Kőris-hegyi maraton 43 TT - ahogy én láttam...

A téli Bakony nem vicc. A Téli Bakony teljesítménytúra sem volt az. Alaposan megdolgoztatott durva körülmények híján is – de mindeközben sok-sok élményt és örömet is adott. Zegzugos útvonal, eddig még nem felfedezett látnivalók, és remek közösség: ez volt a Kőris-hegyi maraton 43 TT.

Alaposan átdolgozták a rendezők a tavalyi túra útvonalát! Aztán olvastam némi vadászati hírekről Bakonybéltől délre, és már jobban értettem, miért csak a falu feletti útvonalakat fogunk bejárni szombaton. Alaposan át is böngésztem, és láttam, hogy most sem fog csalódás érni. Bakonybél környékét elég jól ismerem – legalábbis szeretem ebben a hitben ringatni magamat. A valóság az, hogy egy helyi elkötelezett Bakony-rajongó mosolyogva tudja ezt megcáfolni – mint most is. És Viktorban teljesen megbízhatok ezen a téren is, ezt már jól tudom…

Úti- és túratársaimmal, Zoli öcsémmel és Márkkal elhagyjuk a Pikolót: az otthoni – majdhogynem tavaszi – körülmények után örömmel tapasztaljuk meg a fehér tájat és a lábunk alatt ropogó havat. Így megyünk ki a faluból; rá a sárga sávra, amin korábban még csak szemből érkeztünk. És most nem csak elhúzunk a Pörgöl-barlang mellett, mint máskor: Imre túráin ilyesmi nem lehetséges… Kellemes kis bemelegítés a mai napra: felkapaszkodunk a hatalmas sziklák tetejére – szinte az út felett lebegünk.

Itt találjuk az első kódot, és ha már erre jártunk, leereszkedünk a barlanghoz is. Aztán vissza az előbbi ösvényen – közben persze sok-sok útitársat, és ismerősöket is üdvözölhetek: Istvánnal el is beszélgetünk keveset. Aztán leérkezve is érdekes visszatekinteni a sziklafalra: tetején a túratársakkal.

Szolidan, de hosszan emelkedik utunk. Gyakran csúszós: figyelni kell. Aztán elhagyjuk a balra felkanyarodó sárga kört, és vele együtt a rövidtávosokat is: ők arra folytatják. Mi hamarosan letérünk jobbra, hogy irányba vegyük Szépalmapusztát. Láthatólag kevesebb a lábnyom, jobban meg kell dolgozni a léptekért.

Szép az erdő! Kellemes itt menni, de figyelni azért most is kell – néha például rejtett pocsolyákra a hó alatt. Kiérkezünk a hatalmas rétre, követjük a társakat felfelé a végtelen hómezőn. Itt is még csak lefelé jöttem: nahát, ez ennyire emelkedik? Aztán már látszanak a karámok, istállók – Szépalma, a szállodával, lovardával, arborétummal. Háttérben pedig a Bakony, és annak a teteje is. Igen, felbukkan a Kőris is – elég nagy ködben, párában: aggódunk is, lesz-e majd kilátás? Megyünk tovább, azzal a furcsa érzéssel, hogy szépen a hátunk mögé kerül – miközben tudva tudjuk, hogy ma oda felmegyünk. Sőt: kétszer is felmegyünk!

Kiránduló, sétálgató vendégek, hótoló traktor, és a behavazott Arborétum. Meg a szürke marhák, akik… hát, tényleg rideg tartáson vannak. Állnak a hóban, békésen, mi meg fotózzuk őket. Aztán elkanyarodunk, immár a kéken: jöhet egy kis OKT.

Tényleg nem sok: hamar áttérünk a zöldre a Bödön-kút után. A kisszépalmai pihenőre csak egy pillantást vetünk: jövünk ma még ide. Most a zöld visz, egészen sík szakaszon, pedig én már szeretnék emelkedni…

Megkapom rögvest. A Levél-kúti árok zöld keresztjén először járok, de egyhamar nem felejtem el. Tudtam, mi vár rám, meg láttam a szintvonalakat is… De így is szigorú. Igaz, toljuk is, de ennek az emelkedőnek talán sohasem lesz vége. Fiatal srác megy előttem (egy meg ugye mögöttem), a tempó tehát adott…

Mekkora öröm a piros sáv! Még úgy is, hogy tudom: nincs még vége; közel sincs. De itt szusszanni lehet, rá tudok készülni az utolsó száz méterre, ami… szintén szigorú, maradjunk ennyiben. Most havasan és jegesen alighanem horror lesz, vélem. Ehhez képest egészen gyorsan és simán feljutunk: örömmel nézek a kilátóra. Igaz, csak alulról: a ködös-párás környezet – meg túratársaim is – lebeszélnek a felmászásról. Pecsételünk tehát: OKT-bélyegző a lapra, és egyúttal egy gyümölcspürével is megjutalmazom magamat.

Viszlát, Kőris! Legalábbis pár órára… Ereszkedés jön; hosszú és szép. A Rézbükki út (azaz, a Boroszlán tanösvény) piros sávja visz le; igen kellemes lejtmenettel. Néhol meg is futjuk, néha „csak” gyors tempóban lépünk. A kilátás – a borongós idő ellenére – meg-megállít: lombozat híján messzire tekinthetek.

Öröm, milyen sok túratárs bukkan fel! Zoli barátunkkal is összefutunk; jóleső egy kis beszélgetés. Végül zúgás le a lépcsőn, és előttünk a Hotel Odvaskő, meg a KDP pecsétje. Tavalyról kellemes emlékeket ápolunk az itteni forralt borról: nosza, talán most sem okoz csalódást! Nem bizony: megkapjuk a remek nedűt – kellemesebb így a folytatás is. Főleg amikor csak elmegyünk az Odvaskő-barlanghoz vezető komisz lépcsősor mellett… Most a Bakonybéli Szarvad-árok következik, ahol szintén először járok. Örülök, hogy végre felfedezhetem: itt járok-kelek a környékén évek óta.

Kellemes út, kellemes emelkedéssel. Ami aztán egyre húzósabb lesz, majd még annál is húzósabb. Jobbos kanyar után háromszögre vált az eddigi zöld kereszt: jöhet a Tönkölös! Újabb „pipa” – immár itt is tiszteletemet tehettem. Ezt sem adták ingyen, persze. Mint ahogy az utána következő kitérőt sem: Bakonyújvár halmára megyünk ki egy oda-vissza szakaszon. Lezúgás közben tehát lehetetlen nem gondolni arra, hogy itt mindjárt visszafelé kell jönni. Főleg amikor erdőirtás nyomain kell átevickélni… A panoráma azonban még így is kitűnő, a párás-havas tájra: megjegyzem, hogy ide máskor is el kell jönni.

A lefelé vezető kék háromszög kék barlang-jelzésre vált. Apró plusz kitérővel felkeressük a Likas-kő barlangját is, mert – mondanom sem kell – ez is új mindhármunknak.

Cseppet sem bánjuk meg: teljesen jó ösvényen jutunk le, megnézzük közelebbről is, és még a tájban is tudunk gyönyörködni.

A további ereszkedésnél ez a gyönyörködés nem mindig jut ki. Itt is erdőt irtottak, csak hát a tereprendezés (sőt, a kivágott fák eltávolítása) sem történt meg. Csetlés-botlás közepette, de végül esés és baj nélkül jutunk át.

Bakonybélre jutunk, ahol egy hosszú aszfaltozással sétálunk végig a főutcán. Megbocsátjuk, mert hát mégiscsak a világ közepén járunk… Az aszfalt itt már fekete és vizes: így tesszük meg a kis honismereti körünket.

A Pikolóba is betérünk egy pecsételés erejéig: kétharmad táv. „És ez valódi kétharmad!” – mosolyog Imre. Természetesen az itteni forralt bort is muszáj tesztelni - elvégre kell a folyadék és az energia is (a jókedv szerencsére bor nélkül is adott). Hátravan még 15 kilométer – ja, és a második Kőris-hódítás is! Nekivágunk újra a faluszéli huplinak; tudva, hogy ezt még harmadszor is „átugorjuk” – de az már a legvége lesz. Az első egy-másfél kilométer kissé saras. Nem vészes, de örülünk, hogy nem ilyen volt az egész napi terep. Hamar újra havat taposunk, és többször metsszük a Lipka-utat: az OKT kékjén megyünk egészen a tetőig. Közben az Elevenförtésnél újabb kód – és hajrá, tovább!

Ez csendes szakasz: több kilométernyi folyamatos emelkedőn nem szokás csevegni… Azon töprengek, hogy október huszadika, vagyis az Írottkő 70 óta nem voltam ilyen komoly kihíváson – igaz, a szalagszakadásom is közrejátszott ebben… Másképpen szólva: bevallom magamnak, hogy kezdek szépen fáradni (ha egyáltalán létezik ilyen). Amikor a többieknek megemlítem ezt, kicsit megnyugtatnak: ők is. Érthető talán az öröm, amivel nyugtázzuk a golflabda, majd a kilátó látványát: szia Kőris, újra!

Lejtmenet jön, és itt az ideje az okosságnak. Ismerjük őkelmét: szigorúan meredek. Eddig mindig felfelé volt dolgunk egymással, sokszor – de most ereszkedni kellene. Vastag hóban, sziklák között: feladja a leckét.

A vizsga sikeres: sem esés, sem megcsúszás nem történik – sőt, néhol könnyű futást is bevállalunk. A kilátás most is pompás; ma ez a legszebb, úgy vélem. Példa nélküli dolog: elkészítek egy fotót, és már most tudom róla, hogy ez lesz a borítókép, annyira megtetszik. De további havas erdők is fényképezésre csábítanak: semmi különös, „csak” nagyon szép. Élmény itt menni, megélni, csodálni!

Kisszépalma: ez is másodszori látogatás. A hóborította padok és asztalok most csendesek: a BB70 túrán itt nagy evés-ivás a jellemző.

Az ott is megjárt zöld sáv jön – de most az is fordított irányban. Így jutunk a halomsírokhoz: Százhalom, újabb kód. És még mindig zöld: Barátok útja, folyamatos ereszkedés. Gyulát idézzük, aki itt szokott pontőrködni… és a folytatás is ismerős: ugyanaz a szakasz, ugyanúgy szalagozottan. Az ismerős szikla is itt van: a Kőszegi-hegységben lévő Szépkilátóra emlékeztet. Ez a szakasz visz át a zöld keresztre.

Vagyis… csak majdnem. Egy mellette vezető úton megyünk, amit szintén szalag jelöl. Lenézünk: talán a sűrűn benőtt, vastagon havas ösvénytől akartak megkímélni? Tény, hogy itt gyors iramban ereszkedünk.

Óránkra (és az égre) tekintve pedig elégedett öröm is kijár: nem csak a szintidőhöz képest állunk jól, de a feltételezett sötétedést is megússzuk. Sőt: komoly esély van a kilenc órás teljesítésre is! Ehhez mérten bele is futunk – így bukkan fel a már emlegetett hupli is. Ez a harc lesz a végső: utolsó emelkedőnk, ami után már csak pár perc, és a Pikoló melegét élvezhetjük.

Meg persze a siker ízét: Viktor nem is fukarkodik a dicsérettel. Felállva gratulál, és adja az oklevelet, míves jelvényt. Nekem még egy kupát is: a tavalyi Dunántúl Kupa serlegét vehetem át: pompás darab! Italbón, hozzá kiváló sajtos-tejfölös tésztát kérek. Mindehhez pedig a társaság: ismerősök itt is, ott is. Remek beszélgetések, tréfálkozás: együtt örülünk, lazítunk. Micsoda csapat ez! Zoli is befut, vagyis ma negyedszer is találkozunk. Ezúttal azonban már az elköszönés van soron, és a kocsiban egy kád forró vízre gondolok. Úgy vélem, ezúttal a kedvelt izomlazító fürdősóm sem lesz felesleges…