Káli tényleg! 60 TT - ahogy én láttam...

Vegyél egy nagy medencét, és pakold meg érdekes látnivalókkal, helyi különlegességekkel! Menj körbe, többnyire a szélén – de ne lepődj meg, ha ez nem lesz lapos, mint a belseje! Sőt: készülj fel sok-sok panorámára, és tudd: ezeknek ára is lesz. De ha szeretsz túrázni, mindezt örömmel teszed majd meg – és máris Káli tényleg! 60 TT teljesítő lettél!

A Balaton-felvidék szerelmesei számára kötelező darab – így érzem zsinórban negyedik teljesítés után is. A Tanúhegyek vidéke és persze maga a Káli-medence varázsa aligha tud megkopni. Így indultunk neki az ideinek is Zoli öcsémmel, és az (itt még) újonc Márkkal. A logisztika miatt a célba, Révfülöpre autóztunk, meglehetősen precízen: két perccel a vonat érkezése előtt vegyültünk el a komoly tömeg közé. Aztán hatalmas szerencsével Ábrahámhegyen épp’ a rajtoltató asztallal szemben szállok le. Hallom Tóni hangját, és már lépek is hozzá. Előnevezni bizony jó dolog, állapíthatom meg sokadszorra… Háromnegyed nyolc van, de a korábbi évek ilyenkor már szokásos melege helyett most kabátos, néha borzongó embereket látok. Mégis megkockáztatom egy pólóban az indulást – és be is válik. Igaz, ebben a táj gyakran besegít… már most is.

Emelkedővel kezdünk ugyanis elég hamar, és máris a Pálos kolostorrom tűnik fel, a megszokott hölgyekkel – és a megszokott minőségi Túró Rudival. Szánunk egy kis időt az épület-maradványokra: egyedi hangulata, varázsa mindig megfog.

Adriennel futunk össze, és megyünk is egy ideig. Pechére. Az Örsi-hegy tetején lévő négyes elágazásnál ugyanis malőr történik. A kék jobb szárán mennék, de ketten is erősítik, hogy a bal lesz a jó. Én meg elfogadom – ahelyett, hogy ránéznék a zsebemben lévő track-re. Le is zúgunk csodálatosan Badacsonyörs első kertjeiig. Na, az már végképp kiveri nálam a biztosítékot, és (végre!) előkerül a térkép is. Leszedek pár csillagot az égről (meg saját magamról a keresztvizet), és mehetünk. Vissza. Ami itt most egy durva emelkedőt jelent. Megtesszük, és közben jó féltucat embernek elmondjuk, hogy: ti is eltévedtetek! Többnyire jönnek vissza, de vannak hezitálók, egy srác meg váltig állítja: ez a jó út (később találkozunk, és belátja, hogy tévedett).

A második kék és a második ereszkedés már sikerül. Leérkezünk a szőlőkhöz, megcsodáljuk a távoli Hegyestűt, és ígéreteket teszünk neki közelebbi találkozásra – csak pár órát kérünk ehhez… Követjük a kéket – akkor is, amikor jobb-balos vargabetűt tesz. Ez itt nem általános: a nagy többség kiegyenesíti. Mosolyog is Dani, amikor utolérjük kettősüket Anitával: ti is útvonalkövetők vagytok? Persze, nekik sem szokásuk a kispistázás… Aztán hamarosan feltűnik szemből a Csobánc, balról meg a Tóti.

Ez utóbbira igyekezünk, további bemelegítés gyanánt. Kisebb jubileumom: 15. alkalommal csodálhatom meg a 360°-os panorámát. Fikarcnyit sem csökkent a varázsa! Bárcsak még sokszor törölhessem a homlokom itt fent… csodálva a Balaton csillogó víztükrét.

Fantasztikus a mai panoráma! Fúj a szél, tiszta és hűvös a levegő: remekül ellátunk messze, messze. Márk, a sasszemű sorolja is a csúcsokat (még alpesi hegyeket is) – nekünk Zolival illik megelégednünk a közelebbi látványokkal is. Szerencsére akad bőven: engem ma a Gulács fog meg leginkább.

Gond nélkül leérkezünk, az ismétlős szakasz után (sok ismerőssel) hamarosan Salföld tűnik fel. A Major állatai már annál is előbb! Lovak, szamarak, tehenek és birkák – van itt minden.

Igaz ez az ellátópontra is: enni- és innivaló, méghozzá minőségi, finom és bőséges. Remek krumplis pogácsa, valódi gyümölcsszörpök, meg kiváló almalé. Ez utóbbiból fröccsöt is kapok az útra: hajrá, tovább!

Tibort üdvözölhetjük: mosolyogva mutat egy mosolygó Krisztus-szobrot. Elbeszélgetünk kicsit – és máris Kékkúton találjuk magunkat. Egy barna srác vetődik hozzánk – és marad is velünk mindvégig. Csendes, de mégis barátságos… ragaszkodik is hozzánk, de sokszor csak pár méternyire követ. Néha elbeszélgetünk, de tartózkodó… Furcsa, de végül is jól megvoltunk a célig együtt. Vele érkezünk Kari bácsi pincéjéhez is. Igen, a túrának is nevet adó szőlősgazda birtokára, ahol a megszokott terülj-asztalka fogad most is. Meg a zenészek: muszáj lefotózni őket!

Négyféle kenyér, szmájlikkal, almalé, bor vagy fröccs? Mindenki eszik-iszik: feltankolunk a maradék negyven-valahány kilométerre. Aztán kerüljük a hegyet, északról, és élvezzük a kiváló panorámát. Szalagozás kísér, mint máskor is, ha nincs turistajelzés: megbízható, gondos munkát végeztek mindenütt.

Leérkezünk a műúthoz, picit követjük is, de nem sokkal a Theodora-forrás után elhagyjuk ismét. Újra a hegyek felé vesszük az irányt, át a mezőkön, a sík medencén – Az Idő Tanösvényén.

Mindszentkálla a cél, de előbb közbeiktatjuk a Kerekikáli templomromot is. Ehhez is járul némi aszfaltozás, oda-vissza. Lacit köszöntjük első hatvanasán: szorítunk neki. Aztán bemegyünk a kis dombra, ami felfelé egyáltalán nem „kis domb”. Szuszogtató kaptató tetején nyomhatunk egy pecsétet magunknak, és most már tényleg jöhet a falu.

Meg persze a felette magasodó Kopasz-hegy. De szépen is látszik fent: ott, a templomtorony felett magasan. Na, ez a templomtorony csodálatosan össze tud zsugorodni, ígérjük Márknak. Nem is kell más hozzá, csak ez a 363 lépcsőfok meg egy kis tekergés még a tetőn.

És lám! Az említett torony makettá válik tüstént. Előbb persze a nyugati irány kilátása ejt rabul – lévén, hogy azt „kapjuk” először. A nagyszerű Tanúhegyek, akiket remélhetőleg három hét múlva újra (és egészen közelről) üdvözölhetünk.

A kereszthez érkezünk, megkapjuk a pecsétet, és elgyönyörködhetünk ismét – ezúttal kelet felé. A fent említett Hegyestű valamicskét közelebb került ugyan – de most meg szépen látható, mekkora karéjt kell pluszba megtennünk, hogy odajussunk. Az érzés azonban lenyűgöz: hihetetlen, micsoda távolságokat képes egy ember megtenni puszta gyaloglással, órákon át.

Hát akkor hadd szóljon! Kis kocogás is belefér a visszavezető úton, majd kert alatt kerüljük a falut, a temetőnél viszont rövid szünet: vízvétel jön. Sok kilométer jön forrás és ellátás nélkül. Az előző évi hőségnek szerencsére nyoma sincs, de víz akkor is kell! Aztán máris itt a Kőtenger… ezúttal egészen békés állapotban. A hűvös, szeles idő miatt lehet, de szinte teljesen üres az egész terület, pedig máskor itt… hajjaj, néha lépni is alig lehet. Autók és kirándulók garmadája – most viszont csend és üres utak. Ki is használjuk, és a populáris tanösvényen megyünk, sőt: Márkot még az Ingókőre is felküldjük.

Nem maradhat ki számunkra a Velétei palotarom sem. Megtesszük ezt a kitérőt, sőt: a szokottnál több időt szánunk erre is.

Aztán búcsú Szentbékkállától is, immár végleg. Persze felidézzük Márkkal a két héttel ezelőtti Pirkanc túrát is – mint ahogy a következő kilométereken többször is.

A Keleményes-kőnél különösen igaz ez. Az akkori kellemes tejföl helyett most remek kilátások kecsegtetnek. Élünk is vele, amit jó összekötni egy kis levegővétellel…

Aztán folytatjuk a tetőn, előre. Itt szint kevés van – mintha egy fennsíkon járnánk. A kilátás többször is pazar, de vajon lehet-e ezt megszokni?

Állítólag a kő-mező energizál is. Hát, nem tudom… hogy vizuális élmény, az biztos. Így eső nélkül majdhogynem furcsák.

Az Eötvös-kilátó következik, almával, de idén gyerekek nélkül. Viszont itt is kilátással! És Márk se üti be a fejét, szóval: minden rendben van.

Elhagyjuk a Vaskapu-árok letérőjét, és vele együtt az OKT-t is. Sárgák jönnek: háromszög és kereszt, meg a hegyi tavak. Némelyiknél hihetetlen mértékű béka-koncerttel! Jót tett nekik, úgy látszik a néhány eső – van, ahol némi víztükör is csillan.

