Két kilátó éjjel 13 TT és Alsóörs este 9 TT - ahogy én láttam...

Varázslatos, lenyűgöző és sokszínű… Az aranyló október nyárias, kifejezetten meleg hétvégével ajándékozta meg a természetbe vágyókat. Lehet-e szebb, hangulatosabb tájat választani ilyenkor egy túrához, mint a Balaton-felvidék? Aligha! Egy esti vagy éjszakai túra egészen remek ötlet ilyenkor…

Egyre többen jönnek rá, hogy a Balaton bizony alaposan túlhaladta azt a két és fél - három hónapos szezonális mivoltát, ahogy évtizedekig tekintettünk rá. Sok-sok kiváló program közül választhatunk az év többi időszakában is. Így bukkantam rá a Balaton Riviéra Egyesület és a Zöld Bakancs közös rendezvényeire. Kettőre, igen, mivelhogy azonos helyszínen és napon (négy és hat között) választhattunk kilenc, vagy tizenhárom kilométer közül. Muszáj választani? – töprengtem, és máris kialakult egy terv. Főként az után, hogy pici lányom már egy ideje nyaggatott: volt már szinte mindenféle túrán – de éjszakain nem. És hát persze: nagyon szeretne. Anya valamivel kevésbé volt lelkes, de egy hét közbeni „főpróbával” meggyőztük. Kiszámoltam, hogy kellően gyors (azaz: sok futással kombinált) tempóval még belefér a 13 elé a 9 is. Nosza! Alsóörsi szállás foglalása, majd egy délelőtti remek veszprémi óvárosi séta – és máris a rajtban találom magam.

Két hete a Nyitott pincék 30 TT-n igazán jól éreztük magunkat, így nagy bizalommal érkezek, ráadásul kicsit korábban el is rajtolhatok: igazán kedves gesztus, köszönöm! Háromnegyed négykor hagyom el a Tourinform-irodát, és kezdem meg a hosszú, egyenes menetelést. Alsóörs egyik fő utcája nyílegyenesen észak felé vezet – pontosan neki a Somlyó-hegynek. Ahol ellenőrző pont fogad majd – a második. Az első ugyanis – mit tesz Isten! – nagy kedvencem, a Felső kocsma. Máskor is, minden túrán megállásra kényszerít – most meg pecsételnem is kell. A még mindig nagy melegben persze hogy jól esik a sok hosszú lépés után a hosszúlépés; a bor most is remek. Ígérettel köszönök el: ma még egyszer jönni fogok… Meggyőzöm magam, hogy a kocsmáros mosolya pusztán udvariasság, és nem hibbantnak néz. Hajrá, a kék keresztet kék háromszögre cserélem, majd arról is letérek: a kiírás szerint a temetőn keresztül kell felfelé menni. Itt még úgysem jártam, nosza! Kövezett út felfelé, majd át a zöld kapun, és fel a Somlyóra. Remek ösvény visz fel, az elágazástól meg már jól ismerem.

Kirándulók, sétálgatók – de pontőr-kinézete senkinek sincs. Kellékei (pl. pecsét) végképp nincs senkinek. Talán a felső szinten? Felrohanok, de ott sincs senki – pedig a rajtnál megnyugtattak, hogy idő előtt kint lesz valaki. Fotózok hamar (afféle bizonyítékként is), és futás le. És tovább, a hegyről is le, kék háromszög, told neki, hatig vissza kell érned! Vagyis hát kicsit előbb… újabb nevezés, és a többi… nem húzhatom az időt. El is megyek szépen a kék háromszög letérése mellett: új nyomvonal, nem jártam még ezen, rohanok a régin, mire végre tudatosul bennem, hogy ezek bizony szépen le lettek festve. Dupla vagy semmi-játék következik – és bejön. Le tudok evickélni a végénél, rátérek a Balatoni Kékre, ahol egy kis aszfalt jön. Máris itt az Amfiteátrum! Na, oda gyorsan bekanyarodok. Megcsodáltam már sokszor, nem is amiatt… Az előzetesek (és a rajtoltatók) boríték-kereső játékról regéltek, amivel bor-csomagot lehet nyerni. És hát ki ne szeretne játszani? Boríték azonban sehol, és egy-két percnél többet erre most tényleg nem tudok szánni. Így hát jöhet a kaptató: előttem a Csere-hegy.

Szűk, egyszemélyes, kanyargó ösvény. Sok helyütt technikás is: vízmosásos, gyökeres, sziklás-köves. Imádni való! Főleg felfelé… A nap gyönyörűen süt, de már elég alacsonyan, és csodálatosan szép, meleg színeket varázsol elém. Igaz, komoly segítőre is lel a természetben: a lombok és a cserjék, az aljnövényzet és a friss avar színes kavalkádja mesébe illő, komolyan.

Issza szemem a látványt, és tudom, hogy jövök még ide is ma – de az már teljes sötétben lesz. Felérkezek, jobbos kanyar, kavicsos út. És pár méter múlva az egyik legszebb kilátó, a Csere-hegyi. Vörös kövein megcsillan a napfény, tornya hívogat. Nem, nem… sokszor voltam már fenn, az utóbbi hónapokban háromszor is… Sietek. Mégsem vagyok képes kihagyni. Pontőr itt sincs még, és meggyőzöm magam, hogy itt majd… hátha… fent lesz. Pontőr persze nincs, de panoráma van, így hát lent nyomok egy – kilátót ábrázoló – bélyegzőt.

És hajrá! Nagyszerű, kellemes, lejtős futás a sárga háromszögön, le egészen az útig. Ahol balra fordulok: piros sáv, be Felsőörsre. Futás, tovább, az aszfalt szélén. Erre készültem, ennek megfelelő cipővel, és hálásan gondolok a helyes döntésemre.

Itt a falu, emelkedő, tempós gyaloglással pihenek. Eladó virágpalánták az út szélén, néhány járókelő, meg a templomok tornyai a lassan lebukó nap fényében. Aztán a pizzéria, ahová belépek az utolsó előtti pecsétért. Barátságos köszöntés, te vagy az első, jó utat! Hát azt sejtettem, igen…

Zöld kereszt, le a völgybe, a fák színei elmondhatatlanok. Sajnos a fénykép sem képes visszaadni, de azért próbálkozok. És itt a Malom-völgy, amit már annyiszor megénekeltem… Ahová bármikor szívesen jövök vissza – de ez a mostani még emelni tud a lécen, az eddigiekhez képest is. Az ősz ennél szebb aligha tud lenni.

A suhogva ereszkedő és földet érő tarka levelek finom hangjai… a mellettem csobogó patak lágy, békés hangja… a távoli gulya motoszkálása, és előttem, a faluból ideszűrődő harangszó. Ebbe olvad bele futó talpaim halk nesze, ami most valahogy csodálatosan beleillik ebbe az idilli mesébe. Futok, futnom kell, de újra meg újra kiesek a tempóból, mert fényképezni kell, fényképezni muszáj. Talán végtelen novemberi esős napokban, vagy január végi csikorgó hidegben, de ezeket a fotókat még nézegetni fogom, ebben biztos vagyok. Az érzések és érzékelések, amik mögötte vannak és értelmet adnak nekik, azok meg itt vannak, valahol mélyen, bent. És az egészet körbe lengi a hála: hogy itt lehetek.

Felbukkan Lovas, figyelek a szalagokra; kis letérés a kékről. Fekete kismacska fogad, szívesen megsimogatnám, de az óra ketyeg. A Lovas Kikötő névre keresztelt vendéglő-kocsma-bisztró úgyis megállít. Egyrészt pecsételek, mint utolsó EP, másrészt megkóstolom a Ház borát (és meg is dicsérem, mert megérdemli). Harmadrészt meg… a zongorán mintha egy fehér boríték csücsülne…?! Nahát! Sikerült!! Az utolsót, de megtaláltam. Besüllyesztem az itiner mellé, elköszönök, és futás, futás! Pedig hát már… talán ennyire nem is kellene. Az óra azt mutatja, hogy szépen be fogok érkezni. De hát lehet-e megállni, lassulni ilyenkor? Aligha! Telefon a lányoknak: negyed órán beérkezek! És valóban.

Még megcsodálom újra, lentről a Somlyó-hegyi kilátót, aztán zúgás le egy hosszú, egyenes utcán, pompázatos fák alatt. Leérkezek, itt a főút – és beérkezek. Nézzük: 1:52, öröm és boldogság! Majdnem hetes átlag, két kilátóval – és még csak alig múlt fél hat. Jól esik a szervezők gratulációja – és ehhez most még ajándék is jár. Hat üvegnyi remek bor-válogatás, a Gelléri pincészettől: köszönöm ezúton is!

Feleségem és kislányom fogadnak: iszok egyet, pólót cserélek, dzsekit veszek magamhoz. És az este még csak most következik! Szó szerint is, mert most már csakugyan elkezd sötétedni – másrészt viszont Emese számára ténylegesen. Aki eddig türelemmel várt (na, jó, aludt is egy kellemeset) – de most aztán: kezdődik! Hát akkor rajta.

Egy gyors fotó a strand előtt, és mehetünk előre, fel. Elhaladunk a szállásunk mellett, megmutatja a hintát, amivel a reggelt fogjuk kezdeni… És hamar fel is jutunk a kocsmához – közben anya kerül el bennünket a kocsival. Pici lányom nem kér inni, de nekem muszáj… ugye… A temetőt most inkább kihagyom, és jöhet a kék háromszög, oda-vissza. Feljutunk a kilátóhoz, tempónk teljesen megfelelő, de a dzsekik majd csak fent kerülnek elő, addig biztosított a „fűtés”, köszönjük… Akárcsak a fejlámpák: a lenyugvó nap utolsó sugarai még elégségesek a feljutáshoz. A kilátó tetejéről való gyönyörködéshez meg pláne!

Hihetetlen időzítés – vagyis hát inkább szerencsés egybeesés: ennél tökéletesebb időpontban nem is érkezhettünk volna. Próbálkozom, de az elkészült fotók igen szerény próbálkozások csak, hogy visszaadják az ottani látványt, hangulatot, érzéseket. Attila a pontőr: persze hogy megengedi Emesének a bélyegzést. Elköszönés, ereszkedés, most már szabályosan, a jelzésen. Pici lányom ismerkedik a fejlámpával, ügyesen használja, és naná, hogy mennyire élvezi! Kis aszfalt, határozott léptekkel megy előttem, beszélgetünk. Elhagyjuk a civilizációt, itt az Amfiteátrum, mesélek neki róla. Bent áll egy kocsi, ajtaja nyílik… Anya!! Hát te?!... Hát igen, nem vagyunk egyformák… De aztán közös erővel meggyőzzük, hogy életben fogunk maradni, nyugodtan mehet olvasni-tévézni-dolgozatot javítani… amit szeretne. Mert mi meg ezt szeretnénk.

Kikanyarodunk, két lámpa közeledik mögöttünk, megvárjuk őket. Nahát! Egy apa és pici lánya! Hihetetlen. Jáde és Gábor aztán igen kellemes útitársnak bizonyul, és innentől egészen a célig együtt haladunk. Lányok persze előre: felfedezni, lámpázni, jelzéseket figyelni. No és persze a természetet vizslatni: mindketten reménykednek valami éjszakai találkozásban: hétfejű sárkány vagy krokodil is jöhetne akár… de legalább egy bagoly, szarvas vagy akár sün. Sajnos-szerencsére egyik sem vetődik elénk, de így is kiválóan elvannak, és észre sem vesszük, hogy igazából mindeközben: határozottan emelkedünk. Megérkezünk a tetőre, itt vannak az épületek, a kilátó sejlik fel kissé. Pontőr köszön ránk, a kislányok dicséretet kapnak, de félig se figyelnek oda: kismacskák!! A bokrok alól bukkannak elő, és fogalmuk sincs róla, hogy ők most tulajdonképpen: vadmacskák. Felszaladok közben a kilátóba, megcsodálom az éjszakai Almádit és Balatont.

Lent még mindig nagy az öröm, alig lehet tovább indulni. Igaz, akkor aztán nagyon: a kellemes lejtő és a remek fény-visszaverős szalagozás kiváló segítség a gyors lefelé haladásban, és bizony Gáborral többször is futásra váltunk, hogy csemetéink tempóját tartani tudjuk… Mint apák is remek társra találtunk, és nem győzök örülni a dolgok ilyetén alakulásán. A kellemes beszélgetés mindenkinek felgyorsítja az idő múlását: aszfaltra érkezünk, szőlők közé. Turista-jelzések ugyan nincsenek, de a foszforeszkáló szalagok teszik a dolgukat. Ráadásul túratársam kiválóan ismeri a környéket (a közelben is lakik), így gond nélkül, pompás hangulatban haladunk lefelé. Közben a lányok szája be nem áll – ha csak addig nem, amíg a csereberés ennivalókat majszolják. Helyenként felemeljük őket, hogy szintén részesei lehessenek a Balaton (egyre kevésbé) távoli látványának. Folyamatosan közeledünk ugyanis hozzá, ami egyszersmind a célhoz való közeledést is jelenti. Nem telik bele sok idő, és hívhatom feleségemet: nem, nem a tervezett tíz óra körül, hanem hamarosan, talán tíz perc múlva bent leszünk! Hihetetlen, alaposan meg is lepődik, de aztán indul is… Mi átkelünk a zebrán (és a 71-es úton), majd a vasúton is, és a kemping mellett haladunk. Mutatjuk a kicsiknek: ott, azok a fények már a célt jelentik. Mondjam, hogy majdnem elsírják magukat?! Hogy még ne legyen vége! Hogy ez olyan jó! Lányomnak mondom viccesen: Emese, megcsináljuk még egyszer, mit szólsz? „Apaaa, az szuper lesz, csináljuk meg!! Kérlek!” Na, ezt hívják öngólnak.

Tüzek, lángok, zsibongó hangulat. Pompás étel illata, falatozó-beszélgető emberek. És anya, természetesen, de az aggodalom mintha nála is büszke örömmé változna át. Hát, a büszkeséggel nincs egyedül; vagyunk még páran így, igaz, Gábor? Főleg a kedves gratulációk, dicséretek közepette: nagy az öröm. Aztán a lányok felfedezik, hogy mellettünk játszótér van – és ott folytatják a „bulit”. Mint akik nem is most jártak végig 9,9 kilométert, két heggyel és kilátóval, lámpázva… Mi addig beszélgetünk jót, és bekanalazunk egy-egy remek babgulyást. A fél literes ásványvíz azért nekik is gyorsan legurul, de a bográcsos helyett inkább müzlit és gyümölcsöket választanak. Lényeg, hogy mindenki kitűnően érzi magát, és nagy-nagy öröm számomra, hogy ilyen jól sikerült ez az alkalom is.

Bakonyi barangolás 70 TT - ahogy én láttam...

Hetven kilométernyi teljesítménytúra őszi tájakon, közel kétezer méter szintemelkedéssel. Az Öreg-Bakony megannyi látványos részét érintettük és hódítottuk meg, és mindvégig nagyon kellemes időben barangolhattunk.

Ötödik alkalommal álltunk Zoli öcsémmel rajthoz ezen a rendezvényen; sorozatban harmadszor a király-kategóriában. Érdemes a hetvenest választani: a 40 és a 30 km-es távok „összehegesztett” variációjaként semmi jóból nem maradhatunk így ki… Kis családom is elkísért: a lányok a tízes távra neveztek be, így hát reggel meglehetősen halkan osontam ki a rajthoz igen közel eső szállásunkról. Aztán hármas asztal: előnevezőként villámgyors rajt-procedúra, és mehetnek is a zsákba az itinerek. A hangulat azonban valahogy nem a megszokott, ezen furcsálkodunk kicsit – de aztán Rékával és Verával találkozunk, örömmel köszöntjük egymást. Majd Ildi is előbukkan: vele hármasban terveztük ezt a túrát, így hát pontban fél hétkor indítom is az órát és gazdáját.

Kint meglehetősen sötét van még, de a faluból nem gond a kijutás, utána meg már megszokja szemünk a lassan oszló szürkületet. Az ég meglehetősen borús, komoly fellegekkel, de optimisták vagyunk: az előrejelzések szerint eső nem várható. Hideg sincs – a Borostyán-kút után végképp, ahol megkezdjük a piros kereszten a Csúcs-hegy hódítását. Rövid, ám határozott emelkedőn jutunk fel, a tetőn a jelzések jók, és az út is kiválóan járható. Aztán le kellene térni, de komoly farakásokat „sikerült” a kereszteződés közepére halmozni: átmászunk rajta üggyel-bajjal. Saras-dagonyás rész jön, néhol nem is egyszerű kikerülése. Hosszú lejtő a zöldön, egészen a szurdok kezdetéig, de ez jól járható – kicsit bele is futunk. Aztán a szurdok persze egészen más: egyensúlyozunk a köveken-sziklákon, fatörzseket kerülünk ki (vagy éppen bújunk alatta át). Azt gondolom, sokat fogok csuklani, amikor kis feleségem is erre a szakaszra érkezik majd pici lányommal: én csak annyit árultam el előzetesként, hogy „az egy elég vadregényes szakasz lesz, de gyönyörű”.

Első ellenőrző pont, csokik közül választhatunk, és mehetünk tovább: indulás fel a műútig. Kis családom itt fog majd visszafordulni egy másik ösvényen, mi azonban átkelünk, és jöhet a Nagy-Som-hegy oldala. Kellemesen szép (és könnyű) szakasz, kilométerek fogyasztása – de aztán hirtelen komoly változás jön. Vihar által kidöntött hatalmas fák előttünk, és sehol nem látunk kerülő utat vagy (ilyenkor gyakori) szalagokat, amik segítenének. Meglehetősen nehezen evickélünk át, a tempóból sokat veszítve. Igaz, mára nem terveztünk űr-időt, a tavalyi eredmény (12:50) megjavítását sem. Azzal akkor nagyon elégedettek voltunk, most 13:30 körülit becsülünk befutóra. Megérkezünk a Zoltay-forráshoz, iszunk is egy jót lassan csorgó vizéből, és jöhet a zöld, Zircig. Erdőszélen, mezei úton idézzük fel Ildivel a pár hónappal ezelőtti Bakonybél 48 TT-t, amikor ugyanitt komoly hőségben meneteltünk, és ahol a szemközti erdei bejáratot nem vettük észre. Ezek a gondok most nincsenek: az idő kiváló ugyan, de nem júliusi – és a réten most jól kivehető megint az ösvény.

Kellemesen elvegyülünk Zirc kisvárosi, békés délelőttjében, és engedélyezzük maguknak megszokott, kedvenc pékségünk látogatását is. A túrós batyu ezúttal sem okoz csalódást, és a Parkerdőig éppen el is fogy - így hát pont kapóra jön az ottani ellenőrzőponton kapott szörp. Pár szem nápolyi is lecsúszik, de aztán nekivágunk a Pintér-tetőnek: az OKT egy újabb kellemes szakasza. Itt egészen szépen sárgulnak már a levelek – az eddigi, inkább zöldes színeket őszies hangulat váltja.

Felbukkan Borzavár, gyorsan át is haladunk rajta, csak Ildi OKT-pecsétje szakítja meg rövid időre a lendületet. A Templom-dombon megállapítjuk ismét, hogy itiner nélkül itt bajos lenne: hosszan nincsenek jelzések. Aztán a közkedvelt Szépalma érkezik: most is rendkívül bájos a környezete. Az Arborétum pompázik a ragyogó őszi napsütésben, szinte sajnálom elhagyni. Egy szép almával vigasztal a pontőr, ami ropogós is, zamatos is. Beérkezünk az erdőbe, a Tekeres-kúti ároknál kódot írunk, majd örömmel konstatáljuk, hogy idén remekül járható a sárga kör – zöld sáv.

