Tudtam előre, hogy ez
egy merész vállalkozás lesz: hőségriadóban 130 kilométert végigjárni. Az
eredmény: életemben első alkalommal (144 sikeres teljesítés után) feladni
kényszerültem egy teljesítménytúrát. Igen sok tanulsága volt; sok-sok élménnyel
és emlékkel – és meglepően sok pozitív hozadékkal.
A tömegrajtoknak mindig van egy egyedi hangulata, amit
nagyon szeretek. Ez most sajnos nagyrészt kimaradt számomra: meglehetősen
kiszámítva, háromnegyed hatkor érkeztem a nagykanizsai gimnázium épületéhez. Gyors
lepakolás, a depókra szánt holmik szortírozása, nevezés és fizetés – és máris
az indítási pecséthez állók sorában találtam magamat. Nagyon sűrű volt ez így:
szeretek találkozni, pár szót váltani minél több ismerőssel… és nyugodtan
átgondolni még egyszer mindent. Ráadásul a reggel amúgy sem sikerült túl jól: a
kis panzióban három óra tízkor kelt a szembeni szobában megszálló család… és
sajnos nem sikerült visszaaludnom. Nem túl jó ómen egy kb. 30-32 órányira
tervezett talponlét előtt. Még szerencse, hogy ismerős túratársak, Imre és
Szabolcs is itt szálltak meg, így nem kellett buszozni: elvittek a rajthoz.
Persze talán jobb is, hogy nem agyalok azon, hogy ennyit bizony még nem mentem,
mint amire készülök: a leghosszabb eddigi túrámat is meghaladja bő húsz
kilométerrel. Vagy azon, hogy mennyire épelméjű dolog tőlem, hogy hőségriadóban
vállalkozok egy olyan túrára, amiről már most tudom, hogy jelentős része vezet
aszfalton, nyílt szakaszokon, tűző napsütésben.
Hatkor aztán nekivágunk az aszfaltnak. Nagykanizsa
meglehetősen komoly kiterjedésű város, tehát nem két perc kijutni, hiszen
nagyjából a közepéből rajtolunk. Követem a tömeget, újdonsült ismerőssel
diskurálunk, majd hamar a zöld sávon baktatunk. Aztán elmaradnak a házak, az
M7-es is elzúg felettünk, és békésebb, csendes városrész jön: Palin. Meghúzom
kicsit a lépteim, előre megyek-szaladok – a kék, és az első DDK-s pecsét vár
rám ott. Vagyis: mégsem. Zárt kapu fogad a vendéglőnél, azaz, hiába tettem meg
a kétszer ötszáz métert. Futok magam (és a mezőny) után; szigorúan lemaradtam.
Majdnem Zsigárdmajorig kell mennem, hogy a csapatot megtaláljam. Ott aztán
jöhet az első filctoll, felfirkáljuk a pontos időt, és innen már együtt tovább,
Ferivel, Ildivel, de itt haladnak Timi és Norbi is. Nyílt, majd erdős részek
jönnek – aztán ez utóbbiak kerülnek többségbe. Homokkomáromba érkezünk: a kis
boltban majdnem teljesen lepusztított hűtő fogad, de a jeges tea így is jól
esik.
Különleges Kálvária, fából faragott szobrokkal, királyokkal: szép
sorozat, látványos, érdekes. Aztán a templomhoz érkezünk, és itt már
DDK-bélyegző is kerül a füzetembe. Mehetünk tovább, kék jelzés továbbra is,
egészen az elágazásig. Jobbra, északnak fordulunk, a sárgára: elköszönünk a
kéktől. Amire itt kell majd visszaérkeznünk, hozzávetőleg egy nap múlva, talán…
És akkor már „csak” az eddig megtett út (kb. 17 km) lesz hátra.
Sűrű erdők, fák, bokrok. Ez utóbbiak most az igazán
érdekesek: vendégmarasztalók. Szedresbe érkezünk ugyanis, és a sok-sok apró, de
nagyon finom csemege szinte mindenkit megállásra kényszerít. Nehéz az
elszakadás, még több száz méterrel később is újra meg újra elcsábulunk… Így
felfrissülve megyünk tovább, homokos-földes utakon, néha tisztások, rétek
váltják a folyamatos erdők monotóniáját. Egy úttörésnél megint filctoll, megint
időpontot írunk, de csak pillanatnyi a megállás: tovább! Sok szint nincs, de a
hőmérséklet érezhetően együtt emelkedik a nappal.
Fogy az innivaló, így hát
megörülünk, amikor az oltárci vadászháznál vízcsapok adnak felfrissülést. Jut a pohárba, kulacsba, de mosakodni is lehet – akár a fejem búbjáig is. Pár
száz méterrel később pedig az első „emberes” ellenőrzőpont: két mosolygó hölgy
paradicsomot vagy almát kínál. Ez utóbbit választom: apró, de lédús, kellemes
nyári alma; jóleső. Erdők, erdőszélek, néha rétek, tisztások.
Gerincen megyünk,
és nemsokára szőlők közé jutunk. Itt némi kilátás is akad, néha nyugat, néha
kelet felé – jó a kis változatosság. Az épületek sajnos legtöbbször romok vagy
lepusztultak: szomorú látvány.
Újabb filctollas pont, felhívjuk a csapat másik felét:
jönnek mögöttünk, minden rendben van. Erdők, sok árnyék, ami egyre jobban
megbecsülünk, mert – dél felé közeledvén – egyre ritkább kincs. És lassan már
az árnyékban is hőség van. Nem, nem meleg, hanem hőség. Váltakozva iszom a vizem,
az izót és a gyümölcslevet; próbálok valami változatosságot belevinni. Enni nem
tudok, már reggel óta. Sajnos a készülődésbe és a megcsúszásba a normális
reggeli nem fért bele, és az eddigi fél szendvics minden, csak nem megnyugtató.
Gyümölcspüré, gabonaszelet, kókuszrúd a zsákomban, de egyiket sem kívánom.
Nyílt
szakaszok, puszta rétek jönnek, némi kilátással; a hőség már komoly, de a tempó
még rendben. Mélyút, betonút, ereszkedés, felbukkan a falu is:
alattunk-előttünk Hahót. A negyvenes táv vége, ellenőrzőpont és depó is: ide is
lehetett előre küldeni holmit magunknak. Magam is éltem ezzel a lehetőséggel,
bár a fagyasztóból kivett izó így is legfeljebb gyenge hűvöskének tekinthető;
hidegnek nem. Szerencsére pillanatnyi frissülésre ott a kocsma, ahol kellemes
fröccsöt kapok, és újratölthetem a vizestasakomat is. Igen fontos holmi ez;
nagy örömmel használom az új darabot a tönkrement régi helyett. A kínált
zsíroskenyérből sikerül másfél szeletet elmajszolni; ebben is leginkább a
kapott finom sós paradicsom segített. Mindent egybevetve, komoly súlyú zsákkal,
de felfrissülve vághatok neki a következő húsz kilométernek.
Katlan. Amióta túrázok, erről a szóról nem a hatalmas
főzőüst jut eszembe, hanem meleg-forró völgyek, megszoruló-mozdulatlan levegő,
hőség és izzadás. Itt is ez következik: felkészültem, tudom, számítok rá. Az
eleje nem is annyira vészes – bár jó kis emelkedő visz fel – de aztán kijutunk
a fák közül, és a hőség nem kímél. Egy szakaszon (zoknicserém után) Gabival
megyünk együtt: nagy tapasztalatú, kiváló tempójú leány, le a kalappal! Aztán
utolérjük a csapatot, kibővülve megyünk tovább a söjtöri szőlők között. Feri
vize elfogy, pótlás nincs: egyetlen reménye egy présháznál kérni, valahol.
Sikerül. Én itt már komoly gyomor-gondokkal küzdök, és lemaradok kicsit a
csapattól. Filctollas pont megint, felírom az időt, és elindulok. Rossz
irányba, gyorsan kiderül. Vissza a pontra, korrigálás. Nem, most sem jó. Hol az
út? Három fiatal egy pince teraszán: igen segítőkészek. Túlzottan is: a zalai
vendégszeretetbe belefér egy komoly kupányi fröccs, jóféle háziból. Hogy milyen
volt a keverési arány, nem tudom meg soha. De durva, annyi bizonyos… Megüt,
megnyom, bár frissít is, persze. Így követem a srácot, kivisz a kék keresztre,
megköszönöm.
Ereszkedés, beérkezek a faluba, aszfalt és hőség. Nagyon
kedves pontőrök, mosakodni és vizet tölteni is lehet a Deák-házban. A szembeni
kocsmánál jéghideg kóla, igen sokat segít: itt vár be a csapat. Még egy kis
pihenés, és jöhet az újabb Katlan. Fel, fel, mezők és erdők mentén, szélén,
poros-homokos-földes utakon.
Elhagyjuk az Alsó-Válickát. Távolra látni,
dombokra és domboldalakra. Meg a végtelen mezőre, és közben tűz a nap. Tetőre
érkezés, de hol maradt Józsi bácsi? Nem jön, nem jön! Feri visszamegy érte:
kiderül, hogy elesett, meg is ütötte magát… nincs teljesen jól. Filctoll,
írunk, de most inkább érte aggódunk. Pusztaederics, majd komoly kaptató: Józsi
hajthatatlan: ő végigmegy! Feri győzködi, én is próbálom: ne erőltesse, nem
kellene… ennyire nem. Aztán megegyezünk: itt most eszik egyet, és ha Rádiházáig
utolér minket, akkor… megbeszéljük a folytatást. Ha nem, akkor nálunk marad az
itinere. Beleegyezik, mi pedig Ferivel utánaeredünk Ildiéknek.
Hiába a sietség, csak az ellenőrzőponton találkozunk: ők már
javában falatoznak a kocsma előtt. Hatvan kilométer, tehát majdnem féltáv: fel
kell töltekezni, erőt gyűjteni. DDK-pecsét, aztán mosakszom, vizet pótlok,
kólát hozok ki, szendvicset bontok. És eszem. Enném. Nem megy. Nem megy le a
falat. Így, ahogy mondom: nem megy le. Rágom, forgatom, kínlódok. Nem és nem.
Döbbent vagyok. Most mi lesz? Eléhezés, hát nyilván. Már most korog a gyomrom –
ahová nem tudom lejuttatni az ennivalót. Aztán jön a gondolat, ami eddig még
egyszer sem: hát itt a vége! Kiszállás, feladás. Nincs más megoldás. Szólok a
többieknek: nekem itt vége. Elképedten néznek. Feri hitetlenkedik: az előbb, ide
még szinte futottál, alig győztem melletted jönni! Ez igaz, Feri, de ha nem
tudok enni?... Hümmög. Ildi (úgy is, mint racionális nő) megszólal: ezt neked kell
eldöntened. Egyetértenek – de azért biztatnak: próbálj enni! Kebabot veszek,
kólával próbálom letuszkolni. Na, ez segít. Két korty, egy falat. Lemegy. Újabb
adag: ez is. Lassan majdnem elfogy… majdnem. Kicsit megnyugszom, nagyokat
lélegzek, felállok. Józsi nem: megérkezett ugyan, még itt ért minket, de itt
már sikerül meggyőzni, és kiszáll. Jobbulást kívánunk neki, és elindulunk. Több
mint egy órát töltöttünk itt, mardos a lelkiismeret: a zömét miattam.
Egy hete kánikula tombol, de itt dagonyás, vizenyős szakaszok
is lesznek. Hát persze: Zala, agyag. Egyre nehezebb látni őket – előkerülnek a
fejlámpák. A tempó jó, megjön a féltáv, de valahogy nem örülök neki: még a
százasokon is kétharmad ez… itt meg fél. Nem vagyok jól. Sötétben kelünk át
Szentpéterföldén, majd dombozunk ismét. A tetőn filctollas pont, aztán gerinc,
majd ereszkedés. Lasztonyán DDK-bélyegzés újra: itt már fáradtnak tűnnek
társaim is. Fiatal csapatot érünk utol: ők is annak tűnnek. Kaptató, felfelé,
meglátom a kilátót. A beidegződés legyőzi a józan észt: felmegyek a tetejére,
pedig határozottan magas. Pompás éjszakai kilátással kárpótol, még ha lefotózni
nem is tudom… Meredek ereszkedés a gerincről a Torhai-forráshoz, aztán meredek
emelkedés a Torhai-forrástól egy újabb gerincre. Úttörés, majd meredek
ereszkedés. Nekem azt mondták, hogy ez egy dombság!... Érintjük (vagy inkább
csak súroljuk) Lispeszentadorjánt: nagyon éhes vagyok, de sem müzli, sem
energiaszelet, sem szendvics nem megy le. Majd Bázakerettyén! Talán… Ott
biztosan lesz kóla. Kell hogy legyen kóla. Nekem kóla kell, hogy enni tudjak.
Bázakerettye, kocsma, ellenőrzőpont. Bánom is én! Elő se
veszem az itinert: előbb kóla! És van kóla. Egy üveg, egy húzás. Második üveg,
jöhet mellé a szendvics. De most nem működik a titkos recept: az ital
lecsúszik, a falat meg nem. Rágyúrok, rendben, addig kimegyek, pontőr és
pecsét. Meg DDK is, igen. De mi kopog? Hogy micsoda?... Megeredt az eső? De
hiszen a Nomad TR-ben jöttem… ami kiváló cipő – szárazban. Pompás cipő
aszfalton (ami volt ma bőven), szuper homokban, földes utakon (ilyenek is
akadtak). Sárban viszont vége. Másfél hete „szépen” bizonyította egy OKT-s
szakaszon: megcsúsztam, hanyatt estem, meg is ütöttem a derekamat. És itt meg a
zalai agyag vár, vizesen. Emelkedőkkel, lejtőkkel – és még pont egy maratoni
táv van vissza: 88 kilométernél tartunk.
Itt született meg a végső döntés. Ami pár perc múlva még
véglegesebb lett: Feri bejelentette, hogy ilyen álmos még soha nem volt túrán,
és gondolkodik, hogy… Hogy abba kéne ezt hagyni. Itt és most. Ildi csak nézett
nagyot, majd – csatlakozott. Aztán alkalmi társunk, Feri is. Aztán Karcsi is
kiszállt… Aztán jött egy fiú és egy síró lány: igen, ők is. Ők már elázva,
söprűvel a nyomukban. Mert közben három óra lett, a pont zárásának ideje. És
beszálltunk egy kocsiba, Nagykanizsán meg kiszálltunk a sulinál. Megkaptuk a
negyvenes díjazást – lazán kétszer annyi távot tettünk meg érte – összeszedtük
a motyónkat, és (fantasztikus ajándékként) letusolhattunk.
És belenéztem a tükörbe, és őszintén meglepődtem. Egy
mosolygó arcot láttam ugyanis, nem pedig egy összeomlott, drámai tekintetet;
egy vesztes alakot. Pedig mindig így képzeltem el a feladást. Az elsőt
legalábbis mindenképpen. Lehet, hogy mégis csak tudok veszíteni? Vagy lehet,
hogy ez nem is az? Vagy most tulajdonképpen miért is mosolygok? Miért vagyok
nyugodt, békés? És érzem közben, hogy de, de, el kellett ide jönni! És ez most
így lett kerek és egész. És így már jobban értem, miért is koccintottunk
Ferivel két gyomorkeserűt is a kiszállás utáni percekben. Miért lesz otthon
büszkébb a feleségem, mintha teljesítettem volna. Feladtam a 145. teljesítménytúrámat.
De máris várom a 146. alkalmat! Nem érzek undort, keserűséget, csömört, és ez
igen fontos. És nagyon fontos a csapat-érzés is: az együtt (és egymásért is)
küzdés, a közös élmények, és a végén a közös döntés is.
Sokkal fontosabb, mint az a falevél lett volna, a jelvényen.