Aztán – nincs mese – jönnek a kilométer-faló szakaszok. Fel a Kapolcs-közeli Alsó-erdőhöz, majd ott forduló, kód – és irány le, délkeletnek. Itt már folyamatos a napsütés, és egyre melegebb is van. Andrea és Attila tűnik fel, Vera és Gábor társaságában: örülünk, váltunk pár szót. Aztán a Virágos-rét, ám a korábbi szalagozott kitérő változatosságot hoz, mert idén megint részünk van benne. Így hát feljutunk a Magyal-tetőre is, ahol kijut egy újabb panoráma.

A balatonhenyei fröccsről megint lemondhatunk – de az is lehet, hogy hosszú időre? A kocsma és bolt felújítása még tart, és az EP-t sem itt, hanem kissé távolabb találjuk. Müzli van, ivóvíz azonban csak a kék nyomós kútból nyerhető. Azzal viszont mi már megjártuk, így hát nagyon megörülünk, amikor egy hölgy rögtönzött asztalkájáról finom bodzaszörpjét kínálja. A falu végén pedig (hú, bárcsak kislányom itt lehetne!) kiscsikó látványa szerez örömet.

Sárga sáv, eszünk pár falatot. Nyílt mezők maradnak el, és bizony még mindig nagy a meleg. Feljavított út fogad Monoszló előtt, aminek határozottan örülök, mert a talpam nem az igazi – konkrétan elkezdett fájni. Nem vigasz, de útitársaimnak is. A falu hamar elmarad; szegény templom egyre szomorúbb látványt nyújt, pedig kapuját továbbra is érdemes megcsodálni.

Kezdődjék a Hegyestű hódítása! Megérkezik a Balatoni kék a sárga mellé, majd aszfalt, és szépen fel is kanyarodunk a parkolóba. És még tovább: ezen a túrán a lépcsősor is kijut élvezetként. Meg persze a csúcs, a kilátással együtt.

Nem beszélve az ellátásról: nápolyi és borocska, almalé és szóda is előkerül a barátságos pontőröktől. Utóbbi kettő keveréke igencsak üdítő (majdhogynem életmentő) jelen helyzetben. Mert itt még mindig tartja magát a (reggel aligha sejtett) magas hőmérséklet…

Tovább a fonódó jeleken, de aztán a borókásnál a kék elmegy Tagyon felé, mi pedig leereszkedünk a sárgán, szőlők között. Kis kanyargás, kis aszfalt, de aztán a forgalmas út mellett eljutunk a letéréshez. A kék hosszú egyenese előtt még kattintok egy búcsú-fotót a Hegyestű felé, aztán bevetjük magunkat az erdők közé.

Meglepően hamar átjutunk ezen a hosszú szakaszon – igaz, kiválóan elbeszélgetünk közben. Aztán gyönyörködünk a közeledő tanúhegyek látványában: nyugat felé tartunk, az ég is szép látványt nyújt. Mert a nap azért már lefelé tart, és így hűvösebb is lesz. Meg sötétebb – bár még bőven világosban jutunk ki a Sóstókáli templomromhoz. Itt is önellenőrző pont fogad, és a pecsételés hamar megtörténik. Kis fotózás a romoknál, és indulhatunk vissza a tanya felé.

Kővágóörs is igen hamar elfogy, ám a falu vége felé Zoli öcsém egy (eddig nem felfedezett) kék nyomós kutat vesz észre. Még itt is igen örülünk a friss víznek! Meg is lódul a csapat újra, húzunk a piroson, és nem kell sok idő, hogy a Fülöpi-hegyre, a Millenniumi kilátóhoz érkezzünk. Pompás vörös kőből épült egyedi sziluettje most is megragad, és gyorsan letudjuk az utolsó szinteket. A pecsételés is fent van, de a kilátás meg pláne… Ami nyugat felé egészen lenyűgöző – mert a nyugat most szó szerint értelmezendő, Csobánc felé.

Lépcsők, ereszkedés, ami betonon, majd aszfalton és mélyútban folytatódik. Háttért a Balaton ad hozzá; csodaszép színekkel nyűgöz le most is.

Kanyargás utcákban, letérések és az utolsó utáni szint, a felüljáró… Beérkezés, gratulációk és díjazás. Célgulyás, lazítás és beszélgetés. Vera is megérkezik: megköszönöm újra a Hegyestűnél kapott tapaszokat. Tóni bukkan fel kis családjával, Pistivel és Zolival is váltok pár szót. Jól esik egy kóla és egy kávé is, de aztán indulunk haza. Márkkal szomorú mosollyal, de lemondunk a másnapi zalai túráról: helyette pihenés és főleg: lábápolás jön. Viszont megint sikeres Káli 60 TT teljesítők lettünk. Tényleg!