Kisszépalma, még harangszó előtt: ellátópont szörpökkel és különféle kenyerekkel. Ildi azonban kihagyja, és ígéri: megvár inkább bennünket a csúcson. Itt ugyanis közvetlenül a pont után megkezdődik a Bakony legmagasabb pontjának, a Kőris-hegynek meredek emelkedője. Hát, ott bizony tényleg elég rossz érzés teli pocakkal felszuszogni. Én is inkább a zsákomba süllyesztek két összefordított szeletet, iszok pár kortyot, és hajrá! Jól megnyomjuk Zolival, ne kelljen sokat várni ránk, dolgozik is szív, tüdő, minden… Annál jobb érzés feljutni!

A kilátó panorámája után aztán jöhet az ereszkedés a kék barlang jelzésen. Elmormolok egy rövid imát, amiben szerepel mindannyiunk testi épsége, a térdeink és más effélék. Követjük szépen az előttünk leinduló csapatot – be a susnyásba is, miért is ne… Gyönyörűen letévedtünk ugyanis a jelzésről, és most megy a korrigálás ezerrel. Uhhh, nagyon égő, ötödszörre! Szerencsére csak 60-80 méter, de reumások mostanában nem leszünk – ezt a derékig érő csalán megoldja.

Megcsodálhatom az Ördög-likat, igen óvatosan el is hagyom, és a végén már kicsit kocogni is lehet. Fellélegzek, épségben leérkezett mindenki. Szépen kiszalagozott letérés jön, felkeressük újra a Tekeres-kúti négyes elágazást, ahol az imént még felfelé haladtunk. Zöld sáv, Barátok útja, erősen várjuk az EP-t: vajon idén is Gyula lesz? Hát nem, ezúttal nem találkozunk, megköszönjük a pecsétet és az útbaigazítást. Előttünk néhányan balra tartanak: nekik hamarosan véget ér a túra; ők negyvenesek. Mi jobbra térünk, szalagozott szakaszra, majd zöld kereszt és végül OKT: ezeken jutunk le Bakonybélre. Közben nagyon szép részeket csodálhatunk meg: völgyek, sziklák, kanyargó turistautak. A buszmegállónál gyors zoknicsere – és telefon a lányoktól. Ők is a faluban vannak, csak a közepén: éppen most érkeztek be a célba! Hurrá, gratulálunk, megnyugszom. Főleg, amikor kislányom csevegve mesél a sok élményről – beleértve persze a szurdokot is…

Tökgurító rét, tényleg tökök kupacaival… aztán ki, az OKT-n, egészen a Hideg-völgyig. Adriennék fogadnak, szívélyesen kínálgatva édest és sóst egyaránt. Egy pogácsa után mézes puszedlire térek át: igazán jólesik. Főleg egy Hideg-hegy megmászása előtt… Ami nem meredek, nem küzdős, „csak” sokáig monoton emelkedős, és sumák módon, apránként veszi ki az erőt. Aztán megvan persze ez is, itt a bánya, kattintgatunk, lehet ereszkedni.

Pazar felhők úszkálnak az égen, sűrűn váltakozva, és nekem bőven elég a póló is a szép napsütésben. Erdők jönnek, továbbra is piros kereszt, és közben szép kilátások jobbra.

Aztán megérkezünk a Királykapuhoz, és Efemm fogad, pecséttel és csokival. Piros sáv innentől sokáig, a Vörös János-séd völgyét mellőzve. Ez nagyon szép szakasz, különösen ebben a kellemes napsütésben: jó iramban haladunk a valamikori vasút nyomvonalán. Az időnkre néha ránézek: folyamatosan 8-12 perc körüli hátrányunk van tavalyhoz képest – jó lesz ez!

Elhagyjuk a valamikori vasúti hidat, jobbra letérünk, ami itt most fel – a piros háromszögre: Öreg Kecskeakol-árok. A jelzéshez méltón emelkedni kezdünk, egy hosszú monoton szakaszon: Ildinek erősen nincs a kedvenc szakaszai között… Most szépen lekaszálták, jól járható, hamar túl vagyunk rajta. Feljebb, tovább, kilátások és sziklák - fényképezünk. És megérkezünk a Witt Lajos-kilátópontra, ahol „dicsértetik” a nagyszerű Bakony.

Kilátó nincs, de szükség sincs rá: így is pompás a rálátás a tájra. Messze előre, a horizonton; egészen a golflabdáig. Ahová ugye még egyszer felsétálunk… Nosza, gyerünk, ne húzzuk hát az időt! Remekül kiszalagozott letérés, újabb szép erdők – de megint kidőlt fák jönnek, amiket üggyel-bajjal (és kis kitéréssel) oldunk meg. Nagyobb kirándulócsapat, óriási kutyákkal, elég flegma hozzáállással – de aztán ezt is megússzuk szerencsésen. Gerence-pihenő, füst kanyarog – de forró tea idén sajnos nincs. Energiaitalt kapunk kis flaskában, meg egy kis ropogtatni valót; jól jön ez most!

