arborétum; kedvencünk évek óta: kiváló ötlet, hogy ide is bejöhetünk. Pompás és magával ragadó, mint mindig, és bár a tempó most sem hagy alább, a látvány elbűvöl és megmarad az emlék: de szép is itt!

Emelkedünk újra, az Örsi-hegy ravaszdi lankáin. Mert általában nem szokás a „nagy” Tanúhegyek között emlegetni – feljutni azonban ide is felfelé kell, mily’ meglepő… Aztán a piroson meg le, közben a pálos kolostorromot érintve. Nem csak pár fotóért, de némi almaszeletekért is meglassítunk – meg persze pecsételés is van itt.

Aztán szalagozott szakaszon Salföldig: a Kőtenger után felbukkan a kicsike falu, lenyűgöző házaival, portáival. Közepén pedig a Major, újabb EP! Egészen különleges hangulatban, élő „díszletek” között eszünk-iszunk, váltunk pár szót Henivel és Sanyival – és jöhet a Tóti!

Tucadszorra megyek fel, ha jól számolom; mindig élmény és mindig rövidebb… a kilátás meg mindig szebb. Most főleg északkeletnek tekintgetek: a folytatás arra következik. Előbb persze leereszkedünk, biztatva a szembejövőket, de amúgy is érdemes megfontoltan menni. Az elmúlt napok esőzései eddig nem hátráltattak, de itt azért puhább kicsit a szokottnál.

Az Istvándy pincészet is hozza a szokott formáját. Mármint a szokott csúcs-formáját: talpas üvegpohárba kerül, ami oda való – hozzá sokféle kenyér közül én a mangalica-zsírost választom, igen jóféle káposztával. Megáll, meglassul még a futó is: jól esik a sok finomság a hangulatos környezetben, kedves kínálások (sőt: hegedűszó!) közepette.

Káptalantótin szinte csak átszáguldunk, pár méterrel az OKT-pecsételő Horváth-kert előtt jobbra le: kék rom. A Sabari templomromhoz vezet, hiba nélkül: kódot írok, Erzsinek is, aki beért bennünket újra. Együtt megyünk fel vele a Kopasz-hegyre, igazán kellemes utakon, ahol még meggyfa és levendula-szüretelők is változatosságot hoznak…

Hát igen. A lenyűgöző kilátások egyike ma. Voltak, és lesznek is még. De ez az egyik kiemelkedő; felejthetetlen. Körben, minden felé: Tanúhegyek vagy Balaton, Káli-medence: csak attól függ, melyik irányba is nézek éppen. Lefotózni, elmesélni egyaránt képtelen vagyok.

A hosszú lépcsősort baj nélkül teljesítjük, meg hát lefelé mintha más lenne, mint a Káli tényleg 60 TT-n fordítva… Én az imént még apró makett templomtorony máris felettünk magasodik, mi meg bekanyarodunk a Káli Kapocs udvarára. Tesóm bevállal egy paradicsomlevest, én ezt kénytelen vagyok kihagyni. Mosakszom inkább egy jót, és persze kólázunk is egyet (nem olcsón). Felidézzük a tavalyi évet, amikor innen Laci öcsénk is velünk tartott: sajnos, most nem tudott jönni. Így hát ketten folytatjuk utunkat, nekivágva a Káli-medence síkjainak.

Negyed táv. Egy rövid számvetéshez már jó: mi áll előttünk, mi maradt már el a hátunk mögött. Elmorzsoljuk a sík szakasz egy részét: nagy fű (de jól járható), nyitott rész (de hőség nélkül), szemben a Hegyestű. Na, addig még azért menni kell… Zoli ér bennünket utol, Legutóbb is ezen a tájon találkoztunk: jó egy kézfogás, biztatás – aztán el is tűnik a távolban. Hát, ja.

A mosóháznál újra találkozunk: mindenki felírja a kódot (mint több helyen, itt is a Pelso Kupa egy-egy túrájának neve található), aztán hajrá! Kis aszfalt, beérkezünk Kővágóörsre. Kis házak és sok vágott kő. Kerítésekben, házfalakban, kút vagy híd-anyagként is vissza-visszaköszönt. És majd a Millenniumi kilátó impozáns formájú épületénél is, hamarosan. Addig persze még van egy-két kilométer. Ennek egy részét a falun belül tesszük meg: hiányoljuk a tavalyi limonádés kisgyerekeket, találunk viszont szederfát… Aztán a piroson ki, és egyszer csak lehet is lépcsőzni az említett toronyba.

A pompás panoráma után hasonlóan pompás dinnye fogad: uhhh, hogy ez milyen jól tud esni ilyenkor! Mézédes, egészen kellemes hőfokú, és barátságosan kínálják. Kitűnő segítség a következő kilométerekre. Amik – valljuk meg – szimpla „átvezető” szakaszként is titulálhatók. Végig a hegy gerincén, erdőkben, eseménytelenül. Igaz, pont ezek a részek az igazi beszélgetős fél órák, órák – és öcsémmel mi még soha nem beszélgettünk túl sokat… Kihasználjuk hát most is, de a magányos harcosokat ilyenkor nem irigylem.

Akik ilyenkor már ritkábban láthatók. Meg – úgy általában – mások is. A negyed táv óta nagyon kevés sorstárssal futunk össze; inkább csak EP-ken. Széthúzódik a mezőny, hát persze. Mi is magányosan érjük el a Hegyestűt: felbukkan összetéveszthetetlen formája, és mi követjük a Balatoni Kéket – folyamatosan közelítve a csúcsot.

Amit végül idén sem érünk el konkrétan: az EP lentebb van (bár közelebb a tetőhöz, mint tavaly). Akárcsak akkor, most is Jutkáék fogadnak – és most is hasonló finomságokkal. A kolbászkrémes kenyér paradicsommal, retekkel… huh, egyszerre pazar és komoly energiapótlás. Hozzá friss szóda, a szemközti épületben pedig mosakodás – és mehetünk tovább. Ereszkedés és kanyargás a borókásban, és máris felbukkan a Tagyon Birtok. Ez sem olcsó, de a kapott hűs fröccs mennyei – kiváltképp ezzel a panorámával!

Kanyargás a szőlők között – néhol ereszkedéssel, néhol kaptatókkal. Akadnak régi, míves épületek éppúgy, mint újabbak, jellegtelenebbek is. A táj mögöttük mindvégig szemet gyönyörködtető: kis házikók, szőlősorok és gyümölcsfák – végül a Balaton hatalmas tükre. Hatalmas füves réttel fogad Szentantalfa, majd a Mosóháznál friss vízzel is. Feriék érkeznek, kicsit együtt megyünk: elhagyjuk a falut, apró kavargás, de az irány jó: Herendet kerüljük. Mármint a régi, török által feldúlt település romjait…

Ez már a festői szépségű Nivegy-völgy. Apró, megbúvó falvai és a békés táj mindig elvarázsolnak – imádok erre járni. Aztán erdők, rétek, szőlők és ösvények… Beszélgetünk, fogynak a percek és kilométerek. Sajnos, az utóbbiak lassabban, mint emezek. Számvetés, megint: nem szívderítő az eredmény. Tavaly ugyanitt, ugyanígy álltunk… Hát, akkor talán meglesz ez idén is! – bizakodunk.

Forduló. Úgy is, mint féltáv, és a térképre nézve is. Az eddigi keleti irányt a Halom-hegy után nyugatira cseréljük, és megkezdjük a visszautat. Az sem lesz kevés: ugyanúgy ötven. De ne feledkezzünk meg a közbeni frissítésről! Edu és csapata minden földi jóval ellát: még palacsintázás is belefér! Kóla, ásványvíz, sütik… lehetetlen minden megkóstolni. Tóni is felbukkan, András, Tamás, Feriék… nagy a nyüzsgés. És hát itt a kilátó! Ez kihagyhatatlan (és amúgy is furdal a lelkiismeret a Kisfaludy miatt): szétnézünk, fotózunk. Dörgicse, Kab-hegy, Mencshely… ez utóbbit célba is vesszük.

A vulkán-tanösvényen családok, gyerekek is élvezik a táj és épületek szépségét – mi hamar leérkezünk, és megállapítjuk: tényleg érdemes volt kipróbálni a finom mencshelyi kávét. Piros sáv jön – meg egy kis szemerkélés.

Jó ideig nem is zavar, de aztán – Óbudavár magasságában – komolyabban is rázendít. Nagy fa alá állunk (villámlásról szó sincs), és 10-12 perc elég, hogy újra elindulhassunk. A nap is kisüt, és pompás színeket varázsol az égre, meg remek kontrasztot a földre.

Erdők között haladunk. Tavaly ezen a környéken már elég komolyan szürkület fogadott. Tényleg csak a környéken: idén viszonylag nagy különbséggel, északabbra haladunk. Az OKT-ra azonban már ugyanott érkezünk rá, és jutunk be Balatonhenyére. Aggódva látjuk a kocsmaépületet tető nélkül, de aztán kiderül: a felújítás ellenére a megszokott fröccsünket megkaphatjuk most is. Amikor Csipi (mint pontőr) ehhez dinnyével és izó-itallal is hozzájárul, egészen békében hagyjuk el a falut. Pláne, hogy pici lányomnak egy kedves plüss kacsa is rákerült a zsákom hátára…

Szőlők, amiket tavaly megjártunk, de nem láttunk. Hát most igen. Persze, egy órával korábban indultunk, mint akkor – sajnos, nagyjából csak amiatt állunk így. Szürkül, fogy a fény, meg borult is az ég… mai utolsó fotóim készülnek itt.

Erős jobbos, meg mintha emelkedne is. Aha, most már biztos. Te, ez a Vaskapu – vélekedik Zoli. Á, az jóval húzósabb! Neki lesz aztán igaza: pár száz méter után magam is felismerem. Persze, jó érzés, hogy ez is „összement” az emlékeinkhez képest. Felérkezve a gerincre itt-ott már botorkálunk, de a makacsság is nagy úr: lámpát majd az Eötvös-kilátónál! Sikerül is, baj nélkül elérjük, és persze ide is felmegyünk. Naná, hogy mennyire megérte! Szívmelengető érzés végignézni a békés esti tájon, a kivilágított falvakon. Alattunk a sötét erdőben meg – nézd csak! – ott mennek a sorstársak. De kár, hogy ezt nem tudom megörökíteni!

Aztán persze mi is ott megyünk. Lefelé; meglehetősen határozottan. Mondhatnám, hogy komisz ereszkedés… sőt: mondom is. Igencsak figyelni kell: sziklák, gyökerek, meredek oldal. A föld meg elég puha ahhoz, hogy csússzon, ha úgy adódik. És miért ne adódna úgy néha? Mégis sikerül – továbbra is – esés és baj nélkül menni. Előre, Szentbékkálla felé. Nincs is már messze! Láttuk az imént fényeit, és most – leereszkedvén a Fekete-hegyről – előttünk pislákolnak – mint afféle szentjánosbogarak – a falu lámpái. Erről jut eszembe: most van rajzásuk, találkoztunk is néhány egyeddel.

Hamar átkelünk; vonz erősen a Kőtenger. A Káli tényleg 60 TT-n őrült turista-áradat fogadott itt. Figyelj csak, tesó, most kevesebben lesznek! És tényleg. Egyetlen túratárssal találkozunk – vele is csak a túlsó szélén, amikor kiderül: nem találtuk meg a kódot. Na, ő se. Telefon a rendezőnek! Tóni viszont állítja: ott lesz az – konkrétan az Ingókőnél. Nono: de hát arról volt szó, hogy az OKT-n kell menni! Az pedig a kék T (tanösvény) vonalán van (még ha csak pár méter is a különbség). Így már rendben a dolog, de újabb 10-12 perc veszik oda. Húzzuk hát meg Mindszentkálláig!

Megtesszük, és a Káli Kapocs udvarán ezúttal már én is levessel kényeztetem magam. Nem is akármilyennel! Pompás gombaleves, sok-sok finom zöldséggel, komoly adag… uhhh, csak meg ne ártson! Szerencsére nem történik ilyen. Sokkal többet árt az óra – pontosabban annak alapos kielemzése. Meg a kilométereké, nyilván. Háromnegyed táv, nagyjából – és szigorúan rossz az eddigi átlagunk. Értetlenül állunk előtte: nem is jöttünk lassan! Tenni persze egyetlen dolgot lehet: megnyomni a tempót. Hát ez nem mindig megy könnyen. Hetvenöt kilométerrel a talpamban pláne nem. Főleg, ha tudjuk, hogy a talpaim bizony: rongyosak, ezt kell mondjam.

Csak a „kényeztetés” kedvéért most kapnak jól aszfaltot is, aztán jön a mai horror: a Köves-hegy. Tavaly megtanultuk – addig ismeretlenként is – tisztelni. Most még rádobott egy lapáttal, merthogy itt is új az útvonal. Láz-tető, és Köves-hegyi nyereg. Hosszabb is, de az még hagyján… Igen komoly kaptatók és lejtők, mindeközben 45°-os rézsűs oldal… Felfelé szinte mászunk, lefelé aprólékos ereszkedéssel cammogunk. A tempó? Igen, ennek megfelelő.

Kék kereszt, kis diszeli műút (szemből fejlámpások, a régi kékről), aztán folytatódik a kihívás. Előttünk a Csobánc, teljes méretében – még ha nem is látjuk. Talán jobb is. A leghúzósabb, keleti oldal, a mostani OKT vonalán. Tavaly szenvedtünk vele rendesen – most a vihar (üdítő módon) hiányzik. Minden más azonban adott: végtelen hosszú emelkedő, egyre meredekebb szögben, sziklák és gyökerek… De megvan, hát persze; egyszer mind megadják magukat, igen. Kitartás kérdése az egész.

Jutalom fent a várromnál: pecsét és aszalt gyümölcsök. Nem vagyok a rajongója, de most igen jól esik. Közben két leány érkezik: egyikük (mint kiderül) kísérője a másiknak - és egyben leánya is. Anya azonban úgy érzi, hogy kész: itt a vége, és itt feladja. Invitáljuk: véletlenül mi is pont a cél felé megyünk – jöhet velünk, ha szeretne. Nehezen, de rááll. Jönnek a tizenéves kislánnyal mögöttünk az éjszakában, mi meg szóval tartjuk őket a sziklák, majd beton talpfák talpsimogató örömei között. Gyulakeszi csak egy pillanat – a folytatás azért több… (szerencsére itt a kislány beül apához a mindvégig jelen lévő depó-autóba).

A megszokott dagonya stabilan hozza formáját, szépen rommá járták előttünk még a széleit is. Aztán Egervíz, patakátkelés: az asszony nem ingatag, de a híd azért igen… Vasút, majd a tapolcai műút; csak egy villanás mindkettő. Jöhetsz, sárkányölő Szt. György! Még lámpáinkat is kikapcsoljuk egy pillantásra: felmérni tömbjét, sziluettjét. Mónika jön velünk továbbra is, de újra meg újra megállna. Egyszer aztán tényleg megteszi: csak úgy, a szőlősorok között. Hát, fogy a mi időnk is, elmondjuk, merre tovább – legalább a kulcsosházig. Ott alhatsz, vagy ki is szállhatsz…

Benyitunk, miután legyűrtük a lépcsősor első hányadát. Habzsidőzsi, most is. Banán és kóla lesz a kiválasztott turbó számomra – de mire nekiállnék, benyit Mónika is. Ohhh! Mégis mennék tovább, ha lehet… veletek. Gyere! És mint egy főnixmadár, jön. Mint a gép. Mert itt már muszáj úgy menni. Az óra nem viccel. Lépcsősor, össze-vissza fokokkal, sziklákkal? Behajló fák, csúszós terep? Semmi nem számít – csak az a 12 kilométer, ami még hátravan. Meg a hozzá járó három óra.

Feljutunk a tetőre, eső szemerkél erősödve, hozzá jóféle szél. Zoli mellényen töpreng, én örülök, hogy végre nincs melegem. Aztán megcsodáljuk a hajnalpírt Siófok felől, és húzás a piroson. Kanyargás, majd futás lefelé. Aha, futás. Lehet, és akkor meg miért ne? Utána úgysem lehet: sziklák (meg pazar kilátás) a nyugati oldalon. De aztán megint. És utána is, megint. Gyors frissítés az Oroszlánfejű kútnál (mert az azért tényleg kihagyhatatlan), és futás. Toljuk mind a hárman, és nézem Mónit, hogy na, vajon ebből a történetből meg mi lesz? Még mindig tolja, a Tarányinál és a Lengyel-kápolnánál is, aztán megint apa bukkan fel a fehér autóval, de elfut mellette is (ő meg csak pislog). Kel a nap, piros az ég alja Gulács felé.

Aszfalt, majd a hosszú aszfalt… a hosszú kerékpárút… a kevésbé hosszú, de emelkedő betonút fel a várhoz. De nem, oda idén sem kell fellépcsőzni, csak a kapuig. Még itt is frissítés? Mars szelet és kóla. Aztán mars, lefelé! Apró esés, de felkelek, és tolom, tovább. Hosszan ki Szigligetről. Szemközt a Badacsony vigyorog, de visszavigyorgok. Oda ma már nem! Megvagy, majdnem egy napja. Csak ide, Tördemicre. Be, a Faluházba. Oda, az asztalhoz.

És igen! Megvan. Huszonhárom-negyvenhét. Ennyi időt még nem töltöttem terepen, rekord. Mónika készen van, mint a mateklecke. De itt van mellettem, a célban, kezében emléklap, üveg bor és míves jelvény. Neki is, nekünk is. Gratuláció és spagetti – vagy gulyás, vagy paradicsomleves. Meg víz, meg kóla, meg… minden. Meg a társak az asztalnál, és hogy itt milyen jó! Itt minden annyira jó. Jövőre mikor is lesz?