Nyolc évesen
harmadszorra is teljesítettem az Évkezdő tekergő 15 teljesítménytúrát! Ez volt
az eddigi legjobb: hóban, friss levegőn, sok szép kilátással. Kisütött a nap
is, kék volt az ég, jókat ettünk-ittunk – és ami a legfontosabb: láttam sok-sok
állat lábnyomát! És ezzel megvan a negyvenedik kitűzőm is!...
Apával és Zoli nagybátyámmal hármasban érkezünk Kőszegre a
várba. Jól ismerem már: több túrára is indultam már innen, meg tavaly két alkalommal
is segítettem a rendezésben: azok is itt voltak. Most már magam töltöm ki a
saját nevezési lapomat, és ez jó érzés. Aztán egy túrázó készít rólunk egy
csoportképet az udvaron, és indulunk is! Na jó, apa még beszélget itt is, ott
is – de aztán tényleg útra kelünk.
Nem csak ő találkozik ismerősökkel: megismerem Márkot és
Kati nénit, akivel együtt pontőrködtünk Bozsokon. Így hagyjuk el a várost, a
kék jelzésen, amit jól ismerek. A Koronaőrző bunkerhez leszaladok kicsit
bekukucskálni, Zoli meg mesél róla. Aztán már látom is a stációkat, ahol majd
ereszkedni fogunk a túra végén. Most jobbra megyünk, a sárga Alpannonia
jelzésre, amiről elmeséli apa, hogy ezt a szakaszt Zolival együtt festették a
nyáron. Jobbról látjuk a Csónakázó-tót, nagy fehér foltként: a rajtban azt
hallottam, hogy jövőre már onnan lesz a túra indítása. És az Andalgóra
érkezünk, ahol már jártam sokszor – egyszer már esőben is, és az nagyon
tetszett. Jobbról meglátjuk a Gyöngyöst, ami Ausztria felől érkezik, és apától
megtudom, hogy ott Güns-nek hívják, ami Kőszeg neve németül.
Nagy fehér táblán nyilak jelzik, hogy balra letérünk az
eddigi jelzésekről – de előbb picit leszaladok Ausztriába, meg vissza, mert ez
vicces. Itt emelkedő jön, nem is kicsi. Kérek egy kis pihenőt, de nem kell fél
perc se, és nekilódulok újra – sőt, felnőtteket is megelőzök! A tetőn aztán
megint kifáradok, de ott amúgy is megállunk, körülnézni. És persze fényképezni,
mert nagyon szép a kilátás. Megmutatják nekem az osztrák hegyeket, amik mind
havasak (főleg a távoliak). Igazán szeretem a havat, tényleg lenyűgöznek.
Meglátok egy kis dombot oldalt, és szeretnék onnan is
körülnézni. Apa rábólint: jönnek ők is, bár eléggé szedres rész, de remekül
lehet gázolni a hóban! Innen még szebb a kilátás, hiába takarja elég sok fa. Zoli
felfedezi, hogy alattunk még a zöld sáv folytatása is kivehető. Na, ezt a
helyet én fedeztem fel!
Megyünk tovább, futók előznek bennünket, apa ismeri is őket –
gratulálnak nekem is, ami jó esik. Két nyomon is lehet menni, de én jobban
szeretek középen, a hóban, mert azt csak most lehet az évben, máskor nem. És
most is jók a kilátások, és rájövök, hogy a téli erdő (és a lombok hiánya)
miatt. Jó télen túrázni!
Ellenőrző ponthoz érkezünk: itt is szusszanok egyet, és
teázok is. Finom nápolyit is kapok hozzá, jó kis tízórai. Persze én lyukasztok
mindenkinek itinert, és mehetünk is tovább. Látom, hogy emelkedő jön – apa mondja
is, hogy megyünk fel a Pintér-tetőre. Felismerem: legutóbb itt a Kőszegi
csillagokon mentünk, már majdnem sötétben. Egy apró pihenő, és hamar fel is
érkezünk; Zoli megdicsér a tempómért, és elmeséli, hogy a pintér egy
foglalkozás volt régen. Nagyon szép itt is, és örülök, hogy most nem fúj a
szél, mert itt azért szokott. Lent is túrázók mennek, akiket apáék
kispistázóknak neveznek, pedig lehet, hogy csak eltévedtek, nem?
Lefelé menet egy szendvicset is elfogadok, de felénél muszáj
abbahagynom. Állatnyomok!! Metszik az ösvényünket, be az erdőbe. Rókanyom,
mondja Zoli. Ez nagyon-nagyon izgalmas! Lefényképezzük, mert ezt meg kell
mutatnom a suliban is. Pár lépés múlva őznyomok is lesznek, szuper!
Csúszós, síkos árokparton megyünk fel, de nem esünk el, és
megyünk felfelé. Kék háromszög, mutatják a jelzésváltást apáék. Ó, mindjárt itt
az Ördögtányér-szikla, ugye? Mosolyognak: igen. És már fel is bukkan, én meg
futok oda, mert nagyon szeretem, már kicsi korom óta. Most is készítünk itt egy
fényképet!
A Fatalin-bükkök nevét viszont mindig elfelejtem – de a
fákat persze nem. Most csak hárman jöttünk, nem tudjuk körbeölelni, mint
szoktuk, amit sajnálok. Pedig jönnek mások is, apa ismeri is Andit, Rékát meg
Renit, de nem akarja ezért megállítani őket.
Aztán látunk újabb őznyomot is! És nyuszit is! Később pedig
madarakét, amiról apáék fácánra gondolnak. Itt szűk ösvényen kanyargunk, aztán
a kék kört metsszük, és egy szuper rész jön, ahol hófúvások is vannak! Ez is
nagyon tetszik, ilyent ritkán láthatok! El is nevezem őket hódűnéknek. Kis
pihenő szakasz ez, de aztán megint emelkedő jön. Erről viszont tudom, hogy nem
hosszú, és már látjuk is a kilátó sötét árnyékát (hiszen nappal szemben
megyünk).
Felérkezünk a meredek részen, ami nem is volt könnyű, mert
már sokan mentek itt, és elég síkos, csúszós. Az esőházhoz megyünk, ahol megint
lyukaszthatok, Hajni néni engedi (vele is találkoztam már többször).
És nagyon finom zsíros kenyeret kapunk! Puha, lágy, de a
héja finom ropogós. Hagymát én sem kérek rá, de teát igen. Nagyon jól esik,
kérek is még egy bögrével, és nézegetem, ahogy készítik a nagy üstben. Ez is igen
érdekes!
A kilátó erről az oldalról is szép, és most ebben a
napsütésben, kék éggel meg még inkább. Apa kérdésére persze igent mondok:
szeretnék felmenni, még ha csúszós is lesz a lépcső. Sajnos most gyíkok
nincsenek, meg az a nagy béka se, amit az éjszakai túrán láttam itt tavaly.
Fent körbejárjuk minden oldalát; apa megmutatja Ausztriát
is, Kőszeget is, és hogy most merre megyünk le. A havas táj igen szép a
magasból!
Leindulunk a piros Alpannonia jelzésen. Az első szakasz még
elég havas, és egy-két helyen csúszkálni is lehet! Később már csak vizes, és ott futni is lehet!
Itt mentünk le a Kubát Hugó túrán is Mirával és Kittivel tavaly. A lépcsőknél
óvatosak vagyunk, de aztán megint futható, szuper az ösvény!
A Szabó-hegyi ellenőrző ponton is lyukasztok, aztán házak
közé érkezünk. Le a lépcsőn egy völgybe, majd a Hermina utcába. Elérkezünk a
Szénsavas-kúthoz, majd a Bechtold Központhoz. Ezt is ismerem, mert voltam benne
még óvodás koromban. Apák felírják a kódot, én meg szaladgálok egyet a
labirintusban, és megnézem a gólyák életéről szóló táblákat.
A Madárkórház mellett megyünk el, ahol szintén jártam akkor
már – most csak hallgatjuk a madarak kiszűrődő hangjait. Kiérkezünk egy utcára,
és mivel a városban vagyunk, azt hiszem, hogy mindjárt vége a túrának. De apa
megmutatja a Szulejmán-kilátó bástyáját: oda is felmegyünk még. Előtte azonban
betérünk a Királyvölgyi büfébe, ahol Zolit meghívja egy forralt borra, engem
meg egy meleg teára. Én pedig találkozok egy jó nagy hóemberrel az udvaron, ami
egy kicsit sáros, de azért mellé állok egy fénykép kedvéért.
A Szulejmán-kilátót is jól ismerem, és most is körülnézünk
onnan. Szép a város, és visszatekintünk az Óház-kilátó felé is, ahol ma már
jártunk.
Szőlők között megyünk felfelé, egy rövidet itt is pihenünk.
Aztán az antennákhoz érkezünk, majd hamarosan balra kanyarodunk. A Trianoni
kereszthez is kimegyünk, bár ez nem kötelező program, de apa megmutatja az új
kilátópontot. Szuper onnan a panoráma!
Kicsit aggódok, de apa megnyugtat: bőven beleférünk a
szintidőbe. Sőt, még másfél órát bent is hagyunk! Mindketten megdicsérnek, hogy
milyen ügyes és kitartó voltam egész végig. Így érkezünk a Kálvária-templom
elé, ahol a szokásos nyüzsgés fogad. Brigi nénitől megkapjuk a Csónakázó-tót
ábrázoló oklevelet és kitűzőt. Ez nekem a negyvenedik! A főtt kolbászt inkább
csak megkóstolom, de a meleg tea nagyon ízlik. És jó nézni a tüzet is, ahogy
készül, bár meríteni még nem tudok a nagy kondérból.
Innen már gyerekjáték az ereszkedés a stációk mellett:
azokról is mesélnek nekem. Így érkezünk le a kocsihoz, és indulhatunk is haza.
És újra gratulálnak nekem apáék: ehhez a túrához is, meg a negyvenhez is.
Remélem, jövünk jövőre is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése