Tortúra 65 TT - ahogy én láttam...

Túrázzunk el egy megyeszékhelyről a másikba! Hogy még érdekesebb legyen, iktassuk közbe a Bükk-hegységet is! És – hogy lehetőleg a nevének is megfeleljen – időpontnak válasszuk a telet, és ott is az év legrövidebb napját! Na, ez a Tortúra 65 TT.

A kivételes hangú énekes, Deák Bill Gyula régi száma jut eszembe, miközben ébresztőt állítok be másnapra: „Messze még a hajnal, három óra húsz”. Nos, nekünk még ennyire sincs messze, mert három-tízkor fog jelezni. A helyszín Eger, péntek este nyolckor a szálláson: mindhárman iparkodunk eme szokatlanul korai órán nyugovóra térni. Két túratársam két Zoli: öcsém és barátunk, akit egyben mesterünkként is tisztelünk a teljesítménytúrázás világában. A Tortúra ötlete is tőle van, és a tavalyi hármas-közös siker után idén is vállaltuk a kihívást. Ami – ahogy látszik is – a hajnali kelést is tartalmazza, meg persze a kétszer öt órás utazást és két éjszakai szállást.

…Aztán máris a kivilágított Minaret tövében toporgunk, több tucat elszánt sorstárs között. Fél öt, mínusz nyolc fok: indul a külön-busz, ami nagymértékben egyszerűsíti a logisztikát. Egészen szép tempóban, hat előtt Miskolctapolcára érkezünk. Visszafelé valamivel tovább tart majd, dörmögi előttem valaki. A suliban komoly tömeg van már. Előnevezettként viszonylag hamar túljutunk a procedúrán, bár az ajtó előtt (a rajtoltatóknál) azért sor torlódik fel. Kilépve az ajtón aztán ott az áldott anyatermészet, a maga -8°C realitásával. Tiszta égbolt, csillagokkal – és hát hideg van, nagyon. Ezzel azonban együtt jár az is, hogy az előkészített fejlámpákat vissza is tehetjük: gyorsan kiderül, hogy nem lesz szükség rájuk. Kis aszfalton kezdünk, zöld négyzet, de gyorsan elhagyjuk a civilizációt és a kivilágított Avalon-parkot. Jobbra betérünk az erdőbe, és megkezdjük apránként, de folyamatosan az emelkedést, ami nagyjából hét-nyolc kilométeren át fog tartani. Felfoghatjuk úgy is, mint egyfajta feljutást a fennsíkra, ahol aztán hazai mércével nézve komoly magaslatokon maradunk sokáig. 

Szerény hó, vagy talán csak zúzmara, ami az utakon látható, de a fagyott föld jól járható, ellentétben a tavalyi sáros, dagonyás körülményekkel. Többször fel is idézzük, és kimondottan örülünk a jóval kényelmesebb és gyorsabb tempónak. Hol sűrűbb, hol ritkásabb erdők között menetelünk, itt még sokan együtt, a tempó jó. Előre megállapodtunk, hogy ez a túra, mint egyfajta évzáró, kellemes, lassú, beszélgetős lesz. Ezt sikerült is tartanunk mindvégig – de ezzel nem járt együtt lassulás. Az idei avar nagyon szép, főleg amikor már a nap is felkelt, és sikerült bekukkantania a hegyek-völgyek és fák közé. Ez persze nem ment mindig könnyen, ilyen magasságoknál, de délelőttre azért összejött. Mert itt már elég szép magasságok vannak, igen, jelzik a pompás bükkösök, meg hát a hideg is, folyamatosan. A felkelő nap is inkább ront, mint javít ezen a helyzeten, és a sapka-kesztyű csak többé-kevésbé látja el maradéktalanul feladatát. Én ráadásul megreszkíroztam egy viszonylag vékony összeállítást, amit elégnek feltételeztem. Az első órák majd emelkedős, izzadós szakaszon lesznek, nem fogok fázni – gondoltam. Csúnyán tévedtem. Egyrészt – pont a lazább tempó miatt – kevésbé volt izzasztó, másrészt a hideg konokul kitartott utána is. A harmadik tévedés meg majd az esti hideg beköszöntével jelenik meg, sok órával később…

Most egyelőre elhagyjuk a Vörös-kőt és a Sűrű-bércet, majd a Nagy-Som-hegy oldalában is elmegyünk. Közben szépen jönnek a szintek is: négy-ötszáz méter magasan járunk, aztán átlépjük a hétszázat is. Itt azonban aszfaltút jön, és lejtő – nem is kicsi!

Beérkezünk Bükkszentkeresztre, ami hazánk egyik legmagasabban fekvő települése (kb. 600 méteren). Völgyben fekszik, mégis többen úgy érezzük: itt még hidegebb van; határozottan hidegebb. A lejtőkön kocogunk is kicsit, hamar beérkezünk az óvoda épületébe. A rövid távosoknak itt a cél, nekünk az első ellenőrzőpont, pecséttel és remek napközis teával. A forró ital igen jól esik, megköszönjük a kedves hölgynek, de iparkodunk is kifelé, mert nem szeretnénk itt bemelegedni.

Átvágunk a falun, közel jutunk egy kilátóhoz is, de oda nem visz fel a túra. Helyette rátérünk az itteni bükki kék jelzésre, majd a sárgára, és hullámos, de nem nehéz terepen folytatjuk utunkat. A Hollóstetői Fogadó épületénél balra kanyarodunk – kevés aszfalt jön, és újra letérés. Utána még háromszor metsszük ezt az utat, majd fenyveseket is érintünk, néhol meglepően sűrű, sötét szakaszokkal. Elhagyjuk a Sugarót, majd a Kecskeláb-rét következik. Ennek végénél kis híján eltévesztjük az irányt: zöld sáv jön, igen – de nem a jobb, hanem a bal szára. Betonút megint, többszöri metszésekkel ismét. Aztán a zöld elmegy jobbra, mi meg maradunk a jelzés nélküli úton, ám idén ez szó szerint értendő: most szalag sincs.
Tudjuk, hogy ez évtől nem a korábbi Vörös Meteor síház a második ellenőrző pontunk, hanem majd Bánkút – de a közzétett track errefelé vezet. Az itiner szövege viszont nem egyértelmű, és kisebb csapat verődik össze ez okból. Tanakodunk, többféle véleményen vagyunk, aztán győz a klasszikus megoldás. A tavalyi úton megyünk (persze a Meteorhoz nem térünk be), majd a Nagy-mezőnél vissza a zöldre.É

Innen a zöld kereszt elvisz szépen a Csalános-tetőre, ahol a parkolónál (most még) nem kanyarodunk balra, hanem tovább észak felé. Ez OKT-szakasz is egyben, a menedékházig – sőt, ott pecsét is van. Jó lenne, mert ez még hiányzik, de sajnos teljes szakaszt nem fogunk megtenni, így a füzet otthon is maradt.

Bánkúton igazi retró diszkó-hangulat fogad. Hangos zene, alaposan befűtött, hatalmas cserépkályha és rengeteg ember. Zsíros deszka, margarinos kenyér, többféle hagyma, só, pirospaprika – sőt vegeta is. Valaki ez utóbbit dicséri, óvatosan magam is kipróbálom. Meghökkentően finom! Öcsém dünnyög: az édes szekció ezúttal hoppon maradt; nincs lekváros kenyér. Kárpótolja magát forró teával, amiből én is repetázok, sőt, jut a kulacsba is. Zoli gyorsan végez, és jelzi, hogy szerinte kint tágasabb, és talán nem kéne bemelegedni… Öcsémmel is így látjuk a helyzetet, és a második szelet kenyér már ott fogy el. Aztán forduló, vissza pár száz métert az előbbi szakaszon, most is szembe-forgalommal, persze. Újra Csalános, jobb kanyar, OKT továbbra is. Ha nem is herceg, de legalábbis egy igen jókedvű, hangosan fütyülő alak jön szembe, fehér lovon. Jót derülünk: a köszönés csak egy biccentés – a füttyöt addig sem hagyja abba.

Aztán a Faktor-réti Madonna is előbukkan, ez is EP, felmázoljuk az időpontot a kifüggesztett zsírkrétával. Zoli mosolyog: három református ember egy katolikus kegyhelynél! De szent a békesség, és amúgy is Advent van… Így hát csoportképet kérünk, aztán folytatjuk utunk a Mély Sár-völgyön keresztül. Szerencsére ezúttal semennyire nem felel meg a nevének, szemernyit sem bánjuk. A Kis Sár-völgynél pedig rátérünk a kiszalagozott K+ szakaszra, amit tavaly elhibáztunk, és némi plusz utat tettünk meg. Most ez is megvan, látványos facsoportot és víznyelőt is fotózhatunk. Esőház mellett megyünk fel, jobbról itt a Zsidó-rét, közben visznek egy kis szintet is az utunkba. Hullámzó terep, figyelni kell a jelzésekre is, de aztán itt van újra az OKT. Elhagyjuk a Büszkés-hegyet, és már mindenki nagyon várja: felérkezünk a Tar-kőhöz, túránk legmagasabb pontjára (949 m).

Többször hallottam-olvastam korábban, hogy hazánk egyik legszebb panorámája itt látható. Tavaly óta tapasztalatból tudom, hogy nem túlzás; az idei élmény meg talán még nagyobb volt. Kevesebb felhő és köd, kis napsütéssel megspékelve… lenyűgöző! Itt senki nem siet, nem kanyarodik gyorsan tovább a szúróbélyegzőtől. Végigkövetjük szemünkkel – amennyire lehet – utunk folytatását, de felfedezzük Galya-tetőt és a Kékes tornyát is. Észre sem vesszük, és hosszú perceket töltünk itt! Senki nem bánja, és magam is csak nagy lelkierővel indulok a fiúk után. A folytatás azért némileg kárpótol: imádok itt lefutni! Sok száz méteren, remek technikás terepen lehet elveszíteni az összegyűjtött szintet. Kövek és sziklák, gyökerek s éles kanyarok teszik igazán változatossá és izgalmassá ezt a szakaszt. Zoliék is felhagyják kicsit elmélyült beszélgetésüket, és követnek.

Még a Toldi-kapunál is kitart a lendület – ahol tavaly komoly dagonyában, nem is veszélytelenül haladtunk előre. Itt már zöld a jelzés: a Kis-virágos lápánál elhagytuk a Kéket. Aztán a Malom-hegyi nyereg és a Laci-lápa környékén járunk már a K+ jelzésen; hatalmas kidőlt bükkfákon mászunk át – vagy éppen bújunk át alattuk. Komoly vihar lehetett itt valamikor, a hegyoldal is árulkodik a pusztulásról.

Ereszkedünk tovább (ez is remek beszélgetős szakasz), elmegyünk a kis esőház mellett, és már aszfaltot koptatunk. Közben lenyűgöző szikla-alakzatokat mellőzünk, távolabbra tekintve pedig konstatáljuk, hogy bizony, ereszkedik a köd, s vele együtt az alkony is.

A műút elvisz egészen a következő pontig, a Tamás-kúthoz; egészen pontosan az ottani turistaházhoz. Remek forró teát kapunk megint, és jut zsíros deszka is. Tavaly itt cseréltünk zoknit, de most lemondunk róla: egész egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy ebben a hidegben mezítláb legyek akár csak egy percet is! Bízom a jó minőségű holmiban – és meg is hálálja ezt a bizalmat: egész végig gond nélkül szolgál. A szolgálat jelen esetben egy komoly kaptató, fel a bükki kéken a Gyökeres-tisztásig. Pár száz méter csak, de jó tempó mellett meg lehet itt is izzadni. Ilyenkor dolgozik rendesen szív, tüdő, minden porcikánk – nem csoda hát, hogy nagyon dühösek leszünk, amikor –majdnem felérkezvén – egy Lada Niva ereszkedik le szemből. Egy normál hétköznapon talán észre se vennénk a kipufogóját – most azonban elviselhetetlen a bűze.

A tetőn jóleső érzéssel emlékszünk vissza: tavaly itt már lámpát kapcsoltunk – most még remekül látunk. Folytatjuk tehát utunkat: zöldön vagyunk megint, ma már sokadszor. Sajnos elég szerény jelölésű rész, de legalább most még világos van. Nagyjából. A szemünk azért sokáig alkalmazkodik, és kicsit meghúzzuk a tempót: jó lenne minél többet letudni ebből a szakaszból, még sötét előtt! Kínálkozó lejtős részek is adódnak, fogynak tehát a kilométerek. Kétharmad távunkat is elhagytuk, így mindenki megnyugtatja az otthoniakat: jól vagyunk, ne aggódjanak. Ettünk-ittunk, lámpát kapcsoltunk, nem tévedtünk el, és megfagyni sem fogunk. Mondjuk, ez utóbbiban én magam ennyire nem vagyok biztos. Vékony ruházatom megint figyelmeztet a hőmérséklet csökkenésére, és ez az érzés egyre aggasztóbb. A teám előbb jégkása-halmazállapotú lesz, majd szépen meg is fagy – a mellkasomon lévő tartójában… Öcsém egy vékony mellénnyel próbál javítani a helyzetemen, de szerintem inkább csak placebo-érzés, hogy segített valamit.

Ekkor már a várva várt Völgyfő-házat is elhagytuk: végre, megjött a piros sáv! Ez sokkal korrektebb jelölésű, mint a zöld volt. A fejlámpákkal így sem mindig egyszerű megtalálni… figyelni kell, na. Fiatal párral találkozunk, ma már többedszer: láthatólag szívesen előre engednek minket… Nem udvariasság ez: sötétben az elöl haladónak van nehezebb dolga – követni őt jóval egyszerűbb. Megyünk tovább a Török úton, ami sejtésünk szerint egy szép szakasz lehet, de mi itt még csak sötétben jártunk… És várjuk a Várkút turistaházat, ahová elhatároztam: be sem megyek, nehogy bemelegedjek. Végül mégis megteszem, és nem is bánom meg. Jóleső, de nem fülledt hőmérséklet van, pompás forró tea, és néhány falat is jól esik. Sok időt nem vesztegetünk, folytatjuk tovább, alig kilenc kilométer van hátra, számolgatjuk. Negyed hét körül járunk, akárcsak a rajtkor, tehát éppen 12 órája vagyunk úton. Zoli elhatározza, hogy idén bepótolja a tavalyi elmaradt cél utáni pizzát. Akkor zárás környékén érkeztünk már oda, most viszont jó reménységünk van rá: remek, itt egy kiváló motiváció! Mindenki választ feltétet, némi forralt bor is szóba kerül – és közben észrevétlenül be is gyorsulunk… Hát, ez téli túra, nincs mese, itt nem a párás falú, citromkarikás pohárra indul be a túrázó.

Errefelé nincsenek komoly szintkülönbségek, bár tudjuk, hogy a Nagy-Eged mellett haladunk el, ami azért nem vakondtúrás. Mi azonban balos kanyart veszünk, és megérkezünk a szőlők közé. Technikás pálya következik, rézsűs utakkal, nagy kövekkel és sziklákkal – mindkét oldalon kerítések között. Aztán amikor vége, jön a még durvább szakasz: nagyon figyelni kell. Meredeken lejtünk, a sebesség azonban igen gyatra: minden lépést gondosan kell megtenni. Szerencsére mindenki épségben átvészeli ezt is, és itt a Vécsey-völgy. Ezúttal megússzuk dagonya és tapadós-löszös sár nélkül – a fagyott talaj semmi ilyesfélét nem enged most. Végül aztán aszfalt is, persze – de nem lesz vészes. Vasúton átkelés, kis szűk óvárosi utcácskák, feltűnik a kivilágított vár is… Harsogó zene, adventi vásár, fényár, nyüzsgő zajos tömeg. A hegyekben megélt csend és béke az ellenkezőjére változik, és nekem bizony inkább ott volt adventi hangulatom. Aztán befordulunk az iskola kapuján, barátságos köszöntés fogad, jóféle forralt bor-illattal. Szép a kitűző és az oklevél, fogadjuk a gratulációkat. Háromnegyed kilenc van, több mint egy órát javítottunk a tavalyi időn, pedig tényleg sokszor lazára vettük. Jó érzés. Megint megcsináltuk, szépen, érdemes volt eljönni!

Bodajk - Gaja-völgyi mikulás 10 TT - ahogy én láttam...

Tíz kilométeres túra, ráadásul sok-sok belefutással, nagyon sietősen. Ezzel együtt is 93 fotó, amiből csak több szűréssel-rostálással tudok kiválogatni húszat a szokásos albumomhoz… Nos, ennek bizony nyomós oka van!

Mikulás-túra, tehát együtt megyünk, mint tavaly – ez volt a hetekkel korábbi elhatározásunk kislányommal. Aztán az élet megint felülírt: keresztelő lesz, rokoni körben, ezen a napon. A „biztonság kedvéért” Sárváron, Bodajktól 140 km-re, és tizenegykor. Márpedig én a Gaja-szurdokba igen régen készülök, mert csúnya fehér folt a saját Bakony-térképemen. Ráadásul a Cartographia Kupa utolsó futama idén – ahol nekem még éppen egy pecsét hiányzik. Logisztika, számolás: mégiscsak megoldható, ha ott szállok meg, és reggel hetes rajttal, futva… Hát, elképzelhető, hogy kilenckor haza tudnék indulni – az út meg pont két órás, szuper! Laci öcsém is vevő volt erre a dilis futamra, így hát pénteken este bejelentkeztünk a bodajki kollégiumban – és reggel háromnegyed hétkor csakugyan a rajtban toporogtunk.

Nem is egyedül. A két rövid táv (tízen kívül huszonöt is teljesíthető) ellenére legalább tucatnyi ember gyűlt össze. Üdvözlöm Gábort és Imrét: ők nálunk is extrémebbek, innen még két másik mikulás-túrára is fognak ma menni! Szegény rendezők aligha számítottak minderre, de hétre tényleg minden rendben volt. Itiner be a futózsákba, kütyük és gazdáik elindulnak, hajrá! Pár ember csak előttünk, elfutunk mellettük és a templom mellett, itt a lépcsősor, fel a kálváriára. Lentről nem is látszott, szép kis domb, kellemes bemelegítő a stációk mentén.

Pompás látvány felérkezni, visszatekinteni még inkább. Szépen látszik a város az előbb elkerült templommal és a távoli Vértes-vonulattal. A legszebb azonban a világosodó, tiszta ég; ezernyi színnel. A tisztaságnak persze ára van, ami jelen esetben ropogós hideg: bosszant kicsit az otthon felejtett kesztyű. Ennél is jobban a vacak fényképezőgép – el is teszem, és átváltok telefonra. Leérkezés a dombról a túloldalon; egyenesen folytatnánk, de hátulról a társak figyelmeztetnek: balra! Tényleg ott a szalag – ám az előző napi GPX-fájl (amit letöltöttem), egyenesen vitt volna. Persze a „valóság” győz, megyek a szalagok útján, itt a piros is, jó lesz ez. Kesellő szoborpark, amit most így nem jobbról, hanem balról mellőzünk – és ez meg is téveszt. Közben ráadásul a telefon is beadja az unalmast és már itt lemerül (nem bírja a hideget és a fényképezést). Így aztán szépen benézem a következő kereszteződést, és egyenes helyett elmegyünk jobbra, házak közé. Több száz méter kell, hogy észrevegyük: rossz az irány!

Korrekció, aztán minden rendbe jön – a jelzések stimmelnek, és a telefon is töltőre kerül: innen már végig bírja. Kapun megyünk át, és nagyon szép, sűrű fás szakaszon futunk tovább. Rendkívül jó minőségű utak kényeztetnek: érdemes hozzászoknunk, mert mindvégig ilyen lesz. Akárcsak a jelzések és szalagozások: nem lehet panaszunk. Feljutunk egy tetőre, ahonnan határozottan lefelé vezet az út – a kilátóhoz. Ez ugye elég ritka dolog, és ehhez mérten meglepő is. Számítottunk azonban rá a szintmetszetes ábra alapján, és feltételezzük, hogy tudták a tervezők, miért is oda kerül. 

Alig néhány perc, és a látvány igazolja őket. Modern, fémből készült, alacsony építmény a Károly-kilátó, egy szikla-kiszögellésen – és elképesztően szép a panoráma! Úgy érzem, szinte lebegünk a Gaja-völgy felett, és balra-jobbra, újra meg újra jár a tekintetem. Kelet felé nézek, és óhatatlanul az Animals régi slágere jut eszembe, A felkelő nap háza. Hát igen, mindennek ára van: a korai kelésnek-indulásnak ez a lenyűgöző látvány. 

Túratárssal elegyedünk szóba: ő a huszadik kupa-fordulónál tart, nyelek egyet… Elköszönünk, kocogóra fogjuk megint: az óra ketyeg, nincs mese. Kék kereszt és piros sáv, nincs gond. A terep is segít, lejtőn vagyunk egészen az Alba Regia-forrásig. Balról ragyog a nap, a vastag friss avar remekül mutat, igen hamar oda is érkezünk.

Szépen kiépített, halkan csordogáló forrást találunk, pontőrrel, aki nápolyival kínál. Gáborékkal itt is összefutunk, de mi a pecsételés után azonnal indulunk tovább, bár látom, ők sem húzzák az időt. Néhány perc, és megérkezünk a Gaja-patak mellé: innentől sokáig útitársunk lesz. Előttünk az Ádám-Éva fa maradványai, meg a híd a patakon. Átkelünk, kék kereszt továbbra is, és igen hamar a Pisztrángos-tó partjára érkezünk. Gyönyörű zöld pázsit, házikók és esőházak – az egyikben pedig ott vár személyesen a Mikulás! 

Szegény, még csak bontogatja a sok ajándékot, de ez érthető is: első „ügyfelei” vagyunk. Azért el nem engedne üres kézzel: mandarin, szaloncukor kerül a zsákomba kislányomnak, a mézeskalácsból viszont fogyasztunk párat: jól jön az energia… A tavat – ha már ott van – megkerüljük, ennyi bele kell férjen az időnkbe. És visszafelé OKT: innentől majdnem teljesen a célig az országos kéken megyünk. Ádám-Éva újra, a hídról balra fordulunk, és kezdődik a Gaja-völgy.

Hallottam, olvastam róla, de ez megint a „látni kell” kategória! Nagyon örülök, hogy végre sikerült. Lenyűgöző, vadregényes, magával ragadó… fantasztikus. A patak, ami hol csendesen, hol zubogva kanyarog, a belemélyesztett gyökerek, a kristálytiszta víz… A sziklák, kétoldalt, sejtelmes barlangokkal, meredek falakkal… Hihetetlenül jó minőségű utak, tájékoztató táblák, pihenők, pompás avar.

Mindehhez a még mindig kora délelőtti napfény, ami besüti-beragyogtatja mindezt a csodát. Szentségtörésnek érzem, hogy futok itt, holott megállnék, de az idő és a számok most ezt nem engedik meg.Tovább tehát, megelégszem a gondolattal, hogy legalább sikerült, itt vagyok, itt lehetek.

Kanyargunk a patakkal együtt, és szinte elénk toppan a Varjúvár. Házikó, sarkánál autó, két pontőrrel. Hihetetlen, de a tíz kilométeres túrán harmadszor is ellátmányt kínálnak. A Balaton-szelet is a zsákba kerül: futunk… ráadásul meredek emelkedő van előttünk, és nem szeretek ilyenkor enni semmit. Neki is veselkedünk: pompásan járható sziklákon, de szinte lépcsőzve jutunk fel a tetőre, ahol aztán megint csak érdemes körülhordozni a tekintetet. Elbúcsúzunk a Gaja-völgytől, de komolyan mondom, már most visszavágyom ide.

Kerítés mentén, kapukon át, kijutunk a régi, felhagyott sípálya mellé. Ereszkedés következik, csodálatos itt is a panoráma. Egészen a Vértesig remekül elláthatunk: jól kivehető még a csókakői vár is. Leérkezünk az első házakig, a terepfutás zajosabb aszfaltozásra vált. A járdák azonban jók, a forgalom kicsi – legfeljebb pár meglepett tekintet jelzi a békés kisvároska nyugalmának megzavarását. Ez a nyugalom aztán a mozi épületénél már egészen más. Ott ugyanis nyüzsgés van: még javában zajlik a rajtoltatás, nevezés. Hosszabb távon tízig, röviden meg egészen délig lehet indulni. És most 8:42 van, igen: azaz, kiválóan sikerült hoznunk a tervet! Nagyon örülünk, váltunk pár szót a kedves rendezőkkel, akik röstelkednek, hogy még nincs kész a zsíros kenyér… Nekem most fontosabb, hogy megkapom az oklevelet és kitűzőt (egyet pici lányomnak is, ajándékba), főként pedig az utolsó Cartographia-pecsétet is.

…Aztán tíz-ötvenháromkor kiszállok a sárvári templomnál – ahová több hozzátartozó is csak utánam érkezik oda.

Tanúhegyek nyomában 40 TT - ahogy én láttam...

Gyerekkorom óta mindig is lenyűgöztek a Tapolcai-medence gyönyörű hegyei. Egyedi alakjuk, formájuk meghatározza és sajátossá teszi a táj arculatát. Hihetetlen ellentétek, egymás közvetlen közelében… Szinte mindre jellemző a zord, szürke, rideg északi oldal, bazalttal és sziklákkal. Ezzel szemben a déli, napsütötte részek a szőlőkkel, gyümölcsösökkel, présházakkal és az ezekhez kapcsolódó kulturális emlékekkel egy teljesen más világot és hangulatot árasztanak. Mindezt egy nap alatt, hatszor, felváltva megélni egészen különleges élmény!

Minden, már bejárt túrán állandónak tekinthető célunk, hogy lehetőleg gyorsabban teljesítsük, mint előző alkalommal. Ha ez nem lett volna elég, erre a napra jutott még egy motiváció: legkésőbb hétre haza kellett érnem, egy esti program miatt: legkésőbb tehát öt – fél hatkor indulni kell. Öcsém örült ennek, mert ő is sietett – szóval, négy negyvenkor csörgött a vekker, hogy a fél hatos indulással odaérkezhessünk a legkorábbi, hetes rajtra. Út közben némi köd- és párapamacsok aggasztottak bennünket: nem jó autózáshoz sem, túrázáshoz sem. Eszünkbe jutott, amikor – két évvel ezelőtt – ugyanezen a túrán nagyon sűrű ködben az orrunkig alig láttunk… Szerencsére most ezt nagyrészt megúsztuk, mint később kiderült. Mert később kiderült, nagy örömünkre…

Teli parkoló, hatalmas tömeg a suli aulájában – nesze neked hetes rajt... Aztán negyed nyolcra mégiscsak összejött, amibe belefért jó néhány ismerős üdvözlése is: Andrea és Attila, Pali és Gábor… nagy öröm akár csak pár szó vagy egy kézfogás is. Enyhe idő várható, ennek megfelelően a cuccot még egyszer átgondoljuk, a felesleget kipakoljuk, és hajrá, toronyiránt! Amiből kettő is van, lévén, hogy a badacsonytomaji Bazalttemplom ikertornyokkal büszkélkedhet. Egyedi, sötétszürke színe előrevetíti, hogy ma látunk még ilyent… sokat, nagyon sokat. Pár száz méter aszfalt, és máris terepen találjuk magunkat. A sárga jelzés felvisz egészen az Országos Kékig, amin ma sokat fogunk vendégeskedni. Mindeközben persze masszívan felfelé tartunk: maga a Badacsony magasodik előttünk, legcsodálatosabb hegyeink egyike, nem holmi kis dombocska. A mai napra jutó hat tanúhegy legmagasabbika, bár így is csak 438 méter. Kiindulópontunk azonban alig van a (magyar) tenger szintje felett; kb. 80 méteren. Így hát – kb. két és fél kilométer távon – kell leküzdeni a nagyjából 360 méternyi emelkedést.

Ennek a szakasznak szimbolikus és jellegzetes része a Kőkapu, egész pontosan Kűkapu. A Klastrom-kút (és II. János Pál kápolna) után, folyamatos emelkedőket bejárva jön a még emelkedőbb rész. Hatalmas sziklák között, öklömnyi köveken jutunk tovább; a túrázók szép libasort formálnak. Előzni itt nem lehet – előtte és utána azonban igen, sőt, szükséges, mert a tempó lassú, és hamar kieshetünk saját ütemünkből, ami rossz. Feljutva – immáron az említett OKT-n – aztán megérkezik a kilátó. Tövében egy kis asztalnál Péter ragasztja a matricát: első ellenőrző pont.

A köd itt még nagy; a Kisfaludy-kilátóba nem is megyünk fel. Összeszámoljuk: hatodszor vagyunk ezen a tetőn, és ebből egyszer mentünk fel – máskor nem volt értelme. Nem túlzottan jó arány, és ezen ma sem javítunk.

Pedig az idő folyamatosan javul, és a Hertelendy-emléknél már egészen különleges fényekkel örvendeztet meg bennünket a szemből, köd alatt-felett átsütő nap.

Kilátás azonban itt sincs, de a Ranolder-keresztnél majd igen! Ott már teljes pompájában élvezhetjük a napsütést, és a táj is gyönyörű. Addig azonban még hullámzik – nem is kicsit – a terep, igazolva a hegy (leginkább déli irányból felfedezhető) kalap-formáját. És igen, az említett kereszt, leszaladok a lépcsőn egy szép fotó kedvéért, addig tesó „önellenőriz”, szépen magyarul szólva: ragaszt egy-egy kihelyezett matricát. Ezen a túrán ez bevett gyakorlat, bölcsen

átgondolt helyeken.

Máris itt a Rodostó-turistaház, és kedvencünk, a Bujdosók lépcsője. A tavaszi Tanúhegyek-túrán szemből van lehetőség megmászni a 464 (lépcsőnek csúfolt) bazaltkockát, az őszin „csak” ereszkedni kell rajta. Ezúttal nem nyirkos és nem is havas, tehát eldöntjük, hogy jelen pillanatban könnyebb lefelé, mint fel. Aztán aszfalt, Badacsonytördemic, nagyon kellemes lejtéssel: naná, hogy jót szaladunk. Igaz, itt már csak elvétve találkozunk túratársakkal: a gyalogosokon nagyjából túljutottunk, a futók meg minket hagytak le. Folytatjuk utunkat, a vasútállomás felé most csak egy pillantást vetünk: ez az OKT-pecsétünk már megvan rendben. Sínek, országút, aszfalt Szigligetig. És ott is, végig – ez egy ilyen szakasz, sokáig.

Az Avasi-templomromhoz érkezvén megtesszük a kötelező kitérőt, de most itt matrica nincs, csak egy felirat, hogy most itt nincs matrica… Elhagyjuk az Esterházy-pincét (ami egyben bormúzeum is), letérünk kissé jobbra, és toronyiránt megérkezünk előbb a Vár Kávézó, majd a templom mellé. Sajnos – szezonális egység lévén – a sütizés - fagyizás kimarad, ellenben nekiveselkedünk a lépcsőknek, és irány a vár, második hegyünk és ellenőrzőpontunk!

A szigligeti vár pompás, sőt: lenyűgöző kilátást tud nyújtani, megfelelő viszonyok mellett. Most a viszonyok nem rosszak, de nem is nevezhetők tökéletesnek. Így hát hálát adunk, hogy nem tejföl-sűrűségű ködben, hanem mégis csak értékelhető, sőt, egészen egyedi, sajátos fényviszonyoknál láthatjuk a magunk mögött hagyott Badacsony kontúrját és a következő tanú, vagyis a Szent György-hegy sziluettjét. Valamelyest a Balaton víztükre is megcsillan, nem távozunk tehát elégedetlenül. És üres kézzel sem: a megszokott ropogós nápolyi pótolja az elvesztett energiákat.

Aztán zúgás lefelé a lépcsőkön és bazaltköveken, követjük a kéket a hosszú lejtőn, ki az országútig, majd mellette, a kerékpárúton. Futók előznek még, gyönyörködünk a tájban, a jobbról megszokott lovak ezúttal balról legelésznek. Aztán át az úton, balra, pontosan előttünk a Szent György magasodik. Aszfalt ezerrel, de akár balra, akár jobbra nézünk, könnyű belátni, hogy itt más alternatíva nincs, nem is lehet. Az Ávorsai gát és rét vizenyős, zsombékos vidéke ez, ember és gép által járhatatlan terület, ahol alighanem sok élőlény kiválóan érezheti magát. Jól van ez így, megbocsátjuk hát az aszfaltot. Jobbra letérünk a jelzésekről, a Horváth-pince kedvéért. Matrica van, bor nincs: a tulaj ugyan kint tesz-vesz, de nyitni majd csak tízkor fog, mondja. Az több mint húsz perc, természetesen nem várjuk meg. Csalódottan lépünk tovább; kétszer is finom szentgyörgy-hegyit kóstoltunk itt, ami olyan, „mint az anyatej”.

Sebaj, majd talán a kulcsosháznál! – reméljük, idén is forralt borral várnak majd. Nah, itt az újabb motiváció, felgyorsulnak a léptek, visszatérünk a kékre. Napfényben ragyogó pincék, egyedi építészeti műremekek, öröm még nézni is.

Itt a bájos Lengyel-kápolna, mellette a Tarányi présház barokkos, összetéveszthetetlen tömbje. Fantasztikus látvány a mögöttük magasodó tanúheggyel – hát megint sikerült eljutni ide is, újra… 

Végre búcsú az aszfalttól: kissé laposabb rész következik, pompás kilátással visszafelé, Szigligetre. És kedvencem, az Oroszlánfejű kút: egyik tavaszi túrán szinte életmentő volt a vize; nem feledem el. Jót iszunk most is: friss és üdítő. Futó csapat halad el közben, fiatalok, jókedvűen zajosak. Aztán a hegy nyugati oldala, itt sincs most önellenőrző pont, megint csak felirat. Ami igen korrekt: így nem kell keresgélni, hogy hátha… köszönjük!

Nekiveselkedünk az emelkedőnek, aztán az egyik kanyarban felbukkan előttem az előbbi csapat. Naná hogy belehúzok, és naná, hogy… dupla öröm így érkezni fel a tetőre, na. Harmadik tanúhegy, harmadik matrica, rövid körültekintés – és kezdődhet az ereszkedés. Cipőm újfent meghálálja, hogy őt választottam pár hete: döbbenetes tempót lehet vele futni, földön, sziklán, köveken: szinte belemar a talajba. Kanyargós szűk ösvények, futók mögött futok, adrenalin ezerrel. Pazar kilátás észak felé, EP, de csak a rövid távosoknak, mi éles kanyart veszünk, tempó, tempó!

Bazaltorgonák. Hátborzongató, döbbenetes látvány: valószínűleg még sokadszor is az lesz. A hatalmas természeti erők és a picike ember... Le a lépcsőkön, sziklák és kövek, és már látom a Kaán Károly kulcsosházat. A 20A táv célállomása, nekünk nem ellenőrzőpont – de ellátó pont. Nem is akármilyen: többféle zsíros kenyér, mellé savanyúságok, paprika, só – és persze sokféle lekváros is, édesszájúakra is gondolva. No és a remélt forralt bor, hát persze! Nem maradt el idén sem, de van forró tea is – mindenkire gondolnak. Falatozó túratársak, többekkel beszédbe is elegyedünk. Az OKT-pecsétre csak pillantást vetünk, megvan már ez is. Aztán balra le, meredeken, szőlők között, Felső- és Alsó-Diska, az Ürgelyuk…

Búcsú a kéktől, szalagozott rész jön. Át a tapolcai műúton majd nem sokkal később a vasúton is. Vigyázz, ha jön a vonat! – írja az itiner, és mi el is csípünk egyet. Remek páros a fotón a Csobánccal a háttérben.

Mert ő következik, igen, újabb célpontként, és azt sem megkerülni fogjuk… naná, hogy felmegyünk a várromhoz. De előbb Gyulakeszi a cél, még előtte pedig az Eger-víz, a pallós átkeléssel, egyensúlyozva. Megvan sikeresen, jöhet a dagonya, mondjuk – emlékezvén a korábbi tapasztalatokra. Itt alighanem a júliusi aszályban is sár van… Viszonylag simán megússzuk, focipálya, majd a falu következik, meg néhány újnak tűnő épület, aztán az Esterházy-kúria… Átszeljük a műutat a templomnál, innen zöld sáv visz, sok 20B távost érünk utol. Hamar elérjük a Rossztemplom romjait, aztán pár méter, és 180°-os forduló, matricával.

Innen OKT megint, beton talpfák (fából vaskarika?!), sok-sok, majd köves-sziklás az út. Letekinteni mindvégig érdemes, a panoráma pazar Gyulakeszi és Diszel felé. Fentről meg széjjel, mindenfelé… mert aztán hamar a várromoknál találjuk magunkat, negyedik színes matrica, és itt is ellátás: ínycsiklandozó aszalt vörös áfonya. Csemege is, energia is. Talán emiatt is – meg talán az újabb lejtő is közrejátszhat? – de belerobogunk, rendesen. 

Előbb sziklás, köves, pompás rálátással balra a Káli-medencére – majd kanyargós, szűk, de lefelé, folyamatosan… nem is kicsit. Család felfelé, pici gyerekekkel: ez igen! – mosolygok rájuk, a kisfiúk büszke tekintete megigéz.

Adrenalin, hatalmas tempó, Zoli is tolja mögöttem ezerrel. Szőlők közé érkezünk, laposabb és homokosabb a terep, távolban a Tóti-Gulács iker-páros látványa gyönyörködtet. Hamar itt az országút, átkelés, és búcsú-pillantás még egyszer a Csobánc csodaszép tömbjére.

Káptalantóti előttünk, meg persze mögötte a Tóti-hegy – a bájos kis falusi templommal fantasztikus látvány. Beérkezünk a kőkeresztnél, aszfalt, de ez most nem lesz vészes. Horváth-kert, a falu közepén: itt sem kell OKT-pecsét, de egy kóla most jólesik, engedélyezzük hát magunknak a kis pihenőt. Főleg, hogy az órára is pillantást vetettünk, és hát… megnyugtatott, na. Jöhet a kék háromszög, letérés, állattartó telepet hagyunk el, szőlő és erdő között folytatjuk. Saras mezei út jön, gépek vájtak mély nyomokat – szerencsére nem hosszú szakasz: nagyjából a zöld jelig tart.Ott meg már igen közelről szemlélhetjük a Tótit, ami körülbelül úgy néz ki, mint ahogy a hegyet gyerekkorunkban rajzoltuk. Felfelé sem változik a kép: meredek, nagyon meredek kaptató, a tetején már csak sziklákkal. Közben több szakaszon gondos kezek köteleket feszítettek ki, segítségül. Én inkább a fák között folytatom, az előttem haladók ugyanis erősen belengetik a fogódzkodót.

Tető, kis szobányi hellyel, 360°-os panoráma, döbbenetes látvány. Az idő nem tiszta, mégis lenyűgöz a kilátás, sokadszorra is. Fotót kérünk a sok ifjú túratárs egyikétől, és rohanás le. Fohász, hogy el ne essek, és hála, megint csak a cipőért, újra. Pillanatok alatt leérkezek, bevárom tesót (ő ugye épeszű), aztán zöldön tovább, lazító futással. Itt vannak a szürkemarhák, meg az Istvándy-pincészet (EP a tavaszi túrán), és az út. Nem is számolom, ma hányadszor találkozunk a kékkel, megyünk fel rajta egy darabig.

Megállapítjuk, hogy ez a Gulács leggonoszabb szakasza: jó sokat megyünk felfelé, hogy aztán nekiállhassunk: a felmenetelnek… Ami technikailag nem is egyszerű: komoly bazalt-mező jön, sziklákkal és bokatörő kövekkel – mindezt rézsűs, ferde terepen.

Megyünk felfelé, az ösvény egyszemélyes, nagyon szűk, és nagyon meredek keresztirányban. Ehhez mérten szépen érkeznek a visszafelé tartók, szemből…

A Gulácsnak csak egy – csigavonalban kanyaruló – útja van, nincs mese, előzékenynek kell lenni, ami ráadásul legtöbbször nem is egyszerű. Fel- vagy lehúzódás, fogjuk a csenevész fatörzseket, egyensúlyoz mindenki. De végül persze minden helyzetet megoldunk, felérünk a tetőre: utolsó tanúhegy, utolsó matrica.

Lezúgás, amikor és amennyire lehet, közben fotózás… Bazaltmező újra, vastag avar, kanyargó ösvény. Előbukkan a civilizáció, egyelőre csak szőlőkkel, majd műút, átkelünk, fellépcsőzünk. Tovább a kéken, szőlők és pincék között, és a Köböl-kút előtt nem sokkal letérés. Utolsó önellenőrző pont, matricázunk – és le az ösvényen, az aszfaltig. Badacsonytomaj, megint csak toronyiránt… Igen hamar előttünk az iskola, pecsét az ajtónál, a kütyüt is leállítom. Kitűzőt választok, oklevelet és kézfogást kapok a gratuláció mellé.  Aztán órát nézek. Hát nincs öt – fél hat… és négy óra sincs, mint ami az előző két évi idő alapján lehetne. Konkrétan 14:42 van. Felszabadulván a nyomás alól, ez egy kellemes pizzát is jelent itt szemben, remek kávéval, és hazaindulunk egy új ismerőssel, Andrással Szombathelyre. Közben számolgatom, hogy még hányat kell aludni a következő Tanúhegyekig…