Az aszfalt után, az Odvaskő Hotelnél balra megyünk, de nem fel a piros sávra (mint öt hete a Magas Bakony 50 TT-n): most komiszabb megoldás jön a szint leküzdésére. Odvas-kői barlang, igen, ötven-egynéhány kilométer után: a lépcsőzés közbeni mosoly nem mindig őszinte. Vagy talán nincs is: tény azonban, hogy egyszer csak feltűnik az ismert háromszög-forma, és lehet szusszanni egyet. Meg még egyet, és folytatni a kapaszkodást felfelé. A Kőris jön, másodjára, de a Rézbükki úton, azaz a piros sávon: ez jóval könnyebb bármely másik iránynál. Főleg így az Odvas-kő után, hát persze… A ragyogó napsütés fantasztikus színeket és árnyékokat fest, igazán hangulatossá varázsolva a felfelé való utat.

Amit tolunk rendesen, sőt: egyre szigorúbban. Én (a mindenkori hajcsár) most csak figyelgetek, ahogy két túratársam egyre csak gyorsít. Főleg Ildi: mi ez, megy a vonatod? Á, szeretnék mielőbb fent lenni. Hát legyen; kilenc és fél, tíz perces ezreink vannak, csak pislogok – és tolom tovább. Aszfalt, golflabda, sziklák. Itt már majdnem futunk, komolyan. Kilátó, gyerekek, ugye megengeditek?... Felszaladnék, pont megy le a nap… Rendben, de mi lassan indulunk le, érj utol. Uhhh. Rendben.

Megérte, hát persze! De iszkolok is utánuk, és próbálom lehűteni őket. Tavaly (jó tempózás mellett) 1:11 volt a lejutás. Most 13 perc hátrányunk van: értsétek meg, lehetetlen! Jó, jó… de azért nyomják ezerrel. Aztán fejlámpát teszünk, dzsekibe bújok – és elkezdenek futni. Folyamatosan. És persze nagyon élvezem, de azért csak hitetlenkedek: ők nagyon ritkán szoktak futni, mi van most?! A Barátok útja már itt is van, rövid szusszanás – és futás tovább. Az út kiváló, senki nem botlik meg, kis családom meg közben már Zircen pizzázik. Egyet nekem is ígérnek, nem rossz motiváció… Aztán aszfalt, pár méternyi, és a Bakonybél előtti utolsó emelkedő. Ez a harc lesz a végső – dúdolom a régi kor dalát, de ez is megvan, lámpafény és civilizáció bukkan fel. Lezúgunk a keresztutcán (igen, az aszfalton soha nem futók is!), a főutcán trappolunk. Kocsi érkezik, lehúzódunk, de hangok kiáltanak bentről: hajrá! Megérkezett a családom, ez hihetetlen, megrendezni sem lehetett volna így! Utolsó méterek, és leállítom az órát.

És csak nevetek, nevetek: 12:49! Egy, azaz egy perccel, de megjavítottuk a tavalyi időnket. Kidőlt fákkal, folyamatos idő-csúszásban, több helyen elbeszélgetve… Hát megcsinálták! Ők, ketten, mert nekem most tényleg nem lett volna fontos. Remek kis társaság volt, köszönöm, gratulálok! Akárcsak a lányoknak: ők is ügyesek voltak, és kislányomnak ma meglett a száz kilométere. Ja, és vele együtt az idei gyermek-bronzérem, épp’ csak hét évesen! Aki persze nem győz mesélni: túráról, Csillagdáról, Zircről – sok-sok élmény. És még a hazaút is! Szinte lépésben át a Bakonyon, vadasparkban érezvén magunkat: emitt egy róka, amott két őz… De mindenki megússza baj és karcolás nélkül, és jöhet a jól megérdemelt pihenés.

Nyitott pincék 30 TT - ahogy én láttam...

Nem egy klasszikus teljesítménytúra, annyi bizonyos! Két rövid táv, aránytalanul sok ellenőrző ponttal, számos szalagozott (egyébként jelzetlen) szakasz, rengeteg aszfalt… Mégis ide vonzott bennünket a gyönyörű táj, az ismeretlen részek felfedezésének vágya, no és nem utolsó sorban a finom borok.

Az előző heti (alaposan megdolgoztató) Őrvidék-Várvidék 100TT után kifejezetten vonzó volt egy laza szintes – laza szintidős, rövid túra. Laci öcsémmel Balaton-felvidék rajongók vagyunk, és mivel Ildikó is csatlakozott hozzánk, hárman kanyarodtunk be Felsőörs szélén a rajt-célnak helyet adó Gelléri pincészethez. Cartographia-forduló lévén, meg sem lepődtem a kanyargó hosszú soron. Előnevezési lehetőség sem volt, így szépen végig álltuk a következő perceket. Két kedves, de meglehetősen lassú hölgy vesz lajstromba mindenkit, jó sok, aprólékos papírmunkával. Zsíros kenyeret veszünk kézbe, remek forralt borral egyetemben: szokatlan megoldás mindjárt a rajtban! Mindkettő finom, jól esik, így hát nagyon nem akadunk fenn a dolgon; úgy látszik, itt így szokás. Aztán a kijáratnál – kis hezitálás után – órát indítok. Ez a túra nem a tempóról fog szólni, ezt előre eldöntöttük. Az útvonal rögzítése miatt azért mégis megteszem, és nekivágunk a szemközti kis emelkedőnek.

Az ég borultabb, mint amire számítottunk az előrejelzések szerint. Mi azért bízunk a derűsebb folytatásban, és az esődzsekit mindenki a kocsiban hagyja. Kavicsos utakon megyünk, egy kereszteződést kicsit benézünk, de aztán korrigálunk, és pár egyenes és kanyar után máris a Levendula pincénél járunk. Az első pecsét után ereszkedünk tovább, persze szőlők és pincék között. 

Hamarosan Lovas szélső házait érjük el, de jóformán csak súroljuk a települést. Most még... Később azonban majd visszavetődünk újra, így hát hamar bevesszük az Y-elágazót, és rátérünk a jól ismert balatoni kék jelzésre. „Na, ebből az irányból még úgysem érkeztünk ide” – jegyezi meg Ildi. Előttünk magasodik a Somlyó-hegy, amit most sajnos kihagyunk, pompás kilátójával együtt. Persze ottani emlékek is előkerülnek mindhármunk esetén, kicsit sztorizgatunk.

Beérkezünk Alsóörsre, ami szintén mindenkinek kedves hely, bár a megszokott kocsmánkat most kihagyjuk: lesz ma még lehetőség finom borokra! Ott hagyjuk el ugyanis a kéket, jobbra letérünk, és utcaneveket silabizálunk. A részletes leírást Ildi olvasgatja, Laci keresi a szalagokat, én a track-et követem a telefonon, amikor kell. Munkamegosztás, felső fokon! Lakókocsik bukkannak fel, biztos jeleként a Csendes Kemping (és a Présház Borozó) eljöttének. Barátságos fogadtatás kint és bent: nosza, kóstoljunk egyet! Remek rizlinget kapok, Ildi valami „lányosabb” fajtát, Laci meg – ugye – sofőr, szegény… Egy gyors fotó erejéig a pincébe is bekukkanthatunk, de mivel ott forr az idei termés, hamar ki is jövünk.

Megteszünk még pár métert déli irányba, és elérjük a 71-es főutat; át is kelünk hamar. A strand szintén mindenkinek ismerős, csak hát nem ilyenkor, amikor „még nyílnak a völgyben a kerti virágok”. Határozottan könnyebb lenne most helyet találni az ápolt pázsiton, és a büfék előtt sincs sor. Bélyegző azonban igen: a lángososnál meg is kapjuk – enni azonban nem tudunk, mert „még kel az anyag”, ahogy megtudjuk. Ó! Hát ez csalódás, és nem is értjük: a két órányi rajtolási lehetőség első harmadába bele sem fértünk… A mezőny vége talán majd jobban jár.

Kedves túratársakkal találkozunk, majd a vízparthoz megyünk. Természetesen „muszáj” egy stéges képet készíteni, meg persze a hatalmas víztükörben gyönyörködni. Aztán tovább, a főút után jobbra fel, újabb EP: Carpaccio étterem. Nyugatnak fordulunk, majd északnak – mindezt többször is. Figyelni kell! Mindeközben jobbról vagy szemből állandóan felettünk magasodik a Somlyó-hegyi kilátó – nagyon különös érzés, hogy felmenni nem fogunk. A Lovas csárda következik, gyors pecsételés, és útbaigazítás: nem a track szerint kell tovább menni, változás van, egy kerítés miatt! Kerülünk egyet, így érkezünk be Lovasra, ismét. A falu központjában megint a kékre jutunk – pár száz méternyire az iménti Lovas-érintéstől. A templomoknál balra, ahol aztán a Lovas Kikötő fogad, újabb pecséttel. Barátságos, hangulatos helynek tűnik: ide még jó lesz valamikor visszajönni, úgy érzem. Most azonban haladunk tovább, méghozzá meglehetősen sokat az ismert-kedvelt kék sávon, és hát persze, jönnek is az emlékek a Kék Balaton 100 TT-ről… Közben az ég is kitisztul: innentől mindvégig pompás (majdhogynem túl meleg) napsütésben folytatjuk.

Felbukkan a Kálvária, meg a kék kút – tudjuk, hogy ide érkezni fogunk ma még. Betérünk Papa borozójába, ahol sokadalom és vidám hangulat fogad. A kellemes terasz sokakat csábít egy kis pihenésre – de lehet, hogy mindebben része van a kínált remek bornak is? Ezt kénytelenek vagyunk letesztelni, majd aztán belátni magunk is…

Elköszönünk, majd pár méter múlva a kéktől is. A Homolai pincészetnél még csak pakolnak, de a pecsét rendben, és a szőlők között le is ereszkedünk. A Jásdi borterasz a következő állomás, aminek sarkánál adják az újabb igazolást, és máris beérkezünk Csopakra. A Nosztori vendéglőnél jobbra kanyarodunk, átvágunk a kis parkon, majd a főúton is. Megmutatjuk Lacinak a Plul malmot, lépcsőzünk, és megyünk kicsit megint a kéken.

Nagyon kicsit, ami meglepetés: ennél többet jelölt a megadott track! Hát, a szalagok viszont egyértelműen egyenesen visznek tovább, így hát nem kanyarodunk fel jobbra (ahová egyébként a Csákány-hegyi kilátó hívogatna). Pontosabban: nem itt, hanem majd csak kb. ötszáz méter múlva. A Szt. Donát borház tehát nem marad ki, mint ahogy aztán – nem sokkal később – a Petrányi pince sem.

A tó felé is érdemes persze tekintgetni, nem is kicsit. A távoli Tihany látképében gyönyörködünk, balra, visszafelé pedig a már bejárt útra vethetünk pillantást.

Hát, a leírásban már felkészítettek bennünket az itteni panorámára, de olyan sokat nem is túloztak: tényleg lenyűgöző. Szőlősorok, présházak, csillogó Balaton. Mindezt egy teraszról, ahol megint csak feláldozzuk magunkat, és míves üvegpoharakból kóstolhatjuk a remek nedűt.

Nem is könnyű tovább indulni! Megtesszük mégis, és máris Balatonfüred szélső házai tűnnek fel – de odáig már nem jutunk, előbb balra lekanyarodunk. Itt a Söptei pincészet fogad: minket pecséttel, a rövid távosokat azonban kitűzővel is, mivelhogy nekik itt a cél. Ildi újabb kört rendel, én azonban már kicsit aggódva kortyolok: nehogy sok legyen! A kapott csokit a zsákomba süllyesztem, és inkább a hozott szendvicsemet kotorászom elő. Példámat társaim is követik, így aztán megejtjük az ebédet is, ami mindenképpen jól esik.

Közben leérkezünk az utcán, ahol balra kell kanyarodni. Legalábbis az itiner (és a track) szerint. A szalagozás azonban jobbra visz, és egy érdekes plusz vargabetűt leírva hoz vissza az eredeti vonalra. Furcsa. A szalagozás azonban mindig felsőbbrendű, engedünk hát neki. Nem sokkal később aztán megint meggyűlik vele a bajunk: egy saroknál balra visz, ott azonban nincs több. Visszatérünk a sarokhoz, de egy helyi lakos megerősíti: arra kell menni. Követjük a track-et, nagyon figyelünk. A főút átkelésénél megint más nyomon visz, majd egyszer csak eltűnnek a szalagok. Több túratárs is keresgél, kavarog – elő a track megint! Megoldjuk, megtaláljuk a kutat is, ahol önellenőrző pont van – és innentől megint minden szalag rendben megvan. Gyanítjuk, hogy esetleg idegen (és nem baráti) kezek lehetnek a dolog mögött…?

Csopakon minden rendben, el is hagyjuk és máris a rövidke, de közös szakaszra érkezünk. Egyenesen megyünk, hosszan, be is visz az út Paloznak községbe.Kicsi falu, hamar megkerüljük a központját, és máris felfelé haladunk a Kálvárián.

Betérünk Papához megint, megkapjuk az újabb (és egyben utolsó) bélyegzést, de aztán megyünk is tovább. Figyelni kell, de nincs gond, megtaláljuk a helyes utat. Szőlők és présházak között, jobbra pompázatos kilátásokkal fűszerezve gyűjtjük a szintet. Itt ugyanis még az is lesz; nem is kevés.

A túra szintkülönbségének viszonylag nagy hányada jut erre a szakaszra. Ha ehhez hozzávesszük, hogy árnyas erdőkben, remek erdei ösvényeken járunk, teljesen érthető Ildi észrevétele: „egészen teljesítménytúra-érzésem kezd lenni”. Meg is érkezünk a sárga, majd a piros-zöld sávra: ismerős, többször bejárt szakasz (legutóbb a Bauxit 30 TT-n). Elhagyjuk a Gyermektábort, aszfalt jön (innen már végig), felérkezünk Felsőörs főutcájára.

A falu végén aztán felbukkan újra a benzinkút, meg a rajt-cél helye, megérkezünk. Sor most nincs, de zsíroskenyér és forró tea (meg forralt bor) most is fogad. És persze egy kedves hölgy, kisfiúval: záró bélyegzés, majd oklevél és kitűző, meg gratuláció. Kérünk plusz pecsétet a túramozgalom lapjára, és a Cartographia füzetem is előkerül. Eszünk-iszunk, ismerősök is felbukkannak, beszélgetünk. Aztán elköszönünk, és úgy érzem: ide is jó volt eljönni, végig járni. Jövőre meg már, ezekkel a tapasztalatokkal még könnyebb lesz, úgy hiszem.