Iszkiri 100 TT - ahogy én láttam...

Még hogy nem vagyok százas? Inkább ez a túra nem százas! Több, mint 108 kilométer! És ebben tévedés – akarom mondani, eltévedés sincs. Szóval, akad bennem egy kis hiányérzet. Ami itt aztán szerencsére véget is ér: minden más teljes, kerek és egész volt ezen a túrán.

Két éve lebeszélt a családom: menj csak a hatvanötösre – inkább majd a Kinizsi legyen az első százasod! Na, jó. Úgy is lett. Aztán tavaly Nagyszombatra esett – hát legalább Húsvét vasárnap reggel otthon kell legyek. Na, jó, megint 65. De most aztán!... Nem férhetett hozzá kétség, hogy Tatán csak visszafordulás lesz, nem befutó. Ez a túra ugyanis a Kinizsi Százas régi cél-állomásáról, Szárligetről indul, mégpedig Tatára, az „újkori” befutó helyszínére. Koldusszállásig (illetve onnantól) vannak ezek a kiemelt szakaszok – a százas táv résztvevőinek ráadásul oda-vissza, világosban és (legtöbbünknek) sötétben is. Vannak rövidebb túrák is, választható akár 10 km is – összesen hat variációból mindenki találhat kedvére.

Tata gyönyörű hely, ráadásul szállás is található ott: így hát felszállunk a reggeli fél hatos vonatra Tóvároskertnél, hogy aztán hat óra magasságában már a szárligeti Faluházban élvezzük a nyüzsgést. Az előnevezők sora elég tekintélyes – és elég lassú is. Közben azonban örülhetünk egymásnak: igen sok ismerős arcot fedezek fel, szinte folyamatosak az üdvözlések, kézfogások. És máris kezembe nyomják – szintén ismerős társak – az itinert, kávé-jegyet meg a Balaton szeletet: jó utat! Neki is vágunk az első 24 kilométernek, ami itt a Vértes-kört jelenti. Kint már kellemesen kivilágosodott, szépen látszik az első kihívás, a Zuppa-tető. Zoli öcsém még hamar OKT-pecsétel (már teljesített, de még nem bebélyegezett szakaszok lesznek ezek).
Aztán elhagyjuk a falut – első nekifutásra a Mária-jelzésen, déli és keleti irányban. A Zuppán tiszta időnek és ehhez mérten kellemes kilátásnak örülhetünk, de közben pörgetjük a tempót is. Fél perces pecsét-szünet; első EP, mehetünk is! A kék háromszöget piros sávra cseréljük; kiváló ereszkedő- és futóterep jön, húznak is el a profik. Igaz, előzünk mi is, élvezzük a remek utakat és a friss levegőt, hajrá!

Szár községre érkezünk, miután átvágtunk a főúton és a vasút alatt. Aszfalt jön, pékárus zenélő autó meg a kíváncsi tekintetű vevők. Köszönünk, viszonozzák, békés és barátságos a légkör. Aztán hamar ki is jutunk, erdő és emelkedő jön, némi pocsolyák, várjuk a dagonyát: napok óta sok eső esett, nincsenek illúzióink. Igaz, sok és erős szél is volt – és úgy látszik, ez utóbbi nyert: igen jól haladunk. Néhol fakitermelés nyomai, itt a gépek „szépen” felásták maguk után az utakat – de többségében igen kellemes a meglepetés. Meg is húzzuk a lépteket, tudjuk, milyen hasznos befektetés lesz ez a későbbiekre. Emelkedők és lejtők, daloló madarak és hóvirágos avar emlékeztetnek bennünket: március idusa közeleg. Ismerősök csapatát előzzük, jó újra találkozni! Vadkerítés oldala, lassan megérkezik a Macska-bükk, második ellenőrző pont, barátságos pontőrrel. Figyelünk a következő szakaszon, tavalyelőtt sokan elkavartunk itt – most kifogástalanul jelzett. Sűrű sötét fenyvesnek örülhetünk, igen hangulatos… aztán tanya és kis kápolna, majd el a forrás mellett.

Beérkezünk a Mária-szakadék első részére, Gyula barátom fogad – de igazolást majd csak a tetőről visszatérésünkkor hajlandó adni. Ő ugyanis a negyedik pont – a harmadik előbb fent lesz, a tavaly átadott Körtvélyesi kilátónál. Pár száz méter csak, megkapjuk az igazolást, és természetesen megyünk is fel. Igen érdekes és egyedi megoldás: háromszög alaprajzú torony! Kiváló a minősége, kellemesek a lépcsők – a kilátás pedig 360°-os, tényleg. Gyönyörködünk egy sort, fotózunk, aztán húzunk is vissza Gyulához. Meg is kapjuk a magunkét, jöhet a szakadék! Jelzések tekintetében innentől – egészen a célig – igen egyszerű a helyzetünk. Koldusszállásig a kék sáv (OKT), onnan Tatáig – sőt, vissza egészen Koldusszállásig – sárga sáv (leszámítva a „tó-kör”-t), majd a célig megint a Kék.

Meredek falak, sötét völgy, sziklák és kidőlt fák – vadregényes és nagyon szép. Az út itt is kiváló, és ehhez mérten a tempó is. Kijutva aztán jöhet az aggodalom: a közeli tanyán át kell jutni – ahol mindig vannak kutyák is.
Szerencsére nincs gond: túratársat érünk utol, nálam jóval nyugodtabbnak tűnik – és lám, emberek is feltűnnek, nincs semmi gond. A túratárssal, Gyurival aztán megismerkedünk és kellemesen elbeszélgetünk: gyorsan fogynak a kilométerek. Átvágunk a főúton, saras-puha rész következik, de igen hamar feltűnik Szárliget is.

Faluház, újratöltve. Áthaladó pecsétet kapunk, meg újabb jegyet, amit az alkalmi büfében válthatunk be. Eszünk-iszunk, mosdó és szerelvény-igazítás. Remek fazonok mindenfelé, szívesen beszélgetnék még, de az óra ketyeg. A cél pedig még messze, illetve… ööö, dehogy is van messze! Pont itt van. Ez lesz, ugye, a cél is, amikor majd harmadszor is itt leszünk. Addig azonban még sétálunk egyet. Konkrétan 84 km van még addig: leegyszerűsítve kétszer 42 km. Nahát, akkor újra fel a vasúti felüljárón, de most nem jobbra, hanem előre, fel! Átvágunk – egy új nyomvonalon – a falu feletti hegyen. Nem a mi kedvünkért új: az Országos Kéktúra vonala tavaly óta megváltozott ezen a környéken, és ahhoz igazodunk. Kaptató, majd a tető, és komisz ereszkedő. Egy! Ezeket számolni fogjuk, hiszen innen minden erősebb ereszkedő húzós emelkedő lesz majd: visszafelé. Csak fáradtabban, sötétben és jobban letaposott utakon. És visszafelé még – ugye – nem ismerjük.

Nagyegyháza előtt átballagunk az M1 autópálya alagútjában, majd átvágunk a falun. Nem rövid, de békés, sőt kihaltnak tűnik. Csend ezzel együtt sincsen, mert a közeli sztráda zaja folyamatos és távolodásra ösztökél. Letérünk az útról, romos régi üzem, majd tanya, üvöltő hatalmas kutyákkal. Megnyugtató a komoly kerítés, jobbra kanyarodunk, majd hamarosan balra. Saras, de rövid szakasz, visszafelé komisz lesz, meglátod! Mezők sokáig balra, távolabb a hegyek szelíd vonulata, szemet gyönyörködtető. Emelkedők és erdők, helyenként nagyon szép szakaszok, de akad köves-kavicsos út is, nemszeretem fajta. Hullámzunk a tájjal, átkelünk a Váli-vízen; felismerjük a vadetetőt; itt jobbra fel! Igen barátságosan süt a nap, most már kezdjük tényleg elhinni az előző esős-szeles nagyböjti napok után, hogy nem tévedtek az előrejelzések: rendkívül kellemes márciusi túraidő kerekedett! Túratársakkal már jóval ritkábban találkozunk, szétszakadt a mezőny. Kerüljük a Hársas-hegyet, és jöhet a Somlyó! Elő is bukkan a kulcsosház, ahol Zoli megint pecsételő párnát és OKT-füzetet élesít. Én közben szúróbélyegzőt nyomok a megfelelő rovatba: itt önellenőrzés van. Páran pihennek egy sort, mi is leülünk, de más célból. Előkerülnek a tartalék zoknik: harmadtáv, csere! Szokásomtól eltérően most szimpla módon használom: az új cipőm vételekor lebeszéltek a dupla zokniról. Hát, meglátjuk.

Hullámzó, kanyargó utak, a visszaútra fejben jegyzett emelkedők száma szépen növöget… Jócskán elmúlt dél, de most nem veszek elő ennivalót: három kilométeren belül Tornyópuszta. Az pedig Hotdogman bázisa, aki (hasonlóan a Kinizsihez) itt is forró, friss hot-doggal fogad bennünket – az első példány ráadásul a túra része, szolgáltatás. Ami nekem simán elég is, bár venni is lehetne még. Egy kólára azonban benevezünk, megkapjuk a pecsétet is, és koptathatjuk tovább a betont. Itt ugyanis egy kisebb szakaszon az van: az itteni tanyákhoz vezető út ez. Negyvenen túl járunk, letérünk balra, erős ereszkedés, csobogó tiszta vizű patak. Hullámzás megint, mező széle, egyre erősebb a zaj. Majdnem egészen az M1-esig megyünk, de előtte – az utolsó pillanatban? – jobbos derékszög. Igen erős a zaj. Felmegyünk megint, csendesebb lesz minden újra. Gyanús a környék, és… igen! Nem tévedek, Koldusszállás jön! Nagyon szeretem ezt a helyet: mindig békés, csendes, meghitt, a kis házikó meredek teteje pedig különösen tetszik. Zoli pecsétel itt is, aztán a zsák mélyére kerül a füzet és a párna: ma már nem kell többször. És itt az útvilla, a mai nagy fordulópont, az elágazás: elköszönünk a Kéktől, jöhet a sárga! Tatáig, majd újra idáig, vissza.

Tizenhat kilométer az Öreg-tó, mutatja egy útbaigazító tábla. Emelkedő jön: előbb szerény, aztán erősödik, majd megint lecsitul. A Gerecse 50 TT itt közös szakasz a rövid távosokkal, megemlékezünk a tavalyi sok-sok előzésről, de közben a gyönyörű völgyet is csodáljuk. A múlt évben odahordott szigorú vörös kövek alaposan „tájba simultak”, nem gyötrik talpunkat, mint tavaly ugyanitt. Hosszú monoton szakaszok jönnek, változatosságot a volt kisréti vadászház tisztása hoz, majd a letérés az Aranylyukhoz.
És újra visszakerülünk az előbb elhagyott köves útra, egyenes, hosszú szakasz. Kappan-bükk: ez a mai túra legmagasabb pontja, ereszkedünk tehát. Nem túl erős, lehet kicsit kocogni, völgyet csodálni. Megérkezik az első, majd második „szembe-forgalom”: a leggyorsabb futók kápráztatnak el teljesítményükkel. Aztán közelebb jutunk a Pusztatemplom romjaihoz, látjuk, amiről már olvastunk: nagy tarvágás volt itt tavaly óta, sajnos. És az út is saras, örülünk a felérkezésnek, meg a finom szörpnek is a ponton.

Balos hajtű le, kezdődnek a Kálvária stációi, kocogós-futós. Egy túratársunk, Robi majdnem utolért a ponton, jön mögöttünk, mint az árnyék. Pedig már itt a szakadék, visszafogjuk a sebességet: első a biztonság. Szerencsére remek a terep, baj nélkül leérkezünk a baji szőlőkhöz… Távolra fürkész a tekintet, messze belátjuk a tájat, csillog a víztükör: ott lent Tata! Addig azonban még átkelünk Baj községen is, ahol a jellegzetes toronyú templom is áll. Bal kanyar, aszfalt, majd hosszú járda. Kinizsis emlékek éjszakai és hajnali befutókkal… most még szépen állunk a világossal, számolgatjuk, hogy a tó-kör meglehet lámpa nélkül. A biztonság kedvéért azért magunkhoz vesszük a kocsinál. Most ugyanis oda érkezünk: a Tóvároskert nevű kis vasúti megállóhoz, ahol reggel leparkoltunk. Összekötve a kellemeset a hasznossal: így nem vesszük igénybe a szolgáltatásként kínált tatai depózás lehetőségét. Cipő-csere: 11 km aszfalt jön, ehhez aszfaltos futócipő dukál… hadd pihenjen addig a terepes. Meg a lábunk is.

Hosszú járda, aztán főutca – kivilágított üzletek, járókelők, biciklisek (ez utóbbiak is mind a járdán). Est mozi, első pecsét itt, mindjárt jövünk megint – csak megkerüljük a tavat, igen. Bő hét kilométer, sok szép látnivalóval. Mindjárt az elején a tatai vár pompás épülete, már kivilágítva, de még az alkonyodó nap utolsó sugarai előtt… Gyönyörű látvány! És igen szép állapotú házak, vendéglők, az Esterházy-kastély. Lovarda, itt megint szúróbélyegző, aztán tovább! Kocogók és biciklisek, andalgó párok, de aztán gyérül a forgalom. Tófarok, itt az Által-ér, a patakhíd: újabb önellenőrzés. Visszafelé kanyarodunk, jobbról egyre több megint az épület, vendéglátóhelyek, fények és… illatok, igen. Súlyos lenne most egy friss bécsi szelet, de azért várjuk már a sajtos perecet, ami a moziban fogad. Eszünk-iszunk, szusszanunk, a biztonság kedvéért ránk kérdeznek: fordultok vissza is? Marad a százas táv? Itt ugyanis még meggondolhatom magamat: lenevezhetek, kapok egy 65-ös emléklapot és kitűzőt…

Naná, hogy nem! Nem ezért jöttünk. Amúgy a GPS szerint 69,96 km-nél járunk, szóval, a számok itt sem stimmelnek. De mi százra jöttünk, megyünk is vissza. Innen már csak vissza, nincs új a nap alatt (ami közben végleg elköszönt). Innentől minden méter ismerős lesz. Vissza az edzőtábor mellett, vasúti átjáró, kocsi. Cipő-visszacsere, most zokni is… és póló, sapka. De más változtatás nincs: úgy döntünk, hogy a nappali cucc megfelel éjszaka is: enyhe az idő, meg aztán nem is a fűben heverészésre készülünk… Még egyszer ellenőrizzük: megvan az itiner és a lámpa, rendben, ez a legfontosabbak. Ez utóbbi úgyis hamar kelleni fog, ahogy kiérkezünk a faluból, a szőlők után. És jöhet a szakadék, immáron felfelé, megint nem lesz gond, fent vagyunk.

Igen gyorsan a Körtemplomhoz érkezünk, fények és nevetés, jó kis társaság fogad. Meg dínomdánom: sütik és nápolyik, kóla, szörp, ropi… Nehéz így a szegény túrázó élete, tovább indulni, hajjaj. Átjutunk a saras részen, csillog a holdfény a tócsák víztükrén. Akárcsak az egy hónappal ezelőtti éjszakai túrán, ma is telihold van, és rengeteget „hoz”. Távolra el lehet látni, ahol sejtelmesen, de sziluetteket, hegyvonulatokat szépen megmutat. Igen nagy élmény!

Meglepő, de még mindig jönnek szemből társak. Aligha százon, de például hatvanötön még bőven jók lesznek szintidőn belül, úgy számoljuk. Mi megyünk tovább a hosszú egyenesen, Kappan-bükk, lejtő, Arany-lyuk. Emelkedő, utolsó telefon az otthoniakkal, későre jár, jó éjt annak, aki aludni tér! Mi nem. Hallgatjuk a csöndet, a néha pittyenő madarakat, a kavics zaját a cipőtalp alatt. Néha ritkán túratársak, de aztán megint magunk, ketten. Fogynak a félórák, órák, de a kilométerek is. A szintet ilyenkor nem annyira látom, inkább csak érzem, ha van. A lejtőről találom ki, meg a kanyarok irányából, hogy mindjárt Koldusszállás. Aztán a fények meg is győznek, hogy jól sejtettem. Elhagyjuk, letérünk, OKT-t pecsétel előttünk egy páros, ballagunk tovább a kora tavaszi éjben. Erdők, hullámzó terep, a komisznak várt emelkedők többnyire nem is azok…

Az autópálya viszont durva. A csend és béke után pláne. Pedig csak éjszakai forgalom… de így is az. Felfedezek egy új kifejezést (a fényszennyezés mintájára): zajszennyezés. Fúj! Örülök, amikor elhagyjuk a rétet, be az erdőbe, és itt tényleg erős az emelkedő. De az autók már alig hallhatók, de jó! Kiérünk az aszfaltra, jöhet Tornyópuszta. Persze Hotdogman már összecsomagolt és talán már az igazak álmát alussza, de éhen mégsem maradunk: itt van a „terülj-asztalka”, ahová önkéntesen hozni-küldeni lehetett bármiféle enni-innivalót. Mi is éltünk a lehetőséggel, és élünk most is: falatozunk kicsit. Óvatosan, mert ezt is vinni kell, meg hát amúgy is már csak 14 km… A süti azonban itt is fantasztikus, köszönjük! Három kilométer a Somlyóvár, addig meghúzzuk, hogy aztán – lefelé – kicsit még ráerősítsünk… Megvolt az utolsó EP, szúrva bélyegeztünk még egyet, és előre! Sokszor le, néha fel, újra a kavicsos út, nem rövidebb volt ez a szakasz idefelé? Hát nem. Vannak ilyen tévedéseink – de szerencsére eltévedés nincs. Hol egyikünk, hol másikunk emlékezik részletekre, meg figyeltük is idefelé, hol lesznek trükkös elágazások: probléma nélkül haladunk. Mező, majd tavak, a kutyákkal most sincs gond, kikerülünk minden pocsolyát, újra aszfalt. Nagyegyháza, hej de hosszú, zúg a sztráda valahol fent, bebújunk alá megint. És az utolsó kihívás, a Zuppa-nyereg és a Hajagos. Megdolgoztat, számítottunk rá, megoldjuk. Valami por-szerű a lámpáink fényében, mi lehet? - rejtély. Erős ereszkedés, biztos, hogy jó helyen vagyunk? Idefelé ilyen meredek volt itt? De a jelzés stimmel, ereszkedünk – és már ott hunyorognak az első szárligeti fények. Aszfalt, ami – csillog. Hm, talán esőcseppek lehettek az imént? Nem gondoltam volna, a dzsekim nagyjából száraz.

Aztán a kivilágított Faluház, odalépünk Sanyihoz az asztalnál, az órát állítom le. Messze még a hajnal, három óra húsz… egész pontosan kilenc perc múlva lesz annyi, kedves Deák Bill! Uhhh, több mint öt óra maradt bent a 26 órás szintidőből: 20:53! A tavalyi két százas húsz-húsz óra lett, most ez nyolc kilométerrel több… igen jó érzés. Mint ahogy a jelvény is szebben csillog, mint a 65-ös kitűző, ugye. Megint ételjegy, büfé, frissen sült rántott szelet a szendvicsben, zöldségekkel: na, most már jöhet! Jól esik, igen. Megvan az Iszkiri százas! Eszünk-iszunk, beszélgetünk – és közben látjuk az elázott beérkezőket: hát ezt megúsztuk. Másnap pedig megtudjuk, hogy odafönt hó is esett, nem is kevés – szeszélyes a tavasz, nincs mese. De ez egy kora tavaszi túra volt, annak minden szépségével: köszönjük, jövőre is veletek, ugyanitt!

Művészetek völgye 20 TT - ahogy én láttam...

Igazi kikelet: pompás napsütés és hóvirág-mezők, langyos meleg és ama bizonyos tavaszi szél, ami vizet áraszt. Ezekhez jött egy kellemes, jellegzetes táj a maga varázslatos hangulatával, némi dombok és hegyek – és az eredmény: egy jóleső túra a Művészetek völgyében.

Ha csak tehetem, a leghosszabb távon indulok minden túrán. Így láthatok legtöbbet a környékből, nagyobb a kihívás, és persze enyhébb a fajlagos költség is. Kivételt családtagjaim kedvéért szoktam tenni – így volt ez most is. Kis feleségem is elkísért, szóval, a leghosszabb táv („Nagy kör”) felét, kb. 18 km-t vállaltunk. Itt viszont némi számolgatásra és logisztikára is szükség volt, mivel ez a variáció nem körtúra: Puláról kell eljutni Monostorapátiba. Célszerűbbnek láttam a kocsit a célban letenni (beérkezéskor kellemes érzés tud lenni), és átbuszoztunk a rajtba. Ott mindjárt ismerősökkel, Brigiékkel találkoztunk, akik a tízes távra jöttek – együtt szálltunk hát le és neveztünk be Pulán. Messzire ugyan nem kellett menni: a rajtoltatás – kissé nomád módon – a buszmegállóból történt. Sorállás, mivel hogy sokan vagyunk – és ugyanezen okból a nevezési lap is kifogyott. De aztán hamar indulhattunk, egy-egy gyümölcs kíséretében.

Néhány száz méter után elbúcsúzunk az aszfalttól, és hamar a Tálodi erdő remek útjain haladunk előre. Kiváló időjárásban, napsütésben van részünk, bár a szél elég erős. Az erdőben, a fák között azonban nem érezzük, így nem kell erre figyelnünk. Szerencsére van más, amire viszont igen: felbukkannak az első hóvirágok! Itt még csak pár szál, később tengernyi.

Mellettünk pedig ott csobog és kanyarog az Eger-víz, később pedig virágzó mogyoró-bokrok barkáit csodálhatjuk meg. Aztán rét balról, ismerős már – és igen, itt az OKT, jön az is Nagyvázsony felől, balról, megjártam már többször.

Haladunk rajta kicsit, erdőbe érkezünk újra, és máris a Kinizsi-forrásnál találjuk magunkat. Kód a fán, sorállás érte, egyszerűsítek, hamar lefotózom. Emlékszem a finom vízre, de Jutkát nem tudom meggyőzni, így magam kortyolgatom. Aztán a pár lépésnyire álló Tálodi kolostorromhoz megyünk, megnézni a részletében is impozáns falmaradványt. Környéke most igen rendezett, tiszta, és itt is rengeteg a hóvirág.

Indulás tovább, emelkedő jön, a Som-hegy tetejére, jól belátható, egyenes szakasz. Sok túratárs szuszog felfelé, Tamás előz viccelődve… gyakran találkozunk, kellemes a viszontlátás. Aztán hosszú laza, beszélgetős lejtő. Néhol saras, de nem vészes – egy-két szakasznál azért oda kell figyelni, „szélezni”. Kanyarok, többször derékszögben, de ahogy a túra teljes szakaszán, úgy itt is megbízható, igen korrekt szalagozás kísér. Újabb erdők, madarak dalolnak, és azon kapjuk magunkat, hogy ritkás-ligetes részhez érkezünk. Kiérkezvén az erdőből, pompás panoráma tárul elénk: egy völgy. Sőt: A Völgy! A túra névadója, ami ma már sokaknak ismerősen hangzik: Művészetek völgye. Balra Vigántpetend, távolabb dombok-hegyek láthatók. Kivehető a „Szputnyik”, vagyis a Távközlési Állomás, aztán Öcs és rajt-helyünk, Pula is.

Vigántpetendre pontban harangszókor érkezünk, jól esik hát az ellenőrző ponton az ellátás. Igen finom a kenyér, jószerivel mindegy is, mit teszek rá… de van választék bőven. Enikőék dolgoznak ezerrel, de sokan vagyunk, akik pecsétet vagy étel-italt kérünk… hát, nem irigylem őket. Pompás a tea is, szusszanunk egyet, eszünk-iszunk, beszélgetünk. Vera is előbukkan, jó a hangulat a szép tavaszi időben, aztán tovább indulunk (egy szál pólóban folytatom). Elhagyjuk a templom-dombot, betérünk balra, mezők között emelkedünk, lassan.

Aztán gyorsabban; közelítjük a mai csúcspontot,

a Király-követ. Erdőszélen, majd bent haladunk, többször muszáj visszatekinteni, fotózni - a panoráma lenyűgöz. Majdnem sok is a szalag, kicsit belekavarodunk, de korrigálunk, jöhet a meredek emelkedő. Jutka a térdét fájlalja, megállunk többször is pihentetni. Brigiék érkeznek szemből, nekik itt volt a vége, a tízesek célja – ők már csak leballagnak a faluba a buszmegállóba. Mi törünk felfelé, a bazaltsziklák tömbje balról rendkívül impozáns, az út helyenként határozottan meredek. Aztán fent vagyunk, jöhet a pecsét és a müzliszelet. Meg a kilátás, persze: elsősorban az alattunk látható Kapolcsra, de messze szaladhat a tekintet, végig a völgyön.

Ahogy sejtettem is, az ereszkedés még nagyobb kihívás kis feleségem térdének. Többször megállunk, sállal köti be, kicsit jobb így. Aztán enyhül a lejtő, beérkezünk a faluba, ahol zsong az élet. Pillangók előttünk, a fű itt-ott már zöldell kicsit, a patak hangulatos hidak alatt csobog tovább. Inkább az alsó úton megyünk, ez ismeretlen, és csendes is. Aztán a falu vége felé egy tiritarka háznál jobbra fel – és jöhet az utolsó emelkedő. Jutka azonban átgondolja, és nem vállalja be sem ezt, sem a maradék hét kilométert. Aggódik, nehogy komolyabb gond legyen, és visszafordul, a faluba. Nagyon sajnálom, de megértem, és egyetértek döntésével.

Egyedül veselkedek hát neki a maradék szakasznak, ami mindjárt itt egy kaptató formájában jelentkezik. Megtévesztő a név: Bondoró alja – de amikor készültem a túrára, láttam már, hogy itt elég sűrűek a szintvonalak… Felérkezve nagy rét fogad, közepén szép tavacskával. Kutyás túratársak veszik körül, az út jobbra halad el, megyünk tovább. Hamarosan papírlap a fán, újabb kóddal, megint csak fotózok. Itt igen jól futható a terep, nem szeretnék kiesni a tempóból. Főleg, hogy a telefonban Jutka élcelődik (immár a buszmegállóból): melyikünk érkezik előbb a célba?

Megteszem, amit lehet, meghúzom az ütemet, nehogy sokat kelljen rám várnia. A terep is segít, kellemes lejtő következik, hosszú szakaszon. Aztán hirtelen vége az erdőnek, és a látvány lélegzetelállító. Előttem a Tanúhegyek egy csoportja: szemben a Szt. György-hegy, balra a Csobánc sapkája bukkan ki a Boncsos-tető felett, jobbra a Hegyesd. Előtte a Monostorapáti-tó, míg leghátul a Keszthelyi-hegység vonulata vehető ki. Lenyűgöző, de sajnos fényképezni – a szemből sütő nap miatt – igen nehéz.

Aztán az utolsó kilométerek… enyhülő, majd megszűnő lejtő, jól járható utak. Megjelenik a civilizáció: kerítések, szőlők és gyümölcsösök – és persze előttünk a falu. Leérkezek a műútra, a forgalom nem vészes, de a kipufogókat újra szokni kell. Néhány kanyar, rengeteg túratárs: sokakat utolérek újra. És beérkezés a célba, emléklap és kitűző – meg egy gyors telefon. Be, igen, sőt: megyek is érted Kapolcsra, mert érdemes… a busz majd csak fél óra múlva jön. Jutka közben egy kellemeset pihent és napozott, és szemmel láthatólag nem bánja a kihagyott utolsó kilométereket. Tapolcán remek ebédet csapunk, majd felfedezünk egy kiváló cukrászdát is… szóval, minden jó, ha jó a vége!

Magyarlak 12 TT - ahogy én láttam...

Másodszor rendeztek terepfutóversenyt és teljesítménytúrát az Őrségben, Magyarlak község környékén. Tavaly kis családommal jártuk végig, idén ifjabb öcsémmel ismételhettünk. Ezúttal sem bántuk meg!

Vasárnap csak indokolt esetben megyek túrázni (főleg ha előző nap is voltam). Szentgotthárd környéke azonban mindig is szívem csücske volt, és marad is – Magyarlakot tehát nem hagyhatom ki. Ráadásul közel is van, a túra is rövid – azaz hamar otthon lehetek! Lacival gyors tempót tervezünk: jó lenne hat feletti sebesség! Igen könnyű cuccal (és öltözékkel) szállunk ki a kocsiból a Művelődési Ház udvarán, ahol kollégám kocsiját is felfedezem. Hála az előnevezésnek és a gyors rajtoltatásnak, egy fotó után máris a tuja-sor között megyünk felfelé, ki a házak közül.

A temető után érdemes visszatekinteni: pompás rálátás kínálkozik a környékre. Aztán tovább, fel, itt a szőlőhegy, szalagok segítenek - erősítenek rá a Mária-jelzésekre. Igen változatosan hullámzó rész jön, majd kiérkezünk egy kis útra: ez kissé saras, de újra erdőbe jutunk, ahol kiváló az ösvény. Meglepően kanyargó vonalú patakot ugrunk át, itt puha a terep.

Emelkedő jön, kanyarog az út, de az M-jelzések és a szalagok is rendben vannak, nem lehet tévedni. Túratársakkal találkozunk, néha meghökkentően nagy zsákokkal mennek. Gerincen haladunk, a fák között távolra lehet ellátni. Kiváló az idő, a pompás napsütés, a kék ég és az arany-színű avar szívet-lelket nyugtató. Egészen magával ragad ez a környezet, és azon beszélgetünk, milyen remek helyszínt találtak a környékbeliek vallásuk gyakorlásához.

Mert oda igyekezünk, a Sáfár-hegyi Mária-kegyhelyhez, ami egykor a sáfárok lakóhelye volt. Mára ennek már semmi nyoma, de a szépen felújított, rendben tartott zarándokhely a tájékoztató táblákkal és padokkal sokakat csábíthat egy kis kirándulásra. Az itiner szerint itt szelfiznünk kellene – szerencsénk van, túratársak megoldják ezt helyettünk. Éles jobbos kanyart veszünk, itt is kiválóak az utak, lefelé tartunk.

A csörötneki szőlőhegyet csak mellőzzük: látunk pár épületet, de ott is éles jobbra térés visz tovább. Az erdő errefelé is igen szép, a fények varázslatosak, pazar túra-terepen haladunk, sárga sáv jelzésen. Erdei útra érünk, jármű-forgalom nyomain megyünk, ami persze sáros kicsit, de kemény, jól járható.

 Megérkezünk a második – szintén önellenőrző – pontra, szúró-bélyegzőt nyomunk, és innen már a zöld sáv visz. Több túratárssal találkozunk, de tavaly itt már a futók is előztek bennünket. Most viszont – a korábbi rajtnak és a gyorsabb tempónak köszönhetően – megelőzhetjük őket. Nézzük az órát: jól állunk, a lejtőkön kellemeseket kocogunk, futunk. Jobbról egészen varázslatosan sűrű fenyves, balról fakitermelők – ez utóbbinak persze kevésbé örülünk. Balos hajtű-kanyar, tavaly itt tévesztettünk kicsit; most figyelünk, nem hagyjuk, hogy az út „vigyen”, betérünk jobbra az erdőbe a zöldön. Hullámzó terep, de az ösvény itt is jó minőségű, élvezetes a futás. Leereszkedés jön, alattunk a műút, távolabb pedig már feltűnik a tó.

Átvágunk az úton, technikás szakasz, de hamar a Hársas-tó partján találjuk magunkat. Mint mindig, most is nagyon szép – így befagyottan is. Rászánok egy kis időt a panoráma-képre, mert egyszerűan annyira kínálja magát… és utánaeredek Lacinak. Esőházak, pihenőpadok mellett jutunk előre, majd kiérünk a mesterséges tó északi végére, a gáthoz.

Innen meg már csak pár méter Máriaújfalu, a maga kanyargós útjaival. Nem sokáig megyünk azokon: harangláb, majd jobbos letérő a házak között, és ki is érkezünk a községből. Az aszfaltos út földútra vált, ami most is meglehetősen saras – főként az árnyékos részeken. Szerencsére sok a nyílt, napsütötte rész is, ahol egészen száraz, jól járható – sőt, futható. Kedélyes szenior-korú társaságot előzünk, jókedvűen haladnak, ügyet sem vetve fagyott-saras útjukra.

Itt ugyanis egészen kemény részek is akadnak a hatalmas fenyők árnyékában – cserébe a haladás is jóval gyorsabb. Élünk is a lehetőséggel, mert az óra igencsak biztató adatokat mutat: a két és fél (esetleg három) órásra tervezett túra alig fog két óra fölé csúszni, ez már látszik. És ez be is igazolódik: a kertek alatt (pontosabban felett) elérkezünk a falu közepe környékére, az ismert tuja- és fenyősoron visszatérünk a főutcára, és bekanyarodunk a Művelődési Házhoz. Szuper 2:07-es időt látok az órán, amit a mögöttünk haladó futók persze alaposan megmosolyognának, de mi igen elégedettek vagyunk Lacival. Lazán hat felett teljesítettünk, igen kellemes hangulatban, sokat beszélgetve. Megkapjuk a kitűzőt (emléklap majd email-ben lesz), Viktor gratulál és étel-itallal kínál. Kétféle szendvicsből választhatunk, amihez igen jól esik a forró tea. A ráadás gofrit mi kihagyjuk, inkább egy átöltözés után a vasárnapi ebédet célozzuk meg. Merthogy még arra is sikerült hazaérkeznünk…