Civitas Fidelissima 45 TT - ahogy én láttam...

Sopron nem csak az egyik legszebb magyar város, de a leghűségesebb is – vagyis Civitas Fidelissima. A kilencvenhat évvel ezelőtt történtek emlékére teljesítménytúrát is szerveztek a környékre, melyen a Lővérek csodaszép tájain barangolhattunk és örülhettünk annak, hogy mindez ma is magyar föld.

A Rongyos Gárda 1921-ben (a két ágfalvi csatában) tanúsított ellenállásának hatására népszavazást rendeltek el, amin Sopron (és a környező érintett nyolc falu) a maradás mellett döntött. Nem véletlen tehát, hogy a túra a Rongyos Gárda emlékműtől indul, ami Sopronban van, de mégsem: fel kell hozzá jutni a Károly-magaslat parkolójába. Itt tettem le tehát a kocsit reggel háromnegyed hétkor, és üdvözölhettem több ismerőst is. Beleértve Imrét, a főrendezőt is, aki már nyomja is kezembe az itinert – lévén hogy éltem az előnevezés kényelmes megoldásával.

Eddig még csak egyszer, évekkel ezelőtt vettem részt általa szervezett túrán, pedig sok izgalmas, érdekes útvonalat láttam már nála – de valahogy mindig máshol kötöttem ki. Most a szokásosnál tömöttebb zsákkal érkeztem, hiszen a Hit Pajzsa-túrákon ellátás általában nincs. Egy Sport-szelet azért akadt a rajtban, de a többi az én dolgom lesz – beleértve az innivalót is. Főként ez utóbbi okozott fejtörést készülésem során: egy maratoni távon azért elég sokat iszom, még téli viszonylatban is. Így hát átböngésztem a térképet, forrásokat jegyeztem meg magamnak – bár azt nem tudtam, hogy működnek-e? Egy soproni barátom-túratársam, Dani aztán egészen megnyugtatott, így hát a felkészültség érzésével vágtam neki a zöld sávnak.

Hét óra van, és (december közepének megfelelően) még meglehetősen sötét. Szerencsére jól ismerem ezt az ösvényt fel is, le is, így megkockáztatom a lámpa mellőzését. Nincs is gond, a Deák-kútig még óvatoskodva, később már magabiztosabban haladok lefelé, a város irányába. A túra ugyanis oda visz le először, de már közben is ellenőrzőpont fogad, a Printz-pihenőnél. Kódot írunk, majd egészen az Erzsébet-kertig ereszkedünk (én inkább ide tettem volna az EP-t), ahol aztán erős balos visszafordítóval váltunk át a Soproni Kék vonalára. Ez megint csak ismerős szakasz, többek között a Lővérek 40 TT is ezen visz ki a városból. Idén ez a túra elmaradt; újabb okot szolgáltatva nekem arra, hogy ma itt legyek.

Aszfaltozunk tehát, előzök több túratársat is, miközben teljesen kivilágosodott, zsong a város is. Aztán zegzugos utcák jönnek, sok-sok irányváltással, mígnem kiérkezek a Bánfalvára vezető út hídjához, ahol letérek jobbra, és ismét kódot jegyezhetek fel. A Kutya-hegy jön, fel az Ózon-kemping mellett, aztán végre: terep jön. Kellemes kilátással mindjárt jobbra, azaz észak felé. Aztán erdő, egy utolsó tanya – és a Valéta emelkedője. Az ösvények (az elmúlt napok esőzései után) néhol kissé nyirkosak, esetleg sarasak is, de összességében remekül járhatók.

Lefelé, a sűrű fenyvesben azonban érdemes nagyon odafigyelni: gyökeres-köves vízmosásban ereszkedek. Hamar felbukkan Ágfalva, megint aszfalt, majd járda – és itt a kocsma, ahol most nincs EP, de egy kis frissítés igen. Élek is vele, hiszen a maradék 37 kilométeren ma már több lakott terület nem lesz.

Nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal: Ákos is betér egy sörre, akit már sok túrán láttam-köszöntöttem, és akit itt érek utol. Forralt boromat kortyolgatom, miközben váltunk pár szót – és aztán innen együtt is folytatjuk, sokáig. Először is az evangélikus templom mögött, egy kis utcában felkeressük harmadik ellenőrzőpontunkat. Természetesen az Ágfalvi csatának állított emléknél hajtunk főt – és írunk fel egy újabb kódot. Aztán hamar el is hagyjuk a falut – meg a kék jelzést is: pár száz méteren jelzetlen szakasz jön, majd jobbról megérkezik a határ-menti zöld sáv. Ez visz mezők, majd erdők közé, ahol már puhább a talaj, de gond itt sincs.

Közvetlenül a határ (és a Loos-patak partján) haladunk, majd a zöld élesen balra kanyarodik. Mi is, de – mint később kiderül –mi nem eléggé élesen. Így hát egyszer csak egy zöld jelzést veszek észre: ami nem sáv (ahogy kellene), hanem kereszt. Ajjaj, túlfutottunk, nem is kicsit! Sokat. Mentsük, ami menthető – ami jelen esetben egy igen meredek kaptató, fel, a Borsó-hegy gerincére. Őz rohan át előttünk, jó lehetőség egy szusszanásra… de aztán már fent keressük az őrtornyot, ahol aztán meg is találjuk a következő kódot.

Ereszkedés, majd újabb, hosszú emelkedő: szalagozott út következik. Ezen jutunk ki a jól ismert piros sávra, ami balról érkezik a Felső-Tödl felől. Most alaposan kijárták erdészeti gépek; örülünk, hogy jobbra kell rátérni. Ez már a Terv út, ami igen kellemes emelkedéssel visz lassan felfelé. Megérkeznek a „halmok” is: első, második… és még negyedik is lesz. Ezek már alaposabban megdolgoztatnak, de a sebességünk nem csökken. Ákos ugyanis szigorúan tolja, sőt: nagyon szigorúan… Szerintem a megszokott gyorsabb tempómnak is legalább 120%-án megyek, de azért igyekszem tartani a lépést.

Közben persze jól elbeszélgetünk, meg a tájat is csodáljuk. Annál is inkább, mert még a nap is előbújik: pompás látványt nyújtanak a megmaradt őszi levelek, a nyíresek, meg a távoli hegyek is. Így jutunk a túra – és a környék – legnyugatibb pontjára, az Asztalfőhöz (vagy Urak Asztala, esetleg Herrentisch).

Határkövön található feliratot jegyzünk fel, és ereszkedhetünk lefelé. Ami több helyen is emelkedő, lévén, hogy a Soproni-hegység legmagasabb pontjára igyekezünk éppen. Nem sokára ki is tűnik a fák közül a Magasbérci-kilátó tornya: újabb EP. Felszaladok pár fotóért, meg persze keresem a kódot is – Ákos is ezt teszi, csak lent. Egyikünk sem talál, így hát megyünk tovább (a célban aztán kiderül, hogy én nem vettem észre a lépcsőzés közben).

Féltávon túl vagyunk már: balról Hermest hagyjuk el, majd mellőzzük Helén-aknát (ami osztrák oldalon van, így Helenensachl névre hallgat). És látszik már a távoli Brennbergbánya, ahová most nem megyünk be, de megemlegetjük kocsmáját – ami a templom oldalában található… Közben kellemesen szállingózni kezd a hó, hangulat-javításként. Továbbra is a piros-zöld jelzéseken folytatjuk, de ez már új, ismeretlen rész egy darabig. Hát, hullámzik a terep szépen, és újra megállapítom, hogy Ákos nagyon erős tempót tud. Ennek megfelelően az idővel is remekül állunk: nem csoda, hogy hamar megérkezik újra a kék is. Ezen most megint sokat fogunk menni: kis híján a célig – de legalábbis Sopronig.

El is köszönünk a zöld, majd a piros jelzéstől is, és teszünk egy kis kitérőt a Muck-tető kedvéért. Újabb kód, újabb hószállingózás. Erdészeti útról térünk le balra, de továbbra is a kéken: ez már a Tolvaj-árok alsó szakasza. Ezen jutunk fel az elágazásig, ahonnan egy kis kitérő kedvéért átváltunk zöld háromszögre. Leginkább persze a Várhely-kilátó kedvéért: az is EP – ráadásul a 25 km-es távon érkezőknek is. Össze is találkozunk többükkel: itt jön Vera is, váltunk pár szót.

De felbukkannak mások is: a fent említett Dani, Emesével. Kijöttek, és vizet hoztak nekem! Hát, igazán zavarba jövök ekkora kedvesség hatására; tényleg jól esik. Persze a víz is: nem kell források után kutatni, és megúsztam kis teherrel is – ők pedig sétáltak egy kellemeset (legalábbis ezzel nyugtattak). Aztán jól elbeszélgetünk a fantasztikus Ciklámen tanösvényen, csodálva a megunhatatlan tájat (Ákos már korábban elköszönt és előre ment, saját tempójában).

Hétbükkfa: elbúcsúzok Daniéktól, felírom az újabb kódot, és letérek jobbra – továbbra is a kéken. Őket (és a huszonötösöket) a sárga hamarosan visszaviszi a parkolóba, a rajt-cél helyszínére. Nekünk viszont izgalmas folytatás következik: legalábbis akik – hozzám hasonlóan – még „járatlanok” ezen a környéken. Kecske-patak, János-pihenő, no és az Iker-árok (vagyis Zweigraben): ez utóbbi különösen látványos és vadregényes.

És egyúttal remek futóterep! Élek is a lehetőséggel, és megpörgetem kicsit „utána úgyis emelkedő jön majd” felkiáltással. Kiváló ösvények, és újabb, testet-lelket átmelegítő pazar napsütés. Nagy élmény így haladni – nem csoda, hogy már itt is a Bögre-forrás. Újabb kóddal, igen – és jöhet az emlegetett emelkedő.

Nem erős, de annál szebb: kisebb árok, vagy vízmosás? Mindenesetre kiválóan járható, és a hátulról érkező napsugarak varázslatos fényekkel festik be. Itt a tető, a Rókaház – vagy ha úgy tetszik, a Fuchsen Kogl – és újabb lejtő.

Csoda-e, ha máris a soproni Parkerdő széléhez érkezek? Dehogyis! Kirándulók, sétálgatók: civilizáció. Majdhogynem nyüzsgés, de legalábbis változás, nagy változás az előző magányos kilométerek után. Északnak tartok, a sétányon messziről feltűnik az Ojtozi emlékmű: pontos mása az erdélyi (sziklafalba vésett) domborműnek, az 1917-es soproni honvédek tiszteletére és emlékére.  

Aztán pörögnek az események: pár perc, szinte, és a Hotel Lővérnél kanyarodhatok balra. Viszlát, kék! Jöhet annak háromszöges változata: nem is véletlenül. Imre gondoskodó kedvessége folytán a túrát egy jó kis kaptatóval fejezhetjük be. Fel hát a TV-toronyhoz, a Károly-magaslatra! Negyven környékén bizony másként esik, mint korábban, amikor itt csak egy-két kilométer után vágtunk neki a kapaszkodásnak… De a táj itt is, most is elbűvöl, a levegőt harapni lehetne, és igazából kell-e ennél több? Esetleg kifogástalan ösvények, remek kilátások, megfelelő jelzések? Mert megvan az is, ez így mind!

Áthaladok a sípályánál, aztán majd újra – csak közben panorámában gyönyörködök, meg újabb kódot írok a Dalos-kőnél. És már látom a kilátót, kód ott is – de ez már az utolsó. És az aszfalt, kirándulók, akiket egy túratárs előz – de olyan ismerős a mozgása… Hohó, Ákos! Hát megint. Az utolsó száz métereket tehát újra együtt morzsolgatjuk el, és így lépünk Imréhez, nagy örömmel. Eredetileg ugyanis szerettem volna kilenc órát, esetleg nyolc és felet: most az óra 7:45-nél áll meg. Huh! Hát ez nem rólam szólt: ez elsősorban Ákosról, és az ő tempójáról szólt. Köszönöm, élmény volt! Mint ahogy az egész túra is: útvonalával, szellemiségével, a Lővérek oly sok szépségével. Megkapjuk az emléklapot és a míves fém jelvényt: dísze lesz a gyűjteményemnek. És végül még a reggeli sötétben elmaradt képet is pótolhatom: fotót készítek a Rongyos Gárda emlékművénél is: tisztelet a hősöknek!

Lővérek 40 TT - ahogy én láttam...

Szelíd lankák és húzós emelkedők, kultúra és civilizáció a hegyekben. Kilátók pompás panorámával, bányászati mementók és sok-sok német nyelvű emlék. Frissítő források, ózondús levegő – és persze a Hűség városa: Lővérek 40 teljesítménytúra, Sopron.

„Üdvözöljük Sopronban” – olvasom az útszéli táblán, miközben öcsém folyamatos ablaktörlőre kapcsol. Az eddig szemerkélő eső tempóját követi csak, amit beígértek, tehát számítottunk is rá. Örülni persze nem tudok neki, de azért kétségbe sem esek. Pár perc azonban, még a rajthelyig sem jutunk el, és az eső megáll. No, ilyenkor kell gyorsan – és persze jól – eldönteni az öltözködést. Kiszállunk, és a technikai pólót hosszú ujjú aláöltözőre cserélem. Vékony mellény, majd esődzseki – ez a végső variáció. Amiről aztán másfél-két órával később kiderül majd, hogy öngól: bőven elég lett volna az a póló.

Kellemes nyüzsgés a rajtnál, az Evangélikus iskola földszintje a miénk most, és mivel harmadszor vagyok itt, már rutinból megyek kitölteni a nevezési lapot. Gáborokkal találkozom, üdvözöljük egymást: ők aztán villámgyorsak, azonnal indulnak is. Mi még váltunk pár szót Laci öcsénkkel: ő a 25 km-es távot választotta mára, mi Zolival a negyvenest. Aztán indítom a kütyüt, meg a gazdáját is, forgókapun ki, jó sok aszfaltozás vár rögtön ránk. Sopron persze barátságos, kellemes, enyhíti a rossz érzést. Soproni kék jelzés, ki a városból, több tucat túrázó előttünk, előzünk sokat. Egyetem, Erzsébet-kert, aztán Bánfalva és Kertváros – és már itt is a Kutya-hegy. Az első emelkedő kezdődik a romos malomépületnél felkanyarodva; pazar villák és gondozott kertek. Elhagyjuk az utolsó házakat és kiskerteket, és máris szőlősorok emlékeztetnek, hogy borvidéken járunk. Fotózni muszáj, messze fürkészhet a tekintet, az osztrák szélkerekekig. A táj békés és csendes, mi kapaszkodunk felfelé, aztán egy tanyánál jobbos kanyar: itt a Valéta. Gyönyörű szakasz, mindig is szerettem – most sem okoz csalódást. Igaz, az esőzés azért csak-csak hagyott nyomot: az ereszkedés (ami máskor hatalmas futás szokott lenni) most igen óvatos, gondos – és ehhez mérten lassú is. Igaz, olyan is van, aki inkább az erdőben próbálkozik… De aztán igen hamar leérkezünk Ágfalvára. Gazdasági épületek, állatok, kutyák – szerencsére mind kerítésen belül. Fő utca, bal kanyar, kocsma: első ellenőrzőpont. Szia Enikő, hát te, itt? – üdvözlöm a rendezőt, aki panaszkodik kedves főnökére: este már dolgoznia kell, szóval húzós nap lesz neki. Megnyugtatjuk, hogy eddig minden rendben volt, legurítunk egy kólát és mehetünk tovább.

Evangélikus templom (jellemző a környékre): innen indul a piros sáv-jelzés, amit sok kilométeren keresztül követni fogunk. Emelkedő, kis meseházak, aztán pompás kilátás jobbra. Eddigre már nem csak az szétoszló felhők, hanem egyenesen bársonyos napsütés kényeztet bennünket, az esőnek csak a lábunk alatt van nyoma. Ott azonban többször is: ezen a részen kerülgetünk jó néhány pocsolyát, aztán füves szakaszok, rétek is jönnek. Az utak azonban általában jók, elhagyjuk az Alsó-Tödl lankáit, csomópont előttünk. Gondos feliratok igazítanak útba: huszonötösök egyenesen, negyvenesek jobbra fel. Itt volt a hajdani bányavasút vonala, és elkezdjük az emelkedést. Fiatal srácot érünk utol, beszélgetésbe elegyedünk – aztán 17 km-en át együtt is maradunk. Dani soproni, jól ismeri a tájat – és remek ütemben tolja. Hamar magunk mögött hagyjuk tehát a Felső-Tödl néhol egészen hullámzó környékét. Kiérkezünk a Terv-útra, ami egy kissé unalmas szakasz szokott lenni. Most nem az: a megszokott széles, kavicsos út bizony elég sáros, figyelni kell. A Rideg-bérc után aztán megérkezik a zöld is – és a halmok: az első, a második… és végül a Negyedik halom is: ez az Idegenek útja (Fremdensteig), ami kellemes hullámzásával (és szép nyíresekkel) marad emlékezetes.

Mindössze pár méterre, pontosan követjük az országhatárt, egészen a legnyugatibb kicsúcsosodásig – sőt, majd utána is. A csúcspont azonban megálló is: ez az Urak asztala, a Herrentisch. A második ellenőrző pont, kódot kell csak felírni – kódot azonban nem találunk. Gyors telefon Enikőnek: ne keressétek, idén nincs kód, mehettek tovább. Rendben, pár fotó, átlépünk osztrák oldalra is – a kőasztalhoz azonban most sem ülünk le.

Nyugati helyett keletire fordul az irány, hiszen komoly fordulót veszünk itt. Ereszkedés, majd kis emelkedő megint: jól elbeszélgetünk közben. Piros és zöld sáv, együtt – ezt a szakaszt Kelta-útnak is hívják. Mellőzzük a Vörös-bércet és a Szt. István-aknát… és igen gyorsan elérjük a Lővérek legmagasabb pontját, az 557 méteres Magasbércet. A kilátó előtt kisebb hófoltok emlékeztetnek a múlt heti időjárásra. Az asztaloknál pedig a már jól ismert pontőr fogad, aki mindig is itt szokott „szolgálatot” teljesíteni: müzli-szelet is jár a barátságos kézfogás mellé. Fiatal srác indul tovább, egy szál fehér pólóban: megtudjuk, hogy csak ő van előttünk. Ez kevés indok, hogy lemondjunk a kilátásról, tehát fellépcsőzünk, és most sem bánjuk meg: a késő őszi színek megérdemlik, hogy rászánjunk pár percet.

Hamar az Új Hermes-akna közelében haladunk előre, kissé odébb az Ó Hermes-akna és az egykori sikló nyomvonala… Bányászati emlékek mindenütt – még a határon túl is: a mi Ilona-aknánk Helenenschachl néven folytatódik odaát. Aztán balos kanyar, elköszönünk a piros és zöld jelzéstől.
Szalagozott szakaszon folytatjuk, jó sokáig, ami elvileg ugyan piros kereszt kellene, hogy legyen, de erről csak a térképek tudnak, a fák törzsei nem. Brennbergbánya előttünk-alattunk, oda érkezünk be: felsorolni is nehéz lenne a sok nevű aknát, amik alkotják.
A falu közepén csille, „Glück auf” felirattal, és a sokatmondó évszám: 1759-1953. És a Grundschule, bár alatta azért ott van az is, hogy „általános iskola”.

És persze az újra meg újra megcsodált kocsmatemplom: szép nagy, kőből és fából épített templom, aminek oldalában megfér egy kocsma is. Ide azért nem térünk be, inkább a nyomós kútnál vételezünk egy kis vizet: már készülünk lélekben a nemsokára várható teára.

Addig azonban még előttünk van egy Havas-bérc: folyamatos emelkedő, de nagyon szép szakasz. És aztán a várt ellátó- és ellenőrző pont, Görbehalom mellett.

A Fehér Dániel-forrás kellemes vizét most – az említett tea miatt – kihagyjuk, és szánunk pár percet az ebédre. Közben felmérjük a helyzetet, és látjuk, hogy szépen időben vagyunk. Igen kedves hölgyek kínálják a tényleg nagyon finom kenyeret, kívánság szerinti összeállításban. A tea is jól esik, és a kulacsba is jut. Köszönünk és folytatjuk – immár kettesben: Dani előbb elindult innen.

Letérünk a kékről, még a műszaki zár valamikori vonala előtt, és a szalagokat követjük. Meg sok túratársat: itt már együtt megyünk a huszonötös táv teljesítőivel. Sok előzés, és hamar a Wanzig – akarom mondani, Poloskás-bérc közelében járunk; rendesen hullámzik itt már a táj. Ezzel együtt lenyűgözően szép is: a hegyoldalak a hol sejtelmes, hol teljes napsütésben pazarul festenek a lehullott friss avarral.

Átkelünk a Köves-patakon és gyönyörködünk a Köves-árok völgyének látványában, de erre nem sok idő marad. Előttünk az Ultra, ami ugyan nem a legmagasabb, de mi a leghúzósabb szakasznak ezt tartjuk. Aztán persze megjön a tető, szusszanunk, és újra lefelé megyünk, itt a Kis-Ultra és a Tolvaj-árok… gyönyörű részek.

...És máris előttünk a Várhely-kilátó (Burgstall). Meglepően hamar felérkezünk, Dani pedig jön szembe: ő már zúg le a kékre. Mi is hamarosan, csak előbb fel a kilátóba! Sopron és a Fertő-tó előttünk, muszáj időt szánni rá.
Aztán visszatérünk a földre… pecsét, újabb müzli-szelet, és jöhet a kék. Bella-emlék és pihenő, majd jobbról a kora vaskori halomsírok – az út meg délnek, lefelé. És itt a fahíd, 180°-os visszafordító, és a Ciklámen Tanösvény.

Remek érzékkel választották ki a nyomvonalát: balról a Tacsi-árok kísér minket, jobbról magaslat, gerinc – az út pedig kanyarog, egyre kanyarog. Elképesztően szép! Közben túrázók szemből, padok és pihenők, gyerekes családok… sokan ismerik ezt a környéket.

A kanyarok után megérkezünk a Hétbükkfához: elköszönünk a kéktől, sárga visz tovább. Hosszú egyenes, ami lejt, és kiváló futós szakasz. Le is érkezünk gyorsan az aszfalthoz, az idővel remekül állunk, előttünk már a parkoló. Elindulunk fel a Károly-magaslat felé, jobbról a TV-torony, kanyargunk kicsit.

Új épületet fedezünk fel, tavaly még csak épülgetett: Kőhalmy Vadászati Múzeum, olvasom a feliratot. Sok-sok kiránduló körülötte, a Károly-kilátó tetején is emberek, szabad asztalt sehol nem látok.

Itt már nincs EP, nem vesztegetjük az időt, éles jobbos kanyar, és a kék háromszög, egészen le a város határáig. Pompás kis szakasz, bár a felfelé igyekvők egészen másként gondolhatják… De a minősége jó, a sípályánál (amit kétszer is keresztez) gyönyörű őszi színekben lehet megint részünk – és remek kilátásban. Aztán csak le és le, futás ezerrel, és persze hogy gyorsan itt a Szanatórium… persze.

Vége az ösvénynek, az erdőnek – sőt, a Lővéreknek is: itt a város. Aszfalt, nyüzsgés, autók. A kipufogógáz szaga ilyenkor sokszorosnak tűnik, kitisztult tüdőnk tiltakozik, de aztán beletörődik… Lejtő továbbra is, megint villák, polgári miliő, szép házak. És az egész délután kémlelt ég „megadja magát”: elkezd szemerkélni az eső. Szerencsére öt perc, néhány utca, és máris feltűnik szemben az iskola. Meg Laci öcsénk, aki éppen ballag ki a kocsihoz… A szokásos fejcsóválás és mosoly, kábé egy óra múlva vártalak benneteket, őrültek.
Az ám, az óra: lehet örülni megint! Hat feletti átlag lett; a tavalyi eredményt egy óra egy perccel javítottuk meg, pedig azzal is elégedettek voltunk akkor. Választható kitűző, szép emléklap – és a megszokott minőségi virsli, három ízben - hozzá a forró finom tea. Dani falatozik az egyik asztalnál, leülünk hozzá és gratulálunk egymásnak; négy percet kaptunk tőle. Címet cserélünk, aztán hazaballag, mi meg zuhanyozni és átöltözni. Végül megjutalmazzuk magunkat egy remek kávéval és sütivel, és a fent említett ablaktörlőt ismét megdolgoztatjuk.