2017. április 12., szerda

Mátrabérc 55 TT - ahogy én láttam kívülről...

Életemben először kívülről, de mégis testközelből láthattam egy teljesítménytúrát. Egyik legkedvesebb túrámat, a Mátrabérc 55 TT-t ezúttal – kényszerűségből – teljesíteni nem, de megnézni, végigélni mégis csak tudtam. Az esemény még így is élmény volt; sok tanulsággal.



Másfél nappal korábban, csütörtökön este már készültem: egy nyugat-dunántúli túrázó pénteken délután már úton kell, hogy legyen a mátrai szállására. Kapkodtam, siettem – és így jött a végzetes mozdulat: „sikerült” bal lábammal az ágy lábát eltalálnom. Alaposan. Egy másodperc, ami aztán egy egész hétvégét eldöntött. Ügyelet, sürgősségi: törés, repedés nincs, de borogatás, krém – és pihentetés szükséges. Túra, szombaton? Biztos, hogy nem – hangzott a határozott válasz. Mit tehet ilyenkor egy túrafüggő? Hazatámolyog és… újratervezés. De a környezetem ezt másképp látta: menj csak el! Itthon csak egész napos depresszió várna rád. És ott a lefoglalt szállás is… Három túratársam persze annak is örült, hogy lesz serpa, aki a célból visszafuvarozza őket Sirokra, a rajtba, ahol a szállásunk is volt.

Meggyőztek. Így hát jó hangulatban és időben elfoglaltuk a már több éve ismert szállást, és még az esti nevezésre is elkísértem a fiúkat. Másnap reggel ezzel már nem kell foglalkozni: igen jó megoldás. És hát a rajt, igen… Nem mondom, hogy könnyű volt. Látni, megélni a szokott nyüzsgést, találkozásokat – izgalom nélkül. Ez bizony hiányzott… az izgalom. A találkozások azonban nagyon jók! Földinkkel, Andrással kezezek, nem akarja elhinni a történteket… Ildikó kis csapatát várja; örülök, hogy ők is itt vannak. Péter totó-stílusban nyomja: 13+1, azaz 14. teljesítésére készül… A mindig derűs Gyuri mosolyogva vigasztal, és most már nagyon-nagyon örülök, hogy kijöttem ide.

Aztán pár fotó, biztató szó a srácoknak – és kivárni a hat órát, majd nézni, ahogy nekiveselkednek az első hegynek. Nem mondom, hogy könnyű volt. Ez volt a legnehezebb. Aztán a folytatás már jobb: átgurultam a siroki vasútállomás épületéhez, és hiánypótlást csináltam: egy OKT-szakasz részlete (konkrétan 2,1 km) itt hiányzott. Na, ezt azért bevállaltam – főként, hogy a lábam is egészen rendben volt. Igen kényelmes tempóban, fotózgatva is elég volt rá egy óra. Jöhetett egy újabb hiány pótlása: a vár! Minden évben későn érkeztünk Sirokra, és csak a kivilágított romokat láttuk. Most éltem az alkalommal, és feljutottam ide is: a remek időben megcsodálhattam a pazar kilátást.

Irány a Kékes! A Mátrabérc első, igazán húzós szakasza itt ér véget: 19,4 kilométeren át le kell gyűrni 1.445 méter szintkülönbséget. Ez nagyon komoly kihívás. Főleg úgy, hogy erre négy… legfeljebb négy és fél óra jut – azon túl már kétséges a végső teljesítés. Itt szerettem volna találkozni kis csapatunkkal, de náluk (természetesen) jóval korábban, már kilenckor felérkeztem. Éltem hát az alkalommal, és hazánk legmagasabb pontjának kilátójába is feljutottam. Máskor ugyanis ez kizárt: a Mátra-túrák tempójába és szintidejébe ez soha nem fért még bele. A kilátás – természetesen – hatalmas! Sajnos a szél is. Ezzel együtt is maradandó élmény: 360°-ban körülnézni és látni a hatalmas hegyek vidékét és a távolabbi tájakat is.



A Tető étterem előtt hosszú sor: a Hanák Kolos 36 km-es távján indulók egészen tízig rajtolhattak; ez még javában tartott. Néztem az arcokat, embereket: hasonló izgatottságot, reményt és eltökéltséget láttam, mint korábban a hosszútávosoknál. És megint irigykedtem, persze… Egy kellemes cappuccino-val vigasztalom magam, de máris hív öcsém: itt vagyunk a kerítésnél! Huh, ez igen, gyorsan a síházhoz! Istvánnal találkozok, kellemesen elbeszélgetünk – ő Feriéket várja. És egyúttal ő az első, aki ennek a beszámolónak a megírására biztat…

Öcsém és Roland együtt indultak ketten, és együtt is érkeznek. Most ott tolnám, velük… így meg fogadom őket, nézem az izzadt, csapzott, de mégis boldog arcokat. Meghódították, ismét! A csúcsot, igen. Az idejük is igen szép, jól állnak! Bélyegzés, tea, keksz. Az esőkabátokat ideadják: szép az idő, talán nem kell. És hamar elveszem Zolitól kettőnk OKT-füzetét is – igazából itt ez a legfontosabb feladatom. A Hármashatár-nyeregben pótolta mindkettőnknek az ottani bélyegzőt, és most a Kékes jön – de nem az útvonalon, hanem attól távolabb, a szanatórium portánál. Így most neki felesleges kitérnie: ezt megoldom én. És majd a folytatást, a további pótlásokat is… Előbb azonban az étteremhez kísérem őket: felveszik az ottani juttatást, az energiaitalt is, és egy kézfogás után eltűnnek az épület mögött. Tíz-nullakettő; pazar! Jöhet a Sombokor, a sárga sáv, igen… Lélekben követem egy ideig őket, szinte látom a meredek ereszkedést, és balesetmentes leérkezést kívánok nekik is, másoknak is Szigorú szakasz ez; tavaly mindkét botom odaveszett.

Ténfergek, nézegetek. Újabb érkezők, ismerősök itt is, de feltartani se akarok senkit – inkább csak messziről figyelek. Aztán Gábor vezeti Istit: hátborzongató a látvány. Kiderül, hogy a születése óta vak srác pontosan négy óra alatt jutott fel ide. Igen, sziklákon, köveken, gyökereken át! Meredek emelkedők és durva ereszkedések, kanyarok és rézsűk, kidőlt fák… és itt van. Négy óra alatt. De a vezető is tiszteletet érdemel, úgy érzem. Egyedül, csak magamra figyelve is komoly dolog feljutni. Amikor csak a saját két talpamnak keresem az utat, a helyet. Amikor a panorámában gyönyörködhetek, nem pedig egy másik emberért vállalom a felelősséget. Nem is kicsit. Ne essen el, ne csússzon el, ne zuhanjon le, fának se menjen! Elképesztő. Minden tiszteletem a kísérőké is.

Zoli barátunk is megérkezik: ő lassabb tempót tervezett. Célja a tavalyi 1:10-es „ráadás” minél komolyabb lefaragása – és persze, ha lehet, szintidőn belülre kerülni. De az elsődleges cél a teljesítés: végigmenni, végigcsinálni, jól érezni magát. Frissít, szusszan egyet, és folytatja: 4:42-nél tart. A tavalyi részidőnél határozottan jobb – de még necces. Aztán ő is eltűnik a Sombokor irányába, én meg elballagok a parkoló felé. Csodálatos útszakaszon Mátraháza következik, majd kiérkezek a Vörösmarty fogadóhoz. OKT-pecsét! Igen furcsa így, kocsiból kiszállva, odalépve a kerítéshez – de hát többször teljesítettük az innen következő szakaszt is.

Máris itt a Mátra-nyereg! Megállok; özönlenek át a „hangyák” az úton. Gyorsan rákeresek a fiúkra a GPS-es programommal, de látom, hogy előbbre tartanak; már másznak felfelé a Csór-hegyre. Rendesen emelkedik az is, biztos maxigázon tolják – én viszont mehetek tovább. Vércverés jön, újabb OKT-pecsét. Megállok az út mentén, ahol sejtem: valahol itt lehet, talán ha kétszáz métert kell megtennem. Kiszállok, nézem a túrázókat, ahogy zúgnak le a lejtőn, jól tolják! Alig talán ha két percet állok, és tesómék bukkannak fel. Nahát! Ez igazán jól jött ki. Gyors fotó, pár szó – és mennek is, nincs mese, nincs megállás, húznak a Rudolf-tanyai frissítőpont felé. Én meg fel, ellenkező irányba, a bélyegzőhely felé. Naná hogy ismerősök is jönnek, viccelődő vagy éppen csodálkozó beszólások, nevetések: remek a hangulat! Áron attól tart, hogy belőlem több is van, és klónokat lát, Gyuri javasolja, írjam meg mindezt – „Ahogy én szerettem volna látni” címmel… És itt a pecsét, hozzá pedig – járulékos szolgáltatásként – a lenyűgöző kilátás.

A Galyatetőre eddig még csak gyalog mentem fel (igaz, pontosan tízszer). Most begördülök a parkolóba, ahol sokszor kaptam már teljesítménytúrán pecsétet: huh, de furcsa érzés! Elvegyülök a nyüzsgő tömegben, a kirándulók, sétálók sokaságában – akiket máskor mindig sajnáltam, hogy jó kis túrázás helyett itt hagyják veszni a drága időt… Felfedezek jó pár vendéglőt, üzletet, amik eddig egybemosódó masszaként csak afféle díszletek voltak. Turistacentrum, megtalálom a bélyegzőt, ez is megvan, végeztem mára! A következő szakaszt már csak kb. 90%-ban jártuk be – ott már nem lenne jogos. De aztán az érkező tesó bogarat tesz a fülembe: járd le azt a hiányzó kis maradékot is, és lesz még egy szakaszod! Sőt… akár az ágasvári turistaházig is mehetnél… persze, csak ha jó a lábad! És mosolyog, persze, a galád. Ismeri a bátyját.


Felkísérem a fiúkat a lépcsőn. Elköszönés előtt még visszakérik a dzsekiket: aggódnak a felhők miatt, és biztosra akarnak menni. Én meg – ha már itt vagyok a kilátónál – ide is felmegyek! Itt sem jártam még, legalábbis fent még soha. És örülök, hogy ez is összejött. Elképesztő a panoráma, minden irányba – még a TV-tornyot is lekörözi, szerintem. Ráadásul itt még a huzat is csak töredéke az ottaninak. A Kékes meg végképp mutatósabb innen…

Aztán visszaballagok a lépcsőn, ahol Robi érkezik; örülünk a találkozásnak. És Turistacentrum, újra. Ebéd, ami nem olcsó, de minőségi és finom. És később már aligha tudok meleg ételhez jutni. Közben elő a telefon, meg a LocusMap. Aha. Tényleg kis szakasz hiányzik. Még az Ágasvár alatti kék se lenne sok… Oda-vissza egy tízes! Semmiség – jó lábbal. Kímélő üzemmód, pihentetés? Alkudozok magammal. Krém, dupla zokni, botok! És hát persze, hamar megszületik a döntés: megyek! Máris gyógyultnak érzem magam, még a falat is jobban esik. Upsz, rá kéne nézni Zolira is! Hitetlenkedek: pont itt van – a parkoló sarkánál, kábé. Gyorsan végzek az ebéddel, kilépek az ajtón. Előbb Péter érkezik, pár szót váltunk – és befut Zoli is, jó tempóban. Szusszanás, számolgat, és belehúz. Futós szakasz jön, ez neki kedvez, hajrá!

Mátraszentlászló nem EP, ott csak frissítés lesz a fiúknak. Az idő közben eljárt alaposan, tehát ott már nem találkozok velük. Leparkolok a tea-osztó csapat közelében, cucc elő, és nekiindulok. A kéken eddig a pontig jártam, innen ismeretlen lesz a táj. Ami nagyon szép: körben hegyek, völgyek – mindez a zsengén zöldellő tavaszban, napsütésben. A felhők ugyanis újra szétoszlottak, és az idő igen kellemes. Elhagyom a házakat, szemem keresi a bélyegzőt, de nem sikerült rábukkanni. Nem vesztegetem az időt, majd meglesz visszafelé! Kavicsos, majd köves az út – utóbb pedig végre ösvények fogadnak. És pompás erdők, meg remek kilátás a sípályára.
Aztán megérkeznek a túrázók jobbról, ereszkednek a Vörös-kői EP-től, vissza a kékre. Egészen jó érzés közöttük-mögöttük menni, még így vendégként is. Tartom a tempójukat, sőt, előzök is, semmi baja a lábamnak! Így érkezünk a Szamár-kői elágazáshoz: ott a többiek felfelé veszik az irányt. Nem is kicsit: meredek emelkedő fogadja őket, egészen a tetőig, ahol az EP is lesz. Nekem nem: maradok lent a kéken, ami nagyjából szintút – egészen a turistaházig.


Információs tábla, oldalán OKT-pecsét. Jobbról, a kék háromszögről leérkező túrázók összegezik friss tapasztalataikat. Gyakran elhangzó szavak: „durva”, „térd”, „csúszós”, és hasonlók. Pedig hát most egészen jó útviszonyok vannak – ahogy felnézek, itt is. Előbukkan a tavalyi emlék, a szakadó esőben való ereszkedés… brrr.

Fordulok vissza, az eddigi lejtők emelkedőkké változnak, de komoly nincs, jól haladok. Vigyázok a lábamra, mert most már érzem egy kicsit. Visszaérkezek a faluba, és ezúttal a bélyegző is felbukkan. Örömmel csomagolhatom el a füzetem: két plusz szakasz kipipálva – összesen nyolc pecsét és hat szakasz a vége, nem semmi!

Újra át a falun, most már négy keréken. Továbbra is pompás tájakban gyönyörködhetek, messzire ellátok. Közben öcsémmel beszélek: vízhólyag mindkettőjüknek, „nem lesz rekord, de azért haladunk, fel a Muzslára”. Beérkezek Mátrakeresztesre, 16:34 – vagyis négy perce járt le az időpont, ami után elvileg nem engednek át senkit. Ahogy látom, gyakorlatilag sem: vitatkoznak páran a pontőrökkel az üres asztalnál, mások a fűben hevernek, és várják a buszt, ami elviszi őket Szurdokpüspökibe. Ránézek a GPS-re, és örömmel látom, hogy Zoli is átcsúszott, úton van ő is felfelé, a cél felé.

Pásztón áthaladva cukrászdát pillantok meg, és engedélyezek magamnak egy süti-kávé kombinációt. Jól is esik, poroszkálok Szurdokpüspöki felé, lassan negyed hat, szóval ráérek. Aztán jön a meglepetés, nem kicsi! Öcsém hív: merre vagy? Én beérkeztem… Tessék?! Nem mondod!! Hát, igen, 11:16 lett a vége. Uhhh, az eddigi legjobb időnk 11:48 volt, ez hihetetlen eredmény! Roland – tekintettel a vízhólyagokra – lefelé különvált, elé már ketten megyünk ki, együtt örülünk a 11:46-nak és a sikeres befutójának. Leülnek a megérdemelt töltött káposztához, fogy szépen a folyadék is. Hát igen. Mátrabérc. És tizenkét órán belül mindketten… És utána már csak Zolit várjuk, kimegyünk elé, és nézzük az órát: hétkor lejár a szintidő. Lassan fogynak a percek – de aztán elfogynak. És hét óra háromkor megérkezik, további két perc, amíg befut: 13:05 lesz a vége. Öt perc. Emléklapot kap, és nem látom elkeseredettnek vagy csalódottnak. Igaz, tavaly sem volt az: teljesítette, és jól érzi magát. Sportember, igazi sportember a szememben. Tartás és kitartás, és a lényegre fókuszálás. Mosolyog, és ebben benne van minden.

Aztán kocsiba száll mindenki, szolid, kimért tempóban poroszkálok Sirok felé. A várat már kivilágítva látjuk megint, a zuhany frissítőbb nem is lehetne, a palóc gulyás pedig már szinte kötelező ennek a túrának a végén. Másnap reggel pedig még egy siroki bélyegző zárja ezt a mozgalmas hétvégét, ahol kiderült, hogy az a bizonyos pohár soha nem félig üres: mindig félig tele, tényleg!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése