A szeszélyes április
télies tavaszt hozott hét közben: hóesést, vihart, kitört fákat. Sajnos jó
néhány teljesítménytúra elmaradt emiatt. A Nyerges-túrák rendezői (ahová
készültünk), köztes megoldást választottak: a hosszabb, negyvenes távot
törölték, a húszast viszont megtartották.
Húsz kilométerért nem szívesen utazunk 160-170 kilométert…
de a szállást már lefoglaltuk és leelőlegeztük. És hát ez a túra nagyon vonzott
már 2014 óta. Akkor a hosszabbat teljesítettük, és igencsak megtetszett a táj
is, a rendezés is. Két év azonban kimaradt, és most duplázásra készültem. Itt
lehetőség van ugyanis erre: ha a húszast hét és tíz között sikerül teljesíteni,
akkor jöhet még egy negyvenes is! Kihívás, ami vonzott – de így, a hosszabb táv
törlésével ez a lehetőség nyilván elúszott – bár, mint a végén kiderült, nem
teljesen…
Laci öcsémmel nem sokkal háromnegyed hét után már rajtra
készen álltunk. A nevezés és regisztráció ugyanis elképesztően gyorsan
megtörtént (igaz, előneveztünk), és már csak a hetes indítást vártuk. András
lépett hozzánk: ő most nem velünk jött, hanem a fővárosból, a kollégiumból – de
megtisztelt ismét társaságával. Jól együtt tudunk menni, amint az már többször
kiderült: ezúttal mindvégig hármasban is maradtunk.
Aztán hét óra: jó utat kíván a rendező. A mezőny legelején
indulunk, bár néhány futó mindjárt meg is előz. Zöld sáv jelzés visz: a
Búzás-hegy mellett megyünk el; néhány fácska és bokor tarkítja. Most azonban még
elsősorban az útra figyelünk: az elmúlt napok alapján főként sárra, csúszós
szakaszokra, faágakra számítunk. Hamar kiderül, hogy aggodalmaink feleslegesek
voltak: kifogástalan ösvényeken, száraz lábbal járhatjuk végig a túra minden
méterét. Így hát jobban fókuszálhat a figyelem a környezetre és a tájra. Zsenge
zöld erdőknek örülhetünk; a Sándor-patakot mellőzzük, de közben – szinte
észrevétlenül – emelkedünk is. Ahogy feljebb jutunk szintben, szép panoráma is
fogad. A Hosszú-bérc oldalában haladunk, és messzire fürkészhet a tekintet: a
horizonton a Nagy-Gete és a Hegyeskő, közelebb pedig a Kőszikla vehető ki. Ez
utóbbin hamarosan tiszteletünket is tesszük…
Remek a rálátás az alattunk-előttünk előbukkanó falura,
Mogyorósbányára is. Jártam már itt többször is: most is nagyon gondozott,
rendes. Szép házakat, rendben tartott pázsitokat és játszóteret hagyunk el,
majd kiérkezünk a község fő terére. Itt egyenesen megyünk tovább, elhagyjuk a
temetőt és vele együtt az aszfaltot is. Ez már az Országos Kék vonala: ismerem
ezt a szakaszt oda-vissza a SzuperKatlan 30 TT óta. Most felfelé kapaszkodunk a
mélyútban, nem is kicsit.
Szuszogtató kaptató, így hát még nagyobb elismeréssel tekintek az itt megérkező
terepfutókra. Ők fél órával később, tömegrajttal indultak utánunk, és most ér
utol bennünket az „előőrs”, azaz a leggyorsabbak. Figyelünk hátra is
folyamatosan, de azért közben haladunk is: így jutunk fel a Kősziklára. Első
ellenőrzőpont, a pecsét mellé többféle csokiból is választhatunk, és a
szomjazók vizet is kaphatnak.Ereszkedés jön a kék kereszten, kifogástalan jelzések segítenek, de a „figyelős” szakaszokon gyakori a szalagozás is. Mi is örülünk ennek, a futóknak meg egyenesen áldás… A Csikós-völgy és a Látó-hegy következik – ez utóbbi rá is szolgál nevére: tényleg igen kellemes körbetekinteni.
Az út itt is remek,
futók jönnek még mindig a kellemes lejtőkön. Az időjárásra továbbra se lehet
panasz: András konkrétan már egy szál pólóban érzi jól magát – én még elviselem
a széldzsekit. Aztán torony a távolban: szép lassan Péliföldszentkeresztre érkezünk.
Megkerüljük a szaléziak templomát, aztán OKT-s pecsételő helyet látunk: igen,
megint a kéken járunk. Kellemes kinizsis emlékeket idézek fel, és
belefeledkezem a látványba. Nagyon szép épületek, gondozott környezet fogad.
Meg a második ellenőrző pont, ahol nagyon finom zsíros deszkával kínálnak a
kedves rendezők. Gyors tízórai tehát, és indulhatunk is tovább. A Szent-kút
forrásnál persze újra megállunk: kiváló vizét nem szívesen hagynám ki.
Jöhet az újabb emelkedő – ma már a harmadik! Az Öreg-kői
pihenő felé tartunk a Kéken, miközben elhagyjuk az utolsó épületeket is.
Kerítést mellőzünk, majd a terep egyre jobban emelkedik. Az Öreg-kő balra
látható, fenséges látvány a függőleges falú sziklákkal. Tudjuk, oda nem
megyünk fel, csak a tövében lévő kereszteződésig. Így is kellemesen megmozgat
bennünket, de hamar az asztalnál állunk, ahol egészen ifjú pontőrök is
szorgoskodnak.
Ellátás, itt is! Ropi, cukorka, keksz, ha valaki nassolna még az iménti bőséges étkezés után is. Aztán megiramodunk: itt elköszönünk a Kéktúra vonalától, és a
kék barlang jelzés vezet tovább. Nevéhez híven egy sziklaüreg is dukál mellé: a
Jankovich-barlang. A lejtő mértéke egyre meredekebb, de még kiválóan futható.
Élünk is a lehetőséggel, pazar jó is leszaladni! András közben zsályát fotóz:
na, megint tanultam valamit! Az erdőből kiérkezünk, mélyútban folytatjuk, és
már látszik is a kis falu, Bajót templomtornya. Oda érkezünk le, és félig körbe
is járjuk, majd rátérünk a zöld sávra, amit aztán a célig el sem hagyunk.
Meg persze aszfalt, most már végig: előbb a
kerékpárút, majd járda és kis utcák. Remek a tempónk most is: még futókat is
előzünk, hajrá! Rengeteg parkoló autó, zöld gyep és a sátrak: beérkeztünk!
Nézem az órát, és csak nevetünk, nevetünk a fiúkkal: három – nulla - kettő! Azaz,
simán meglehetett volna a bűvös három óra, ha odafigyeltünk volna rá. Persze
nagyon örülünk ennek a remek eredménynek* – és alig várom már a következő évi
alkalmat (ami jubileumi, tizedik rendezés lesz). Egy friss, ropogós pizza
szelet is dukál, ami igen jól esik – aztán kocsiba ülünk: irány Pannonhalma!
Ott még egy kellemes tízes táv vár, levezetésként…*: Mint utóbb kiderült, 1.425 induló között a 27-29. helyeken végeztünk! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése