Fehér-Vár-Palota 40 TT - ahogy én láttam...

Kontrasztok túrája, amire az időjárás csak tovább ráerősített. Sok választható táv és rengeteg résztvevő, kiváló jelzések és jelölések, bőséges ellátás és remek hangulat. És újra, sokadszor is ugyanaz a konklúzió: Magyarország csodaszép!

A vonalas túrák mindig komolyabb logisztikát igényelnek; ez itt sem volt másként. Legfeljebb annyiban, hogy elég könnyű volt megfelelő járatot találni Várpalotáról Székesfehérvárra, ráadásul a buszpályaudvar is igen közel esett a rajt és a cél esetében is. Így hát egy negyed nyolc körüli parkolással és nyolcas fehérvári beérkezést követően negyed kilenc környékén az Országalma tövében állhattunk, és vághattunk neki a nagyjából maratoni távnak. Réka már Szombathelytől csatlakozott hozzám, Ildi pedig a Bakony közepén szállt be a kocsiba. És mindjárt le is hűtötte a kedélyeket, szó szerint: náluk öt fokot mutatott a hőmérő – mínuszban. Na, hogy lesz ebből az ígért reggeli 5-6°C? És hozzá a ronda köd is… ami egészen a rajtig megmaradt – sőt, még utána is. A nevezés és a rajt zökkenőmentes: megkapjuk a lepedő-nagyságú színes térkép-itinert, hozzá leírást, és indulhatunk is.

Sétálóutca, városból ki – természetesen aszfalton. És igen hamar itt az első ellenőrzőpont, még a Csónakázó-tó előtt. Egy forrásnál, a Csitáry-kútnál („Savanyúvíz”) kapunk máris bélyegzőt, alig egy kilométer megtétele után. A hőfok tényleg az ígértnek megfelelő, és már nem is fázunk. A Gaja-patak ágának partján ballagunk, aztán fás-ligetes rész jön, ezek már a zöld sáv vonalán. Jók a jelzések, sok a szalag is – könnyen és gyorsan haladunk.

A hetes elkerülő főút alatt átbújunk (szó szerint), halastavakat mellőzünk, vasúti síneken vágunk át. Erdők, mezők maradnak el, és beérkezünk Mohára – a művelődési házat is könnyű megtalálni. Ropogtatni való és forró tea jár a pecsét mellé, és mehetünk is! Kiérkezünk a faluból, újabb mezők, és gyorsan felbukkan Iszkaszentgyörgy. És nagyjából ugyanekkor: a nap is! Előbb csak sejtelmes fényekkel, majd határozottan megvilágítva a késő őszi tájat.

Ekkor már a grófi sírkápolnát is elhagytuk, ahol egy kódot írtunk fel, és a kastély külső, majd belső udvarán találtuk magunkat. Láthatóan gyönyörű épületek, amik bizony jobb sorsra érdemesek: egy részüket már tatarozták, nagyobb hányaduk azonban még erősen rászorulna egy felújításra.

A kastélyt elhagyva aztán erdei terep jön – erdei utakkal és erdei ösvényekkel. Na, végre, egészen teljesítménytúrán érzem magam! Kis szalagozott szakasz után a piros sávon folytatjuk, elhaladva a Kőasztal mellett. Itt a Piramita: kis méretű kilátó, de azért érdemes felszaladni rá. A Sárrét, távolabb pedig Székesfehérvár látszik – alattunk pedig a különleges, sugár-irányú nyiladékok.

Aztán újabb erdők: az ösvény egyre kövesebb, ahogy áthaladunk a Valéria-erdőn és az Öreg Iszka-hegyen, majd a Leányvágó következik. Kiválóan süt a nap, több réteg ruha is a zsákokban folytatja, kifogástalan túraidő kényeztet mindenkit. Sokan vagyunk ugyanis: eddig szinte alig mentünk üres terepen, mindig láthattunk magunk előtt túrázókat.

Szenes-horog a neve a helynek, ahová érkezünk. Alaposan megjegyzem ezt a nevet a jövőre nézve. Egészen meghökkentő, sőt, lenyűgöző látvány fogad: hatalmas fehér sziklák, zord, növényzet nélküli felszín, és mindehhez komoly szint-különbségek is. A sziklák alatti völgybe ugyanis leereszkedünk, majd onnan kikapaszkodva gyönyörködhetünk látványukban. Megy az idő, nincs mese: itt a fotózás ideje – nem vagyok hajlandó lemondani róla.

Aztán a Hadiútnak nevezett szakaszra térünk, ahol Csórra ereszkedünk le. Balról itt is fehér sziklákat mellőzünk, de most még nem kötünk velük közelebbi ismeretséget: errefelé jövünk majd visszafelé, hamarosan. Előbb azonban a faluba érkezünk, és a (szebb napokat látott) csárdával szemben találjuk a következő EP-t, a Pilvax vendéglőben.

Nagy a nyüzsgés kint is, bent is: sok-sok falatozó vagy teázó, esetleg beszélgető túratárs pihen egyet. Mi is megkóstoljuk a rendkívül finom kenyereket, a paprikakrém meg… hm, egyenesen fenséges. Így kezdjük meg a túra második szakaszát, és mindjárt kapaszkodásra használjuk fel a szerzett energiát: a Kilátó-hegy következik, azaz az imént látott sziklák.

A magaslat tényleg igazolja a nevét: távolra fürkész a tekintet, egészen a messzi horizonton megbúvó hegyig. Az a Baglyas! – kedveskedik Ildi, széles mosollyal. Aha. Szóval odáig eljutunk… és oda fel is. Jó tudni; mehetünk tovább, és keressük a pontőröket, de a tavalyi helyen (ahol a lányok emlékeznek) nincs senki és semmi. Más túratársak is bizonytalankodnak – mi nem késlekedünk, de azért készítek fotókat, igazolásul. Aztán mégis csak feltűnik egy barátságos páros, békésen alvó pici baba mellett. Begyűjtjük az újabb bélyegzőt, és vissza a Hadiútra… aztán tovább, közös piros-zöld szakaszon.

Horogra akadtam megint. Ha lehetséges, még az iméntit is felülmúlja: ez itt a Száraz-horog. A zöldön ereszkedünk, majd emelkedünk. Egyik szakasz sem sík, sőt… Komoly, térdet próbáló lejtő – majd (egy hajtű-kanyar után) szinte sziklamászásba átforduló kapaszkodás felfelé. Mindeközben nagyon szép völgy és őszi fák, hatalmas sziklák látványa.

Na, ezek a csodák mind eltörpülnek az odafent látottakhoz képest… Bámulatra méltó, hátborzongató, lenyűgöző… merjek-e használni ilyen nagy szavakat? De hát mikor, ha nem most? Vagy elképedten issza a szemem a látnivalót, vagy próbálkozok megörökíteni; balga módon, esélytelenül. És közben jár az agyam, hogy ezt nekem eddig senki nem mondta, hogy én ezt nem is tudtam! És hogy jószerivel a véletlen, ami ide hozott… egy betervezett, de elmaradt másik túra, ami helyett ide jöttem. Istenem, de jó, hogy ide jöttem! Hát mennyi természeti csoda van ebben az országban?!

Nem könnyű innen tovább indulni, de aztán megtesszük: begyűjtjük a következő pecsétet is, ami mellé egy Balaton-szeletet is kapunk. Visszatérünk a pirosra, erdei kanyargások jönnek, meg a Túró-horog és Sár-horog. Közben egyre többször mutatja meg magát a Baglyas is, mígnem aztán tiszta rálátásunk lesz rá: kopár, füves oldalak horizontján.

Megyünk toronyiránt – szó szerint, hiszen tetején piros-fehér antenna-állvány magasodik, nem lehet eltéveszteni. Utolsó szuszogtató méterek, meg jó sziklás-köves terep, de felérkezünk, kódot írunk, kattintunk is párat. Balra Fehérvár, jobbra Inota és Várpalota: egyszerű ez.

Indulhatunk is lefelé, visz az út, talán túlságosan is. Ildi azonban résen van, lévén, hogy itt tavaly tévesztettek kicsit. Most nem dőlünk be a „főút” vonzásának, és megfelelő helyen, szalagok segítségével bevesszük a jobbos letérőt, és a Hideg-völgybe érkezünk le.

Meredek oldalak, sziklák, aztán megint emelkedünk. Nahát, nincs vége, még mindig sziklák és szakadékok – a besütő nap egészen különleges hangulatot kölcsönöz nekik. És újra kilátópontra jutunk fel, ami persze megálljt parancsol, meg fotózást, szusszanást, álmélkodást.

Piros jelzés, de a track nem így vinne, és a térkép sem. A szalagozás azonban szintén itt virít, ami persze eldönti a kérdést. Balra előre Inota és a hőerőmű: a hatalmas hűtőtornyok és épületek összetéveszthetetlen mementói az elmúlt évtizedek iparosításának. Milyen sokszor mentem el a komor, romos gyárnegyed mellett – nem is sejtve, hogy mögöttük-felettük milyen csodaszép táj búvik meg!

Ahol most kopár-köves oldalakon, majd egy bánya mellett, de leereszkedünk Inota szélére, és ott már minden stimmel. Eljutunk a Böllér vendéglőig, de idén itt nincs EP, tehát (egy gyors kóla után) mehetünk tovább. Nem is kell sokat haladnunk, az aszfalt felvisz a víztározóhoz, ahol kedves pontőrök fogadnak. Igen finom banánnal kínálnak – meg egy korrekt kis emelkedővel, mindjárt a pont után. Elköszönünk – immár végleg – a piros sávtól; itt újra „visszakapjuk” a zöldet. Azon aztán felszuszogunk a kis temető-kápolna magasságáig, majd tovább. És megint gyönyörködhetünk a panorámában: alattunk az iménti tározó víztükre és Inota szélső házai – szemben pedig hatalmas fehér sziklafal, ma már sokadszor.

Aztán hullámzó terep jön, kopár, köves dombokkal és utakkal, szálas fűvel. A lefelé hanyatló nap – remekül harmonizálva a késő őszi színekkel – pazar fényeket varázsol a dombokra és a tájra. Messze távol Pétfürdő kéményei vehetők ki, balra Inota – jobbra meg már Várpalota, mai úticélunk.

Aszfaltút, méltatlankodó autóssal, aki végig kürtöli a szakaszt – pedig szép rendben, sorban közlekedünk mindannyian az út szélén. Bizony sokan vagyunk most is, mint ahogy egész nap, kisebb-nagyobb csoportok tudják le az utolsó kilométereket. Várpalotán belül szerencsére ösvény, majd járda jut, így érkezünk be a Civilházba. Menetidőnk pontosan hét és fél óra lett, ami egészen kellemes, tekintettel a majdnem kétszáz fotóra… Átvesszük a kitűzőt és emléklapot, kedves mosoly és kézfogás keretében. És itt is a bőség asztala fogad: a Csórról már ismert lágy, finom kenyér, sokféle variációban. Hozzá tea is dukál, méghozzá filteresen, személyre szabhatóan, forrón. Jól esik! Találkozás kedves túratársakkal, ismerősökkel; nagyszerű a hangulat. A rendező csapat is igen barátságos: kellemesen elbeszélgetünk, és még remek cukrászda-kávézó ajánlatot is kapunk… Így kerek és egész ez a nap, és egy olyan tájtól búcsúzunk, ahová még egészen biztosan vissza szeretnénk jutni: viszlát, Kelet-Bakony!

Piros 85 TT - ahogy én láttam...

Piros sáv jelzés 87, 6 kilométeren keresztül. Csak és csakis az. És persze sok minden más: hegyek-völgyek a Pilisben, a Visegrádi- és Budai-hegységben. Őszi színek és illatok, nyüzsgés és vidám társaságok, komoly kihívások és elismerésre méltó teljesítések… Professzionális szervezés, rendezés és ellátás, változatos időjárás és hosszú sötétben megtett szakasz - végül pedig a teljesítés nagyszerű élménye.

Harmadik alkalommal álltunk rajthoz öcsémmel Csillaghegyen. Az előző két évi rendezés meggyőzően bebiztosította a túra helyét idénre is a túranaptárunkban. Így hát már júliusban előneveztünk, ami hasznos dolog tud lenni: a lista jó pár hete be is telt. A megszokott logisztikával, már-már rutinból készültünk: szállás a célban, Budaörsön, és taxizás a rajtba. Ahol már szépen gyűlik a tömeg; sokan választjuk a legkorábbi, hatos rajtot. Ismerősök itt is, ott is: remek a hangulat, sőt, talán felfokozott is. Kézfogások és puszik, nevetés és biztatások. Utolsó szerelvény-igazásítások, rajtcsomag: aztán hat óra, indulás, első dugókázás. Papír itiner és pecsét-gyűjtés tehát idén sincs, ez a kényelmes és gyors megoldás váltja ki a hosszú távosoknak. Meg persze a futóknak, akik majd csak két és fél óra múlva rajtolnak innen. Lámpát kapcsolunk, és – rövid aszfaltozás után – emelkedővel kezdünk: erdei, kellemes ösvénnyel, ami csak enyhén nyirkos. Később azonban kis saras szakasz emlékeztet: csapadék volt a napokban, figyelni kell erre is.

Eső mára is várható, eszerint is készültünk, de remélhetőleg igaza lesz a meteorológusoknak, és talán tényleg megússzuk pár milliméterrel, a korai délutáni órákban. Hideg nincs, csak friss idő, és a Kevélyekre való felmenet során a lámpa feleslegessé válik. Meg a vastag öltözék is: itt sohasem szoktam fázni, azt az emelkedő megoldja. Hatodszor megyünk itt fel, és mint mindig, most is sok tucat kilométer van még hátra, ezért beosztással, okosan ballagunk. Ébred a táj, szépen kivilágosodott, pár fotót is meg lehet ejteni, majd hamarosan Feri fogad: első EP, csippantás. Lefelé előbb óvatos sziklás szakasz, majd egyre több kellemes kocogás jöhet. Csobánkánál már a nap is süt! Meleg, békés őszi színekkel kényeztet, és szinte szívjuk magunkba a látványt. Főleg, hogy tudjuk: ezt a kis időszakot leszámítva ma már nem számíthatunk ilyesmire.

Rövid aszfaltozás után Kriszta és csapata lát el földi javakkal: ez már a Csikóváralja. Néhány aszalt gyümölcs, kis innivaló, és tovább, fel! Megkezdjük a menetelést a Tölgyikrek felé.

Itt is sok remek ösvényen járunk, de akad saras, pocsolyás rész is: na, a futók számára nehéz lesz! Aktuális emlegetni őket, hiszen fél kilenc van: éppen most rajtoltak el. Irtások, rétek maradnak el mögöttünk, és megjön a sárga sáv is: Tölgyikrek, EP! Utána különösen figyelünk: két éve tévesztettünk kicsit; most nincs gond. Fakitermelés jön, gépek és zaj – ennek nem örülünk. Főleg az újabb saras résznek. De aztán hamar elmarad ez is, és a Sikárosi-rét szélén ballagunk: OKT. Pár száz méter után elköszönünk, a Király-völgy érkezik. Meg a Dömösi Malom-patak, ami aztán – nevéhez méltón – el is kísér bennünket a faluig.

Előbb azonban igen sok szépség jut még osztályrészül! Gyönyörű patakvölgy, hullámzó terep, pazar avarszőnyeg és girbegurba ösvények… Őszintén sajnálom a futókat, akik ebből vajmi kevés jut – a tempójuk miatt. Itt érnek utol ugyanis az elsők, és hamar át is száguld rajtunk az élmezőny. Lenyűgöző. Mi sem ténfergünk, elég jó a tempónk – de amit ők előadnak, az néha elképesztő. Hát, másik világ, érdekes néha megcsodálni ilyen közelről, és szerencsére semmi gondunk nincs is egymással: könnyen el tudunk engedni minden érkezőt.

Megemlegetjük Lacit tavalyról, és alaposan meglepődünk, amikor – talán negyed órán belül – felbukkan. Pont ezen a szakaszon mentünk akkor is együtt; most igen gyorsan érkezik, és kis beszélgetés után előre is húz, saját tempójában. A Szentfa-kápolna aztán hamar itt van, vele a sok-sok kiránduló – tudjuk, hogy ez már Dömös „előszele”. Gyönyörű részek ezek is, de aztán érkezik az aszfalt, a falu – és az ellátópont. 

A választék hatalmas (még vegán-szekció is van!), a kínálás szívélyes, és megejtjük korai ebédünket. Örömmel – mert emlékszem a tavalyi fél tizenkettes tovább indulásra; most ez húsz perccel korábban sikerül. Pedig nem tűztünk ki más célt mára, mint a mai beérkezést: azaz, lehetőleg éjfél előtt. Két éve fél egy lett, tavaly fél tizenkettő… hát, meglátjuk. Sok van még; most konkrétan hosszú-hosszú emelkedés egészen Dobogó-kőig.

Az idő remek, majdhogynem meleg. Erre – és az emelkedőre – való tekintettel pólóra vetkőzök, ami felett csak a vékony kis mellényke van. Bőven elég ez is; majdnem a csúcsig így megyek. A reggeli szél itt alig érezhető: sok völgy-oldal, hegyoldal van; védenek bennünket. A fűtést pedig megoldja a folyamatos emelkedés – nincs tehát gond…

Nagyon szép szakasz ez, pompás kilátásokkal – amit megkoronáz a Szakó-nyereg lépcsőzése is. Utána (továbbra is a Téry úton) még mindig érdemes balra tekintgetni: a fák közötti kilátás megérdemli. Hegytetők, völgyek – és a távolban kanyargó Duna: lenyűgöző! Így érkezünk a Rezső-kilátóhoz, aztán pedig Dobogókőre, a turistaházhoz.

Finom banánt nyomnak a kezembe, szörp is jut, de a huzat bizony nagy. Így hát az időt nem húzzuk (amúgy sem szoktuk), és megkezdjük a gyors ereszkedést. Tényleg elég gyors, mert itt jókat lehet kocogni vagy akár futni is – élünk vele.

Pilisszentkereszt szélén szólok először öcsémnek: „megérkezett”. Mármint a várt eső. Apró cseppekben, de szitálgat – majd abba is hagyja. Aztán átvágunk a falun (kis aszfaltozás), és jön majd a második, harmadik… És még a negyedik is csak szitálás lesz, de az még később. Addig leereszkedünk a Magas-hegyi nyeregből, a pilisszántói műútról letérve pedig újabb megállás és frissítés jön. Csaba és csapata ér utol; jókedvű társaság, „tankol” mindenki. Hagyományaimhoz híven idén is barack-kompóttal erősítek, közben pedig a tájban gyönyörködhetek. Ami kitart további szakaszokon is: a Pázsity völgye, a távoli hegyek karéja… Csévi-nyereg, újabb csippantás - és maszkos pontőrök. Öcsém felhőket fotóz, hogy majd visszanézhessük: na, ebből lett... vagy hogy ebből mégsem lett eső.

Kellemes beszélgetős szakasz jön – nagyjából a Mészégetőkig. Ott aztán jöhet a turbó-fokozat: a Cseresznyés-tető és a Fehér-hegy megdolgoztat rendesen, de aztán kiváló kilátások jönnek. Amiből ezúttal nem sokat élvezhetünk, mivelhogy megérkezik az ötödik is. Na, ez már kevésbé szitálgató, sőt, egészen konkrétan: most már szépen esik. Öcsém komótosan (szerintem lassan) beöltözik, közben Csabáék előznek. Aki mosolyogva közli, hogy „ez úgyis rövid lesz” – és lám, a próféta szól belőle. Alig tíz perc, vagy talán negyed óra, de az eső eláll, és a Kopár Csárdához már csuklya nélkül érkezek.

Lehet, hogy az eső miatt, de a gulyás most elég langyos. Azért így is jól esik a főtt étel – a pontőrök kedvessége azonban még ennél is jobban. Igénybe vehetjük ugyanis a furgonjukat, ahol megejtjük a zoknicserét – nem kell a vizes fűbe vagy padokra leülni: köszönjük! Aztán egy remek vörösbor a csárdában (szerencsére idén korrekt, sőt kedves a kiszolgálás), és átvágunk a forgalmas úton: jöhet a Kakukk-hegy! Na, ez is összement tavaly (és főleg tavalyelőtt) óta: igen hamar fent és lent is vagyunk, hajrá, tovább! Még mindig kellemes világosban jutunk át Pilisszentivánon, majd átvágunk a Villa Negra és a pálya között, és mellőzzük a Jági-tavacskát. Az Antónia-ároknál újabb EP, lufierdős "kapuval".

Itt aszalt szilvát tolok Milka-csokival, és kólát iszok rá. Nem, nincs lelkiismeret-furdalásom. Biztos vagyok benne, hogy ezek a kalóriák húsz percen belül szénné égnek. A Hosszú-árok lesz olyan kedves, és megoldja ezt a problémát. Fáznom sem kell, ez egy megbízható hely. Aztán – gyöngyöző homlokomat megtörölve – a Nagy-szénás tetején találom magam. Az utolsó méterek különösen „kényeztetők” voltak: alaposan kijárt, meredek, saras szakasz. Szusszanás, csippantás – és a tető majd csak az után jön, de aztán ezt is meghódítjuk, ereszkedhetünk. Meg is tesszük, mert odafönt a huzat módfelett barátságtalan és kevéssé vendégmarasztaló. Feltűnnek odalent Nagykovácsi fényei, és szokatlanul gyorsan közéjük is ereszkedünk.

Plébánia, meleg – és terülj-asztalkák. Viki és Balázs kínálnak, és többféle finomságot is megkóstolok, de csak módjával. Hamarosan felfelé kell vinni mindezt, ésszel kell lenni (és enni) tehát. Kipipáljuk a Vörös-pocsolyás-hátat és a Julianna-majori EP-t is: itt is remek a hangulat, megint Csabáékkal.

Jöhet Adyliget sarka, majd a Fekete-fej (az elmaradhatatlan retró-diszkóval). Komoly emelkedő és komoly ereszkedés. Aztán a Hárs-hegyi körút: komoly emelkedő és komoly ereszkedés. Mindkettő sziklás-köves, útkeresős, szuszogtatós. Szépjuhászné, mély gödör, a kisvasúttal – és nagy heggyel. Jöhet az Erzsébet-kilátó, a János-hegyen! Már jó ideje gyönyörködhettünk kivilágított, impozáns látványában – hát most megkapjuk, afféle bónuszként. Megdolgoztat, persze, de itt is előjön az „összement tavaly óta”-érzés, hiába a hosszú felfelé menet. És felidézem, persze, a februári jeges ereszkedést is… így érkezünk fel a fényben ragyogó kilátóhoz, ahol randevúm van. Nem Jánossal – Krisztával. Ő van ugyanis „fenn a János-hegyen” – pontőrként, de legalább az „este” az stimmel. És lám, nem felejtette el! Megkapom tőle a „Csúcsok csúcsa” mozgalom három oklevelét és kitűzőjét – sőt, egy negyediket is; pici lányomnak, aki pedig a bronz-fokozatot érte el. Köszönjük!

Hosszú beszélgetős ereszkedés, kellemes utak, majd a Virág-völgy, és hamarosan jobbról Budakeszi. És a kivilágított templomtorony: ez már Makkosmária, úgy is, mint utolsó EP, utolsó csippantás. Aztán a Végvári-szikla, majd kereszteződés, pontőrökkel, de a dugóka itt nem kell. Hosszú, monoton emelkedő, derékszögű kanyarok, de aztán csak-csak vége szakad ennek is. Ereszkedés, amiben kevés a köszönet: a mély vályúban való haladás most is nehézkes, botladozós, figyelmet igénylő. Kövek, sziklák, Piktortégla-üregek. Szigorú szakasz, de tudjuk, hogy mindjárt véget ér. És igen, itt az aszfalt, megkönnyebbülünk, sőt szeretjük (ami igen ritka), és meghúzzuk a lépteket. Budaörs! Ereszkedés, gyors tempó, igen hamar itt a fő utca, ahol a piros sáv vége van. És kicsit később a menetünknek is: felbukkan az iskola, és még egy utolsó emelkedő: fellépcsőzés az első emeleti tornaterembe. Taps, kereplő, fényképezés és gratuláció. Nézzük, mire jutottunk! Egy 18 és fél, majd 17 és fél órás teljesítés után ezúttal 17:10-nél állt meg az óra. Hát ez szuper! Éjfél majd csak háromnegyed óra múlva, tehát igen-igen elégedettek vagyunk.

Bőséges ellátás még itt is: Máté gratulációja és az évenként más színű jelvény mellé oklevél, és (természetesen) piros Tibi csoki jut, de kapunk dobozos sört, nápolyit is. Lent a földszinten pedig remek forró, roppanós virslit, szintén forró teával: igen jól esik mindkettő. Talán még ennél is jobban Kata segítsége odafönt, a masszázs-ágyon: lenyújtása után egészen emberi léptekkel (majdhogynem frissen) indulhatunk szállásunkra: köszönjük! Megdolgoztatott a túra, nem is kicsit – de elégedetten távozhatunk. Nagyon szép környezetben, remek társaságban lehettünk, kiváló ellátás és rendezés mellett. Az idő is kegyes volt hozzánk, és úgy érzem, tisztesen helyt álltunk egy igen erős mezőnyben. Bízom benne, hogy „jövőre, veletek, újra ugyanitt”!

Írottkő 50 TT - ahogy én láttam...

A Kötelező Hazai. Volt még egy túra aznap, amire igen szívesen mentem volna, de hát a Kőszegi-hegység számomra természetesen kihagyhatatlan. Ebben a gyönyörű őszben pláne! Nem is bántam meg, bár akadtak magasságok és mélységek – minden értelemben.

A tavalyi egyedüli futam után megint Zoli öcsémmel mehettem együtt, aminek örültem. Hogy ő is örült-e, abban kevésbé voltam biztos, mert előre riogattam (félig viccesen, félig komolyan): meg kéne javítani az akkori fantasztikus időmet, a 8:41-et. Végül nem zárkózott el, amivel legalábbis nyugtalanná tett… Zoli barátunkkal hármasban aztán jó hangulatban érkeztünk a Bechtold Központhoz, ahol ezt tovább fokozták: Balázs, a rendező például házi kisüstivel... Aztán különválunk: Zoli is ötvenen van, de saját tempóban megy végig. Kellemes bemelegítő gyanánt mindjárt az Óház-tető vár ránk, reggeli hatos sötétben. Hogy ennek köszönhetően-e, vagy csak a zöld sáv közismerten zegzugos vonala miatt, de sikerül letérnünk az ösvényről. Szerencsére hamar gyanút fogok, és a térkép-programommal visszatérünk a megfelelő útra. A kilátónál pecsételés, meg persze csodaszép panoráma a horizonton előbukkanni próbálkozó nappal. Tudjuk, hogy ma nem sokat fogjuk látni, de legalább a száraz időben azért bízhatunk.

Jöhet az OKT, hamar az Irány-hegynél járunk, kicsit futunk, előzgetünk. És közben a lámpát is elcsomagolhatjuk: elég már a fény. A Vöröskereszt csomópontjánál kissé balra tartva áttérünk a piros kereszt jelzésre, ami aztán további remek belefutásokra csábít: hosszú lejtős szakasz, kiváló útminőséggel. A természet pompázik, érdemes körbenézni: balról, kelet felől egyre jobban világosodik, jobbról még sejtelmesen sötétek az erdők. Pazar színek, ritkuló lombok, kellemes madárhangok között-alatt kocogunk. Megérkezik a piros kör is: készülünk az egy hónapja látott vihar-döntötte fákra. Egy része eltűnt, de azért így is van mit megmászni vagy kerülgetni. Elhagyjuk a Borha-forrást: bármennyire is kedvencem, most kihagyjuk. Egyrészt nincs benne jelenleg víz, másrészt nagyon erős a tempónk – abba most nem fér bele. Aztán itt a szerpentin, mennék a jobb oldali szárán, de öcsém ingatja a fejét: balra, lefelé! Térképet csak akkor nézek, amikor már kezd gyanús lenni – és sajnos igazam is lesz. Na, lehet megint korrigálni; közel száz méter, bosszankodunk.

Velem fogad, első érkezés: az Alkotóház udvarára még egyszer is jövünk ma, ez dupla ellenőrző pont. Zsíros kenyér, de valahogy nem ízlik, inkább a teához megyek: a forró ital viszont igen kellemes. Jöhet a kék kereszt bal szára, azaz átruccanunk a szomszédos aluba, Bozsokra – csak „kert alól”, erdőkön át. Sok errefelé a gesztenyés: két hete kis családommal mi is itt gyűjtögettünk. Most persze más a tempó: toljuk ezerrel, bár amikor futni szeretnék, öcsém a ránk váró hegymenetre figyelmeztet. Barátságos pontőr fogad a sarkon, kezdi magyarázni az utat. Mosolygok, és elárulom neki, hogy 29. alkalommal megyek itt fel – ez a kedvenc „edzőpályám”. És tényleg! Fantasztikus szakasz, komoly szintemelkedéssel, trükkös részekkel, meg persze sok-sok gyönyörű látnivalóval. Ezeket most mind megcsodálhatjuk: előbb a meredek Óriások lépcsője, majd a különleges Kalapos-kövek (itt kódot is írunk).

Aztán a határmenti zöld érkezik a DDK mellé, és a Sötét-völgy látványában gyönyörködhetünk. Utóbb jönnek a komolyabb emelkedők, de a szépség nem lesz kevesebb, sőt… Így érkezünk fel a Golgotán át a fenyveshez (közben két futó már jön visszafelé), majd esőház és kilátó: fent vagyunk!

Gyors fotó a felső teraszról, aztán hamar le, egy ideig ugyanazon az úton. Volt osztálytársammal, Robival találkozok össze: gyors üdvözlés, és ő fel, tovább – mi meg balra le, a piros sávra. Itt is várom a viharkár szakaszát: vajon javult-e a helyzet augusztus vége óta, amikor utoljára erre jártam. Akkor komoly akadálypálya fogadott, most viszont itt is sokat dolgozhattak az Erdészet munkásai: egy-két keresztbe dőlt fa maradt csak. Remek tempóban veszítjük tehát a sok száz méternyi szintet, és közben ugratjuk egymást: hamarosan vissza is kell ezt majd dolgozni, hiszen (Velem után) újra nagyjából erre a magasságra fogunk visszatérni. Így persze kissé más a sok-sok lejtő végig járása, de az élmény nem csorbul: a látvány mindvégig fantasztikus. A csodaszép völgyben ezer szín tarkállik, lábunk alatt vastag avarszőnyeg kényeztet, jobbról csörgedező patak – és mindehhez pompás őszi illatok társulnak.

Ifjú leány száguld el mellettünk: fent a kilátónál meglepetten láttuk üldögélni – egy szál topban, bikini-felsőnél alig nagyobb holmiban. Hát, jó idő van, de ennyire azért… talán mégsem. Tempója mindenesetre lenyűgöző, de lassan mi is beérkezünk a pontra, újra. Az iménti zsíros kenyérre most nem is pályázok, a tea viszont (ha lehetséges) még finomabb lett.

Féltáv, kék kereszt újratöltve! Csak most jobbra, ki a faluból a szerpentinen. A már említett komoly emelkedő jön, és meglehetősen rossz érzéssel vágok neki. Pedig gyönyörű szakasz, de valahogy… rosszul érzem magam. Émelygek, kavarog a gyomrom, szédülök. Á, talán csak valami holtpont, nyugtatom magam (meg aggódó öcsémet). Nehezen megy a felfelé, előre engedem Zolit, küzdök. Kirándulókat előzgetünk, aztán négy muflon rohan át előttünk, majd végül felérkezünk a (felállványozott) Szt. Vid-kápolnához – hú, de jó!

Meg a kis pihentető szakasz is, készítek pár fotót, de nem lelkesedek, ha a Hörmann-forrásra gondolok. Jó messze van még – és sokkal magasabban… Nekiveselkedünk ismét, és örülünk, hogy ezúttal világosban csodálhatjuk meg ezt a részt: egy hónapja (az Őrvidék-Várvidék 100 TT-n) ez már lámpás szakasz volt. Lassan, de fogynak a kilométerek (meg a szint), és a fenyves után – végre! – itt a forrás. Ahol aztán megbeszéljük, és szépen elengedjük végleg a tervet: jól látható, hogy itt ma semmiféle rekord-döntés nem lesz.

Nagyon sok a kiránduló, szemlátomást a Hörmann felé tartanak ők is – itt van annyi erőm, hogy belefussunk. Megéri: elsőként érkezünk oda, hamar töltünk is, még a tömeg előtt. Jöhet az OKT és a zöld sáv közös szakasza, ami szintén szépséges környék – főleg most, az őszi pompájában. Kellemes lejtő, bevállalom a futást is, bár egyáltalán nem könnyű. Szendvicsemet keresem, és kiderül: a rajtban felejtettem, amikor a zsákomban pakolgattam. Na, még ez is… De gyümölcspürével pótlom, öcsém müzliszeletet nyom a kezembe: megoldjuk. Ehhez jön a piros, ropogós alma, amit meg a Stájer-házaknál kapunk: kicsit el is diskurálunk a pontőrökkel. Itt a nap is kisüt, pazarul bevilágítva a kis meseházakat.

Aztán elköszönünk az OKT-től, de a zöldön maradunk továbbra is. Sőt: még annál is tovább. Mármint a többiekhez képest. Ahogy tavaly is, most is azt választjuk, vállalva kis többletet távban és szintben egyaránt – viszont járhatóbb, szerintem szebb és számomra sokkal ismertebb ez a rész.

Szinte egyik pillanatról a másikra, de rám tör megint a rosszullét – ám ezúttal a megkönnyebbülés is. Gyengén és kábán, de folytatni tudom, és csak remélem, hogy nem lesz gond a szintidővel sem. A Szikla-forrásnál a friss víz igazi kincs, és készítek egy izót is. Jobban vagyok, a táj most is lenyűgöz, és nekiveselkedünk a Zeiger-nyeregnek.

Sohasem könnyű, most meg kimondottan nehéz. De felérkezünk, és meglepődve, de megelőzzük a topos lánykát. Egy lendülettel nekivágunk a Tábor-hegynek is, de aztán a lendület megtörik: két (fényképezésnek hazudott) megállást is be kell iktatnom. A magassági pontnál felírjuk a kódot, és ereszkedni kezdünk a szedresben. Öcsém – szokásához híven – azonnal a tüskés ágakat böngészi, és a türelem (meg az érintetlen, járatlan környék) meg is hozza gyümölcsét. Szó szerint: sok finom, érett szemet találunk, Zoli szerint ez nekem most gyógyszer lesz.

És mennyire az lett! Rendkívül sokat segített, és innentől már semmi gondom nem akadt a gyomrommal. Kellemesebb tempóban folytathatjuk, bejárva a Paradicsomos környékét, ami meglehetősen kiesik mindenféle járt és közismert résztől. Turistajelzés sincs, csak a túra saját fehér pöttye, de az pont elégséges. Futó páros előz, Gábort ismerem fel; köszönünk. Nagyon szép környék ez is, és mind az utak, mind a szintek sok beszélgetést engedélyeznek. A végén szigorúan meredek lejtő fogad: készülünk rá, óvatosan, gond nélkül érkezünk le.

Pecsétet és vizet is kapunk az itteni pontőrtől, meg információt: csak a négy futó van előttünk, ahogy sejtettük is. Jöhet a hosszú-hosszú, hat kilométeres ereszkedés. Az első kettő még erdei úton – a maradék sajnos aszfalton.

Mellőzzük a Kereszt-kúti pihenőt: gyerek-zsibongás és pihenő felnőttek maradnak mögöttünk. Balról többször is fantasztikus panoráma nyílik a szomszédos Rőtfalva (Rattersdorf) völgyére. Jóleső érzés végignézni: arrafelé is bejártuk már a környéket – itt is, ott is ismerős pontok, szakaszok.

És újabb csodaszép erdők, hegyek és völgyek, hatalmas fák, meredek oldalak. És továbbra is festő palettájára kívánkozó színek. Meg a hulló levelek halk, surrogó nesze, ami néha eső-hangnak tűnik – de mindig tévedek. Borúsan, de tart az idő, a hőfok meg éppen ideális túrázni.

Így érkezünk le a Hétforráshoz, ami innen felülről látszik csak igazán: micsoda mély völgyben van. Pecsét és Előd vezér, meg pár kattintás – és jöhet az Óház emelkedője: egy kilométeren 167 méter. Igaz, hogy sokat javult a közérzetem, de tudom, hogy ez most szigorú lesz. Meg is beszéljük öcsémmel előre, hogy csak okosan, pihenőkkel, túlhajtás-mentesen kell ezt a szakaszt megoldani. Így is teszünk: három szuszra, de kipipáljuk, és az utolsó bélyegzőt is begyűjtjük. Zsíros kenyeret köszönjük, nem kérünk, viszont a kínált házi pálinka újabb gyógyír, tényleg.

Újabb panoráma-fotó fentről, és megkezdjük az ereszkedést, a reggeli feljutás fordítottját a zöldön. Jó tempóban, némi kis belefutással itt-ott; a terep továbbra is ideális, a környezet továbbra is szépséges. A szerpentinhez érkezünk, és – szinte hihetetlen! – ugyanott találkozok Szilvivel és Péterrel, mint tavaly. Pár szót váltunk (a jövő évi Őrvidék százasról, persze…), és jöhet a lépcső, meg az utolsó vadregényes szakasz. Aztán beérkezünk a város első házai közé, a Hermina utcába, és máris felbukkan a Bechtold Központ szabályos kör alakú épülete. Laci öcsénk fogad bennünket, aki lazán letudta a 35 kilométeres távot, remek idővel. Hátul az udvarban pedig a befutó; sokan pihengetnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Mi is csatlakozunk, miután megkapjuk a díjazást Balázséktól: idén újfajta kitűző dukál; tetszetős. Ezeknél is jobban örülök a jó hírnek: fontolgatják a jövő évi (30. rendezésű) „retró” hetvenes távot! Erősen biztatjuk őket, és őszintén bízom benne, hogy legalább egyszer nekem is lesz hozzá szerencsém. Aztán jöhet a szendvics (a kapott, meg az általam itt felejtett is), és közben hálákat adok: hát sikerült, beérkeztem! Ráadásul bőségesen szintidőn belül, 9:15 alatt – több, mint elégedettek vagyunk. Tíz perccel később pedig megered az eső, amire már csak mosolygunk: hát ez egy ilyen nap volt! Nehézségekkel, küzdelemmel, de sok-sok remek élménnyel és színpompás tájakkal bocsát haza a legeslegszebb táj: a Kőszegi-hegység.