A kivételes hangú énekes, Deák Bill Gyula régi száma jut
eszembe, miközben ébresztőt állítok be másnapra: „Messze még a hajnal, három óra húsz”. Nos, nekünk még ennyire sincs
messze, mert három-tízkor fog jelezni. A helyszín Eger, péntek este nyolckor a
szálláson: mindhárman iparkodunk eme szokatlanul korai órán nyugovóra térni.
Két túratársam két Zoli: öcsém és barátunk, akit egyben mesterünkként is
tisztelünk a teljesítménytúrázás világában. A Tortúra ötlete is tőle van, és a
tavalyi hármas-közös siker után idén is vállaltuk a kihívást. Ami – ahogy
látszik is – a hajnali kelést is tartalmazza, meg persze a kétszer öt órás
utazást és két éjszakai szállást.
…Aztán máris a kivilágított Minaret tövében toporgunk, több
tucat elszánt sorstárs között. Fél öt, mínusz nyolc fok: indul a külön-busz,
ami nagymértékben egyszerűsíti a logisztikát. Egészen szép tempóban, hat előtt
Miskolctapolcára érkezünk. Visszafelé valamivel tovább tart majd, dörmögi
előttem valaki. A suliban komoly tömeg van már. Előnevezettként viszonylag
hamar túljutunk a procedúrán, bár az ajtó előtt (a rajtoltatóknál) azért sor
torlódik fel. Kilépve az ajtón aztán ott az áldott anyatermészet, a maga -8°C
realitásával. Tiszta égbolt, csillagokkal – és hát hideg van, nagyon. Ezzel
azonban együtt jár az is, hogy az előkészített fejlámpákat vissza is tehetjük:
gyorsan kiderül, hogy nem lesz szükség rájuk. Kis aszfalton kezdünk, zöld
négyzet, de gyorsan elhagyjuk a civilizációt és a kivilágított Avalon-parkot.
Jobbra betérünk az erdőbe, és megkezdjük apránként, de folyamatosan az
emelkedést, ami nagyjából hét-nyolc kilométeren át fog tartani. Felfoghatjuk
úgy is, mint egyfajta feljutást a fennsíkra, ahol aztán hazai mércével nézve
komoly magaslatokon maradunk sokáig.
Szerény hó, vagy talán csak zúzmara, ami az utakon látható,
de a fagyott föld jól járható, ellentétben a tavalyi sáros, dagonyás
körülményekkel. Többször fel is idézzük, és kimondottan örülünk a jóval
kényelmesebb és gyorsabb tempónak. Hol sűrűbb, hol ritkásabb erdők között
menetelünk, itt még sokan együtt, a tempó jó. Előre megállapodtunk, hogy ez a
túra, mint egyfajta évzáró, kellemes, lassú, beszélgetős lesz. Ezt sikerült is
tartanunk mindvégig – de ezzel nem járt együtt lassulás. Az idei avar nagyon
szép, főleg amikor már a nap is felkelt, és sikerült bekukkantania a hegyek-völgyek
és fák közé. Ez persze nem ment mindig könnyen, ilyen magasságoknál, de
délelőttre azért összejött. Mert itt már elég szép magasságok vannak, igen,
jelzik a pompás bükkösök, meg hát a hideg is, folyamatosan. A felkelő nap is
inkább ront, mint javít ezen a helyzeten, és a sapka-kesztyű csak többé-kevésbé
látja el maradéktalanul feladatát. Én ráadásul megreszkíroztam egy viszonylag
vékony összeállítást, amit elégnek feltételeztem. Az első órák majd emelkedős,
izzadós szakaszon lesznek, nem fogok fázni – gondoltam. Csúnyán tévedtem.
Egyrészt – pont a lazább tempó miatt – kevésbé volt izzasztó, másrészt a hideg
konokul kitartott utána is. A harmadik tévedés meg majd az esti hideg
beköszöntével jelenik meg, sok órával később…
Beérkezünk Bükkszentkeresztre, ami hazánk egyik legmagasabban fekvő települése (kb. 600 méteren). Völgyben fekszik, mégis többen úgy érezzük: itt még hidegebb van; határozottan hidegebb. A lejtőkön kocogunk is kicsit, hamar beérkezünk az óvoda épületébe. A rövid távosoknak itt a cél, nekünk az első ellenőrzőpont, pecséttel és remek napközis teával. A forró ital igen jól esik, megköszönjük a kedves hölgynek, de iparkodunk is kifelé, mert nem szeretnénk itt bemelegedni.
Átvágunk a falun, közel jutunk egy kilátóhoz is, de oda nem visz fel a túra. Helyette rátérünk az itteni bükki kék jelzésre, majd a sárgára, és hullámos, de nem nehéz terepen folytatjuk utunkat. A Hollóstetői Fogadó épületénél balra kanyarodunk – kevés aszfalt jön, és újra letérés. Utána még háromszor metsszük ezt az utat, majd fenyveseket is érintünk, néhol meglepően sűrű, sötét szakaszokkal. Elhagyjuk a Sugarót, majd a Kecskeláb-rét következik. Ennek végénél kis híján
Tudjuk, hogy ez évtől nem a korábbi Vörös Meteor síház a második ellenőrző pontunk, hanem majd Bánkút – de a közzétett track errefelé vezet. Az itiner szövege viszont nem egyértelmű, és kisebb csapat verődik össze ez okból. Tanakodunk, többféle véleményen vagyunk, aztán győz a klasszikus megoldás. A tavalyi úton megyünk (persze a Meteorhoz nem térünk be), majd a Nagy-mezőnél vissza a zöldre.É
Innen a zöld kereszt elvisz szépen a Csalános-tetőre, ahol a parkolónál (most még) nem kanyarodunk balra, hanem tovább észak felé. Ez OKT-szakasz is egyben, a menedékházig – sőt, ott pecsét is van. Jó lenne, mert ez még hiányzik, de sajnos teljes szakaszt nem fogunk megtenni, így a füzet otthon is maradt.
Bánkúton igazi retró diszkó-hangulat fogad. Hangos zene, alaposan befűtött, hatalmas cserépkályha és rengeteg ember. Zsíros deszka, margarinos kenyér, többféle hagyma, só, pirospaprika – sőt vegeta is. Valaki ez utóbbit dicséri, óvatosan magam is kipróbálom. Meghökkentően finom! Öcsém dünnyög: az édes szekció ezúttal hoppon maradt; nincs lekváros kenyér. Kárpótolja magát forró teával, amiből én is repetázok, sőt, jut a kulacsba is. Zoli gyorsan végez, és jelzi, hogy szerinte kint tágasabb, és talán nem kéne bemelegedni… Öcsémmel is így látjuk a helyzetet, és a második szelet kenyér már ott fogy el. Aztán forduló, vissza pár száz métert az előbbi szakaszon, most is szembe-forgalommal, persze. Újra Csalános, jobb kanyar, OKT továbbra is. Ha nem is herceg, de legalábbis egy igen jókedvű, hangosan fütyülő alak jön szembe, fehér lovon. Jót derülünk: a köszönés csak egy biccentés – a füttyöt addig sem hagyja abba.
Aztán a Faktor-réti Madonna is előbukkan, ez is EP, felmázoljuk az időpontot a kifüggesztett zsírkrétával. Zoli mosolyog: három református ember egy katolikus kegyhelynél! De szent a békesség, és amúgy is Advent van… Így hát csoportképet kérünk, aztán folytatjuk utunk a Mély Sár-völgyön keresztül. Szerencsére ezúttal semennyire nem felel meg a nevének, szemernyit sem bánjuk. A Kis Sár-völgynél pedig rátérünk a kiszalagozott K+ szakaszra, amit tavaly elhibáztunk, és némi plusz utat tettünk meg. Most ez is megvan, látványos facsoportot és víznyelőt is fotózhatunk. Esőház mellett megyünk fel, jobbról itt a Zsidó-rét, közben visznek egy kis szintet is az utunkba. Hullámzó terep, figyelni kell a jelzésekre is, de aztán itt van újra az OKT. Elhagyjuk a Büszkés-hegyet, és már mindenki nagyon várja: felérkezünk a Tar-kőhöz, túránk legmagasabb pontjára (949 m).
Többször hallottam-olvastam korábban, hogy hazánk egyik legszebb panorámája itt látható. Tavaly óta tapasztalatból tudom, hogy nem túlzás; az idei élmény meg talán még nagyobb volt. Kevesebb felhő és köd, kis napsütéssel megspékelve… lenyűgöző! Itt senki nem siet, nem kanyarodik gyorsan tovább a szúróbélyegzőtől. Végigkövetjük szemünkkel – amennyire lehet – utunk folytatását, de felfedezzük Galya-tetőt és a Kékes tornyát is. Észre sem vesszük, és hosszú perceket töltünk itt! Senki nem bánja, és magam is csak nagy lelkierővel indulok a fiúk után. A folytatás azért némileg kárpótol: imádok itt lefutni! Sok száz méteren, remek technikás terepen lehet elveszíteni az összegyűjtött szintet. Kövek és sziklák, gyökerek s éles kanyarok teszik igazán változatossá és izgalmassá ezt a szakaszt. Zoliék is felhagyják kicsit elmélyült beszélgetésüket, és követnek.
Még a Toldi-kapunál is kitart a lendület – ahol tavaly komoly dagonyában, nem is
Ereszkedünk tovább (ez is remek beszélgetős szakasz), elmegyünk a kis esőház mellett, és már aszfaltot koptatunk. Közben lenyűgöző szikla-alakzatokat mellőzünk, távolabbra tekintve pedig konstatáljuk, hogy bizony, ereszkedik a köd, s vele együtt az alkony is.
A műút elvisz egészen a következő pontig, a Tamás-kúthoz; egészen pontosan az ottani turistaházhoz. Remek forró teát kapunk megint, és jut zsíros deszka is. Tavaly itt cseréltünk zoknit, de most lemondunk róla: egész egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy ebben a hidegben mezítláb legyek akár csak egy percet is! Bízom a jó minőségű holmiban – és meg is hálálja ezt a bizalmat: egész végig gond nélkül szolgál. A szolgálat jelen esetben egy komoly kaptató, fel a bükki kéken a Gyökeres-tisztásig. Pár száz méter csak, de jó tempó mellett meg lehet itt is izzadni. Ilyenkor dolgozik rendesen szív, tüdő, minden porcikánk – nem csoda hát, hogy nagyon dühösek leszünk, amikor –majdnem felérkezvén – egy Lada Niva ereszkedik le szemből. Egy normál hétköznapon talán észre se vennénk a kipufogóját – most azonban elviselhetetlen a bűze.
A tetőn jóleső érzéssel emlékszünk vissza: tavaly itt már
lámpát kapcsoltunk – most még remekül látunk. Folytatjuk tehát utunkat: zöldön
vagyunk megint, ma már sokadszor. Sajnos elég szerény jelölésű rész, de
legalább most még világos van. Nagyjából. A szemünk azért sokáig alkalmazkodik,
és kicsit meghúzzuk a tempót: jó lenne minél többet letudni ebből a szakaszból,
még sötét előtt! Kínálkozó lejtős részek is adódnak, fogynak tehát a
kilométerek. Kétharmad távunkat is elhagytuk, így mindenki megnyugtatja az
otthoniakat: jól vagyunk, ne aggódjanak. Ettünk-ittunk, lámpát kapcsoltunk, nem
tévedtünk el, és megfagyni sem fogunk. Mondjuk, ez utóbbiban én magam ennyire
nem vagyok biztos. Vékony ruházatom megint figyelmeztet a hőmérséklet
csökkenésére, és ez az érzés egyre aggasztóbb. A teám előbb
jégkása-halmazállapotú lesz, majd szépen meg is fagy – a mellkasomon lévő
tartójában… Öcsém egy vékony mellénnyel próbál javítani a helyzetemen, de
szerintem inkább csak placebo-érzés, hogy segített valamit.
Ekkor már a várva várt Völgyfő-házat is elhagytuk: végre,
megjött a piros sáv! Ez sokkal korrektebb jelölésű, mint a zöld volt. A
fejlámpákkal így sem mindig egyszerű megtalálni… figyelni kell, na. Fiatal
párral találkozunk, ma már többedszer: láthatólag szívesen előre engednek
minket… Nem udvariasság ez: sötétben az elöl haladónak van nehezebb dolga –
követni őt jóval egyszerűbb. Megyünk tovább a Török úton, ami sejtésünk szerint
egy szép szakasz lehet, de mi itt még csak sötétben jártunk… És várjuk a Várkút
turistaházat, ahová elhatároztam: be sem megyek, nehogy bemelegedjek. Végül
mégis megteszem, és nem is bánom meg. Jóleső, de nem fülledt hőmérséklet van,
pompás forró tea, és néhány falat is jól esik. Sok időt nem vesztegetünk,
folytatjuk tovább, alig kilenc kilométer van hátra, számolgatjuk. Negyed hét
körül járunk, akárcsak a rajtkor, tehát éppen 12 órája vagyunk úton. Zoli
elhatározza, hogy idén bepótolja a tavalyi elmaradt cél utáni pizzát. Akkor
zárás környékén érkeztünk már oda, most viszont jó reménységünk van rá: remek,
itt egy kiváló motiváció! Mindenki választ feltétet, némi forralt bor is szóba
kerül – és közben észrevétlenül be is gyorsulunk… Hát, ez téli túra, nincs
mese, itt nem a párás falú, citromkarikás pohárra indul be a túrázó.
Errefelé nincsenek komoly szintkülönbségek, bár tudjuk, hogy
a Nagy-Eged mellett haladunk el, ami azért nem vakondtúrás. Mi azonban balos
kanyart veszünk, és megérkezünk a szőlők közé. Technikás pálya következik,
rézsűs utakkal, nagy kövekkel és sziklákkal – mindkét oldalon kerítések között.
Aztán amikor vége, jön a még durvább szakasz: nagyon figyelni kell. Meredeken
lejtünk, a sebesség azonban igen gyatra: minden lépést gondosan kell megtenni.
Szerencsére mindenki épségben átvészeli ezt is, és itt a Vécsey-völgy. Ezúttal
megússzuk dagonya és tapadós-löszös sár nélkül – a fagyott talaj semmi
ilyesfélét nem enged most. Végül aztán aszfalt is, persze – de nem lesz vészes.
Vasúton átkelés, kis szűk óvárosi utcácskák, feltűnik a kivilágított vár is…
Harsogó zene, adventi vásár, fényár, nyüzsgő zajos tömeg. A hegyekben megélt
csend és béke az ellenkezőjére változik, és nekem bizony inkább ott volt
adventi hangulatom. Aztán befordulunk az iskola kapuján, barátságos köszöntés
fogad, jóféle forralt bor-illattal. Szép a kitűző és az oklevél, fogadjuk a
gratulációkat. Háromnegyed kilenc van, több mint egy órát javítottunk a tavalyi
időn, pedig tényleg sokszor lazára vettük. Jó érzés. Megint megcsináltuk,
szépen, érdemes volt eljönni!