Negyedik rendezésű
teljesítménytúra, ami mindig egészen egyedi, különleges szokott lenni. Inkább
egy jó buli, élmények gyűjtése, megfűszerezve finomságokkal – és persze remek
somlai borokkal. Mindehhez pedig az este és az éjszaka sajátos hangulata, fényei…
Laci öcsémmel mindhárom előző alkalmon részt vettünk, és
most is jó előre beírtuk a naptárunkba. Aztán másnapra soproni Lővér-túrák
kínálták magukat, illetve az utolsó pillanatban közbejött (és meg is valósult)
egy remek zalai kirándulás kislányommal. Ezek egyike sem tudott azonban
eltántorítani az éjszakai Somlótól. Annyit változtattunk csak, hogy jó korán,
hét előtt a rajtba érkeztünk, hogy mielőbb hazaérkezhessünk. A másik változás
pedig abból fakadt, hogy idén nem egy szombatra esett ez a túra és a „Somlói
éjszakai bortúra”, mint ahogy azt a korábbi években megszoktuk.
Egészen a rajthelyig, a Szt. Margit-kápolnáig felmehettünk
így kocsival. Nincs útlezárás, nincs tömeg, de jó! Imi a szokott barátságos
módján üdvözöl, és mivel előneveztünk, máris nyomja kezünkbe az itinert. No meg
a pohárka somlait – és mivel Laci vállalja a hazafelé vezetést, én feláldozom
magam… És már mehetünk is! Aszfaltos futócipőben vagyunk: igen sok lesz a beton,
már a kezdéskor is. Balról a 250 éves hárs, aztán egy kis változtatás, mindjárt
az elején. A Taposókút a 3. EP lenne, de már most útba ejtjük, egy kis plusz
kitérővel. 
Megtaláljuk az elrejtett bélyegzőt, és mehetünk is tovább. Bazalt-tömbök
magasodnak felettünk, itt a Kőkonyha és a Barát-szikla is. Aztán még mindig lefelé:
következő megállónk ugyanis Somlóvásárhelyen lesz, az ottani kocsmában. Addig
ereszkedés, természetesen, jól jelzett utakon, szőlők és présházak között, a
Grófi-dűlőn. Aztán elhagyjuk a Hegykapu éttermet (alighanem éppen lagzi van
itt), a modern külsejű pálinkafőzdét, és az utolsó sík szakaszt is letudjuk.
Szerencsésen átvágunk a nyolcas főúton, és kisebb kitérővel, keleti oldalról
megyünk be a faluba.
Bélyegzés után – a változatosság kedvéért – beleteszünk
megint egy kis pluszt. Most a Vásártéri-kút mellett megyünk fel, jelzetlen
szakaszon, és a Szt. Ilona-kápolnát vesszük célba. Innen pompás kilátás nyílik nyugat
felé – egészen a Kőszegi-hegységig, közben pedig a „testvér-tanúhegy”, a Ság is
remekül kivehető a lemenő nap fényében. Déli irányba tekintve pedig a
horizonton felismerjük a „nagy tesókat” is: Badacsony, Szt. György, Haláp,
Csobánc…
Mi északnak indulunk, visszatérve kis kitérőnk után a hivatalos
túraútvonalra. A Ragalja-dűlőn megyünk, hosszú jobbos ív, sok-sok szép pince
között. A kilátás továbbra is pazar, és még mindig egészen világos van. 
Az
északi oldalon már kevésbé, de egy cseresznyefa termése azért még remekül
kivehető… Így jutunk a Szt. Márton-kápolna (és az azonos nevű forrás) közelébe
– Attila, a pontőr azonban még nem érkezett ide. Sebaj, fotó, és fordulunk is
vissza – hogy aztán szembe találkozzunk, kicsit lejjebb. Így mégis lett pecsét
is, mehetünk tovább, végig a Váralja dűlőn.
Szt. Margit-kápolna, másodszor (de nem utoljára). Imi
zsíroskenyérrel fogad, kapunk újabb bélyegzőt, és jöhet a tető. A meredek,
bazaltos kaptatóra való tekintettel (ó, micsoda luxus!) lábbelit is cserélünk a
kocsinál, és így már a terepfutó cipőben veselkedünk neki a szinteknek. Amik
nem kicsik: kb. 230 métert teszünk meg alig két kilométeren.
Aztán felérkezünk
a Szt. István-kilátóhoz, amivel szemben ott áll a hatalmas kereszt. Ez utóbbi
lábánál keressük – és találjuk is meg – a következő pecsétet. Ami furcsa (és
komoly különbség az előző évekhez képest): a tető üres és csendes. Itt mindig
dáridó, zeneszó és tábortűz szokott lenni ilyenkor, rengeteg vidám emberrel. A
néha ittas, néha kimondottan részeg emberek nem hiányoznak, de a jókedv, a
zsivaj, a nyüzsgés bizony igen.
Feltesszük fejlámpáinkat: egészen eddig kihúztuk nélküle,
ami messze több, mint a korábbi években. Már csak a vár van hátra –
északnyugatnak indulunk, lépcsőzünk megint. Le és fel, hullámzik a terep. Itt
már teljesen sötétben megyünk, de a jelzések jók, és az út is kellemes. Az
információs tábla felső részén csakugyan ott az utolsó bélyegző: akár vissza is
fordulhatnánk. Természetesen nem tesszük; most sem hagyjuk ki a várat: egészen
az északi csücskéig bejárjuk a romokat, megcsodálva a hatalmas kőfalakat
lámpáink misztikus fényénél. Aztán vissza a csúcsra az előbb bejárt úton!
A
kilátó és kereszt környékén túratársak is felbukkannak szemből, mi meg
ereszkedünk tovább, le a láva-bazaltfolyáson. Közben megcsodáljuk a távoli
falvak világító foltjait, mígnem aztán az alattunk felbukkanó Szt.
Margit-kápolna fényei jelzik: itt a vége! A célban oklevél és kitűző (válogatni
is lehet), és természetesen a klasszikus somlói galuska. Alig múlt tíz óra,
elköszönünk, és elhatározzuk: itt szeretnénk lenni ötödször is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése