Káli-medence… valódi tavaszi, mediterrán hangulat, lenyűgöző panorámák és felejthetetlen táj. Remek útvonal-vezetésű teljesítménytúra, ahol a még jobb eredményt maga a természet nehezíti… Pusztán azzal, hogy folyton megállásra, nézelődésre, fényképezésre ösztönöz.
Vannak olyan tájak hazánkban, amik még a legszebbek között is kitűnnek sajátos, egyedi hangulatukkal. Ahová még erősebb a vonzás, a visszavágyás érzése… ahol a szokásosnál is jobban érzem, hogy de jó megint itt lenni! Számomra a Balaton-felvidék és a Káli-medence ez az a táj. Így hát nem is volt kérdéses, hogy a tavalyi pazar túra után ismételni fogok. Ezúttal Zoli öcsémet is magammal tudtam invitálni, Laci pedig a harmincas távot célozta meg. Hogy a családi kör teljes legyen, 15 kilométeren pedig feleségem és pici lányom indult, két másik gyerekes csapattal együtt. Így hát szépen kiderült, hogy itt bizony mindenki megtalálja a maga helyét…
A hosszú táv résztvevői héttől indulhatnak: élünk is a lehetőséggel, és gyors leparkolás és szerelvény-igazítás után neki is vágunk Ábrahámhegy utcáinak. Szerencsére nem sokáig koptatjuk az aszfaltot, gyorsan kiérkezünk a még csak ébredező házak, nyaralók után a kellemes erdei ösvényekre. Kissé friss az idő, de megreszkíroztam egy papírvékony mellényt a póló fölé. Ez meg is felelt a szokásos ajánlatnak: akkor öltözöl jól, ha az első pár kilométeren fázol!
Tényleg így lett: az első ellenőrző pontnál, a salföldi pálos kolostor romjainál már teljesen elegendő volt ez a holmi – ekkor jártunk 2,7 km-nél. Kedves hölgyek, egy finom Trudi, és jöhet az emelkedő! Az Örsi-hegy kissé trükkös: nem szokták a „klasszikus” tanúhegyek között emlegetni, könnyű megfeledkezni róla – pedig meglehetősen magas ez is (304 méter, míg pl. a Hegyestű 334 m). A tetején aztán megint csalóka, mert itt találkozik a piros sáv (amin feljutottunk mi is) és a Balatoni Kék – amire átváltottunk. A kettő kereszteződése sarkosan történik: könnyű eltéveszteni. Aztán az ereszkedés persze már flottul megy – jó nagyot lehet itt szaladni! Figyelni persze kell, mert technikás a terep: gyökerek, kisebb-nagyobb kövek teszik érdekesebbé az utat. Aztán szőlők közé érkezünk, némiképp homokos a talaj: az előző napok esői megáztatták ugyan, de inkább javítottak az állagán. Kiválóan lehet tehát haladni, előzünk is. Zsákokon libegő kabátok, pulóverek erősítenek meg már itt az öltözködési döntésem helyességében… Aztán zöld sáv, amiről hamar zöld háromszögre váltunk, de már előbb láthatók a csúcs tetején a kis hangyák. Igen, megyünk mi is, fel a Tóti-hegyre! Meredek kaptató – de minél többször felmegyek rajta, annál rövidebbnek tűnik. A tetőn a kilátás azonban nem tud unalmas lenni.
Igen, ez pontosan 360°, mindenféle kilátó nélkül. Talán ha szobányi hely fogad odafent – és a hátborzongató panoráma. Észak? – akkor Haláp, Hegyesd, Csobánc és Káptalantóti. Kelet? – Káli-medence, Fekete-hegy… Dél? – naná, hogy a Balaton, meg az Örsi-hegy. Nyugat? – szemben a Gulács, jobbra a Szt. György, balra a Badacsony hatalmas tömbje, messzebb Szigliget és a Keszthelyi-hegység. Térkép e táj, de mégsem… Minél többször bejárom, annál ismerősebb, kedvesebb. Hej, de nehéz innen lemenni! Úgy értem, lelkileg: a technikai része nem vészes, bár van az a tempó, ahol nagyon figyelni kell. Mint most is, hát persze…
És itt a zöld, újra, hamarosan az Aligvári major közelében kanyargunk, Tamással üdvözöljük egymást. Pompás erdők, gyönyörű zöldek, remek szűk erdei ösvények. Aztán kavicsos út jelzi a falu közeledtét, és már érezzük is a Természetvédelmi Major állatainak a… közelségét. Salföld, a bájos falu, amit most inkább csak súrolunk: az ellenőrző pont után északnak kanyarodunk, a már említett major mentén.
Előbb azonban frissítünk a pecsételés után: friss pogácsák és míves szörpök között válogathat a túrázó. Mellény is le, hajrá, tovább, bégető bárányok mellett, át az úton, ahol két órája érkeztünk kocsival. Igen, idáig kb. két órát terveztem, jól állunk, tesó, tíz perccel beljebb is vagyunk!
Kékkút első házainál üdvözöl a tábla – bár a település nevét csak később árulják el. A szépen felújított házak között ballagunk, de hamarosan ki is kanyarodunk közülük. Mélyút, majd szőlők. Kari bácsié (a túra névadójáé) is, igen, befordulunk jobbra. Lekaszált gyümölcsös, hajladozunk a meggyfák között, a padok most (még) üresek, zenész sincs. Hiába, koraiak vagyunk. A kézzel épített kilátó alatt szívélyes kínálás: almalé, bor vagy fröccs? Liba- vagy disznózsíros kenyér? Esetleg sajtkrém, snidlinggel? Én ez utóbbira voksolok, és hűs fröccsel öblítem le. Aztán tovább, északról, jobbos íven kerüljük a Kékkúti-hegyet, de közben balra is ki kell tekintgetni.
Meg előre, meg jobbra… Repceföldek alattunk, a dűlőúton bicikliseket vehetünk ki, mi is oda tartunk. Idén ugyanis nem a műútig vezet le az útvonal, méhek telepítése miatt. A Theodora ásványvíz-üzem melletti forrás tehát kimarad, megyünk pár métert a zánkai úton, és letérés, balra.
Az aszfaltfestések itt is segítenek, mint sok más helyütt a túra során – azonban a Kerekikáli templomrom miatti letérést nem szalagozták ki. Vagy „jótét” kezek leszedték talán? Tavalyi emlékeim alapján megyek jobbra a kis fahíd előtt, öcsém bizonytalankodik, de mutatom neki a track-et a készülékemen, és az már meggyőzi. Át a vetésen, a kis dombra – ahol a rom található. Meg szalagok is: itt már megvannak, megnyugodhatunk. Hajrá, fel! Kis domb?! Lihegtető emelkedő, de segítenek a gyökerek, sár sincs, fent is vagyunk, itt az önellenőrző pont, bélyegzővel. Meg a kilátás, ha már megdolgoztunk érte, hát persze! Megyünk vissza a fahídhoz, közelítjük Mindszentkállát. Lányok jönnek szemből: rájöttek, hogy Kerekikáli kimaradt nekik…
És a falu, itt is ízlésesen felújított házikók, porták, szép a szemnek. A föléjük magasodó hegy pedig megkoronázza őket – vonzása szinte mágneses. Ki nem hagynám, ha EP se lenne rajta (de van, persze). Előbb azonban meggyőzöm Zolit, és megnézzük a Kisfaludi romot is: tényleg kis kitérő, és tavaly elmulasztottam.
Aztán jöhetnek a lépcsők! Én nem számoltam meg, de leírások szerint 277 bazaltlépcső visz fel, meg még 24 falépcső. Hát, én elhiszem, de akár ötszázat és elhinnék… Aztán még egy kis laza kanyar, itt a kereszt – és a pontőr. Húsz kilométer, harmad-táv! Fotók, letekintés a falura, a templomtorony kis makett csupán, a Fekete-hegy meg jó messzire van – hogy a Hegyestűt ne is említsük. Vagy mégis? Végig fogjuk járni ma még azokat is! Na és a hátunk mögött? Hát persze, meg ne feledkezzünk a Tanúhegyek méltóságteljes vonulatáról se!
Fantasztikus sor, a sok ismerős tető látványa megkapó. Nincs itt kilátó, de szükség sincs rá – a Kopasz-hegy (nevének megfelelően) teljes panorámát kínál. Nehéz megválni tőle, de visz le a kanyarodó út, visszaérkezünk a kezdőponthoz, aztán el a falu mögött, majd a temetőnél el is hagyjuk. Ez már az Országos Kéktúra vonala, ez visz el a következő látványossághoz, a szentbékkállai Kőtengerhez.
A parkolónál már tudjuk, hogy itt nagyüzem lesz, és valóban: sok-sok turista, kiránduló sétálgat itt, mi meg gondosan ügyelünk, hogy az OKT vonalát tartsuk, és ne térjünk át a tanösvényre. Sikerül, és ezzel csendesebb, nyugodtabb szakasz jut számunkra. Igaz, így az Ingókő kimarad, de ekkora tömegben nem is bánjuk. Megcsodáljuk a természet eme különös alkotásait, és leereszkedünk, be a faluba. Itt vizet kell vételeznünk, figyelmeztetem öcsémet: 15 kilométernyi szakasz jön, forrás és ellátópont nélkül! Nem látunk közkutat, majdnem fordulnánk is vissza, be a faluba, de egy hazaérkező hölgyet megszólítok, aki igen kedvesen ellát bennünket friss, hűs vízzel – köszönet érte! Így jóval nyugodtabban folytathatjuk utunkat, elérjük a Velétei palotaromot, ereszkedünk. Fiatal páros, szemből, szépen kisminkelt leány a párjával: jó irányba megyünk a Fekete-hegyre? Meglepett csend után mondom: hát, mi is oda megyünk… Ó! Akkor mi rossz irányba tartunk? Hááát, szerintünk: igen! Mutatom a térképet a telefonomon, meggyőzöm, megfordulnak.
Az OKT után sárga sáv és sárga háromszög hivatott felvezetni a Keleményes-kőig. Túlzás lenne sűrűnek nevezni a jelzéseket, de aztán csakugyan odajutunk. Szép erdős részek váltják fel az addigi aszfaltot, és a hűvös is jól esik. Mert ekkor már nyári melegben túrázunk, és ennek megfelelően osztogatjuk be vizünket is. Körkapcsolás: a lányok köszönik, jól vannak, Salföldet is elhagyták már, Laci is szépen tolja a harmincast, szóval, mindenhol fogynak a kilométerek.
Nálunk is: egy szalagozott jobbos után megkezdjük a meredek kaptatót, és megérkezünk a fent említett Keleményes-kő oldalába. Lélegzetelállító! Elsősorban a panoráma… de azért egyet szusszanni is jól esik, mondjuk így. Aztán tovább, fel, de már kevésbé húzós szakasz, és meglátjuk az Eötvös Károly-kilátót. Vékony gyerekhangok: a Káli-túrán tetszenek lenni? Maguk a negyedikek! Mosolygok, megismerem őket tavalyról – és igen, idén is a finom, roppanó alma jut osztályrészül tőlük. Annyira kedvesek! Jöhet a kilátó, a panoráma, és tovább, le a Kéken megint.
Rétek és legelők, ligetes-fás részek, bokrok és néhol lápos környék. Dalolnak a madarak, némelyik ismerős – többsége sajnos nem. Hallgatni persze szívderítő így is. Két kisebb tavat is mellőzünk (Monostori- és Kálomisz-tó), de inkább csak sás és nád, amit látunk, meg a közepén egy kis vízfelület. A vízről most a beosztás jut eszünkbe, és egyre óvatosabban bánunk vele. Pedig kell, meleg van, komoly meleg. Birkanyáj és pásztoruk bukkan fel, szerencsére a kutya is békés: elmegyünk közöttük, jó napot! Közeledünk Kapolcs felé, de el nem fogjuk érni: az Alsó-erdő hegyes visszafordítójánál bélyegezünk magunknak, és jobbra le: irány Balatonhenye! A sárga kereszt, háromszög, majd sáv után szalagozás „térít le” balra.
Felmegyünk a Magyal-tetőre, lábunk alatt teljesen kopár a föld: kijárták-lelegelték a birkák. A fákon sűrű szalagozás, alacsonyak, néhol mélyen lehajolva kell menni. Betonút jön, jobbról egy kő-feldolgozó üzem, és máris bekanyarodunk Henyére: 40 km, kétharmad táv. Református templom, jobb kanyar, kocsma. Itt OKT-bélyegző is van, de pontőr is – csokit ad, és pecsétet. Ami még nem sikerült eddig: meggyőzöm öcsémet a hűs fröccs erejéig. A kellemesen frissítő balatoncsicsói nedű még őt is meggyőzi…
Aztán nyomás! Mármint a kék közkútnál: végre friss víz, tankolunk a kulacsba, víztasakba egyaránt. És indulhatunk réteken, mezők mellett tovább, Monoszló jön, igen hamar kijutunk belőle, emelkedünk, hosszan. Húz fel a hegy! Sárga, majd megjön a kék is – de ez a kék már nem az OKT, hanem a Balatoni Kék. Műút, autók, motorosok, nyüzsgés: igen, újabb populáris célpont: megérkeztünk a Hegyestűre. Itinerünk egyben belépő is, mehetünk tovább a kapuban, aztán fel a lépcsőkön. Meg újabb lépcsőkön… és újabb lépcsőkön. És – tádámm! – a csúcs csúcsa, két vidám pontőrrel: a Hegyestű hegyén állunk; hagyjuk, hogy a panoráma elvarázsoljon, részegítő a látvány. Sport szelet, meg almalé, pár barátságos szó, és lehet is zúgni lefelé. A lépcsőkön még óvatosan, de az aszfaltot elhagyva gyorsabb tempót is engedhetünk. Órát nézek: hát, úgy sejtem-számolom, nem lesz meg a tavalyi 12:09-es idő – de nem baj!
Szólók és gyümölcsösök között ereszkedünk, zajos gyerekcsapatot előzünk, kicsit betársulnak ők is a futásba, nevetve. Aszfalt jön, nemszeretem fajta – főleg hogy forgalmas is. Ehhez mérten zajos és büdös is, alig várjuk a letérést. Ami megint a kéken történik, és ez visz elég sokáig – konkrétan majd Kővágóőrsig. Erdők között járunk, telefonok megint. Pici lányom és feleségem a célban, szintidőn belül, ez igen! Gratulálok nekik, Laci is már a fülöpi kilátónál, rendben van ő is. Jövünk mi is!
Lovasudvarnál jobbra, gépek között a réten a Sóstókáli romig. Itt is saját bélyegzés, vissza ugyanoda, és be a faluba. Kővágóőrsön (ma már sokadszorra) igen szépen felújított-karbantartott házikókat láthatunk, meg a kővágók kezeinek munkáit is… Kiérkezünk a faluból, piros sávra váltunk közben, ezen haladunk dél felé, néhol egészen szűk ösvényeken.
Aztán szalagozás visz le róla egy időre, kis emelkedő, és itt megint egy kilátó! Hányadik is lehet ma már…? Ráadásul a mívesebb fajtából: igen szép vörös kövekből építették 2001-ben, Millenniumi kilátó néven. Úgy tudom, innen lehet a legnagyobb víztükröt látni a Balatonból. Mindemelett pompás rálátást kínál a Tanúhegyekre és a Káli-medencére is, és természetesen az úticélunkra is: alattunk Révfülöp. Oda lépcsőkön ereszkedünk le, és a végén – nyilván – aszfalt. A befutó változott tavaly óta, átkelünk az út és a vasút felett, és üdvözlő családtagjaim mellett beérkezünk a célba, a Hotel Révfülöp udvarára. Oklevél, kitűző, gratuláció – hát ez igazán szép volt! Lenyújtunk, és csak most nézek órát: hoppá! Hát tévedtem; nem is kicsit. A vége 11:22 lett, vagyis 47 perccel jobb a tavalyinál. Nagy az öröm! Mindenki elégedett, kislányom sokáig meséli élményeit, és már tudom, hogy a jövő évi naptáramban megint van egy fix pont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése