Kőris-hegyi maraton 42 TT - ahogy én láttam...

Magas-Bakony, télen! Vadregényes tájak, ismeretlen szakaszok felfedezése, meg persze a már bejárt, ismert részek – de azok meg fordított irányban. Változatos terepeken és friss, néha hideg időben… de remek hangulatban és tempóban. A Kőris-hegyi maraton nagyszerű élmény és kellemes kihívás volt.

Bakonybél még csak ébredezik a vasárnap reggeli szendergéséből, de a járdán már túrázók jönnek szembe, ahogy közeledünk a Pikoló vendéglőhöz. Zoli öcsémmel ma nem a király-kategóriát céloztuk meg: száz helyett ezúttal megelégszünk egy maratoni távval is. Tél van, vasárnap… de az is lehet, hogy csak az év eleji lazaság teszi. Végül Ildi is hasonlóan döntött, így aztán már ott várt bennünket a rajt helyszínén, hogy hármasban veselkedjünk neki a 42 kilométernek. Persze rögtön egy emelkedővel, ami „mindössze” 5,9 kilométeres, és szerényen csak a Bakony legmagasabb pontjára, a névadó Kőris-hegyre visz fel.

Meghúzzuk hát a lépteket; így nem nehéz bemelegíteni, még a friss reggel ellenére sem. Mert meglehetősen visszafogott az idő, el kell ismerni: fagypont körüli hőmérséklet, és valami hóhoz hasonló hullik fentről szép csendben. Ez a csend azért mindenképpen jó hír: nincs szél, és a folyamatos emelkedő senkit sem hagy megfázni. Meg unatkozni sem: érdemes széttekintgetni a vékonyan havas ösvényen és a környező fák során. Hatalmas erdőkben járunk; szinte érezni lehet a fák ölelését, védelmét – még így téli álmukban is. A Barátok útján járunk, ötödször – de ebben az irányban még csak először. Kivéve persze Ildit, aki nagyjából Kőris-szakértő: gyakorlatilag minden úton és minden irányból volt már fenn. Ja, kérem, könnyű egy bakonyi túrázó élete…

Lábunk előtt kisebb-nagyobb állatok nyomai fedezhetők fel, és – bár nem vagyok egy szakértő – élmény végignézni a sor-mintákat. Aztán egy ovális tisztás előttünk: a zöld elkanyarodik jobbra, mi meg megyünk tovább, hogy úgy mondjam, toronyiránt, a Lipka-úton. Ez a torony (kilátó formájában) azonban még most is elég messze van, de remekül fogynak a kilométerek, és számomra élmény felfedezni az OKT-t is fordított irányban. Ami persze nem kék, viszont annál fehérebb, ahogy haladunk felfelé. A szerpentin aztán pláne. Gyorsan le is térünk róla, maradva a kék sávon, ami jelen esetben egy kis sziklamászást jelent. Óvatosan, figyelemmel haladva azonban semmi gond nincs, bár ilyenkor (de csak ilyenkor) jól jönne az otthon pihenő bot.

Aztán szerpentin újra, itt már nincs apelláta, csak aszfalt. Ami bizony csúszik. Nem kicsit: nagyon. Hamar le is húzódunk a két szélére, ami sokkal járhatóbb, stabilabb. Így érkezünk meg a hatalmas „golflabda” tövéhez – szinte észrevétlenül. A köd ugyanis itt már elég komoly, és bizony, a labda tetejét már inkább csak sejtem, mint látom. Na, lőttek a kilátásnak, ez már itt bizonyos. És így is lesz: felkaptatunk az utolsó köveken, OKT-bélyegzőt nyomunk, de a lépcsőzés most kimarad: nincs értelme. Egyáltalán... Helyette a rajtban kapott Sport-szelet kerül elő: mindhárman megjutalmazzuk magunkat – elvégre a legnagyobb hegyet kipipáltuk: ennél magasabban ma már nem leszünk.

Forduló: ereszkedés jön – méghozzá nagyjából hasonló; hat kilométernyi lejtővel. Mindvégig a piros sávon, amit Rézbükki útnak is hívnak, és remekül ismerem – felfelé. Azaz, itt is új élmények várnak. Mert hát valljuk be: egy út egészen más egyik vagy másik irányban. Igaz ez most is: pompás kilátások, remek panoráma tárul fel több helyen is. Ehhez azonban előbb le kell tudni az aszfaltos szerpentin kanyarjait, és az utána következő – még mindig havas – sűrű erdőket. Lejjebb azonban újra barna-vörös az erdő, és nagy örömünkre kiválóan futható is. Pompás élmény a friss időben, tiszta levegőn nagyokat beleszaladni, kanyarogni. Az ösvények minősége jobb nem is lehetne erre a célra: kicsit nyirkos, mégsem csúszós avar, kiváló csillapítással: semmiféle rekortánnal nem cserélném el.

Bár készültem rá, mégis elhúztam volna a piros barlang-jelzés mellett, ha Ildi nem figyelmeztet. Az Odvaskő-barlang! Balra kis kitérő, ami (számomra meglepő módon) kimaradt a túra útvonalából. No, az enyémből ugyan nem… Először fordul elő, hogy nem a komisz lépcsősoron küzdöm fel ide magamat, hanem felülről ereszkedek alá. Már csak emiatt is meglátogatom… meg a hely hangulata is vonz. Nem csak engem, mint kiderül: nagy létszámú csoport gyönyörködik a látványban. Mi nem sokat időzünk: pár kattintás, és mászunk is vissza, fel, a pirosra. Ahol aztán folytatjuk az ereszkedést, méghozzá egyre intenzívebben – a végén már lépcsőzve veszítjük a szintet.

Átvágunk a műúton (ahol pár órája érkeztünk otthonról), és betérünk a Hotel Odvaskőhöz. Itt a Közép-Dunántúli Piros pecsétjével igazoljuk magunkat az itiner hátoldalán, majd sajnálkozva, de visszaküldjük két túratársunkat az Odvas-kőhöz: húszas távon van a hölgy (alighanem fiával), és tévedésből a piroson balra kanyarodtak, azaz ide jöttek le – a Kőris helyett. Aztán rövid szünetet engedélyezünk magunknak az étteremben. Nagyon finom a forralt boruk! Ízre, hőfokra, küllemre egyaránt. Igazán jól esik, de aztán újra nekivágunk a folytatásnak a Gerence partján, és bevetjük magunkat az erdőbe. Piros, továbbra is, sokáig még. Ismerős, igen – de ez is szemből, és most izgalmas felfedezni az ismerős részleteket. Meg az ismeretleneket is: Móricháza nekem például eddig „kimaradt”, de most figyelek rá, és megvan, megtalálom. De egy kis tavacskát is találunk, bár a térképem nem jelzi, de igazán kellemes látvány.

Hullámzó terep, kisebb-nagyobb árkok, néha kidőlt fák. Aztán megérkezünk a hajdani vasút vonalához, és sokat azon megyünk. Finom ívek, mellettünk lent a patak (a Vörös János-séd), néhol magas oldalak, néhol jól felismerhető töltés. Nem ritka, hogy pompásan zöldellő szőnyegen haladunk előre: az élénk színű moha-réteg egészen különleges a talpam alatt.

Elhagyjuk a hídpilléreket is: szomorú mementója a felszedett, megszüntetett vasútnak. Amit pedig nagyon is könnyű ideképzelni. Meg is emlegetjük többször: micsoda életet varázsolna ide! Nyüzsgést, kirándulókat, gyerek-seregeket… Élet azonban így is van, egy váratlan túratás személyében: kis fekete kutya bukkan fel – az erdő közepén, a Magas-Bakonyban. Nahát! Eltökélten mellénk szegődik, és kiválóan tartja a tempónkat.

Ami nem is rossz: hamarosan a Király-kapu környékére jutunk, ahol kódot írunk fel, és megyünk tovább. Nem az itt (számunkra) megszokott piros kereszten, hanem továbbra is a piros sávon. Új a környék tehát, és örömmel nyugtázzuk ezt: egészen fantasztikus kövek-sziklák bukkannak fel itt is, ott is. És hát január ide vagy oda, szépen virágzik a mogyoró: több helyen is találkozunk barkáival. Változatos, igazán látványos ösvényünk elhagyja a Pintér-árkot, Tevelvár sáncát, bekanyarog a Töredezett-árokba, és a Csollányos-völgy mentén kiérkezik az aszfalt-útra. Na, ennek már kevésbé örülünk – különösen az eddigi jó kis ösvények (meg a mohaszőnyeg) után. Jobbra megfigyelhetjük a piros keresztet, ami a Pénz-likhoz vinne fel, a Hajszabarna oldalában (Sobri Jóska nevéhez kapcsolják amúgy ezt a barlangot is).

Közben órám arról árulkodik, hogy már túl vagyunk a féltávon – no meg arról is, hogy alaposan elmúlt dél. Előkerülnek némi szendvicsek a zsákokból, mindenki megebédel a kellemes szintúton (még borzas útitársunknak is jut pár falat). Imre túráin az önellátás a jellemző – most sincs ez másként. Aztán megérkezik a Kék, és felismerem a tisztást Pápavár aljánál, ahol a Bakony 50 TT ellenőrző pontja szokott lenni. Kisvártatva el is búcsúzunk a pirostól, és ezen alkalomból kódot is írunk.

Rójuk a kilométereket, hamar elénk tárul a Hideg-völgyi elágazás: megszokott ellenőrző pont a Bakonyi Barangolás 70 TT-n. Most persze nincs ott sem Imre, sem Adrienn, akiket megemlegetünk az elmúlt évekről. És mi sem a komisz, véget nem érő emelkedőnek vágunk neki a Tálasné kupája és a Hideg-hegy felé, hanem jobbra le, a piros kereszten, elköszönve az OKT-tól (és az aszfalttól). Pompás mélyút következik, amit mindannyian első alkalommal járunk be. És meg is állapítjuk hamarosan, hogy ez egy kiváló ösvény! Remek minőség, látványos fák és gyökerek… és így jutunk be a faluba. Méghozzá az Arborétum és a Monostor mellett, átkelve a Gerence hídján… Érthetetlen, hogy miért nem erre felé hozzák be a faluba az OKT-t! A jelenlegi vonalvezetés rengeteg aszfaltot jelent, mindenféle látványosság nélkül – és a falunak is csak a peremét, külső részeit érinti. Itt bolt és kocsma, buszmegálló és éttermek, szállások vannak, kiszállási pontok…

Mi sem hagyjuk ki a lehetőséget: a Füsti előtt nem megyünk tovább, hanem előbb betérünk. Tisztaság, kedves kiszolgálás – és újabb remek forralt bor fogad, korrekt áron. Pont harminc kilométernél tartunk, jöhet a maradék tizenkettő – de csak nekünk: borzas barátunk a maradás mellett dönt. Kicsit furcsa, persze, a céltól egy-kétszáz méternyire tovább folytatni a túrát, de ez egy ilyen vonalvezetés. Piros kereszt, ki a faluból – ami megegyezik a már említett BB70 első métereivel. Ismerős tehát, ötszörösen is. Akárcsak a Borostyán-kút, a kis tavacskával, kápolnával, a stációkkal – és újabb kóddal.

Meg persze a Csúcs-hegy! A nem elhanyagolható kaptatójával… ami ráadásul harminc kilométer után másként érződik, mint másfél után. De aztán fenn vagyunk, persze, itt is némi hó fogad, majd a zöld sáv. Zúgás lefelé? De nem ám! Attól ez jóval sárosabb rész szokott lenni. Most is. Kerülgetünk, átlépünk, mellőzünk. Átugrunk, megint kikerülünk, átkelünk. És csak-csak leérkezünk a rétre (előtte még a Bányász-kút is felbukkan), és jöhet a szurdok! Vagyis gugyor – merthogy így is nevezik a Kerteskői-szurdokot. A Gerence fantasztikus, festői völgye ez, ami vadságában, nyers szépségében megragadó, bármikor is jövök erre. Most is, hát persze! Kidőlt fákon kelünk át, sziklákat kerülünk vagy mászunk meg, óvatoskodva, vigyázva. Ez itt teljesen természetes, megszokott számunkra. De ami utána következik, az nem. Imre és Viktor az eddigieket is überelni tudja…

Soha nem jártam még a Judit-forrásnál. És most nagyon-nagyon örülök, hogy ide is sikerült eljutnom. Uram Atyám! Ez döbbenetes. Elképesztő hely: minden méter, minden lépés egy-egy kisebb csoda. Balra vagy jobbra, előre vagy visszafelé… bármerre tekintgetek, lenyűgöz, rabul ejt, elvarázsol. Mindeközben nagyon durva emelkedőn jutok felfelé – ám valahogy észre sem veszem ezt, pedig a motor komoly fordulaton pörög, alighanem zihálok és fújok… de nem emlékszem ezekre. Csak a látványra, az érzésre, a varázsra. Hát ide is eljutottam! Hát mennyire fantasztikus ez az ország, ez a vidék, mekkora csodák fogadnak mindenfelé!

Feljutunk a tetőre, szusszanunk, mosoly az arcokon. Itt a forrás, csobog a víz, kisebbfajta „Fátyol-vízesés” látványa kápráztat. Kódot írunk újra, aztán ereszkedni kezdünk Áron (igen korrekt) szalagozásának segítségével. Megnézzünk még az Oltár-kőt, de csak úgy óvatosan… És megint a patak medrénél vagyunk, amin – ugye – megint át kell kelni, akárcsak az előbb. Persze afféle bakonyi, vadregényes módon: köveken, sziklákon, fatörzseken egyensúlyozva. És a kivezető szakasz jön, zöld háromszög, fel a rétre, erdőszélre, Éliás-hegyre – ki a zirci műútig. Piros kereszt újra, vissza a pontig, ahol elhagytuk: vagyis a Csúcs-hegy csúcsára.

Előbb a Borsó-kút is felbukkan, kóddal és némi sárral, aztán hullámzó terep, nem is kicsi ereszkedésekkel és emelkedőkkel. És az említett csúcs, majd a zöld másik ága, le a falu felé. Pompás panoráma bukkan fel, amint kijutunk az erdőből: balra házak, távolabb a környező kegyek – felettük meg a szürke, baljóslatú felhők. Bejutunk a faluba, megint pár száz méterre vagyunk a céltól – és még mindig nem oda tartunk! Megint a zöld sávon megyünk ki, akárcsak reggel, de most az aszfaltútnál nem jobbra térünk, hanem arra rá, csak balra.

Kanyarogva visz bennünket az OKT, követve a Száraz-Gerence medrét (ami jelenleg nem felel meg nevének). Hatalmas part-oldalak, sziklák, érkező zöld kereszt… És egy utolsó kód, meg egyre több kiránduló. Biztos jele a falu szélének, megszoktuk már ezen a szakaszon. És igen, buszforduló, balra tartunk, végig a falun, hatalmas tempóban. Monostor, megint – szinte csak villanásnyira, húzunk is el mellette. Konstatálom, hogy ezzel a csapattal lehetetlen komótosan célba érkezni… Jelen esetben eldöntötték, hogy négyre márpedig ott kell lennünk!

Mondjam-e, hogy 16:00-kor állítom le az órám? És hogy visszahoztuk a szurdokban 4,7-re visszaesett tempónkat 5,1-re? Mosoly. Az asztalnál is: Imre és Viktor gratulálnak, nyújtják át az oklevelet és a remek mívű jelvényt. Imre leszögezi, hogy a rajta látható, hatalmasat lépő figura Viktort ábrázolja, amit lehetetlen elvitatni… Beváltjuk az ital-jegyeket kitűnő cappuccino-ra és kólára. A forralt bor – milyen kár! – már nem alternatíva, hiszen autózás jön. Ildi elköszön, majd mi is – nehéz elszakadni, mert a község (és a környék) vendégmarasztaló vonzása már most visszacsábít. Viktor – úgy mellesleg – meg is említi, hogy a Bakonybél 48 TT idén július 14-én lesz… Hát viszontlátásra!

Bakony 50 TT - ahogy én láttam...

Patinás, sok éve megtartott túra (a 28. rendezés volt az idei), és voltam már Bauxit-eseményen, ami tetszett is – de ez valahogy eddig kimaradt. Pedig a Bakony közeli táj nekem (még így száz kilométerre is, sajnos), és hát múltkor nagyon megtetszett ez a környék… Ott kell lennem!

Elegáns mozdulattal gurul be a nyolcas főút szélén lévő megállóba a fehér busz, és a jókedélyű sofőr barátságosan megígéri, hogy segít majd, hol kell leszállnom Veszprémben. A megálló látszólag a senki földjén van; igen sokszor elmentem már mellette. De a látszat csal: pár perces gyaloglással érkeztem ide fel a városlődi focipályától, ahol a kocsimat hagytam. Mindebből kiderül, hogy nem körtúrára készülök ma: Veszprémből Városlődre vezet a Bakony 50 teljesítménytúra útja. Az efféle vonalvezetés hátránya (és első kihívása) a logisztika. Ha ezt sikerül megtervezni és véghezvinni, akkor már csak teljesíteni kell a túrát…

A vasútállomáson hamar lebonyolítják a szemmel láthatóan gyakorlott rendezők a nevezést-rajtoltatást, és pontban fél nyolckor útra is kelhetek. Tudom, hogy jó sok aszfalttal kezdek, de ez most kivételesen nem zavar. Veszprém óvárosa lenyűgözött másfél hete a Tekeres-völgyi maratonon, és most is hasonló (ám nem azonos) vonalvezetésre számíthatok. Zöld jelzés, hosszú ereszkedés a Séd patak mellett. Bár a város közepén járok, mégis zöldövezet, madárdal és csend fogad. Hamar feltűnnek az Óváros épületei: ezúttal felettem magasodnak, mert alulról érkezek. Megkerülöm a Benedek-hegyet, többször látom rajta a feszületet is, ahol múlt héten fotóztam a tájat. Visszaívelő kanyar, és letérek a zöldről: innen sokáig a piros sáv lesz a kalauzom. Elvezet a Viadukthoz – sőt, elvisz alatta is: újra lenyűgöz a látvány.

A patak partján zöldellnek a fák, hangos a madárdal, és nagyon-nagyon tavaszi hangulatom van. A kocsiból kiszállva (még Városlődön) rövid gondolkodás után kitettem a kis zsákomból a bekészített futó-felsőt. Most áldom a döntésemet, mert a póló – vékonyka mellény – dzseki variáció is sok már; le is vetem a középső réteget. Az Állatkerthez érkezek, de az alatta lévő parkolóban – egy kocsinál – előbb beszerzem az első pecsétet. Lépcsősor következik, majd kerítés mentén szűk ösvény: ha jól sejtem, a majomház környékét látom – kívülről. Aztán felbukkan a Gulyadomb tetején a kis kilátó: most sincs szívem elmenni mellette. Visszatekinteni mindig jó, megteszem most is. Aztán zúgás le a lejtőn, a balos kanyar azonban megint fékezésre – és pár fotó elkészítésére – késztet. Ezúttal előre szalad a tekintetem: felmérhetem a következő 6-8 km kihívásait. Aztán leérkezek a domb aljába, kis kitérőt teszek a Laczkó-forráshoz, és átvágok a nyolcas főúton.

A Séd-patak hűségesen kísér továbbra is, de itt hamarosan – egy időre – elválunk. Az Ördögrágta-kőnél járok már: furcsa látvány a múlt heti ellenőrzőpont üres helye. Háromszáz éves tölgyeket mellőzök, kerékpárutat szelek át, és tavaszi héricsek látványában gyönyörködhetek. Átszelem a kopár rétet, és már fel is tűnik a fehér-narancs bója: második EP. Adom az itinert, kedves hölgyektől kapom a pecsétet, gyerünk tovább!
Bevetem magam Csatár hétvégi házai közé, barátságos bácsi kérdezi: a kilátóba, ugye? És már mondja is, merre menjek… Nem ábrándítom ki, hogy tudom – és hogy ez a túra oda pont nem visz fel. Azért megköszönöm neki, és csak megerősít az elhatározásomban: naná, hogy felmegyek! Kilátót kihagyni számomra mindig vétek. Így hát a kis kápolna mellett átmenetileg a piros háromszögre térek. A kilátás most is megfog, fényképezek egy sort, és már futok is lefelé… És ez pont elég ahhoz, hogy a három túratársat beérjem, akiket az imént előztem.

Hosszú kellemes lejtő, emlékeztem, hogy itt nagyot lehet futni, és éppen több csapatot érek utol: könnyen megy az előzés. A hóvirág-mező még mindig szép, az (újra felbukkanó) patak csobogása szívderítő, és máris a márkói völgyhíd közelébe érek. Teljesen oda nem, mert előtte lekanyarodunk a pirost követve. Azért felpillantok a Malom-hegy meredek oldalára: hát igen, csinos kis szakasz, tényleg. Megkapom a pecsétet a kocsiban ülő pontőrtől – mást nem. Érdeklődésemre (ellátmány itt sincs?) egy rövid „nincs” választ kapok. Lassan 13 kilométernél járunk, ilyenkor már elő szokott fordulni valami apróság (müzli vagy gyümölcs)… na, mindegy, tovább! Sík rész következik, továbbra is a Séd partján, az út minősége kifogástalan, a mezők szép zöldek. Balra a Miklós Pál-hegy: sajnálkozva nézem. A Tüses-völgy és a kilátó, meg persze a tiszafás szép emlékeket ébreszt bennem, és szívesen mennék arrafelé. Ráadásul a piros is arra kanyarodik, de éppen itt hagyjuk el – innentől a herendi vasútállomásig a piros kereszt vezet bennünket.

Előtte azonban előbb az új híd, majd Bánd jön. A faluban – természetesen – aszfalt, amit csökkentek kicsit: betoldok itt is egy plusz kanyart. A pár perce előzött hármas csapat félreérti a helyzetet, és jönnek utánam. Bakony ötvenen vagytok? Az a piros kereszten megy, tovább! Én a látványos Esseg-várhoz igyekszem… Ők maradnak a „hivatalos” úton, bár szerintem rosszul döntenek. Pazar napsütésben csodálhatom és fotózhatom a romot (és a falut), ráadásul lefelé egy remek lejtő enged meg egy príma futást. És forgalomtól sem kell itt tartanom… Aztán ismétlődik az előbbi eset: leérkezek, és újra utolérem őket. Jön a fő utca, bal kanyar, járda a falu végéig. Ott már látható az új, nyolcas utat átívelő felüljáró: magam is arra tartok. Hatalmas beton-szörny, de hát ez is kell, értem én. Egy kis gyalogút-bicikliút azért jó lett volna… A rálátás azonban kellemes Herendre – meg a távolabbi hegyekre (amik egyúttal a távolabbi terveim is).

Herend békés kisváros, csendes kertes utcákkal, és nagyon sajnálom, hogy a híres Porcelán-manufaktúra előtt nem megyünk el. Kicsit bosszús vagyok magamra is: ide is terveztettem volna egy kis kitérőt… Helyette a meglehetősen lerobbant állapotú és külsejű állomás épülete fogad (meg Veráék): itt a negyedik EP! Pecsétet kapok, meg lehetőséget víz töltésére – a mosdóban. Hú, hát ez sem „etetőpont”: de hát akkor az hol lesz? Nos, kiderül, hogy: sehol. Olyan ezen a túrán nincs. Nyelek egyet, és a vész-tartalék szendvicsemre gondolok (amit mindig hazaúton szoktam megenni). Meg talán mintha egy müzli-szeletem is lenne… igen, itt van, ki is veszem. Kezdésnek jó lesz, a szendvicset meg majd – beosztom.

Sárga kereszt visz ki a város széléig, ahol átkelünk a síneken és hosszú egyenes emelkedő aszfalt jön. Szerencsére több helyütt is figyelmeztettek, hogy itt új vonalon (és ami fontosabb: erdei ösvényen) vezet az út. Örülök neki, jóval kellemesebb itt menni, és szebb is. Utolérem Veráékat, beszélgetésbe kezdünk – és ezt abba se hagyjuk a célig. A maradék harminc kilométert tehát együtt tesszük meg (most húsznál tartunk ugyanis). Szép erdők jönnek, kicsit emelkedünk is közben, időnként jobban is. Remek erdei utak, néha csak egy nyomon, de többnyire szélesebb, „beszélgetős” szélességűek. Ki is használjuk, jókat adomázunk, sztorizunk, nevetünk.
Igen gyorsan fogynak így a kilométerek, a Magyal-tetőt mellőzzük, majd az Alsó-Hajag is mögénk kerül. Jöhet a középső, ahol EP is van. Teázó: így írja az itiner, és lám, tényleg! Komoly sátor, kedves kínálás fogad, és – langyos március végi idő ide vagy oda – jól esik a forró nedű, ízes citrom-darabkákkal. Repetázhatunk, kerül a kis kulacsomba is, és mehetünk tovább a pompás hagyma-illatban. Itt ugyanis már tart a hosszú-hosszú szakasz, ahol a medvehagyma-rajongók paradicsoma van. Kaszálni lehetne, szó szerint! Üde zöld színe, illata egészen egyedivé varázsolja ezt a szakaszt.

Felső-Hajag, kissé köves, de igen jól járható, hullámzik is, de komoly emelkedő vagy lejtő nincs. Nem is lesz, ezt tudjuk: 50 kilométeren 900 méter szintkülönbséget adtak meg: ez meglehetősen szerény. Néhol futunk is keveset, de többnyire inkább a beszélgetés diktálja a tempót. Az sem kicsi; szépen haladunk, gyönyörködünk a Bakony erdeiben, fáiban és élvezzük a tavasz illatát, hangjait. Nagyon szép ez a rész! És a következők is: itt van hamar az Öreg-Hálás, a következő EP-vel. Két kedves hölgy adja az igazolást, mi meg a szendvicset halásszuk elő. A helyére a dzseki kerül, mert teljesen felesleges már: igen kellemes egy szál pólóban is. Ki is tartunk így a célig, még a sűrű, árnyas helyeken is. Mert akad ilyen is: szép fenyvesen is átkelünk, pompás az illata, látványa egyaránt. A „Szénahordó úton” megyünk, Pápavár felé, itt már jó ideje a piros sávon. Egy helyen alaposan figyelni kell; majdnem rossz irányba megyünk, de aztán segít a térkép és a track.

Pápavár alja a következő pecsételőhely, ahol jobbról megérkezik a kék: az OKT-n megyünk innen tovább – egészen a célig. Kis réten át, majd újra erdők, hol vékonyabb, hol szélesebb utakkal. A turistajelzés néha letér, néha vissza: figyelni kell, de nincs gond. Az erdők és a fák gyönyörűek, a napsütés és a meleg pedig plusz ajándék. Errefelé több helyen érdekesen hullámos a terep: ritkán látok ilyent. Nagy árkok, vagy kis völgyek, nem is tudom – de tetszik, különleges látvány. Gyorsan a Jáger-réthez érkezünk: Németbánya közelében járunk, EP megint. De nem csak az: OKT-pecsét is van itt! Emiatt füzetet is hoztam, mivelhogy ez a szakasz még hiányzik nekem. Tényleg kis kitérővel meg is szerzem a lenyomatot, és mehetünk is tovább.

A Vámos- és a Torna-patak völgyében járunk már, többször át is kelünk kisebb-nagyobb vizeken, szerencsére gond nélkül. A délutáni nap fénye egészen káprázatos színeket varázsol környezetünkre, és fogynak, fogynak a kilométerek, észre se vesszük. Az utolsó EP-t azért igen: elköszönünk, átkelünk a hídon, tovább, lefelé. Aztán nagy rét szélén megyünk: vannak, akik kb. 50-60 métert spórolnak, és középen levágják az utat… Egészségükre.
Kicsit, de folyamatosan ereszkedünk, kis kavarás egy felhagyott legelőnél, de megint megvan az ösvény, semmi gond. Aszfalt jön, de tudom, ez már nem lesz sok. És igen, felbukkan Városlőd széle, halljuk a nyolcas út zaját, majd át is bújunk alatta. És hát itt a cél is: a focipálya, beérkeztünk! Kocsim hűségesen vár az út szélén, megnyugtató látvány. Bemegyünk a kis öltözőbe, leállítom az órát: 8.49 a vége, szuper! Nem is gondoltam volna, egy beszélgetős sétának éreztem Herend óta. Gratuláció, oklevél és kitűző: a tengelic nagyon tetszik rajta! Egy-egy croissant-t kapunk, meg teát – a még mindig kellemesen meleg napsütésben, kint fogyasztjuk el.

Elbúcsúzom a lányoktól, és megköszönöm remek társaságukat. Nekem még hátravan egy kis gyaloglás, mielőtt hazaindulok: még egy OKT-pecsét – hogy a szakaszom meglegyen. Így válik teljessé a nap, és örülök, hogy nem kell buszra várnom, és visszamennem Veszprémbe – és még világosban hazaérkezek.